Márk Éva: Miloš Obrenović és a Szerb Fejedelemség története (1813-1839)

Az első szerb felkelés (1804-1813) leverését követően belgrádi pasalukban (vilajetben) a törökök visszaállították a háború előtti állapotot. 9 évnyi, váltakozó eredménnyel folyó véres háború minden eredménye dőlt ezzel dugába. Azonban minden török erőfeszítés ellenére, a régi állapotot mégsem lehetett már teljes mértékben visszaállítani. Az új kor nyitányát jelzi a mai történészi munkák szóhasználata is. Az 1804. előtti viszonyokat „felkelés előtti állapotnak“ (predustaničko stanje) titulálják, amely jól szemlélteti, hogy mégsem maradt minden a régiben. Az első szerb felkelés viharaiban tűnt fel a „felkelés utáni állapot” legjelentősebb személyisége, Miloš Obrenović vajda.

Miloš Obrenović (eredeti nevén Teodorović) 1780 vagy talán 1783 tájékán születhetett a dél-szerbiai Požega térségében, szegény parasztcsalád gyermekeként. A családfő halálát követően, ahogyan azt a fejedelem személyes elbeszéléséből is megtudhatjuk, anyja a fiatal Milošt marhakereskedők szolgálatába állította, akik éveken keresztül marhahajcsárként foglalkoztatták. Mint egyszerű marhahajcsár, Miloš bejárta a Balkán-félsziget legtöbb zugát, megismerkedett a különféle kultúrákkal, szokásokkal és fontos tapasztalatokat szerzett birodalomban uralkodó viszonyokról. Mindeközben nem volt ritka, hogy vadállatoktól és rablóbandáktól kellett megvédenie a csordát. Végül 1805-ben Miloš megnősült. Feleségül vette Ljubica Vukomanovićot, ezt az akaratos és hatalomvágyó nőt, aki fontos szerepet fog játszani Szerbia későbbi történetében.

A család élete az első szerb felkelés idején nagy változásokon ment át. Miloš féltestvérével Milánnal együtt végigharcolta az első szerb felkelést. Karađorđe, a felkelés vezére Milošra – bátorsága jutalmául – egyre fontosabb feladatokat bízott, miáltal mind nagyobb hírnévre tett szert a nép körében. A felkelés leverését követően azon kevés vezető beosztásban lévő szerb úr közé tartozott, akik nem menekültek el az országból – félve a török megtorlástól – hanem a nép körében maradt. Népszerűsége ennek köszönhetően egyre magasabbra hágott. Ekkor már a törökök is felfigyeltek rá, mint a szerb nép egyik vezetőjére. Valójában a törököknek is szükségük volt ezekre a főurakra, a szerb nép többé-kevésbé megbízható képviselőire, akikkel együttműködve megszilárdíthatták helyzetüket.

1814 szeptemberében kitört az ún. Hadzsi Prodán felkelése, amely egy csácsáki (Čačak) helyi főúr magánakciója volt. Hadži Prodan Gligorijević a többi szerb főúr megkérdezése nélkül, a lehető legrosszabb időpontot kiválasztva vágott bele az akcióba, mintegy spontán, emiatt a többi szerb vezető sem állhatott az oldalára, köztük Miloš Obrenović sem. Sőt, éppen ellenkezőleg, a törökökkel együttműködve néhány szerb főúr, köztük Miloš, tevékenyen részt vettek Hadzsi Prodán felkelésnek leverésében. Sokan hiúsággal és hatalomvággyal magyarázzák a későbbi fejedelem tetteit: mivel a felkelést nem ő robbantotta ki, így nem is állhatott annak élére. Ezt jogot pedig kizárólagosan magának tartotta fenn.

