A Tanácsköztársaság bukása utáni első években a magyar külpolitika nem rendelkezett határozott vonalvezetéssel. Mindig a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodott, megpróbált a szomszédos államok valamelyikével modus vivendit találni, s egyben azzal is, hogy a győztesek valamelyikének a pártfogását
megszerezve megteremtse az elképzelt együttműködés nagyhatalmi hátterét. 1920-ban ilyen volt a francia-magyar közeledés, s ehhez kapcsoltan egy szorosabb lengyel-magyar-román együttműködés terve. Ezelőtt titkos román-magyar tárgyalások folytak a szoros gazdasági és politikai szövetség lehetőségéről, s ennek keretében az erdélyi kérdés kölcsönösen elfogadható rendezéséről. 1921-ben csehszlovák-magyar tárgyalásra is sor került a gazdasági közeledésről és a békekonferencia által megállapított határok kétoldalú megállapodáson nyugvó módosításáról.
A külpolitika másik lehetősége a vesztes államok német vezetés alatti összefogása, lehetőség szerint a régi határok visszaállítása vagy egy azokhoz közelítő új határvonal elérése volt. Így Románia és Csehszlovákia is ellenségként jelent meg. Ez, és IV. Károly visszatérési kísérlete is hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia,
Románia és Jugoszlávia 1921-ben létrehozta a kisantantot.
A nemzetközi viszonyok stabilizálódásával, az ország teljes elszigetelődésével és a magyar gazdaság kölcsönszükségleteivel számot vetve 1922-23-ban a Bethlen-kormány szakított a kettősséggel. A külpolitika meghatározó irányvonala innentől a "megbékélés és beilleszkedés" lett.
A bethleni konszolidáció külpolitikája:
A Bethlen-kormány első külpolitikai sikere a Népszövetségbe való felvétel elnyerése volt. Gróf Bánffy Miklós külügyminiszter már 1921-ben kérte az ország felvételét a szervezet tagjai közé, ehhez azonban a kisantantnak is volt egy-két szava és IV. Károly visszatérési kísérlete sem éppen a csatlakozást segítette. (Az eseménysorról bővebben olvashatunk a Trianoni Magyarország első évei című írásban: https://korok.webnode.hu/products/sasdi-tamas-a-trianoni-magyarorszag-elso-evei).
IV. Károly száműzése után már jobb volt a helyzet. Ekkor már látszott, hogy a Horthy-rendszer elindult a megszilárdulás útján és a kisantant tagjai is áldásukat adták a csatlakozáshoz, persze ehhez minél több biztosítékot kértek a magyar féltől a békeszerződés betartására. 1922 augusztusában a Népszövetség
főtitkára tudatta a magyar kormánnyal, hogy a következő közgyűlésen téma lesz az ország csatlakozása. A szeptember 4-én megnyílt közgyűlésen Bánffy külügyminiszter képviselte az országot, aki a tárgyaláson nyilatkozatot tett arról, hogy az ország mindenben megfelel a Népszövetség Alapokmánya által megjelölt felvételi követelményeknek. Az albizottság tagjai szinte vita nélkül a felvétel mellett voltak, egyedül Csehszlovákia kukacoskodott azzal, hogy Magyarországot csak jóvátételi kötelezettségeinek kifejezett elismerése esetén vegyék fel a Népszövetségbe, az albizottság tagjai azonban nem foglalkoztak
ezzel a felvetéssel. A közgyűlés végül szeptember 18-án teljes jogú tagnak nyilvánította Magyarországot a szervezetben.
Ezt követte a nemzetközi kölcsönért való folyamodás 1923 elején, melynek feltételei voltak:
- A
magyar kormány még egyszer elismerte a trianoni békeszerződésben
megállapított határok érvényességét - Garantálta,
hogy a Habsburgok nem térnek vissza a magyar trónra - Baráti
kapcsolat kialakítása a kisantanttal
A békeszerződés aláírása után Magyarország a nagyhatalmak katonai ellenőrzése alatt állt, kölcsönfelvétel után megkapta a Népszövetség pénzügyi ellenőrzését is.
