I. Az első Teleki-kormány
tevékenysége:
A trianoni békeszerződés aláírása után nem sokkal lemondott a népszerűtlen feladatra vállalkozó Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány. Horthy és környezete nem is gondolt arra, hogy a januári választásokon győztes Kisgazdapárt soraiból kérjen fel valakit kormányalakításra. Először Bethlen Istvánt kérte fel, ő azonban az általa javasolt minisztereket nem tudta elfogadtatni a pártokkal, így visszaadta megbízatását. Így került a képbe Teleki Pál, aki szemben állt mind a restaurációra törekvő hagyományos konzervatív jobboldallal, mind a jobboldali radikalizmussal és különítményeseivel. Teleki Pál első kormánya 1920. július 19-én alakult meg.
Másnap megtartotta nemzetgyűlési bemutatkozó beszédét, amelyben az ellenforradalom különböző politikai irányzatainak összefogását sürgette. Tervei között szerepelt a földreform, a középosztály sorsának felkarolása, erélyes külpolitika kialakítása, alkotó jellegű gazdasági intézkedések és a szélsőséges irányzatok visszaszorítása.
A numerus clausus:
Az első Teleki-kormány legsötétebb fejezete ez a törvény. 1920 közepére hatalmas méreteket öltött az antiszemitizmus Magyarországon. Elterjedt az a nézet, hogy az őszirózsás forradalom és az azt követő vörös éra a zsidók bűne volt. A közéletből elsősorban szellemi szinten kívánták a zsidókat visszaszorítani. A zsidók visszaszorításának igényével párhuzamosan az elcsatolt országrészekről számos menekült érkezett, akik többsége állami alkalmazott és értelmiségi volt, akik nem találtak munkát.
Ilyen előzmények után tűzte a kérdést napirendre a parlament 1920 nyarán és törvénytervezetet dolgozott ki az egyetemi és főiskolai hallgatók létszámának csökkentésére, a numerus clausus (zárt szám) bevezetésére. A törvény tervezetét Haller István vallás-és közoktatásügyi miniszter terjesztette a minisztertanács elé 1920. július 21-én. A kabinetülésen Haller az értelmiségi proletariátus megakadályozását jelölte meg célként. A javaslat másnap már a parlament előtt volt. A javaslathoz később hozzácsatolták még a nemzethűséget és az erkölcsi
kifogástalanságot, mint válogatási szempontot. A törvényjavaslatról szóló vita szeptember 2-án kezdődött meg. A törvény szövege konkrétan nem irányult semmilyen felekezet ellen, és ezt a törvényjavaslatot ismertető Usetty Ferenc kormánypárti keresztény képviselő is hangsúlyozta. A hallgatók számának korlátozását elsősorban az egyetemi termek befogadóképességében és a társadalom diplomások iránti igényét jelölte meg. A vita során megemlítették, hogy a zsidó hallgatók igen magas számban képviseltetik magukat, főleg az orvosi, a
gyógyszerészeti karokon és a műegyetemen. Elismerték, hogy zsidóságot érinteni fogja a törvény, de csak azért, mert ők szolgáltatták a "legnagyobb túlprodukciót". A parlamenti vita során voltak olyan képviselők is, akik túlzottan radikális nézőpontot ütöttek meg: volt, aki 10 évre akarta eltiltani a zsidó vallású hallgatókat az egyetemre járást. Az 1920/ 25. Tc.-t végül szeptember 22-én fogadták el. A törvény a vallás-és közoktatásügyi miniszter kezébe adta a jogot, hogy az egyetemi karok javaslatai alapján megállapítsa a felvehető hallgatók létszámát. A törvény kimondta: "Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét". A törvény hatására a zsidó vallású hallgatók a háború előtti 30-40%-os aránya az 1920-as
évek első felében 8-11%-ra csökkent.