A második szerb felkelés (1815)

A felkelés leverését követően a helyzet Szerbiában egyre rosszabb lett. A fenyegetettségérzet, bizonytalanság és elkeseredettség a mindennapok részévé váltak. A törökök minden egyes mozgolódásra a lehető legbrutálisabban válaszoltak. Hamarosan mindenkiben ellenséget láttak. 1815 elején kivégezték Stanoje Glavaš főurat. Fejét a belgrádi várban dárdára tűzték, amelynek Miloš is szemtanúja volt. Állítólag a hóhér a kivégzést követően odafordult Milošhoz és figyelmeztetőleg a következő szavakat mondta neki: „Most a tiéden a sor.” A többi szerb főúr sem úszta meg olcsón, hatalmas sarcot sajtoltak ki belőlük és csak ezután engedték őket haza. Milošt kivéve, őt Belgrádban tartották. A történések hatására šumadija-i szerb főurak szervezkedni kezdtek a törökök ellen. Március folyamán több tanácskozást is tartottak (Rudovac és Vreoci falvakban). Az eredmény egyhangú volt: meg kell várni, míg a „hegyek kizöldellnek” és Miloš visszatér a fogságból. Miközben az első feltételt csupán ki kellett várni, a második teljesülése korántsem volt biztos. Azonban a szerencse a felkelők oldalára állt.

A kegyetlenségéről és pénzéhségéről híres Szulejmán pasa, a belgrádi pasaluk teljhatalmú kormányzója, aki a megannyi török kegyetlenkedésért volt felelőssé tehető, meggondolatlanul felkínálta Miloš számára, hogy váltson ki (vegyen meg) tőle 100 szerb rabot méregdrága áron. Miloš ebbe gondolkodás nélkül belement, a törökök pedig elengedték, hogy az összegyűjthesse a szükséges pénzösszeget. Milošnak esze ágában sem volt összegyűjteni a pénzt és visszavinni azt Belgrádba.

Mire Miloš visszatért Šumadiába (Közép-Szerbia), a nép már mozgolódott és csak a megfelelő jelre vártak, hogy akcióba léphessenek. Ezt a jelet 1815. április 11-én[1] vasárnap hirdették meg, a takovói népgyűlésen. Hogy mennyire kívánta már a nép a törökök elleni harcot mi sem jellemzi jobban, mint hogy a takovói gyűlésre odasereglett az összes környékbeli, nem bírva kivárni a felkelésre felszólító üzenetet. Miloš végül ünnepélyesen kihirdette, hogy ezen a napon népfelkelés veszi kezdetét. Ezt követően jelképesen átadta a felkelés zászlaját, és a következő legendává vált szavakat mondta: „Íme itt vagyok én, és itt a háború a törökökkel.”[2] A gyűlést követően mindenki hazaszéledt és hamarosan egész szűkebb Szerbia lángokba borult.

A felkelés egyik fő jellegzetessége, hogy a lázadók a kezdetektől fogva nyíltan kifejezték, hogy ők nem a szultán, hanem annak kegyetlen helytartója, Szulejmán pasa ellen harcolnak. A felkelés hamarosan el is érte célját: több kisebb-nagyobb csatát követően, Miloš Obrenović fővezérsége alatt a felkelők 1815 júliusára megtisztították a törököktől a szerb vidékeket, csupán a nagyobb városok tudtak ellenállni a támadásoknak. Ennek köszönhetően a nyár folyamán kedvező pozícióból indulhattak meg a tárgyalások, amelyek pár hónap elteltével eredményre vezettek: habár csak szóban, de Miloš és Marašli török megbízott között megállapodás jött létre Szerbia jövőbeni státuszáról. A megállapodás értelmében az adót csakis szerbek gyűjthetik be a szerb parasztoktól és csakis annyit, amennyit a törvény előlátott, továbbá csakis szerbek ítélkezhetnek a szerb alattvalók felett. Ennek köszönhetően megszűnt a jogi érintkezés a törökök és az egyszerű nép között. Az egyik legfontosabb engedmény mégis a belgrádi Népi Kancellária[3] (Narodna Kancelarija) létrehozatala volt, amely a szerb nép képviseletét volt hivatott ellátni a török hatóságok előtt. Lényegében legfelsőbb bíróságként és adminisztratív szervként működött. Mindez ugyan kevesebb volt, mint amit az első szerb felkelés elért és amit a tárgyalásokon a szerbek követeltek (teljes autonómia), azonban mégis, a helyzethez mérten kedvező feltételek voltak. A tárgyalások lezárultát követően 1815 novemberében a Kancellária egy proklamációt hirdetett ki, amelyben felszólította a népet az ellenségeskedések beszüntetésére. 1816 elején végül megérkeztek a Porta fermánjai is, amelyek a szóbeli egyezményt törvényerőre emelték, több-kisebb újdonságot is hozva: amnesztia a felkelőknek, az adót csökkentették és 2 részletben kell fizetni Konstantinápolynak, a török hadsereg csakis a városokban tartózkodhat, azokat nem hagyhatja el, a szerb kereskedők szabadon kereskedhetnek az egész birodalomban. Kétségkívül nagy engedmények a korábbi viszonyokhoz mérten, hiszen így olyan félautonóm státuszba került a belgrádi pasaluk, amely pillanatnyilag kielégítette mindkét felet. Meg kell említenünk, hogy Porta engedékenységében és békülékeny hangnemében nagy szerepet játszott az orosz diplomácia is, amely a napóleoni háborúk terhétől megszabadulva erőteljesebben léphetett fel a balkáni ortodox testvérek (értsd: orosz érdekek) védelmében.

