Huldreich Zwingli és a svájci reformáció
A 15. század első felében német területeken kibontakozó reformáció futótűzként terjedt el más európai országokban is. A reformáció tehát nem szorítkozott Németország területére. Az 1520-as évek elején a Habsburgok uralma alatt álló svájci kantonoknak jogilag és szerződésileg is sikerült függetlenné válniuk. A svájci szövetség városaiban a protestantizmusnak sajátos változata alakult ki. Ennek élén Huldreich Zwigli, a református egyház szülőatyja, zürichi prédikátor állt. Zwingli jómódú paraszt családból származott. Fiatalon került a humanisták, elsősorban Rotterdami Erasmus hatása alá. Miután papi pályára lépett szoros kapcsolatot tartott Zürich és Bázel humanista köreivel és haladó gondolkodású polgárságával. Bár eleinte Luther hatása alá került, hamarosan eltávolodott a lutheri eszméktől. Ebben minden bizonyára szerepet játszott vérmérséklete is, amely merőben ellentéte volt Lutherének. Zwinglit, ezt a szenvedélyes svájci hazafit, egykori tábori lelkészt a derűs optimizmus jellemezte. Reformációjának racionális és kritikai szelleme az erasmusi humanizmusban gyökeredzett. Mélyen áthatotta a svájci környezetére jellemző rend és fegyelem iránti vonzódás, valamint a közösségi érzés. Programjának fontos eleme volt a katolicizmus minden olyan megnyilvánulási formájának az eltörlése, ami nem volt kimutatható közvetlenül a Szentírásban. Közéjük tartozott a mise, a papi nőtlenség, a böjt, a védőszentek névnapjának ünnepei (a búcsúk) és az egyházi zene.
Zwingli nevéhez fűződik a „prófétálások”, azaz az igehirdetések bevezetése. Ezek olyan nyilvános szemináriumok voltak, amelyeken a világiak és a papok közösen tanulmányozták és értelmezték a Szentírást. A közerkölcsök fenntartása érdekében a városi tanács szorosan együttműködött a papsággal. A tanács feladata volt a szabályok megszegőinek kiközösítése is. Ennek a puritán és jámbor életmódnak a kikényszerítése lett svájci reformáció egyik legjellemzőbb és leghatásosabb sajátossága.
A zürichi városi székesegyház papjaként rendszeresen hirdette reformációs hitvallását. Tanításai elsősorban a városi polgárok és a környező falvak parasztjainak körében lettek népszerűek. Már a 20-as évek elején Zürichben eltörölték a böjtöt és a papi nőtlenséget. Függetlenítették a várost a konstanzi püspöktől és megkezdték a kolostorok birtokainak kártérítés nélküli elvételét (szekularizációját). Megszüntették a misét, a szentképek és a szentek tiszteletét. Ezeknek z intézkedéseknek a végrehajtását a városi tanács irányította. A zwingliánus hitvallást a kanton valamennyi lakója számára kötelezővé tették, és szigorúan ellenőrizték a vallási szabályok betartását. Ezzel egy időben betiltották az uzsorakamatot, a zsoldos katonáskodást, valamint elrendelték, hogy a dézsmát ne a római kúria kapja, hanem azt a továbbiakban a lelkészek fenntartására kell fordítani. A városi tanácsból csaknem teljesen kiszorították a patríciusokat és nemeseket, helyükre haladó gondolkodású városi polgárok kerültek.
Zwingli a gondolatok világában élt. Lutherrel ellentétben az úrvacsora nála puszta szimbólummá, megemlékezési szertartássá lényegült. A lutheri nézetekkel való ellentétes vélemény a politikai feszültségek fokozódásával komoly veszedelmet jelentett a protestantizmus számára. Ennek feloldására 1521-ben történt kísérlet. Melanchton rábeszélte Luthert, hogy Marburgban találkozzon Zwinglivel az ellentétek elsimítására. Luther azonban dühösen krétát ragadott és a tárgyalóasztalra fölfirkantotta: „Ez az én testem”. Ezzel jelezve, nem kíván engedni abból a nézetéből, miszerint a misén elhangzó mondat: „Ez az én testem” Krisztus valóságos jelenlétét is takarja. A tárgyalás ezzel kudarcba fulladt.
1531-ben a kappelni csatában a Zwingli tanait követők megütköztek a katolikus őskantonok seregével. Az ütközetben az őskantonok győztek, maga Zwingli is elesett a harcban. Ezt követően Zwingli tanainak hirdetését betiltották a svájci kantonok területén. Zwingli tanai azonban nem semmisültek meg. Művét Zürichben Heinrich Bullinger, Genfben pedig Jean Cauvin, azaz Kálvin János folytatta.
Kálvin János; a kálvinista egyházszervezet
Kálvin János, eredeti nevén Jean Cauvin francia humanista és jogász Párizsban csatlakozott a reformációs tanokhoz. Franciaországi lutheránusok között nevelkedett. A reformáció már addigra megerősödött, amikor tevékenysége kibontakozott. A lutheránusok elleni királyi intézkedések miatt kénytelen volt hazáját elhagyni. 1536-ban érkezett Genfbe. Csupán egyetlen éjszakát szándékozott eltölteni a svájci kereskedővárosban, ám egy rövid – három esztendeig tartó strasbourgi időszaktól eltekintve – élete hátra lévő részét itt élte le. A protestáns hitről vallott nézeteit A keresztény vallás törvénytára (Institucio religionis Christianae) címmel 1536-ban Bázelben tette közzé. Művét haláláig bővítette. Műve a korabeli eszmei áramlatokra és a politikai gyakorlatra gyakorolt hatása miatt az évszázad legfontosabb könyvének bizonyult.