A törvényt minden oldalról érte bírálat. Egyértelmű, hogy a zsidó vallásúaknak abszolút nem tetszett. A szélsőjobboldal enyhének nevezte, míg a nyugat-európai közvélemény elítélte. A nagy nemzetközi tiltakozás hatására 1928-ban a Bethlen-kormány módosította a törvényt. A "népfajok és nemzetiség" szerinti korlátozást a foglalkozási csoportoknak megfelelő korlátozás váltotta fel.
A Nagyatádi-féle földreform:
A háború után a Károlyi-kabinet próbálkozott már földtörvénnyel, maga Károlyi Mihály kápolnai birtokán kezdte meg PR-szerűen a földosztást 1919. február 23-án. A földreform végrehajtását a márciusban hatalomra kerülő tanácskormány állította le.
Az ellenforradalom győzelme után a második Friedrich-kormányban Nagyatádi Szabó István kapta a földművelésügyi tárcát, aki még ekkor szorgalmazta a tanácskormány által leállított törvény végrehajtását. Ezért a kezdeményezéséért számos támadást kapott a nagybirtokosok érdekvédelmi szervezeteitől és a kisgazdapárton belüli újkonzervatív szárnytól. A támadásoknak köszönhetően a harmadik Friedrich-kormány már nélküle alakult meg. A Huszár-kormányban már közélelmezési miniszterként jelent meg, ekkor már földreform-követeléseinek radikalizmusát némileg csökkentette. A két kisgazdapárti szárny is egyesült, de
az 1920-as nemzetgyűlési választásokon Nagyatádi híveivel együtt továbbra is a demokratikus földreform mellett kardoskodott. A Simonyi-Semadam-kormányban újra megkapta a közélelmezés-ügyi tárcát, míg a földművelésügyi miniszter a nagybirtokosok érdekeit védő Rubinek Gyula lett. Rubinek feladata lett a
földreform-tervezet előkészítése. Teleki megbízott Rubinekben, tudta, hogy a nagybirtokosok gazdasági hatalmát nem fogja veszélyeztetni semmilyen formában. A tervezetnek köszönhetően elkerülhetetlen volt a vita Rubinek és Nagyatádi, valamint híveik között, ez majdnem a párt kettészakadásához vezetett. A Teleki-kormányban mindketten megmaradtak posztjukon, de ideiglenesen vállalták. A földreform-tervezet kérdésében július 25-én megegyezett a két oldal. Mindketten kompromisszumokra kényszerültek, Nagyatádi nagyobbra, mint ellenfele. Augusztus 15-től már Nagyatádi volt a földművelésügyi miniszter, ő terjesztette a parlament elé a tervezetet. Az 1920/36. tc. szerint az ország 16 millió kat. holdnyi mezőgazdasági területéből 1 milliót osztottak szét 400 ezer család között, főleg 1-3 holdas parcellákban. A földoszlás alig változtatott valamit a föld megoszlásán, jobbára megmaradt a nagybirtokrendszer.
A törvényhez még hozzátették a vitézi telek intézményét. A Horthy Miklós által létrehozott Vitézi Rend tagjai voltak, akik katonaként kitűntek a világháború és az azt követő idők eseményeiben, a magyar államot védelmezve. Egy tiszti telek átlagosan 50 kat. hold, a legénységi átlag 12 volt.
A földreform sokat nem oldott meg, de átmenetileg lecsendesítette a földre vágyó parasztokat. A földkérdés azonban továbbra is a magyar társadalom előtt álló egyik legfontosabb feladat maradt.
A szélsőséges irányzatok visszaszorítása:
Teleki hatalomra kerülésekor még működtek különféle katonai különítmények. Az atrocitások mindennaposak voltak, különösen a zsidó polgárok ellen, de a budapesti kávéházakat sem kímélték. Teleki fokozatosan oszlatta fel a különítményeket. Nyáron Héjjas Iván bandáját oszlatták fel, majd év végéig fokozatosan megtisztították tőlük az országot. A Horthy közeléhez tartozó Prónay és Ostenburg különítményekhez nem nyúltak, csak hatáskörüket szűkítették folyamatosan. Prónay két évtizeddel későbbi emlékirataiban nem éppen hálálkodva
köszönte meg az iránta tett intézkedéseket.