Miloš Obrenovićot a török fermánok rendkívül kellemetlen helyzetbe hozták, ugyanis azok egy szót sem szóltak Miloš szerepéről a háború utáni rendezésben, sőt, teljesen háttérbe szorították a felkelés fővezérét. Miloš azt várta, hogy a Porta majd megerősíti őt a szerb nép vezéreként és magas funkcióba kerül a pasaluk irányításában. Csalódnia kellett. A Porta számára távolról sem volt kívánatos egy erős akaratú és a nép körében nagy népszerűségnek örvendő személy hatalmának megerősítése és bebetonozása, ezért minél inkább megpróbálták háttérbe szorítani. Ez részben sikerült is, azonban csak átmenetileg.

Szerbia 1815-1830 között

Az új, immár félautonóm státusszal rendelkező Szerbia (vagyis belgrádi pasaluk) nagy reményekkel látott neki jogai gyakorlásának. Mindenki a helyzet javulását várta, nem alaptalanul.

Miloš sem adta fel a harcot, és a Népi Kancellária keretében folytatta a küzdelmet a hatalomért. Hamarosan meg is választották a Kancellária első elnökének („predsedatelj”), amelyet követően rögvest politikai vetélytársai ellen fordult, méghozzá a lehető legbrutálisabban. Már 1816-ban elérte különböző fondorlatok útján, hogy 2 legfőbb vetélytársát kivégezzék Belgrádban. Ezt követően nem sokan mertek vele szembefordulni. A Kancellária feladata volt az adók rendszeres begyűjtése és a hajdúkok elleni küzdelem, tehát a rend és a béke fenntartása. Valójában azt is mondhatnánk, hogy ezek voltak Miloš feladatai, mivel az 1816-os leszámolást követően teljesen hatalma alá hajtotta a Kancelláriát. Amit a törökök nem adtak meg neki, kiharcolta saját magának.

Miloš egyeduralmával szemben hamarosan nagy elégedetlenség támadt. Ennek több oka is volt. Miloš az idő előrehaladtával egyre inkább önhatalmúlag lépett fel: az adó begyűjtése gyakran torkollott erőszakos cselekményekbe, Miloš a környékbeli parasztokat rákényszerítette, hogy azok ingyen dolgozzanak a földbirtokain, illetve korlátozta a szabad kereskedelmet, miközben a saját kereskedelmi ügyleteinek a lehető legnagyobb teret hagyta. Nem volt véletlen, hogy Miloš egyik fő feladatai közé tartozott a hajdúkok elleni küzdelem, akik mind nagyobb számban jelentek meg az országutak mentén és fosztották ki az embereket. Hamarosan létrejött a jogi keret is Miloš egyeduralmához. A Kancelláriától hivatalosan is elvette az összes megmaradt illetékességet és kijelentette, hogy egyedül ő hivatott a törökökkel való kapcsolattartásra. 

