Miért nevezzük reformkornak a korszakot?
Reformkornak nevezzük Magyarország történetének 1830-48 közé eső időszakát, ahol a polgári-nemzeti átalakuláshoz vezető, új politikai mozgalmak kibontakoztak, megfogalmazták teendőiket, előkészítették a változást, s amelyet a forradalom zárt le 1848 tavaszán. A nemesi nemzet rendi önrendelkezési igénye már jóval régebben jelentkezett, de polgári jellegű reformok ekkor még nem jöttek szóba. A feudális rendszerrel szembeforduló, a rendi nacionalizmuson túllépő, polgári reformokat követelő új politikai mozgalom felbukkanásáról, kibontakozásáról és folyamatos erősödéséről csak az 1830-as évek küszöbétől beszélhetünk.
A reformkor elnevezés a 20. század elején honosodott meg a tudományban. A fogalom azt hivatott kifejezni, hogy a korszak jellegadó politikai ereje, a reformtábor a tervezett gyökeres változásokat a törvényhozással elfogadott reformok útján kívánta elérni. Forradalomra nem is gondoltak. Az 1848 előtt elért eredmények ugyanakkor szerények voltak. Ebben az értelemben Kecskeméti Károly megfogalmazása szerint reformtervek koráról lehetne inkább beszélni. A reformkor elnevezés viszont egy másik mozzanatra is utal, arra, hogy fokozatosan kialakult egyfajta reformklíma, és felülkerekedett a reform gondolata, mivel a reformok szükségességét az 1840-es évek második felére a változtatások merev ellenzői is elfogadták.
A korszak kezdetét illetően az évtizedek során módosult a történészek álláspontja és a közfelfogás is. Horváth Mihály, Ballagi Géza és Szekfű Gyula 1830 körülire keltezték a korszak kezdetét. Széchenyi közéleti fellépésének viszont ők maguk is akkora jelentőséget tulajdonítottak, hogy akarva-akaratlanul hozzájárultak ahhoz, hogy a közfelfogás a kezdeteket 1825-re helyezze. A Hitel 1830-as megjelenése mellett az újabb eredmények alapozták meg azt, hogy erre az évre tegyék a kezdőpontot. Mi most időutazásunkat az 1825-ös országgyűléssel fogjuk kezdeni.
A reformkor főszereplői
Széchenyi István
1791-ben született Bécsben. A napóleoni háborúkban harcolt, a főhadnagyi tisztségig vitte. 1815-ben nyugat-európai körútra indult, járt Franciaországban és Angliában. Itt jött rá hazája elmaradottságára. Járt még Itáliában és Görögországban. Visszatérve kitűnt kezdeményezéseivel: lóverseny, majd az 1825-27-es országgyűlésen felajánlotta egy évi jövedelmét az Akadémia megalapítására, Duna és a Tisza szabályozása, Lánchíd megépíttetése, a közteherviselés megvalósulása a híd által, óbudai Hajógyár megalapítása, kaszinók létrehozása. Kossuthtal ellentétbe került, ennek ellenére ő nevezte Széchenyit a legnagyobb magyarnak. A Batthyány-kormányban közlekedési miniszter tisztséget töltötte be, majd a kormány menesztése után egyre jobban megőrült, végül Döblingben kötött ki. 1859-ben álnéven megírta az Ein Blick-et, amelyben a Bach-rendszert bírálta. Hamar kiderült hogy ő volt, a rendőrség házkutatást tartott nála. Végül végső elkeseredésében 1860. április 8-án öngyilkos lett.
Munkásságában 3 mű érdemel említést. Hitel (1828) című művében gazdasági korszerűsítésre bíztatja a szegény magyar birtokosokat, elsősorban a mezőgazdasággal foglalkozik benne. A Világban (1831) egy eljövendő polgári nemzet jövőképét rajzolja fel. Az 1832-ben kiadott Stádiumban 12 törvény mielőbbi bevezetését sürgeti, köztük az ősiség eltörlését.