Emiatt és az ország elszigeteltsége és vállalt kötelezettségei miatt a magyar diplomácia a 20-as évek második harmadában rendkívül szűk mozgástérrel rendelkezett, de nem volt passzív. Aktivitása főleg a magyar-szovjet viszony rendezésére és a magyar-jugoszláv viszony barátibbá tételére terjedt ki.
Szovjetekkel azért barátkoztak főleg, mert azok nem ismerték el a Párizs környéki békéket, másik a szovjet piac hatalmas felvevőképessége volt. A két ország ideológiája teljesen más volt, ami akadály volt. Bár 1924 szeptemberében magyar-szovjet diplomáciai és kereskedelmi egyezmény is született, a magyar parlament egyiket sem ratifikálta, Horthy is ellenezte.
A megkezdett sikeres külpolitikát egy kisebb botrány árnyékolta be. 1925 decemberében Hágában letartóztattak három magyar állampolgárt, akiknél hamis ezerfrankosokat találtak. Amszterdamban Jankovich Arisztid nyugalmazott katonatiszt bukott le egy pénzváltóban. A holland rendőrség megtalálta Jankovich naplóját, melyben pontosan le volt jegyezve minden esemény a hamisítással kapcsolatban. Ebből derült ki, hogy az akciót Windischgrätz Lajos herceg vezette és a nyomozás során egyre nagyobb halak akadtak a horogra. A nyomok a Térképészeti Intézetbe vezettek, amelynek a nyomdagépein a hamis bankjegyek készültek. Az ügyről
tudott az országos rendőrfőkapitány, de Teleki Pál és Bethlen István is. Teleki szerepe vitatott az ügyben. Egyes szakirodalmi források szerint ő bocsátotta a hamisítók rendelkezésére a Térképészeti Intézet helyiségét, de vannak olyan vad történelmi pletykák is, hogy még ő is nyomogatta a hamis bankjegyeket készítő nyomdagépet működés közben. Amikor rá terelődött a gyanú, önként jelentkezett a rendőrségen, a kihallgatáson azt vallotta, hogy tudott az ügyről és próbálta lebeszélni a szervezőket. Sajnos a teljes igazság a történelem homályába vész. Az ellenzék a botrány kapcsán már reménykedett a kormány megbuktatásában, sőt Párizsban is felmerült a bosszú gondolata, de rájöttek, ha lemondatnák Bethlent, akkor a rosszabb Gömbös kerülne a helyére. A nagy remélt nemzetközi botrány végül elmaradt, Nagy-Britannia és Olaszország a Bethlen-kormány védelmére kelt, végül a főbűnösöket a magyar bíróság 4-4 évi fogházbüntetésre ítélte.
A magyar kormány még 1924-ben kezdeményezte a Népszövetségnél az ország katonai, majd két évvel később a pénzügyi ellenőrzés megszüntetését. A nem kívánt intermezzo után 1926. július 1-jei hatállyal a Népszövetség megszüntette a pénzügyi, 1927. március 31-ei hatállyal pedig a katonai ellenőrzést.
A kisantant gyűrűjéből való kitörés ihlette meg a Jugoszlávia felé való közeledést. Az első tárgyalás 1926 márciusában volt, amelyen a jugoszláv külügyminiszter is kifejtette, hogy nem látja akadályát a barátkozásnak. Maga Horthy is állást foglalt a mohácsi csata 400. évfordulóján elmondott beszédében a magyar-jugoszláv egymásra találás mellett. A barátkozást egyedül Olaszország nem nézte jó szemmel, Mussolini be kívánt szállni harmadikként a barátkozós buliba révén, ha egy területileg megcsonkított állam és egy vele határvitában
álló ország kettesben egymásra talál, abból jó nem sül ki számára. Pár nappal később Mussolini tovább ment: olyan politikai szerződést kívánt kötni Magyarországgal, amely barátsági, együttműködési és döntőbírósági egyezményt is tartalmazna.