Miloš féltve őrizte hatalmát, ezért mindenféle fenyegetésre a lehető legkegyetlenebbül válaszolt. Egyik ilyen fenyegetés volt Karađorđe Petrović (Karagyorgye), az első szerb felkelés legendás vezérének visszatérése Szerbiába. Karađorđe visszatérésének körülményei nem ismertek minden részletükben. Miloš mindenesetre jól ítélhette meg a helyzetet, hisz ha teret hagy Karađorđe tevékenységének, hamarosan az elégedetlenkedők mind köréje gyűlhettek, és ez akár végzetes következményekkel is járhatott volna Miloš hatalmára. Miloš nem sokáig teketóriázott és 1817. július 25-én hidegvérrel megölette a szerb történelem egyik legendás személyiségét, a nép körében még mindig hallatlan népszerűségnek örvendő szabadságharcosát, Karađorđét. Miloš tudta, hogy egy ilyen gyilkosságot nehezen fogadtathat el a „közvéleménnyel”, ezért magasabb államérdekekkel magyarázta tettét. Marašli, a pasaluk valós irányítója persze a lehető legnagyobb elégedettséggel fogadta a gyilkosságot.

A júliusi események mindenkire nagy hatással voltak. Ha Miloš képes volt megöletni Karađorđét, mást sem fog eltűrni hatalma kiterjesztésének útjában. Az állandó terror és Karađorđe gyilkosságának hatása alatt 1817. november 6-án megtartott népgyűlésen (Mitrovska Skupština) Milošt örökletes fejedelemmé (knez) választották. Miloš azonban elszámolta magát, amikor ezen alkalomból a törököktől további jogokat követelt. Azzal számolt, hogy Karađorđe meggyilkolásával bebizonyította lojalitását a törökök előtt. Nagyot tévedett. A törökök ugyan eltűrték Milošt, azonban eszük ágában sem volt tovább erősíteni hatalmát, legfeljebb annak megőrzésében segítettek számára (amelyre a következő esztendőkben szüksége is volt).

Miloš hatalmával szemben hamarosan egyre számosabbá váltak a zendülések és az összeesküvések. 1817-ben Sima Marković, 1821-ben pedig Stevan Dobrnjac és társai fogtak fegyvert, azonban a végkifejlet mindkét esetben ugyanaz volt: Miloš fegyveresei leverték a lázadásokat. 1825-ben Miloje Popović szerzetes indíttatására új lázadás robbant ki. Habár ezt a felkelést is, ugyanúgy mint a többit, elfojtották, nem maradt következmények nélkül. Miloš belátta, hogy a helyzeten jobbítani kell, ezért változtatásokat foganatosított: csökkentette az adót, megtiltotta embereinek a „rejtélyes” gyilkosságokat és a botozást, illetve ezt követően nagyobb figyelmet fordított a nép panaszainak meghallgatására és orvoslására. Mindezek csupán enyhíteni tudták a nép elnyomatását, megszüntetni nem. 1826-ban tört ki „Čarapić felkelése”, azonban a puccsot idejében felfedezték és likvidálták.

Az előző bekezdésben egyesek számára feltűnhetett, hogy Miloš csökkentette az adókat. Hogy ez hogyan volt lehetséges Európa egyik legvisszamaradottabb és legrendezetlenebb jogviszonyú vidékén? Ez egy egyszerű jogi-pénzügyi „malőrnek” köszönhető a törökök részéről. A második szerb felkelést követő rendezés alkalmával a belgrádi pasaluk „pénzügyi kötelezettségét” pontos összegben határozták meg, amelyet a Kancelláriának kellett átadnia a belgrádi török fővezérnek. A határozat azonban nem vette figyelembe a lakosság számának növekedését, amelynek változását a helyi szerb illetékesek követték, miközben a törökök számára átadott adó mértéke nem növekedett. Ennek köszönhetően Miloš egyre nagyobb személyes jövedelemre tett szert! Igen, személyes, mivel nem létezett olyan dolog, hogy államkassza, hiszen nem is volt állam, csupán egy nominális hatalommal rendelkező Kancellária és egy kenéz, Miloš, aki az állami adók feleslegét nem a törököknek adta át, hanem saját kincstárában helyezte el. Mindezeknek köszönhetően gyakorlatilag megszűnt Szerbia pénzügyi kizsákmányolása is! Egyre több pénz maradt szerb földön, amely ugyan a fejedelem zsebébe vándorolt, de legalább nem Konstantinápolyba.