Wesselényi Miklós
1796-ban született Zsibón. Közpályáját 1818-ban kezdte a vármegyegyűléseken. 1821-22-ben Széchenyi társaságában utazást tett Franciaországban és Angliában. Visszatérve az ellenzék vezére lett. 1834-ben az országgyűlésen játszott szerepe miatt perbe fogták. Közben 1838-ban a nagy pesti árvízben életeket mentett, megkapta az árvízi hajós nevet. A perben 3 évet kapott, amelyet a budai várban kezdett letölteni. Két hónap után egyre súlyosbodó szembetegsége miatt Graffenbergbe küldték gyógykezelésre. Innen 1843-ban tért haza, 1848-ig Zsibón élt, mint Kolozs vármegye alispánja. 1848-ban nagy szerepe volt abban, hogy Erdély kimondta az uniót. 1848 szeptemberében Graffenbergbe menekült, majd egyre jobban elvesztette hitét az ellenállás sikerességében. 1850-ben halt meg.
1831 végére készült el Balítéletekről című műve, a magyar ellenzéki liberalizmus gondolatrendszerének első összegzése, amelyben az alkotmányos, nemzeti követelmények és a társadalom-átalakító reformok egymástól elválaszthatatlanul kapcsolódtak össze.
Kölcsey Ferenc
1790-ben született Sződemeteren. 1796-1809 között a debreceni kollégiumban tanult. Kazinczyval levelezett. 1810-ben Pestre utazott joggyakorlatra, ahol bekapcsolódott az irodalmi életbe. 1815-ben Csekén telepedett le. 1823-ban írta meg legismertebb művét, a Himnuszt. 1832. november 12-én érkezett meg Pozsonyba, és még aznap elkezdte írni az Országgyűlési Naplót. Az alsótáblán a liberális ellenzék egyik vezetője lett. Az örökös megváltás ügyében szónokolt 1833 novemberében. Kemény szavakkal sürgette a jobbágyfelszabadítást. A Szatmár megyei közgyűlés a jobbágyfelszabadítás ellen volt, ezért ő lemondott. 1835. február 9-én mondta el a Búcsú az Országos Rendektől című beszédét, amiben elhangzott a „Jelszavaink valának: haza és haladás”. Kölcseyt lesújtotta az országgyűlés terrorisztikus feloszlatása 1836-ban. Élete utolsó hónapjaiban Wesselényi védelmében dolgozott. Egy hivatalos útja alkalmával viharos zápor érte, meghűlt, és 1838. augusztus 24-én meghalt.
Deák Ferenc
Zala megyei középbirtokos családból származott. Jogi tanulmányok után bekapcsolódott megyéje közéletébe. 1833-ban országgyűlési követté választották. Az országgyűlésen hamarosan a meghatározó politikusok közé emelkedett. Az 1839-40-es országgyűlés ellenzékét már egyértelműen ő irányította. Az 1839-40 és 1843-44-es országgyűlésen nem vett részt, de megyéjéből támogatta a reformmozgalmat, bekapcsolódott az egyesületek munkájába. 1848-ban igazságügyminiszter lett. Képviselőként 1848 végéig részt vett az országgyűlés munkájában. 1849-ben visszavonult. 1853-ban birtokát eladva Pestre költözött. 1860-tól vált újra politikailag aktívvá. 1861-ben országgyűlési képviselővé választották, a Felirati Párt vezetője lett. 1865-ben megírta a Húsvéti cikket, amely egyik elindítója volt a kiegyezésnek. 1867 után nem vállalt miniszterséget, de képviselőként befolyásolni tudta a Deák-párti kormányok munkáját. 1876-ban halt meg.
Kossuth Lajos
Ügyvédi diplomát szerzett. Fiatalon bekapcsolódott a politikába. Az 1832-36-os országgyűlésről kéziratos levelezés útján terjesztette az Országgyűlési tudósításokat, majd a Törvényhatósági tudósításokkal folytatta. Emiatt letartóztatták, majd 1841-ben szabadon engedték és a Pesti Hírlap szerkesztője lett. 1844-től ellenzéki egyesületek szervezője, vezetője, az ellenzék meghatározó politikusa. Az utolsó rendi országgyűlésen az alsótáblai ellenzék vezetője. Az 1848-as átalakulás kezdeményezője és irányítója, a Batthyány-kormány pénzügyminisztere. 1848 őszétől az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, a honvédelem szervezője és irányítója. 1849. április 14-én a kezdeményezésére fogadták el a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ekkor Magyarország kormányzója lett. 1849. augusztus 11-én lemondott és emigrált. Megfordult Törökországban, az USA-ban és Angliában is. Soha nem adta fel Magyarország függetlenségére vonatkozó elképzeléseit. Az 1867-es kiegyezés ellenezte, emiatt a Kasszandra-levélben támadta Deákot. Haláláig a kiegyezési rendszer kérlelhetetlen kritikusa maradt.