1921 márciusában alkotott törvényt a nemzetgyűlés az állami és társadalmi rend hatékonyabb védelméről. Az 1921/3. tc. elsősorban a demokratikus és szocialista mozgalmakat igyekezett visszaszorítani, és tiltotta a kommunista szervezkedést. A szervezkedést alapból 5 év börtönbüntetéssel jutalmazták, de ha a mozgalom
tagjai fegyvert is kívántak használni, a vezetők 10-15 év fegyházat is kaphattak. A törvény egyaránt fenyegette a jobb-és baloldaliakat és féken tartotta a hadseregbe besorozott különítményeseket is.
IV. Károly visszatérési kísérletei:
A lázas törvényalkotó munkálatokat egy nem várt esemény zavarta meg. IV. Károly már korábban jelezte, hogy szívesen maradna magyar király, de erre senki sem tartott igényt. A jogilag még mindig magyar király 1921. március 26-án Szombathelyre érkezett, feltűnésével még híveinek is sikerült meglepetést okoznia.
Teleki is éppen Nyugat-Magyarországon tartózkodott, beszélt is Károllyal, majd a fővárosba igyekezett tájékoztatni Horthyt a helyzetről. Károly azonban gyorsabb volt, előbb érkezett enyhén szólva meglepetést okozott az éppen húsvéti ebédjét fogyasztó kormányzónak. A kétórás beszélgetésen Károly közölte, hogy vissza kíván térni a magyar trónra, amelyhez elmondása szerint Briand francia miniszterelnök is áldását adta. Károly távozása után Horthy magához kérette Fouchet francia diplomáciai alkalmazottat, hogy kiderítse Briand tényleg igent mondott Károlynak a restaurációra. Horthy emlékiratai alapján hajlandó is lett volna visszaadni a király jogait, ha Briand szavai tényleg igazak. A francia miniszterelnök válasza azonban nemleges volt. Április 3-án a nagyhatalmak jegyzékben tiltakoztak az esetleges Habsburg-restauráció ellen, a szomszédos országok, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia készültségbe helyezték csapataikat, a nyár folyamán pedig létrehozták Magyarország elleni szövetségüket, a kisantantot. Károly látva mekkora felfordulást okozott, április 5-én visszautazott Svájcba.
Károly látogatása kiélezte a legitimisták (a politikai élet azon tagjai, akik a jogfolytonosság alapján álltak, ragaszkodtak IV. Károly személyéhez, a kormányzó személyét is egy Habsburg alakjában látták volna szívesen) és a szabad királyválasztók közötti ellentétet. A válság egészen a miniszterelnöki székig elért, Teleki benyújtotta a lemondását, 1921. április 14-én Horthy Bethlen Istvánt bízta meg kormányalakítással.
Bethlen már májusban kérte az ország felvételét a Népszövetségbe, amely ellen a későbbi kisantantot képviselő országok azonnal tiltakoztak is. Közben a Dél-Magyarország egy részét még megszállva tartották a szerb-horvát csapatok. A nagyhatalmak segítségével sikerült őket a békeszerződésben kijelölt határvonalra kényszeríteni. Már csak az osztrák kérdés maradt nyitva. A békeszerződésben az osztrákok nem tudták birtokba venni a számukra kijelölt területet, mert azt civil alakulatok Prónay Pál és Héjjas Iván vezetésével
megszállva tartották. Az olasz diplomácia sietett a két fél segítségére, a határvitát az október 11-13 között megrendezett velencei konferencián beszélték meg. Ezen sikerült elérni, hogy Sopron és környékének hovatartozásáról népszavazás döntsön. A megállapodás értelmében Magyarország a vitás területről
kivonta csapatait. Prónay megmakacsolta magát és nem volt hajlandó kiüríteni a területet. Október 31-én Horthy felszólítására változtatta meg álláspontját, aki a hadsereget is hajlandó lett volna bevetni ellene.