Miloš regnálásának egyik fő célja az eddig megszerzett félautonóm státusz kiterjesztése volt. Miloš nem habozott, hogy minden egyes alkalommal, amikor esély mutatkozott a sikerre, delegációt menesszen a Portához, kérve, alkudozva, követelve egyre több jogot, végső soron pedig a teljes autonómiát a birodalom keretében. Miloš követeléseinek jogi alapját az 1812-es bukaresti békének VIII. cikkelyében kell keresni: önrendelkezés (samouprava) Szerbiának. 1826-ban újfent az oroszok siettek a szerbek segítségére: a görög szabadságharc árnyékában a törökök kénytelen-kelletlen elfogadták az Akkermáni Konvenciót, amelynek értelmében kötelezték magukat, hogy teljes autonómiát adományoznak Szerbiának, sőt, további 6 náhit csatolnak az újonnan létrejövő autonóm területhez. Ugyan az Akkermáni Konveció nem érte el célját, mivel hamarosan a törökök visszavonták, de kijelölte az utat a további szerb törekvéseknek és elérhető közelségbe hozta a végső sikert. Végül 1828-1829-ben jött el a várva-várt pillanat, kitört az orosz-török háború. Miloš ugyan felkínálta belépését a háborúba, azonban az oroszok ezt elutasították. Miloš kénytelen volt ölbe tett kezekkel szemlélni a történéseket. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a háborút lezáró békeszerződés meghatározó jelentőséggel fog bírni a szerb nép jövőjére. 1829-ben végül megkötötték a drinápolyi békét. A béke VI. cikkelye a belgrádi pasalukban élő szerb népre vonatkozott. A béke kötelezte a Portát egy hattiserif (hattihumajun) kiadására, amelynek célja Szerbia autonóm státuszának megerősítése volt. Hallatlan siker és milyen olcsó! Szerbiának még csak háborúba sem kellett lépnie, az orosz testvér újfent a szerb nép segítségére sietett. Miloš taktikája bevált, az orosz medvére támaszkodni kifizetődő vállalkozásnak bizonyult.

Az autonóm fejedelemség 1830-1839

Még 1829-ben megérkezett Konstantinápolyból a hőn áhított hattiserif. Nézzük is meg miért volt olyan jelentős: az 1829-es hattiserif, amelyet 1830-ban további pontokkal egészítettek ki, legfontosabb rendelkezése a belgrádi pasaluk eltörlése volt. Ezt követően Szerbiában (és végre nyugodt szívvel írhatok Szerbiát) nem létezett török közigazgatás, csakis a szerb. A hattiserif nem habozott meghúzni az autonóm terület határait sem, amelyet az 1813-as állapot alapján határoztak meg.[4] Ez egy további rendkívüli engedmény volt. Ezúttal Miloš is elégedett volt a Porta egyes (!) határozataival, nem úgy mint 1816-ban: a szultán hatalmának legfőbb képviselője Szerbiában az örökletes fejedelem lett (tehát végre a Porta is elismerte Milošt örökletes fejedelemnek), akit felruháztak, hogy a szultán nevében irányítsa a szerb népet a – és itt jön a csavar – Népgyűléssel közösen. Na ez már nagyon nem tetszett Miloš Obrenovićnak. A Porta szándéka egyértelmű volt. Habár csak „megkerülhetetlen” tanácsadói jogkörrel rendelkezett a Népgyűlés (Narodna Skupština), a testület összetételére a fejedelemnek nem volt kihatása. Csupán hazaárulás vádjával válthatta le a bűnös képviselőt, más esetekben nem. Ezáltal Miloš hatalmát korlátozták, és a politikai életben egy ellenpólus jöhetett létre. Ezentúl nem Miloš volt az egyedüli politikai tényező, versenytársakat kapott a hatalomért. De még milyeneket! (Ahogyan azt majd látni fogjuk az elkövetkezőkben.)