A rendi fórumok működése
A reformkorban a Magyar Királyságban a rendi gyűlések (a diéta és a megyegyűlések) a politikai élet legjelentősebb fórumai voltak. A diéta kétkamarás volt, alsótáblája a rendi képviselet elvén nyugodott. A megyegyűléseken bármely megyei nemes részt vehetett, sőt szavazhatott. Az országgyűlést 1832-48 között a király már valóban 3 évente hívta össze, a megyei közgyűlések legalább negyedévente, vagy még gyakrabban üléseztek.
Az országgyűlés felsőtábláján a nádor elnökletével a zászlósurak, a főispánok, a katolikus és a görögkeleti egyház püspökei és a mágnáscsaládok felnőtt férfi tagjai vehettek részt. A felsőtábla hagyományosan az udvari érdekeket képviselte, Bécs, a kormányzat álláspontját a nádor elsősorban a tisztségük okán jelenlevőkre támaszkodva érvényesítette.
Az alsótáblán a király által kinevezett személynök elnökölt, az üléseken 49 vármegye, a jászkun kerület, a hajdúvárosok és Horvátország 2-2 követe, kb. 50 szabad királyi város, kb. két tucat káptalan követe, a túrmezei gróf és a távollevő mágnások több száz követe vehetett részt. Az érdemi viták a kerületi üléseken zajlottak le, ahol a 4 kerület követei választott elnök vezetésével tanácskoztak.
A reformkor politikai irányzatai
A liberálisok kiemelkedő képviselői Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Deák és Kossuth voltak. Célkitűzéseiket Deák fogalmazta meg, amely szabadság és tulajdon volt. Politikájuk az érdekegyesítés programját vallotta. Eszerint az egymással szemben álló osztályok érdekei a polgári átalakulást illetően egyesíthetőek, a célhoz vezető úton az érdekek állandó egyeztetése szükséges. A liberálisok kezdettől fogva képviselték a nyelvi-nemzeti törekvéseket. Alapfeltételnek tekintették, hogy az országon belül a magyarságot illeti a vezető szerep. A liberálisok párttá 1847. március 15-én alakultak Ellenzéki Párt néven, programját, az Ellenzéki Nyilatkozatot június 7-én fogadták el, amelyben a reformok mielőbbi sürgetése volt a fő cél.
Az újkonzervatívok magukat fontolva haladónak nevezték, meghatározó személyiségük Dessewffy Aurél volt. Céljuk a reformok olyan formában és ütemben való végrehajtása volt, hogy az arisztokrácia és a nagybirtokosok minél többet őrizzenek meg a hatalmukból. Első feladatnak a kormányhatalom helyreállítását, a megyék rendbeszedését, hatáskörük korlátozását tekintették. A fejlődés zálogát az erős kormány és a földbirtok szövetségében látták, az arisztokrácia érdekeit nemzeti érdekké emelték, s elsősorban olyan reformokat sürgettek, amelyek e csoportok szükségleteit fejezték ki. Pártjuk Konzervatív Párt néven alakult meg 1846. november 12-én. Dessewffy ezt már nem érhette meg. A párt meghatározó személyiségei Apponyi György, Dessewffy Emil és Szécsen Antal voltak.
A centralisták alkotmányos központosításban képzelték el a jövőt. Ez erős, de az országgyűlésnek felelős kormányon, a népképviselet országgyűlésén és szabad községek és városok önkormányzatán alapult. A fő egyéniségek Eötvös József, Szalay László és Trefort Ágoston voltak.
A reformkori országgyűlések főbb eseményei
1825-ben látták Bécsben elérkezettnek az időt, hogy összehívják az országgyűlést. I. Ferenc az adómegajánlás megtárgyalását tűzte ki fő célul, ehelyett a rendek az elmúlt 13 év sérelmeit hozták fel. Törvény született az adózó népesség összeírásáról (1827/7. tc.). A diétán kompromisszum alakult ki az udvar és a rendek között. Az udvar lemondott a rendeleti úton való kormányzásról. Rendi ajánlatból és a nádor pártfogásával hívták életre a Magyar Tudós Társaságot (1827/11. tc.). Megalakításában nagy szerepe volt Széchenyi Istvánnak, aki egy évi jövedelmét ajánlotta fel a célra.