A magyar kormány örömmel fogadta Mussolini javaslatát, így a magyar-jugoszláv közeledés parkolópályára került. Bethlen a szerződés aláírására 1927. április 4-én Rómába utazott. Egy hosszabb tárgyalás során áttekintették a térség kérdéseit, s megállapodtak a szerződés végleges szövegében, majd másnap aláírták a
barátsági, békéltető és döntőbírósági szerződést. A szerződést titkos egyezmény egészítette ki, melyben a két kormányfő szoros politikai együttműködést vállalt. Bethlen és Mussolini szóban még megegezett abban, hogy a francia befolyás mérséklése és a kisantant felbomlasztása országaik közös érdeke. Mussolini továbbá ígéretet tett, hogy a háború végén Itáliában maradt osztrák-magyar fegyvereket hazaszállítják. A találkozást egy Mussolini által rendezett esti vacsorával zárták le, amelyen a magyar diplomácia képviselői olasz kitüntetéseket kaptak. A magyarok sajnos nem tudták viszonozni az ajándékot, mert otthon felejtették. Mindenesetre az olaszokkal kötött barátsági szerződéssel Magyarország kitört a külpolitikai elszigeteltségéből és ezzel már
egy támogatót szerzett a békeszerződés esetleges revíziójához.
Mussolini a megígért fegyverszállítmányt el is küldte 1928. január 1-én Szentgotthárdra. A fegyverek mezőgazdasági gépalkatrésznek voltak álcázva, az osztrák határőrök azonban felnyitották a fegyvereket szállító vagonokat és ezzel újabb kisebb botrány kerekedett. A kisantant rögtön körültekintő vizsgálatot és szigorú
elmarasztalást követelt, de a Népszövetség angol nyomásra elintézte az ügyet egy kis ejnye-bejnyével.
Az esetleges revízió egy nem várt szövetségest kapott nemsokára. Mussolini kezdeményezésére Harold Rothermere brit sajtómágnás, a Daily Mail című lap tulajdonosa foglalkozni kezdett a trianoni békeszerződés esetleges revíziójával. Lapjában Magyarország helye a nap alatt címmel feltűnő cikket jelentetett meg 1927. június 27-én. Ebben azt állította, hogy a trianoni határok módosítása nélkül a béke Közép-Európában hosszú távon fenntarthatatlan, s ezért a háború elkerülése végett azok békés revíziójára van szükség. Főleg etnikai revíziót javasolt. A cikk és az általa kevert nemzetközi sajtóháború a magyar kormányt ellentmondásos helyzetbe hozta. Ezután megalakult a Magyar Revíziós Liga 1927. július 27-én, amely a teljes területet követelte vissza. Rothermere cikke valóságos hisztériát váltott ki személye iránt Magyarországon. Egy újságíró már
a Szent Koronát akarta felkínálni neki és családjának és amikor a Lord Budapestre látogatott fiával, tízezrek vonultak utcára, hogy ünnepeljék. Horthy is pozitívan emlékezett meg róla: "Rothermere lord kiállása mellettünk és az "igazságosság" követelményének az ő részéről történt felvetése a világ közvéleménye előtt éppen abban az időszakban, midőn nemzetünk reménytelenül vergődött, rendkívül nagy hatást váltott ki Magyarországon. Alig vált köztudomásúvá, hogy a lordnak hálairat küldését tervezik, máris óriási tömegek mozdultak meg, és siettek a kitett ívek aláírására".
Ennek köszönhetően 1928 elejére Bethlen már nyíltan vállalta külpolitikája valódi célját, a revíziót. Debreceni beszédében kijelentette, hogy a békét Magyarország nem fogadhatja el örök időkre, mivel az abban rögzített határokra nem lehet tartós békét alapozni. Hangsúlyozta, hogy "nekünk nem békerevízióra van szükségünk, nekünk más határokra van szükségünk".