A zavaros nyugat-magyarországi eseményeket IV. Károly próbálta még kihasználni, aki tudta, hogy csak erőszakkal juthat vissza a trónra. Nem sokkal a velencei konferencia után, október 20-án tért vissza Magyarországra és elindult Budapest felé. Hívei segítették tevékenységében, Sopronban a katonaság felesküdött a királyra, ő pedig október 21-én kinevezte Rakovszky Istvánt miniszterelnöknek. Az ekkor már működő kisantant mozgósítást rendelt el. Horthy és Bethlen megegyeztek, hogy Károly most sem foglalhatja el a trónt. Bethlen próbált tárgyalni Rakovszkyval, de eredménytelen volt. Rakovszky "őfelsége miniszterelnökeként" fejébe vette, hogy "Kifüstöljük a Várból azt a részeges matrózt". Az ellenfelek Budaörsnél ütköztek meg október 23-án. Horthy oldalán megjelentek a MOVE és az ÉME tagjai és a Gömbös Gyula által mozgósított egyetemi hallgatók, ami a kormányerők győzelmét erősítette meg. Károly fogságba került, majd a
nagyhatalmak döntöttek sorsáról. Egy angol cirkáló Madeira szigetére szállította, ahol 1922. április 1-én hirtelen meghalt.
Károly fogságba kerülése után nem sokkal, november 6-án a 1921/47. tc. kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Nem hiába három a magyar igazság, mivel 1707 és 1849 után a magyar történelemben ez volt a család harmadik trónfosztása, ami mondhatni egyéni rekord. Ha már a közmondásnál járunk, ráadás nem volt.
A kisebb közjáték után december 14-15-én megtartották a népszavazást Sopron és környékének hovatartozásáról. A szavazáson Sopronban 72,5%, az egész övezetben 65% kívánt maradni magyar területen, így a város és környéke Magyarországé maradt. Sopron ezután kapta a civitas fidelissima (leghűségesebb város) címet.
II.: A bethleni konszolidáció:
Bethlen mintegy 10 évig töltötte be a miniszterelnöki posztot. Irányításával ment végbe a Horthy-rendszer politikai alapjainak megszilárdulása, amelyet a történetírás bethleni konszolidációnak is nevez. Írásom ezen részében csak a belpolitikai eseményekre térek ki, a külpolitikai események és a kultúra egy külön írás
tárgya lesz.
A kormány és a szociáldemokraták megállapodása:
A Habsburgok trónfosztása után Bethlen minden erejével az ország rendbehozatalára törekedett. Bethlen tudta, hogy nehéz út előtt áll az ország és ehhez a belpolitikai életben nyugalomra van szükség. Fontos volt a jó viszony kialakítása a legnagyobb ellenzéki erővel, a Magyar Szociáldemokrata Párttal.
A szociáldemokraták is hajlottak a megegyezésre, főleg mert a liberálisokkal nem jutottak dűlőre. A tárgyalások megkezdődtek a két fél között és 1921. december 22-én megszületett a Bethlen - Peyer-paktum. A paktum ugyan korlátozta a párt szabadságát, de mégis ott maradt a politikai palettán. Vállalták, hogy lemondanak a politikai sztrájkról, a köztársaság propagálásáról, az állami alkalmazottak szervezéséről és a polgári ellenzékkel való együttműködésről, támogatják a kormány külpolitikai törekvéseit. A kormány cserébe biztosította a
párt és a szakszervezetek szabad működését, eltulajdonított helységeik visszaadását, a pártlapok szabad terjesztését, és hogy megszüntetik a gyorsított bírósági eljárásokat. Nem engedett viszont a kormány az internálási ügyben. Csak azon párttagok internálása szűnt meg, akikért a párt felelősséget vállal, a korábban emigrált párttagok is csak később térhettek haza.