Az 1832-36-os országgyűlésen a politikusok egy új látásmóddal rendelkező nemzedéke lépett porondra. A reformerek csoportját Wesselényi vezette, akik felismerték, hogy a társadalmi reformokat a rendeknek kell kezdeményezniük. A rendek egyik fő célkitűzése az önkéntes örökváltság elfogadtatása volt, amely az alsótáblán átment, de a felsőtábla már nem fogadta el. Az udvar támadást indított a reformerek ellen. Kölcsey a megyei követutasítás megváltozása miatt mondott le, Wesselényit és Lovassyt pedig perbe fogták és elítélték őket.
Az 1839-40-es országgyűlés legnagyobb eseménye az önkéntes örökváltság elfogadása volt. Itt még az udvar megakadályozta a magyar államnyelv bevezetését, azonban a következő országgyűlésen, az 1843-44-esen már elfogadták a magyar nyelvről szóló törvényjavaslatot. Magyar lett a törvényhozás és a hatóságok nyelve és fokozatosan bevezették a közép-és felsőoktatás túlnyomó részében. Ezen az országgyűlésen előtérbe került a közteherviselés ügye is. Széchenyi vetette fel, hogy mindenkinek rendszeres új adót kellene fizetni, holdanként két garast. A javaslatot Kossuth is támogatta. Természetesen a kezdeményezés a felsőház miatt bukott el. Az utolsó rendi országgyűlés 1847 novemberében ült össze, amelyen érdemleges esemény nem történt. Az országgyűlés mindennapjait 1848 márciusa szakította meg.
Az 1831. évi parasztfelkelés
1830 nyarán Oroszországból indult el, majd Lengyelországon keresztül jutott a magyar határ közelébe a kolerajárvány. A galíciai-magyar határon 1830 decemberében katonai kordont állítottak fel, amelyet három hónap múlva feloldottak, majd 1831 május végén újra visszaállítottak, de már későn, a járvány átterjedt az országra. A járvány hatalmas pusztítást végzett, mintegy 250 ezren haltak meg. A hatóságok által tett egészségügyi intézkedések nemcsak hatástalanok voltak, hanem felszították a társadalmi elégedetlenség parázsát, és az ország egy részén véres konfliktusok elindítói lettek.
Az első konfliktuson, a Pesten július közepén kirobbant zavargáson a katonaság még aznap úrrá lett. Alig két hét múlva nagyméretű felkelés bontakozott ki Északkelet-Magyarországon, elsősorban Zemplén, Szepes és Sáros vármegyében.
Ezen területeket rossz mezőgazdasági adottságok, relatív túlnépesedés és az éhínség visszatérő fenyegetése jellemezte. A jobbágyság önfenntartásához nélkülözhetetlen volt az Alföldön végzett rendszeres aratás. A járvány terjedésével felállított kordon viszont a vidék férfilakosságát dologidőben vágta el a munkalehetőségektől. A munkanélküli parasztokat a feleslegesség érzete kerítette hatalmába, s szárnyra kapott közöttük az a hiedelem, hogy az urak ki akarják irtani őket.
A felkelés július utolsó napjaiban robbant ki, összesen mintegy 45 ezren vettek benne részt, túlnyomórészt jobbágyok, zsellérek, de voltak közöttük kisnemesek is. A felkelők a földesurak, a vármegyei tisztviselők, a földesúri ispánok, a papok vagy a kocsmát, boltot bérlő zsidók életére törtek, hadjáratot vezettek a kastélyok ellen. A felkelésnek a mozgósított katonaság vetett véget, Sáros megyében a sebtében összehívott nemesi felkelés közreműködésével. A megyékben kemény megtorláshoz folyamodtak. A statáriális bíróságok halálos ítéletét 119 elfogott felkelőn végre is hajtották. Miután az uralkodó november elején felfüggesztette a statáriumot, a halálos ítéleteket rendre börtönbüntetésekre változtatták.