Bethlen tudta, hogy az olasz szövetség kevés a revíziós tervek megvalósításához. Ezért Németország felé is elkezdett kacsingatni. A végső cél egy német-magyar-olasz revizionista blokk létrehozása volt, de ez Németország óvatossága miatt nem valósult meg. Több eredményt hozott az Ausztriához és Lengyelországhoz való közeledés. Lengyelországgal 1928-ban, Ausztriával három évvel később született barátsági és együttműködési szerződés.
1927-ben a törökök kezdeményezték a diplomáciai kapcsolatfelvételt. Két évvel később aláírták a két ország közötti semlegességi szerződést, kötelezve magukat arra, hogy nem lépnek olyan politikai vagy gazdasági szövetségbe, amely a másik fél ellen irányul.
A Bethlen-kormány aktív külpolitikájának eredményeként megszűnt az ország politikai elszigeteltsége, a miniszterelnök nevével fémjelzett konszolidáció eredményes volt a külpolitikában is.
A Gömbös-kormány külpolitikája:
A válság által tönkrement gazdaságot valahogy talpra kellett állítani, ehhez mindenekelőtt piacot kellett szerezni a magyar gabonának és az agrárkivitelnek. Ehhez kapóra jött, hogy Magyarország nemzetközi helyzete javulóban volt, 1932 nyarán eltörölték hazánk jóvátételi kötelezettségét. Ugyan a Gömbös-kormány is a
revíziót és az ország fegyverkezési egyenjogúságának elismertetését tekintette fő céljának, mellette a magyar külkereskedelem élénkítése is fontos feladat lett.
Gömbös első külföldi útja 1932 novemberében Rómába vezetett. Itt megállapodtak Mussolinival egy erőteljesebb magyar-olasz együttműködésben, valamint a magyar-osztrák-olasz vámunió tervének felújításában, annak ellenére, hogy ez Gömbösnek nem tetszett. Nem akart teljesen Olaszországra támaszkodni, mivel a leendő revíziót Németország és Olaszország együttes támogatásával képzelte el.
A Gömbös-kormány az elsők között gratulált Hitlernek, amikor Németország kancellárja lett. Rögtön fel is ajánlotta a két ország közötti külpolitikai és gazdasági együttműködést. 1933 júniusában Gömbös útja már Berlinbe vezetett. Tárgyalásain sikerült előremozdítani a magyar mezőgazdasági kivitel ügyét, majd 1934
februárjában már nagy mennyiségű magyar mezőgazdasági termék exportjáról egyeztek meg. A revízió kérdésében Hitler csalódást okozott Gömbösnek, mivel a német kancellár csak Csehszlovákia esetében támogatta a magyar revíziós törekvéseket.
1934 februárjában a Gömbös-kormány diplomáciai kapcsolatot létesített a Szovjetunióval. Az előző évtizedben a különböző ideológia eltávolította egymástól a két országot, ezt most felülírták a gazdasági, kereskedelmi
érdekek.
Még szorosabb lett az olasz-magyar barátság, amely most kiegészült egy harmadik taggal, Ausztriával. Ehhez kellett az osztrák jobbratolódás is. Mussolini kezdeményezésére a három barát 1934. március 17-én megkötötte a gazdasági és politikai együttműködést tartalmazó római jegyzőkönyveket. Az egyezmény politikai része Olaszország közép-európai megerősítését és a német befolyás gyengítését célozta. Az egyezményt üdvözölte a baloldali ellenzék, viszont a németek nem éppen jó szemmel nézték a hármas barátságot. Gömbösnek azért
sikerült elérnie, hogy az egyezményt nyitva hagyják Németország számára, mégis sokáig kellett mentegetőzniük a megkötés miatt Berlinben. A német-magyar kapcsolatokra ebben az időben nem éppen a bizalmas viszony volt jellemző, azonban mikor már az olaszok is elkezdtek barátkozni a németekkel, Gömbös már meghalt. Ráadásul nemsokára a hármas egyezmény két nem magyar résztvevője visszakozott
kicsit: júliusban az osztrák nácik puccskísérletet hajtottak végre, meggyilkolva Dollfuss kancellárt. Ennek köszönhetően az osztrákok a franciák felé kezdtek kezdeményezni, ami nem vágott egybe a magyar érdekekkel. Mussolini pedig ebben az időben Etiópiával volt elfoglalva.