További apróbb, azonban korántsem jelentéktelen eredmények 1829-ből: a hattiserif előlátta a török lakosság kitelepítését (kivéve a nagyobb városokat: Belgrád, Šabac, Smederevo, Kladovo, Soko, Užice), lehetővé tette állandó képviselet fenntartását a szultáni udvarban, szabad vallásgyakorlást biztosított, rögzítette az évi adót a Portának, továbbá jogot adott egy kisebb számú szerb haderő fenntartására.

A hattiserif nagy megelégedést keltett a nép körében. Mindenki pozitívan tekintett a jövő elé és a helyzet javulását várta. Mindez nagy terhet helyezett Miloš vállára, akire a hattiserif pontjainak végrehajtása maradt. Aki csak egy kicsit is ismerte a fejedelem gondolkodását és mentalitását, tudhatta előre, hogy korántsem fog olyan könnyen menni a hattiserif életbe léptetése. És így is történt. Hiába „adományozott” a Porta 1829-ben autonómiát a szerb népnek, Miloš nem igyekezett élni a lehetőséggel. 1830 és 1834 között minden folytatódott a régiben, nem sok minden változott a korábbi évekhez képest. Miloš csak azokat a pontokat hajtotta végre, amelyek számára kedvezőek voltak: kitelepítette a törököket, ami néhol persze erőszakba torkollott, 1832-1833-ban lázadásokra buzdította annak a 6 náhinak a lakosságát, amelyet a törökök csak vonakodva akartak átadni. 1833-ban egy újabb hattiserif keretében a törökök hosszas huzavonát követően végül átadták a 6 náhit (még a náhi megnevezést is lecserélték okružje-ra, szó szerint körzetre, hogy kitöröljék a török hatalom minden nyomát).[5] 1834-ben hivatalosan is kihirdették a török feudalizmus megszüntetését. A törökök belementek ugyanis, hogy pénzügyi kárpótlás fejében lemondjanak földjeikről. Ennek köszönhetően Szerbia megszabadult a török feudalizmus utolsó maradványaitól is, és az egyre kevésbé megterhelő évi adótól eltekintve megszűnt a szerb nép gazdasági kizsákmányolása! Miloš felállított egy kisebb népi haderőt is. Miloš aprócska engedményt tett a hatalom megosztása kérdésében: létrehozta a későbbi minisztériumok elődjeit, megalakítva az 5 popecsiteljsztvát (popečiteljstva): rendőrség, pénzügyek, külügyek, hadügyek, igazságügy. Fontos kiemelnünk, hogy ezek csupán adminisztratív, végrehajtói feladatkörrel rendelkeztek, még véletlenül sem törvényhozói vagy éppenséggel törvényjavaslati joggal. Csupán Miloš rendelkezéseinek végrehajtói voltak, kezdetben. Területi adminisztratív szempontból a tartomány területe 5 szerdárságra (serdarstvo) lett felosztva, amelyek szintén a központi hatalom végrehajtóinak, ellenőreinek számítottak.

Mint említettük, 1830 és 1834 között minden folyt tovább a régi mederben. 1835-től kezdve azonban új szelek kezdtek el fújni. 1835 januárjában Mileta Radojković vezetésével felkelés tört ki Krusevác és Jagodina városokban. A lázadás célja Miloš abszolutizmusának eltörlése és az alkotmányosság bevezetése volt. A lázadást támogatta Miloš testvére Jevrem Obrenović, sőt felesége, Ljubica is. A lázadás hamarosan átterjedt a kragujeváci náhira is, ahol Mileta Radojković több ezer paraszttal a háta mögött bevonult a fővárosba (Kragujevác volt ekkoriban a főváros). A helyi gárda Toma Vučić-Perišić (az ő nevét érdemes megjegyezni, mivel az elkövetkező évtizedek politikai harcaiban központi szerepet fog vállalni) parancsnoksága alatt megtagadta, hogy csatlakozzon a felkeléshez. Harcra azonban mégsem került sor. Mileta Radojković és Toma Vučić-Perišić (Vucsity-Perisity) tárgyalásokba bocsátkoztak, amelyek végül eredménnyel jártak. A lázadók beleegyeztek a fegyverletételbe, cserébe amnesztiát kaptak és ígéretet, hogy még idén Gyertyaszentelő Boldogasszony napjára összehívják a Népgyűlést, amely az alkotmányról, az adózásról és a tisztviselők helyzetének rendezéséről fog vitázni. Miloš szembesülve a kész tényekkel, elfogadta a megegyezést, így a lázadás nagyobb véráldozat nélkül elérte célját és békésen szétszéledt.