A paktum egészen 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásig érvényben maradt, biztosítva a szociáldemokraták és a szakszervezetek törvényes működését.
Az egységes kormánypárt létrejötte:
A következő feladat a kormányon belüli egység megteremtése volt. 1921-re felbomlott a Kisgazdapárt és a KNEP szövetsége, Bethlen pedig a KNEP-re támaszkodva szeretett volna egy erős kormánypártot létrehozni, azonban a párton belül voltak olyan legitimisták, akiknek nem tetszett a Habsburg-ház trónfosztását, így Bethlennek a szabad királyválasztó állásponton levő kisgazdák felé kellett kacsingatnia.
Bethlen el is látogatott a kisgazdák klubjába, ahol bejelentette, hogy a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja egyesülni kíván velük. Ezt követően február 2-án 20 konzervatív és konzervatív-liberális képviselőtársával együtt belépett a Kisgazdapártba és sikerült elérnie, hogy a régebbi tagok a párt új vezérének tekintsék. Az egyesüléssel létrejött a jó hosszú nevű Keresztény-Keresztyén Kisgazda, Földműves és Polgári Párt, amelyet csak Egységes Pártként emlegettek később. Az elnök Nagyatádi Szabó István, az ügyvezető alelnök pedig Gömbös Gyula lett.
Az új választójogi rendelet és az 1922-es választás:
1922 februárjában lejárt a két évvel korábban megválasztott nemzetgyűlés mandátuma. Bethlen tudta, hogy az újdonsült kormánypárt győzelmét csak a választójog átalakításával érheti el. Tudta azt is, hogy egy antidemokratikusabb választójogi rendeletet a regnáló parlamenttel nem fog tudni elfogadtatni. A tervezet csökkenteni kívánta a választásra jogosultak számát, valamint a főváros és a törvényhatósági jogú városok kivételével a szavazást ismét nyílttá akarta tenni. A nemzetgyűlés a tervezetre az obstrukcióval kívánt választani, azonban a mandátumuk március 1-én lejárt és a kormányzó feloszlatta a nemzetgyűlést. Bethlen
pedig rendeletileg léptette életbe az új választójogi törvényt.
A rendeletet március 2-án hirdették ki. A rendelet az összlakosság 29%-ára szűkítette a választásra jogosultak számát, a kisvárosokban és a falvakban pedig visszaállította a nyílt szavazást. A rendelet értelmében a férfiak 24, a nők 30 éves koruktól szavazhattak. Továbbá 10 éve magyar állampolgárnak kellett lenniük és két éve
egy helyen kellett lakniuk. Férfiaknak az elemi népiskola 4., nőknek a 6. osztályt kellett elvégezniük, egyetemi vagy főiskolai végzettséggel viszont automatikusan járt a választójog. A legalább három gyermeket nevelő nők
választójogához elég volt az elemi népiskola negyedik osztályának elvégzése is. A választójogi rendeletet három évvel később a Nemzetgyűlés törvényerőre emelte, így 1925/26-os Tc.-ként került be a Magyar Törvénytárba. A rendelet elsősorban a kisgazdákat sújtotta, így az új nevű pártból egyből elveszett a
kisgazda jelleg.
A rendelet megalkotása után jöhetett a választás. Az Egységes Párt kampányát Gömbös Gyula irányította. A választásokat május 28 és június 11 között tartották meg, amelyen a 245 helyből az Egységes Párt 143, az MSZDP 25. a KNEP pedig 20 mandátumot szerzett. Az abszolút többséget szerzett kormánypárt pedig hozzá
foghatott a gazdaság helyreállításához.