Gömbös külpolitikáját egy újabb nemzetközi botrány árnyékolta be. 1934 októberében Marseille-ben horvát usztasák meggyilkolták Sándor jugoszláv királyt és Barthou francia külügyminisztert (Az eseményről kicsit bővebben lehet olvasni A hosszúra nyílt fegyverszünet. Nemzetközi kapcsolatok 1919-1939 című írásban: https://korok.webnode.hu/products/sasdi-tamas-a-hosszura-nyult-fegyverszunet-nemzetkozi-kapcsolatok-1919-1939). Később kiderült, hogy a merénylet végrehajtóit Magyarországon képezték ki, így a magyar baloldal, az emigráció és a világsajtó máris elkezdte támadni a kormányt. Végül Magyarországot semmilyen sérelem nem érte, de Juhász Gyula monumentális munkájában a következőt emelte ki a merénylet kapcsán: "A marseille-i gyilkosság egy időre majdnem teljes külpolitikai elszigetelődésbe taszította az országot, ami ugyan, sajátos
módon, kedvezett Gömbös belpolitikai törekvéseinek, mert a "nemzeti szorongatottság" állapotában a "belső egység" hangoztatása visszhangra talált az ellenzék egy részében is, a kormányhoz való közeledésükben jutva
kifejezésre, de külpolitikai szempontból évek óta nem tapasztalt mélypontra
zuhantak a lehetőségek".
A Darányi-kormány külpolitikája:
A Darányi-kormány is törekedett az olasz-magyar barátság fenntartására, de mellette a franciákkal és az angolokkal is igyekezett jó viszonyt ápolni, ellensúlyozva a gömbösi külpolitika egyoldalú német-olasz orientációját. Közben Hitler célba vette Csehszlovákiát, a külügyben ekkor felmerült a lehetőség,
hogy a németek segítségével talán visszaszerezhetik a Felvidéket anélkül, hogy az a nyugati hatalmak érdekeivel ütközzön.
1937 novemberében a magyar kormánydelegáció Berlinben vendégeskedett. Itt a németek főleg az osztrákok felől érdeklődtek, finoman kipuhatolva azt, hogy mit szólnának Darányiék, ha hirtelen Magyarország és Németország egymás szomszédjai lennének. Ki kívántak csikarni egy nyilatkozatot, hogy Magyarországot nem érdekli az Anschluss megtörténte, Hitler viszont azt nem gondolta, hogy a magyar diplomácia évek óta tudta, hogy az tuti biztos be fog következni. Az osztrák puhatolózás mellett Hitler jelezte, hogy a Csehszlovákiával szembeni revíziót nem tartja lehetetlennek. Berlinből hazatérve, de még inkább az Anschluss megtörténte után Darányi feladta addigi külpolitikai koncepcióját és a minél szorosabb német-magyar kapcsolatokat kezdte hangoztatni. Ez lett a veszte.
Az Imrédy-kormány külpolitikája:
Az új szomszéd legújabb célpontja a javarészt németek lakta Szudéta-vidék lett. Kánya Kálmán külügyminiszter úgy látta, hogy a szorult helyzetbe került Csehszlovákia hajlandó lesz az egyezkedésre, főleg a fegyverkezési egyenjogúság és a magyar kisebbség kérdésében. A prágai vezetés viszont azt kívánta elérni, hogy a
magyar fél mondjon le az erőszakos területfoglalásról. Az 1938. augusztus 23-án megkötött bledi egyezményben Magyarország és a kisantant között ezekben a kérdésekben megegyezés született. Hitler a hír hallatán nem kicsit lett ideges, és innentől kezdve folyamatosan hangoztatta a revízióra éhes újdonsült
szomszédnak híres mondatát: "Aki a lakomán részt akar venni, annak a főzésből is ki kell vennie a részét".