1835 februárjában össze is ült 5 év halasztással a Népgyűlés. Dimitrije Davidović, még az ülésezés megkezdése előtt kidolgozott egy alkotmánytervezetet Svájc és Belgium alkotmányainak mintájára, amelyet később el is fogadtak a képviselők. Ez az alkotmány később a Gyertyaszentelő Boldogasszony napi alkotmány nevet kapta (Sretenjski ustav). A magyarul szinte kimondhatatlanul hosszúságú névvel rendelkező alkotmány Európa egyik leghaladóbb és legliberálisabb alkotmánya volt. És pont emiatt rengeteg ellenfele támadt kül- és belföldön egyaránt. Pár hét telt csak el az alkotmány meghozatalát követően, Miloš az orosz-osztrák nyomásra és a Porta beleegyezésével a háta mögött, örömmel helyezte hatályon kívül Szerbia első alkotmányát, azonban ígéretet tett, hogy hamarosan új alkotmányt fog hozni (amely persze sokkal jobban meg fog felelni saját érdekeinek). Milos valóban létrehozott egy testületet, amely egy alkotmánytervezet kidolgozását kapta feladatul, azonban annak munkáját szándékosan akadályozta és teljesen mellőzte más képviselők véleményét. Ezáltal Milos maga ellen sorakoztatta fel a népképviselők legnagyobb részét, megalapozva egy későbbi politikai tömörülés magját. Ők voltak az alkotmányvédők (ustavobranitelji).

A mellőzött képviselők hasznos támaszra leltek a nép körében, amely továbbra sem volt éppenséggel elégedettnek nevezhető Miloš uralkodási módszereivel. Sőt, 1835-ben Miloš további népszerűtlen intézkedéseket hozott, amelyek a köznépet roppant nehéz helyzetbe sodorták. Az egyik ilyen, kissé érthetetlen határozat az volt, hogy az adót ezt követően pénzben kell befizetni. Egy végletekig elmaradott agrárországban, ahol még a régi naturális gazdálkodás dívott, hatalmas elégedetlenséget váltott ki ez az intézkedés. Az alkotmányvédők mégsem élvezhették a parasztság felhőtlen támogatását. Ez abból a tényből fakadt, hogy a parasztság legtöbbször egy kalapba helyezte Milost és az alkotmányvédőket. Nem álltak távol a valóságtól. Maguk az alkotmányvédők sem a parasztság soraiból kerültek ki, legtöbbjük kereskedő, tisztviselő vagy tehetősebb gazdának számított. Arra való tekintettel, hogy Szerbia döntő többségében a kisparcellás földművesek országa volt, nem csodálkozhatunk azon, hogy az alkotmányvédők ereje sem alapulhatott szélesebb társadalmi támogatottságon. Emiatt az alkotmányvédők mozgalma megmaradt annak, ami valójában volt: egy kis támogatottsággal rendelkező politikai oppozíciós tömörülés, amelynek célja elsősorban a hatalom megosztása volt, nem pedig mélyrehatóbb reformok véghezvitele, amellyel a parasztság sorsán segíthettek volna.

Az alkotmánytervezet kidolgozása még évekig elhúzódott, amelybe végül Oroszország, Ausztria, Törökország és Nagy-Britannia is beleavatkozott. Oroszország elfordult Miloštól, mivel az Angliánál keresett támaszt. Ausztria és Törökország is Milos abszolutizmusa ellen törtek lándzsát. Hogy miért? Egy teljhatalommal rendelkező uralkodó, aki hozzászokott ahhoz, hogy egyedül hoz döntéseket, nehezen tűrte el más hatalmak beleszólását döntéseibe, sőt, bármikor egy szempillantás alatt külpolitikát válthatott, mint ahogyan az történt Miloš esetében is, amikor Angliához fordult az orosz-osztrák nyomás ellensúlyozása érdekében. A szomszédos hatalmak stabil helyzetet akartak Szerbiában, aki nem fog egyik napról a másikra ellenük fordulni. Ez döntő jelentőséggel bírt Szerbia további történetére, hiszen végül Miloš bukásával és az alkotmányvédők hatalomra jutásával fog végződni.