A felkelés leverése után néhányan felismerték, hogy maga a jobbágy-földesúri viszony hordoz magában súlyos feszültségeket, amelyek rendkívüli helyzetekben parasztháborúhoz vezethetnek. A parasztfelkelés tanulságait kevesen vonták le: a nemesek többsége visszariadt a reformok gondolatától, a reformok irányába tájékozódók nagyobb részét viszont a keserű tapasztalat a gyökeres és mielőbbi reformok elkerülhetetlenségének a kényszerű felismeréséhez vezette.
A politikai nyilvánosság új formái
1840 tavaszától változás következett be a kormányzat politikájában, ám ez nem járt személyi változásokkal, sőt programszerű megfogalmazás sem nyert. Bécs ismét a status quo őrzését tekintette fő feladatának, a kormányzat ügyelt a törvényesség, a jogszerűség betartására. Ennek ellenére a reformereknél egy időre elterjedt az illúzió, hogy Bécs immár nem ellenzi a reformokat. A politikai légkör a 30-as évek második feléhez képest valóban megváltozott, főleg azért, mert Bécs hallgatólagosan elismerte, hogy tiszteletben tartja a szólásszabadság elvét. A liberálisok intézményes garanciákat is sürgettek a szólásszabadság érvényesítésére, törekvéseiket a kormánypártiak leszavazták. Az udvar tartotta magát az 1840-es kompromisszumhoz és 1848-ig egy felszólalást sem torolt meg politikai perrel. Ennek alapján a megyegyűléseken soha nem látott élénk viták bontakoztak ki. Az új bécsi politika elősegítette azt is, hogy a politikai nyilvánosság új formái is kifejlődjenek. Megnőtt a sajtó jelentősége, s a korábbinál jóval szélesebben bontakozott ki az egyesületek tevékenysége. Így a reformpolitika mozgástere számottevően bővült.
Kossuth, a Pesti Hírlap és a Széchenyi-Kossuth vita
A változásokban meghatározó szerepe volt Kossuthnak, aki szabadulása után 8 hónappal az 1841 januárjában meginduló Pesti Hírlap szerkesztője lett. Kossuth a mértékadó liberális vezetők nézeteit vagy azokhoz közel álló nézeteket népszerűsítette. Kossuth az általa meghonosított vezércikkekkel, kommentárjaival, színes-és célratörő érvelésével, iskolát teremtő értekező prózájával az újságírást is forradalmasította, vele és lapjával a cenzúra sem tudott mit kezdeni a hagyományos eszközökkel. Ennek nyomán a Pesti Hírlap minden korábbinál több előfizetőre tett szert. Kossuth fellépése egyben sajtótörténeti fordulatot hozott: az első modern értelemben vett politikai lap, a Pesti Hírlapot követve a többi lap is színt vallott, a korábbi színtelen, krónikajellegű lapok a véleménysajtó első képviselőinek adták át helyüket.
Kossuth laphoz juttatása mögött az udvar politikai megfontolásai álltak. Metternich abban bízott, hogy a cenzúra segítségével féken tartani, sőt kompromittálni tudja Kossuthot, vagy abban reménykedett, hogy a szerkesztő várható radikális hangvétele elidegeníti majd a liberális tábortól a mérsékeltebbeket. Kossuthtot azonban nem sikerült semlegesíteni, s a liberálisok egysége sem bomlott fel. Ezért Bécsben 1843 végén úgy döntöttek, hogy kicsavarják a lapot Kossuth kezéből, s ennek megfelelően Landerer kiprovokálta a szerkesztő távozását. Kossuth 1844 június végéig állt a lap élén, 365 számot szerkesztett és 219 vezércikket írt.
A Pesti Hírlap az adott valóság bemutatására, majd a változás módjának megvitatására törekedett. Széchenyinek ellenérzései voltak és a Kelet népe című vitairatban támadta meg Kossuthot. Kossuth 1841 első hónapjaiban főleg a legkirívóbb társadalmi igazságtalanságokkal, a nyomor, az elmaradottság legfeltűnőbb jelenségeivel foglalkozott, a cikkei azt tudatosították az olvasóval, hogy a bemutatott esetek nem véletlenek, hanem a fennálló társadalmi és jogrend következményei. Széchenyi 1841. június végén megjelent röpiratában Kossuth taktikáját, "franczia modorát" kárhoztatta: népszerűséget hajhászva ötletszerűen bírál, a megoldásra viszont nem ad javaslatot, meggondolatlanul a fennálló rend, a felsőbbség, a birtokosok ellen izgat, így végső soron forradalmat készít elő, azaz a reform ügyét veszélyezteti. Kossuth 1841 szeptemberére írta meg Feleletét. Arra törekedett, hogy Széchenyi kerüljön a békebíró pozíciójába: kihasználta, hogy elveit Széchenyi sem támadta, taktikusan visszautasította a vádakat, s bemutatta, hogy az általa képviselt reformjavaslatok összhangban állnak a Széchenyi által felvázolt javaslatokkal. A reformerek nagy többsége Kossuthnak adott igazat.