Közben Hitler megkötötte 1938. szeptember 29-én a müncheni egyezményt, amely visszaadta Csehszlovákia német lakta területeit. Magyarországot csak egy záradék érintette, amely szerint a magyar és a csehszlovák kormány egyezzen meg a magyar kisebbséggel kapcsolatos vitás kérdésekben.
A tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban. Kánya először az egész magyarlakta határ menti sáv átadását követelte, majd azt, hogy a szlovákok és rutének lakta vidékeken rendezzenek népszavazást a hovatartozásról. A szlovákok először csak a magyar területek autonómiáját, majd csak a Csallóköz átengedését ajánlották fel. A további tárgyalásokon az álláspontok közeledtek egymáshoz. A magyar fél a határmenti
magyar sávra korlátozta igényét, melyet a szlovákok is elismertek. Továbbra sem tudtak megegyezni a magyar nyelvhatár északi peremén fekvő városok és környékének hovatartozásáról. Ezért német-olasz döntőbíráskodás következett.
1938. november 2-án meghozták az I. bécsi döntést, amely kompromisszumos megoldást fogadott el. Pozsonyt, Nyitrát és környékét Szlovákiánál hagyta, Kassát, Ungvárt, Munkácsot és környéküket Magyarországnak adta. Ezzel 11.927 km2 került vissza 1.060.000 lakossal. A lakosság 87%-a volt magyar. A döntést a magyar
közvélemény örömmel fogadta. Ünnepelt az ellenzék is. Azonban Szlovákia és Kárpátalja nem magyar részei nem kerültek vissza. Horthy a következőképpen emlékezett meg erről a visszacsatolásról: "Ha Pozsonyt számos magyar lakójával nem is kaptuk vissza, azért november 2-át mégiscsak nagy és jelentős napnak tekintette a magyar nép... (...) November 6-án csapataink élén a Duna hídján áthaladva bevonultam Komáromba, 11-én pedig Kassára. Aki, úgy, mint én, látta mindkét városban az öröm megható és
keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjaiba, vagy hullottak térdre az út mellett, és hogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe - mégpedig háború és vérontás nélkül".
Minden természetesen nem volt ingyen. Hálából az Imrédy-kormány november végén engedélyezte a népi németeket tömörítő Volksbund működését. Januárban pedig Magyarország bejelentette kilépési szándékát a Népszövetségből és csatlakozni kívánt az Antikomintern Paktumhoz. Erre a hírre a Szovjetunió megszakította a
diplomáciai kapcsolatokat.
A második Teleki-kormány külpolitikája:
1939 tavaszára Hitler befejezte Csehszlovákia feldarabolását. Innentől a magyar kormány egyik fő célja Kárpátalja visszacsatolása lett. A minisztertanács március 10-én döntött arról, hogy mindezt német segítség nélkül fogja véghez vinni. A magyar csapatok március 15-én lépték át a határt, néhány nap alatt elfoglalták
Kárpátalját, ennek köszönhetően létrejött a magyar-lengyel közös határ. 12.061 km2 terület és 600.000 lakos került vissza Magyarországhoz, amelyből azonban a magyarok aránya alig 10% volt.
Csehszlovákia után Lengyelország volt a következő célpontja Hitlernek. Az akcióban Magyarország támogatásával is számolt, az észak-magyarországi vasútvonal használatát kérte. Cserébe felajánlotta Szlovákiát. A magyar kormányzat ellenállt a csábításnak. Teleki tudta, hogy a közelgő világháborút a németek el
fogják bukni. Magyarországot mindenképpen ki akarta hagyni a belőle. Közölte is Hitlerrel, hogy nem fog részt venni Lengyelország lerohanásában. Hitlernek természetesen nem tetszett. Lengyelország lerohanása után Teleki megnyitotta az ország határait a lengyel menekültek előtt, ezzel több, mint 100.000 lengyel lelt új hazára.