A gazdaság talpra állítása:
A trianoni békeszerződés teljesen felborította a Monarchia több évszázados gazdasági egységét. Súlyos
aránytalanságok keletkeztek az ország belső szükségletei és a nemzetgazdaság egyes ágazatainak teljesítőképessége, a nyersanyagkészletek nagysága és az egyes iparágak kapacitása között. A vasúti közlekedési eszközöket gyártó iparvállalatok és a malomipar az ország területéhez képest túl nagy
kapacitással rendelkeztek, míg a vasipar túl kevésnek bizonyult. A mezőgazdasági és az ipari termelés egyaránt elmaradt a háború előttitől, ami hatalmas pénzromlással járt együtt, a lakosság életszínvonala jóval a háború
alatti színt alatt volt.
A Teleki-kormány pénzügyminisztere. Hegedűs Lóránt már próbálkozott a gazdaság rendbetételével, azonban terve összeomlott. A Bethlen-kormány pénzügyminisztere, Kállay Tibor határozott vámvédelemmel és inflációs
pénzpolitikával próbálkozott. Ez rövid távon fejlődést hozott, egy évvel később viszont már meg kellett állítani az inflációt. A Bethlen-kormány a Népszövetséget hívta segítségül, amely 307 millió aranykorona kölcsönt
szavazott meg 7,5%-os kamattal. Végül az ország 250 millió aranykoronát kapott, amiért 20 év alatt 600 milliót kellett visszafizetnie. 1924-ben sikerült megállítani az inflációt, az államháztartás egyensúlya is helyreállt. Nőtt az ipari termelés, korszerűsödött a mezőgazdaság és a közlekedés.
Az infláció megállítása után létrehozták a Magyar Nemzeti Bankot, amely a bankjegykibocsátás kizárólagos jogával rendelkezett. Formailag teljesen független volt az államtól.
A pénzügyek rendbetételét valutareform zárta le. 1926. december 27-én került forgalomba a pengő és váltópénze, a fillér. A pengő az angol fonthoz viszonyítva középerős pénzként funkcionált.
Ellentétek jobb és baloldalon:
A kormány pénzügypolitikája konfliktust idézett elő az Egységes Párton belül. A belharc kirobbantója Gömbös Gyula volt. Gömbös mindenképpen szerette volna megtartani az ország függetlenségét, a külföldi kölcsönnel kapcsolatban pedig azon a nézeten volt, hogy sérül az ország pénzügyi függetlensége és természetesen a
főleg zsidó bankárok tovább gazdagszanak. Szerinte elég lett volna a pénzügyek stabilizálásához a gabonakereskedelem állami monopolizálása és kivétele a szintén zömmel zsidó kereskedők kezéből. Gömbös társaival az utcán is kritizálta a hivatalos kormánypolitikát.
Június 15-én Bethlen levélben állította Gömböst válaszút elé: vagy távozik a pártból vagy alárendeli magát a párt hivatalos politikájának, egyben mondjon le a kormánypárt ügyvezető alelnöki pozíciójáról. Ezt Gömbös 19-én meg is tette. Horthy eleinte próbált közvetíteni a két fél között, majd teljes mértékben Bethlen mellé állt és ekkor tette híres kijelentését, miszerint a jobb-és baloldali rendetlenkedőket ugyanúgy meg fogja rendszabályozni.
Végül Gömbös 6 képviselőtársával együtt kilépett a kormánypártból és megalapították a Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártot, amely Fajvédő Párt néven vonult be a magyar történetírásba.
A Fajvédők elszigetelése után Bethlen napirendre tűzte a házszabály megreformálását. Úgy képzelte el, hogy az általános politikai kérdések parlamenti vitáját időkeretek közé szorítja, csak hogy az ellenzéki szónoklást megakadályozza. A baloldali ellenzék erre elővette a dualizmus korában jól ismert obstrukció fegyverét és a
liberális demokraták és a szociáldemokraták megalakították az Országos Demokratikus Szövetséget.