Kossuth helyzete megerősödött. A szerkesztőre és lapjára kulcsszerep várt a liberális reformmozgalom programjának kimunkálásában. Kossuth maga is a liberális eszmekörben élt, de nyitott volt a demokratikus eszmék iránt is. Élvezte a legtekintélyesebb liberálisok támogatását, de óvakodott is attól, hogy a maga radikális nézeteivel viszályt szítson táborán belül, s hangja csak 1843 második felétől vált élesebbé, miután felismerte, hogy önkorlátozása csak félmegoldásokat szült.
Kossuth a megyei vezetőréteg vezető szerepét hirdette az átalakulásban, s elutasította, hogy az az arisztokrácia irányításával menjen végbe. Publicisztikájának egyik kulcseleme volt a szabad föld követelése. Az ősiség eltörlése mellett az örökváltság mielőbbi lebonyolítását sürgette. Híve volt a teljes közteherviselésnek.
Kossuth a liberálisok többségéhez hasonlóan Magyarország jövőjét a Habsburg Birodalmon belül látta, a magyar önállóság helyreállításának vagy növelésének kérdését azonban nem vetette fel, valószínűleg cenzurális okokból. Fellépett viszont a gazdasági önállóság érdekében, amelyet a politikai önállóság előfeltételének tekintett. A Pesti Hírlap lelkes híve volt a magyarosodás kibontakozó folyamatának. Kossuth elhatárolta magát a nyelv erőszakos terjesztésétől, ugyanakkor lapja legfőbb fórumává vált mindazoknak, akik a magyar nyelvet fenyegetve érezték a pánszlávizmus által.
Széchenyi és Kossuth között vita második felvonására a Pesti Hírlap nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos cikkei szolgáltatták az alkalmat. Széchenyi Akadémiai másodelnökként 1842 novemberében tartott beszédében éles bírálatot gyakorolt a magyar nacionalizmus törekvései és különösen vadhajtásai felett. Az viszont már olaj volt a tűzre amikor azt nyilatkozta, hogy a riválisok nacionalizmusa pusztán visszahatás volna a magyarokéra, céljuk pedig csupán az önvédelem lenne. Az ingerült vita nyomán a gróf ismét elszigetelődött. Széchenyi már korábban is próbálkozott azzal, hogy mérsékelt reformerekből centrumpártot, középutas liberális irányzatot hozzon létre, Deák és Batthyány azonban nem voltak vevők erre. Széchenyi egy időre a Jelenkorban állandósította publicisztikai tevékenységét, másfelől újból kapcsolatot keresett a kormányzattal, 1845 augusztusában pedig kormányhivatalt is vállalt. Bécs azonban nem hajlott a szükséges reformokra és még Metternich sem bízott Széchenyiben.
A Széchenyi és Kossuth közötti vita 1848-ig újra és újra fellángolt. Az érvek meglepően keveset változtak. Megváltozott azonban mindkettejük helye a politikai porondon, és így a vita jellege is módosult. A liberálisként konzervatívokkal szövetkező Széchenyi politikai senkiföldjére került, míg Kossuth az ellenzéki liberalizmus táborán belül az egyik legbefolyásosabb politikussá emelkedett.
Felhasznált irodalom:
- Gergely András: A nemzeti ébredés kora 1790-1848. Magyarország története 13. kötet (főszerk.: Romsics Ignác). Kossuth Kiadó, Bp., 2009.
- Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Magyarok Európában III. kötet (szerk.: Glatz Ferenc). História / Holnap Kiadó, Bp., 2001.
- Magyarország története a 19. században (szerk.: Gergely András). Osiris Kiadó, Bp., 2003.