A háború kitörése után Teleki külpolitikáját három motívum vezérelte: a látszólagos tengelybarát politika, a semlegesség fenntartása és a békés területi revízió kiharcolása. Legfőbb célja az volt, hogy Magyarországot távol tartsa a háborútól és haderejét megőrizze a későbbi területi rendezések idejére. Igyekezett jó viszonyt ápolni Nagy-Britanniával, Barcza György londoni követen keresztül tudatta Londonnal, hogy az ország geopolitikai helyzete miatt ugyan muszáj a jó viszony fenntartása a németekkel, ennek ellenére nem adja fel országa becsületét és függetlenségét és nem fog ellenségeskedni Angliával szemben.
A revízió újabb lehetőségét 1940 júniusában akaratlanul ugyan, de a Szovjetunió ténykedése hozta tető alá. Június 26-án a szovjetek ultimátumban követelték Romániától Besszarábia Szovjetunióhoz való csatolását. A Szovjetunió egy nappal később bevonult a kiszemelt területre. A magyar diplomácia ezt látva felbátorodott és elhatározta, hogy Erdély kérdésében ők is hasonlóan fognak nemsokára cselekedni. Előtte azért Csáky külügyminiszter kipuhatolta Sztójay Döme berlini követen keresztül a németeknél, hogy mit szólnának az ötlethez. A németek a várakozás mellett voltak, majd később a szovjetek jelezték, hogy elismerik a magyarok területi követeléseit, júliusban az angolok is megüzenték, hogy a tárgyalásos verziót támogatják a románokkal. Eközben a románok látva a veszélyt közeledni próbáltak Hitlerhez, aki most már szintén magyar-román
tárgyalást javasolt.
A tárgyalások 1940. augusztus 16-án kezdődtek Turnu-Severinben. A magyar delegáció 70.000 km2
területet kért vissza. Az új határvonal a Maros vonalát követte volna, magába zárva a Székelyföldet. A románok nem fogadták el, de tettek egy ellenjavaslatot: magyarok kitelepítése, illetve a magyar területek autonómiája
Románián belül. A tárgyalások augusztus 24-én megszakadtak, mindkét ország mozgósított.
A fegyveres konfliktus elkerülése érdekében újra összeült a jó öreg német-olasz döntőbíráskodás Bécsben 1940. augusztus 30-án. A második bécsi döntéssel Magyarország 43.000 km2 területet és 2.500.000 lakost kapott vissza, 52%-os magyar létszámmal. A visszakapott terület tartalmazta a Székelyföldet és Erdély északi részét. Magyarország ismét ujjongott. Horthy ekkor érte el népszerűsége csúcspontját, aki emlékirataiban vegyes érzelmekkel értékeli az eseményt: "A második bécsi döntés ugyanazokat a határozmányokat és kikötéseket tartalmazta, mint az első. A megszűnt hatás mindkét oldalán nagy volt az öröm, az emberek nem sejtették, hogy milyen rosszindulatú szempontok érvényesültek a döntőbíráskodásban. Első pillanatban
még az sem zavarta az általános örömöt, hogy a határt szembeötlően ésszerűtlenül vonták meg, mert ez vasútvonalakat meg közutakat vágott ketté és városokat közüzemeiktől szakított el. Midőn szeptember elején a csapatok élén a felszabadított városokba bevonultam, igazán nem sejtettem, hogy valamikor Erdélynek még ezt a részét is újból elveszítjük - méghozzá milyen szörnyű körülmények között!"
Természetesen ez az ajándék sem volt ingyenes, már a belpolitikára is hatással voltak: A Volksbundot kierőszakolták a magyarországi németség egyetlen pártjának és olyan jogokat kapott, amellyel rajta kívül senki sem rendelkezett Magyarországon, Horthy szintén nemtetszését fejezte ki erről emlékirataiban: "Vajon elkerülhetetlenül szükséges volt-e az, hogy Ribbentrop jobb kezével a döntőbírósági határozatot átnyújtotta, s
ugyyanakkor ennek fejében bal kezével olyan szerződést szegezzen elénk, amely arra kényszerített minket, hogy német ajkú polgárainknak módot adjunk, hogy bizonyos tekintetben államot alkothassanak saját államunkban? A tapintat és a politikai bölcsesség mekkora hiánya kellett ahhoz, hogy a magyarországi német
népcsoport számára olyan autonóm szervezetet erőszakoljanak ki, amely, ha nem is kimondottan, de ténylegesen Berlin rendelkezése alá tartozott!"