Ha már az ellenzék elővett egy dualizmus kori fegyvert, a miniszterelnök is e korszakban ismert módszerrel vágott vissza: a parlamenti őrséggel eltávolította az ellenzéket az Országházból. Erre 44 képviselő mintegy fél évig bojkottálta a parlamenti üléseket. Bethlen nem tétlenkedett és jogerőre emelte a módosított házszabályt és törvényesítette a korábbi választójogi rendeletet. A kormány és a baloldal ellentét tovább élezte a frankhamisítási botrány, amelyről majd a korszak külpolitikájáról szóló írásunkban lesz szó.
A konszolidáció befejezése:
1926-ig a nemzetgyűlés ideiglenes jelleggel látta el feladatát. Hiányosságot jelentett, hogy a korábbi főrendi házról nem született döntés. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy a korábbi főrendiház főleg legitimista egyházi főméltóságokból és arisztokratákból állt. Ez egyik nemzetgyűlésnek sem felelt meg. A volt főrendiház felsőházzá alakításával az volt a cél, hogy egy újabb biztonsági fék jöjjön létre, amely által a törvényhozás folyamatosságát és állandóságát válsághelyzetek esetén is biztosíthassák.
A felsőház létrehozásáról szóló 1926/22 tc.-t november 11-én fogadta el a nemzetgyűlés. A 242 tagú felsőház már összetételével is kifejezte a korszak folyamán bekövetkezett változásokat. A tagok javarészt választással kerültek be, méltóság vagy hivatal címén 47 tag kapott mandátumot, további 40 helyet a kormányzó kinevezésével lehetett elnyerni, továbbá örökös tagok lettek a Habsburg-Lotharingiai-család az ország területén lakó 24 éven felüli férfitagjai. A felsőházat megillette a törvénykezdeményezés joga. Ha nem tetszett a képviselőház által meghozott törvényjavaslat, két ízben is javasolhatta a két ház együttes ülésének összehívását új javaslat elkészítése céljából, abszolút vétójoggal azonban nem rendelkezett.
A felsőház létrehozása után a kormányzó feloszlatta a nemzetgyűlést és 1926. december 14-15-re kiírta a képviselőházi választást. A választáson az Egységes Párt 69%-kal fölényes győzelmet aratott, a kereszténypártiak 35, a szociáldemokraták 14 mandátumot szereztek, a fajvédők pedig kiestek a parlamentből. A győztes kormánypárt élvezte a kereszténypártiak támogatását, így az ellenzék szinte jelentéktelenné vált.
Felhasznált irodalom:
20. századi magyar történelem
1900-1994. (szerk.: Gergely Jenő - Izsák Lajos - Pölöskei Ferenc). Korona
Kiadó, Bp., 1997.
Ablonczy Balázs: Teleki Pálról
feketén-fehéren. In: Rubicon 2004/2
Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa
Könyvkiadó, Bp., 2012
Ormos Mária: Magyarország a két
világháború korában 1914-1945. Történelmi Kézikönyvtár-sorozat (sorozatszerk.:
Simándi Irén és ifj. Barta János). Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.
Paksa Rudolf: A numerus clausus parlamenti vitája In: Rubicon 2010/4-5
Salamon Konrád: Magyar történelem
1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998
Sipos József: A Nagyatádi-féle
földreform In: Rubicon 2010/4-5
Turbucz Dávid: Horthy Miklós.
Napvilág Kiadó, Bp., 2011.
Vonyó József: Gömbös Gyula.
Napvilág Kiadó, Bp., 2014.
1000 év törvényei (https://www.1000ev.hu/index.php)
weboldalról felhasznált törvénycikkek:
- 1920. évi XXV. törvénycikk a
tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi
közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás
szabályozásáról https://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7440
(2015-11-08 ) - 1921. évi III. törvénycikk az állami és
társadalmi rend hatályosabb védelméről https://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7459
(2015-11-08) - 1925. évi XXVI. törvénycikk az országgyűlési
képviselők választásáról https://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7637
(2015-11-08) - 1926. évi XXII. törvénycikk az
országgyűlés felsőházáról https://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7682
(2015-11-08)