1456. július 21-én vette kezdetét Nándorfehérvár utolsó török ostroma.
A késő délután indult első rohamot követően a török sereg rövidesen behatolt a városba. Hunyadi nehézlovassága ekkor kitört a belső várból, és rettenetes pusztítást okozott az első hullám kevésbé képzett és felszerelt csapatai között. A következő roham során mindkét fél pihent erőket is mozgósított, és elkeseredett küzdelem bontakozott ki, melyben a védők élveztek előnyt, ugyanis a szűk, romos terepen nem tudott érvényesülni az ostromlók létszámfölénye. Ennek ellenére a vár helyzete válságosra fordult, egy, a belső várban tartott tanácskozáson még a megadás lehetősége is felmerült. A magyarok mégis a harc mellett szavaztak, s következett a harmadik roham, melynek során a legkritikusabb pillanatban került sor a horvát származású Dugovics Titusz legendás hőstettére. Látván, hogy egy török kitűzi a próféta zöld zászlaját a várfokra, odarohant, és mivel nem bírt az ellenséggel, magával rántotta őt a mélybe. Hajnalban Hunyadi újra kitört, de mivel mindkét sereg súlyos veszteségeket szenvedett és vészesen kimerült, a fővezérek inkább a kivárásra
játszottak.

Minden vezéri szándék ellenére mégis döntő fordulatra került sor. A keresztesek előbb a várból, majd az addig tétlenségre kárhoztatott csapataikkal a Száván túlról is kezdtek átszivárogni a török tábor felé, és birtokba vettek egy dombot a Száva mentén. A szigetről egyre többen csatlakoztak hozzájuk, így Kapisztránnak nem volt más választása, mint átmenni hozzájuk. A fellelkesedett kereszteseket a balszárnyon álló anatóliaiak ágyúi felé
fordította, akik futásnak eredtek, nem feltétlenül gyávaságból, hanem talán azért, mert jelentős részük keresztény zsoldos katona volt, akikre nagy hatással lehetett a Kapisztrán vezette keresztes had. Ekkor mindkét parancsnok riadót rendelt el. Mehmed lépett először - és vesztett. Legerősebb csapataival a keresztesek ellen fordult, védtelenül hagyva a várkaput és a jobb szárnyon álló ruméliai tüzérséget. Hunyadi észrevette a lehetőséget, legképzettebb katonáival megtámadta a ruméliai ágyúkat, majd részben azok tüzét is korábbi gazdáik ellen fordítva hátba támadta Mehmed főerőit. A teljes megsemmisülést csak a Száva partjánál állomásozó szpáhik közbelépése tudta megakadályozni. Másnapra a török sereg maradéka szinte szó szerint elfutott.

2011. július 7-én a Magyar Országgyűlés, az 58/2011. (VII. 7.) OGY határozatával a nándorfehérvári diadal 555. évfordulója tiszteletére július 22-ét a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.

A diadalt a magyar hadtörténelem az egyik legjelentősebb győzelemként tartja számon, amely mintegy 70 évre megállította a törökök további európai terjeszkedését és Magyarország meghódítására irányuló próbálkozásait.

1552. július 9-én háromnapi ostromot követően Khádim Ali budai pasa 10 ezer harcosával és erős tüzérségével elfoglalta a Börzsöny északi oldalán magasodó kicsinyke Drégely várát.  A vár kapitánya Szondi György alig több mint 140 katonával rendelkezett. Ráadásul a török had közeledtének hírére kapitánytársa, Bekefalvay Gergely elmenekült. Azonban így is hihetetlen bátorsággal küzdöttek. Szondi jól tudta, hogy az elavult, korszerűtlen váracskát nem védheti tovább négy napnál, ezt a szomszédos erősségek kapitányainak is jelentette. A közelben táborozó királyi had és parancsnoka, Erasmus Teuffel semmit sem tett annak érdekében, hogy a védőket megsegítse. Az ostromló Ali megadásra szólította fel a védőket. Szondi György azonban nem adta meg magát. Két apródját a pasához küldte, hogy neveljen belőlük jó vitézeket, s azok énekeljék majd meg hősi nevét, mert mindhalálig védte a rábízott várat. Aztán lovait leöldöste, vagyonát felgyújtotta, hogy az ne kerüljön a törökök kezébe, majd megmaradt vitézei élén az ostromlók közé rohant. Az első helyen verekedett: amikor jobb térdét egy nagy golyóbis összetörte, fél térdre ereszkedve még osztotta a csapásokat, egész addig harcolt, míg a fejét és mellét ért puskalövésektől el nem esett. Vitézeit mind levágták. A budai pasa nagy tisztelettel temettette el. Sírjára zászlós kopját tűzetett.

www.google.hu/search?q=szondi+k%C3%A9t+apr%C3%B3dja&client=firefox-b&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=0ahUKEwjz9b_55N7NAhWHOhoKHW2JD10Q_AUICCgB&biw=1920&bih=969#imgrc=TChu3fPJ2KMInM%3A

1941. június 26-án szovjet gépek Rahó közelében géppuskatámadást intéztek a Budapest-Kőrösmező gyorsvonat ellen. A támadásban hárman meghaltak, hatan megsebesültek. Három ismeretlen felségjelű
repülőgép 13 órakor 29 közepes bombával támadta meg Kassát. A város légterét védő 217. számú ágyús üteg 5/8 M. lövege tüzet nyitott a támadókra, találatot nem ért el, ám két löveg három lövés után használhatatlanná vált. A légitámadásnak 32 halálos áldozata, 82 sebesültje volt, 24 lakóházban, a Postapalotában, 2 laktanyában, az út- és közműhálózatban 3 millió pengőre becsült veszteséget okozott. A bombázókötelék vezérgépe később Enyickére dobott le egy bombát, amely nem robbant fel. Bár a gépeket nem sikerült azonosítani a vezérkar mégis szovjet gépekről beszélt. Werth Henrik a vezérkar főnöke és Bartha Károly honvédelmi miniszter felkereste Horthyt. A magyar és a német katonai körök nyomására Horthy kormányzó és Bárdossy László miniszterelnök hadüzenet mellett döntött. Másnap, 27-én Bárdossy László a parlamentben bejelentette Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen. A honvédcsapatok még aznap átlépték a szovjet határt. A támadást a magyar légierő kezdte, majd megindult a szárazföldi csapatok támadása is.

Topor István