Ezen felül német nyomásra szabadon engedték Szálasi Ferencet, megkezdték a harmadik zsidótörvény előkészítését és növelték a Németországba irányuló élelmiszer-és takarmány exportot. A hab a tortán a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás volt november 20-án, amelyet a három alapítón kívül Magyarország írt alá elsőként, de Horthy Emlékiratai szerint ha Magyarország nem akarta volna
aláírni, akkor az első aláíró Románia lett volna.
Ezután már csak Jugoszlávia maradt az egyetlen lehetőség, hogy kiutat mutasson a német szorításból. Ami nem jött össze majd 20 évvel korábban Olaszország közbelépése miatt, most tető alá hozták az utolsó pillanatban. A tárgyalások novemberben kezdődtek meg és december 12-én aláírták a két ország közötti örökbarátsági szerződést. Kimondták, hogy a két ország között "állandó béke és örökös barátság fog fennállni" és az egymást érintő kérdésekben konzultációt írt elő. Nyári Gábor rámutatott, hogy a szerződésből kimaradt az a rész, amely később súlyos következményekkel járt: "Ez volt a clausula rebus sic stantibus elve, amely a dolgok jelenlegi állását rögzíti, és az azokban történő gyökeres változások esetén felfüggesztette volna az
egyezményt".
Jugoszlávia nem akart csatlakozni a háromhatalmi egyezményhez. Német nyomásra 1941. március 25-én csatlakozott, két nap múlva németellenes katonai puccsal megdöntötték a kormányt. Hitler gyors beavatkozás mellett döntött, átvonulási engedélyt kért Horthytól, ugyanakkor további területek fejében a magyar csapatok részvételét kérte. Horthy biztosította erről. Teleki magánkívül volt. Angliához fordult, hogy elfogadhatónak tekinti-e a részvételt. A válasz lesújtó volt: ha részt vesz Magyarország, akkor Anglia megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat. Ezzel összeomlott Teleki semlegességi koncepciója. Összeroppant és 1941.április 3-ra
virradóra vélhetően öngyilkos lett. Ezzel figyelmeztetni akart. Horthyhoz írt búcsúlevelében bűnösnek érezte magát a "szószegésért", a nemzet becsületének megsértéséért, a "hullarablásért". Másnap már úton voltak a magyar csapatok Jugoszlávia felé. 6-án Anglia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat. A jugoszláviai területek elfoglalására csak 10-e után került sor, amikor Horvátország kikiáltotta függetlenségét.
Felhasznált irodalom:
20. századi magyar történelem
1900-1994. (szerk.: Pölöskei Ferenc - Gergely Jenő - Izsák Lajos). Korona Kiadó, Bp., 1997.
Ablonczy Balázs: Teleki Pálról feketén-fehéren. In: Rubicon 2004/2
Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Bp., 2012
Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945. Kossuth Kiadó, Bp., 1988.
Nyári Gábor: A Sándor-palotától a ravatalig. Teleki Pál második miniszterelnöksége 1939-1941. Kairosz Kiadó,
Piliscsaba - Budapest, 2015.
Ormos Máira: Bethlen és a Duce. A magyar miniszterelnök találkozói Mussolinival. In: Rubicon 2011/9-10
Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914-1945. Történelmi Kézikönyvtár-sorozat (sorozatszerk.: Simándi Irén és ifj. Barta János). Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.
Püski Levente: A Horthy-korszak 1920-1941. Magyarország története 18. kötet (főszerk.: Romsics Ignác). Kossuth Kiadó, Bp., 2010.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Bp., 2005.
Salamon Konrád: Magyar történelem 1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998.