Az alkotmányvédőknél végül 1838-ban pattant el a húr és a Portához fordultak, hogy az közreműködjön az alkotmányvédők alkotmánytervezetének elfogadásában. Ebbe Miloš is beleegyezett, mivel remélte, hogy a Porta végül az ő javára fog dönteni. Hát nem így történt. 1838 decemberében hattiserif érkezett Szerbiába a Portától. A hattiserif tartalma az alkotmányvédők alkotmánytervezetével megegyező volt és kötelezte Milošt annak végrehajtására. Miloš a nagyhatalmak és az általános elégedetlenség nyomására végül kénytelen volt engedni, és 1839 februárjában kihirdette az új, „török alkotmányt” (Turski ustav). Török, mivel a Porta adományozta és visszalépést jelentett Szerbia önállósága szempontjából. Törökország ezzel újra beleszólást nyert Szerbia belügyeibe. A nép is érzékelhette, hogy ha nem is fizikailag, de a török hatalom még mindig kézzel fogható. A „török alkotmány” megtörte Milos több mint 24 éve tartó egyeduralmát. Létrejött az ún. Sovjet (tanács), amely a kenézzel, fejedelemmel közösen a törvényhozói és végrehajtói hatalomért felelt. Hatalmas arculcsapás volt ez Milos számára. Hamarosan, ahogyan az várható volt, a Sovjet és Miloš követői között egyre több volt a súrlódás. Ez év áprilisában az állandó veszekedések és összeütközések végül oda vezettek, hogy a Sovjet megfosztotta Milošt az alkotmány által garantált törvényhozói és végrehajtói hatalmától. Kezdetét vette Miloš híveinek üldözése és börtönbe zárása. Miloš tehetetlen volt, nem tudott rajtuk segíteni. Ebben a helyzetben nem sok lehetősége maradt. Milošban először az abdikáció merült fel, azonban ezt gyorsan elhessegette magától és fegyveres felkelést szervezgetett az alkotmány eltörlése érdekében. Egy kisebb felkelés ki is tört, azonban ezt Toma Vućić-Perišić kegyetlenül elsöpörte. Milošt megfosztották minden hatalmától, már csak névleg volt Szerbia fejedelme. Büszkesége és ellenfelei fenyegetései nem hagytak más választást számára. 1839. június 13-án elhagyta Szerbiát és a Dunán keresztül Zimonyba hajózott. Magával vitte fiatalabb fiát, Mihályt is.

Az alkotmány alapján Milošt Milán fia követte a fejedelmi székben, akinek kiskorúságára való tekintettel Régensséget (vagy Helytartóságot [Namesnistvo]) alakítottak. 3 helytartó/régens vette kezébe az irányítást: Jevrem Obrenović, Avram Petronijević és Toma Vućić-Perišić. Mindhárman az alkotmányvédők soraiból kerültek ki.

Miloš ugyan elveszítette hatalmát és befolyását Szerbiában, ambíciói a régiek maradtak. Havasalföldön telepedett le és békés gazdálkodói életet élt, várva a kedvező pillanatot, amikor újra visszatérhet hazájába. Erre egészen 1858-ig várnia kellett, azonban azidáig még rengeteg víz folyt le a Nagy-Moraván, amelyek megtárgyalása nélkül nem folytathatjuk történetünket.

Írta: Márk Éva

Felhasznált irodalom:

• 1. Владимир Ћоровић, Историја српског народа I-IV, Светигора-Октоих-Јумедијамонт, Београд, 2009.
• 2. Станоје Станојевић, Историја српског народа, BOOK-MARSO, Београд, 2008.
• 3. Група аутора, Историја српског народа I-VI, Српска књижевна задруга, Београд, 2002.