Kálvin reformációja nem győzött mindjárt, mert szigorú szabályai erős ellenállást váltottak ki a város lakóiból. 1538-ban menekülnie kellett Genfből, csak három évvel később, miután pártja teljesen felülkerekedett a városban, térhetett vissza.
Kálvin teológiai nézetének középpontjában az isteni hatalom korlátlanságáról és szabadságáról vallott és nyomatékosan hangsúlyozott gondolat állt. Kálvin úgy vélte, az ember csak az Istennel való kapcsolata révén ismerheti meg magát, ez pedig nem egyéb, mint az isteni akarat végrehajtásának eszköze. A Biblia vizsgálatából kiindulva alkotta meg az eleveelrendelés (predesztináció) tanát. Szerinte Isten eleve elrendelte, hogy kire vár üdvözülés és túlvilági boldogság és kire kárhozat: „Egyeseknek az örök élet, másoknak viszont az örök kárhozat rendeltetett el előre”.Azt hirdette, reménykedve kell élnünk, és meg kell tenni mindent, hogy Isten akaratának megfelelő életet éljünk. Az emberek legfeljebb megsejthetik azt a sorsot, amelyet Isten elrendelt számukra, de csak akkor, ha erényesek, istenfélők, dolgosak, engedelmeskednek az Isten által fölébük rendelt hatalmaknak.
A polgárság érdekeinek megfelelően az „olcsó egyház” elvét vallotta. A magánéletben a legszigorúbb puritán életet írta elő hívei számára. Vallotta, hogy az igaz kálvinista szívvel-lélekkel látja el hivatását, az élvezeteket és a tékozlást, a takarékosságot szem előtt tartva éli életét.
A fejlődő polgárság igényeihez igazította egyháza szervezeti felépítését is. A Kálvin által szerkesztett és a genfi városi tanács által elfogadott egyházalkotmány Genfet a kálvinizmus központjává tette. Alkotmánya négy lelkészi hivatalt ismert el: lelkész, tanító, presbiter, diakónus (dékán).
A lelkészek lelkipásztorként igehirdetéssel és bátorítással szolgálták az egyházat. Tanítóként a Szentírás magyarázatával gondoskodtak a hitelvek tisztaságáról.
A világi vének, a presbiterek az erkölcsi fegyelmet őrizték, és a papokkal együtt, úgynevezett konzisztóriumot alkottak, amely a visszaeső bűnösöket megbüntette. Ez lehetett kiközösítés, de akár halálbüntetést is vonhatott maga után. Ez történt például Szervét Mihály (Miguel Serveto) spanyol származású vallásfilozófussal és orvossal. Szervétet azzal vádolták, hogy tagadja Isten szentháromságát, ezért 1553-ban bíróság elé állították és máglyahalálra ítélték. Az utókor elítélését Kálvinnak tulajdonítja. Néhány tény azonban ellentmondani látszik ennek. Alister E. McGrath Kálvin-életrajzában számos ellentmondást tárt fel. Szervét szinte egész Európában körözött személy volt a Szentháromság tagadása miatt. Lyonban korábban máglyahalálra ítélték, és ha elfogják, más városokban sem kapott volna enyhébb büntetést. Kálvin nem volt tagja a városi tanácsnak, mely az ítéletet meghozta. A perbe teológusként vonták be, akinek azt kellett bebizonyítania, hogy Szervét tanai valóban eretnekséget tartalmaznak. Kálvin – francia menekült lévén – genfi polgár sem volt ebben az időben, nem volt még választójoga sem a városban. Kálvin valóban egyetértett a kivégzéssel, de végig remélte, hogy nem kerül rá sor. Kálvin valódi szándékait mutatja, hogy évekkel korábban élete kockáztatásával Párizsba utazott, hogy ott találkozzon a spanyol orvossal, és meggyőzze őt tévedéseiről. Szervét akkor nem jelent meg a találkozón. Kálvin kérte a városi tanácstól, hogy a kivégzésnek humánusabb módját válasszák, de a tanács elutasította kérését.
Az egyházközösségi gondnokok, a diakónusok a pénzügyi kérdésekkel és a szegények pénzügyeivel foglalkoztak.
Genfben működött a Theodor Béze vezette kollégium. Itt képezték ki a lelkészeket, akiket a sikeres vizsgát követően a népnek kellett megválasztania. Kálvin akadémiája és kollégiuma Genfet a „a protestáns Európa Mekkájává” tette. John Knox így írt róla: „Krisztus legtökéletesebb iskolája, amely az apostolok kora óta valaha is létezett a földön”.
Kálvin hitvallása Skóciában (presbiteriánusok), Hollandiában, Csehországban, Magyarországon, Erdélyben és Lengyelországban lett a legnépszerűbb. Franciaországban a főnemesség soraiban talált híveket.
Felhasznált irodalom
Az emberiség krónikája. Officina Nova, é. n., 417.
Chadwick – Evans: A keresztény világ atlasza. Helikon Kiadó, 1993. 96 – 101.
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=1984 Valóban Kálvin égette meg Szervét Mihály spanyol orvost?
Jean-Babtiste Duroselle: Európa népeinek története. Officina Nova, é. n., 208-209.
Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440 – 1711. Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1990. 90 – 94.