Márk Éva: A harmincéves háború – I. rész: előzmények és a cseh-pfalzi szakasz (1618-1623)

Sokak által ismert közhely (és olykor a valóság), hogy a legnagyobb kataklizmákat mindig mély és fojtogató csend előzi meg. Az újkori Európa egyik legpusztítóbb háborúja azonban nem tartozott ebbe a kategóriába. Egy sor olyan esemény előzte meg, amelyek előrevetítették egy eddig még soha nem látott összeurópai konfliktus kitörését. A kor embere már szinte várta, hogy kitörjön egy olyan végzetes háború, amely végleg eldönti, hogy a pápisták vagy a protestánsok maradnak-e talpon. Már a háború folyamán is azon a véleményen voltak a kortársak, hogy aki ezt a háborút megnyeri, az mindent visz és a másiknak menthetetlenül pusztulnia kell. És valóban, milliók haltak meg hangzatos jelszavak és díszesen mintázott lobogók alatt menetelve, vagy egyszerűen otthonuk üszkös romjai között. Arra a kérdésre, hogy mindez hogyan ment végbe, hogyan vált a harmincéves háború az újkor egyik leggyilkosabb háborújává, a következő sorok próbálnak meg választ adni.

1.0. Előzmények

1.1. A birodalom belpolitikai viszonyai

A Német Nemzet Szent Római Birodalma - ahogyan az a hivatalos titulatúrában állt – az idők folyamán sohasem volt éppenséggel a békesség hona. Ezen a téren az újkor sem hozott sok újdonságot, sőt. Luther Márton vallási forradalma csak olaj volt a tűzre, amelyet már nem lehetett eloltani. Sokan nem is akarták. A német fejedelmek és a császár olyan fegyvert kaptak a kezükbe, amelynek jelszava alatt bármikor harcba indulhattak jogosnak vélt sérelmeik és céljaik elérése érdekében. Az ellentéteket 1555-ben ugyan papíron sikerült rendezni, azonban a vallásbéke csak egy kis ideig tudta lenyugtatni a borzongó kedélyeket. A mélyről fakadó problémákat nem sikerült megoldani. A reformáció és az ellenreformáció újult erővel láttak neki „szent” céljaiknak. Maga a német földi protestantizmus is két ágra szakadt, amelynek két végpólusa a kálvinista Pfalz és a lutheránus Szászország volt, mindkettő a protestantizmus németországi vezetőjének tekintve magát. A vallási szakadáshoz társult a politikai megosztottság is. Az engedetlen fejedelmek egyre nagyobb eréllyel és sikerrel ellenálltak a központi császári hatalomnak, amelynek épp ellenkezőleg, a központosítás volt a célja. Ez feloldhatatlan ellentéthez vezetett. A fejedelmek többsége egyetlen célját saját birtoka határainak kiszélesítésében és gazdagsága növelésében látta. Az ezen összeütközési (vallási és politikai) pontokból származó konfliktusok, mint ahogyan azt a későbbiek folyamán láthatjuk, a közeledő vihar előfutárainak bizonyultak.

Gazdasági és társadalmi szempontból is a XVI. század vége és a XVII. század első fele a birodalom válságos időszaka volt. A nemzetközi kereskedelem fő színtere a XVI. század folyamán az Atlanti-óceánra tevődött át, amelynek hasznából a német kereskedővárosok kevésbé vagy egyáltalán nem részesültek. Az éghajlatváltozás, az ún. kis jégkorszak, amely egyre hidegebb és hosszabb teleket hozott magával, ugyancsak hozzájárult a gazdasági fejlődés megrekedéséhez. A sorozatos rossz termések és az állatállomány elhullása hozzájárult a társadalmi feszültség kiéleződéséhez, amely elsősorban a zsidók elleni pogromokban és az általános vallási türelmetlenségben csapódott le. Mindezeknek köszönhetően a lakosság száma stagnált, az urbanizáció, a fejlődés egyik általános mutatója nagy mértékben lassult. Az ipar hanyatlott és a városok egyre inkább elszegényedtek.[1]

1.2. A külpolitikai viszonyok és a birodalom

A XVI. század folyamán Európa megrázkódtatások sorát élte át, amelyből a kontinens egyes országai megerősödve, mások legyengülve kerültek ki. A század szuperhatalma minden kétséget kizáróan az a fél világot uraló Spanyolország volt, amelynek a világon a legnagyobb arany- és ezüstkészletek álltak a rendelkezésére, tengeri kereskedelmi útvonalai behálózták az egész világot és mindenki által rettegett terciói azidáig még nem találtak méltó ellenfélre a csatatéren. Ha ehhez hozzáadjuk a család osztrák ágának birtokait, hatalmas erőkoncentrációra lehetünk figyelmesek. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy Franciaország veszélyeztetve érezvén magát minden erejével azon volt, hogy feltörje ezt a fojtogató ölelést, így próbálva meg helyreállítani nagyhatalmi státuszát. Ez az alapvető nagyhatalmi ellentét Franciaország és Spanyolország között a birodalmi viszonyokra is elsőrangú hatással volt.

II. Rudolf uralkodása alatt a császári hatalom ereje tovább csökkent, nem csak bel-, de külpolitikai téren is. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy a szomszédos államok uralkodói beleszóltak a birodalom belügyeibe. Itt természetesen elsősorban Franciaországra kell gondolni, amely IV. Henrik alatt épphogy csak kikecmergett egy fél évszázados véres vallásháborúból. Nem csak Franciaország fenyegette a császári hatalmat: voltak más, ugyancsak a Habsburgok ellenfeleinek bizonyuló és nem mellesleg felemelkedőben lévő államok, mint az Egyesült Tartományok (Hollandia) vagy Svédország, akik minden eszközzel készek voltak megvédeni a birodalomban élő protestáns testvéreiket, természetesen nagyhatalmi érdekeiket sem tévesztve el szemük elől.

A zord Svédország jelentette az egyik legnagyobb fenyegetést a birodalom számára. Tehetséges és szívós uralkodók irányítása alatt a svéd állam a XVII. század folyamán Európa egyik vezető politikai és katonai hatalmává nőtte ki magát, amely egyre nagyobb teret követelt magának Európa északi részén. A svéd uralkodók egyik legfőbb céljai közé tartozott a Balti-tenger saját beltengerré alakítása, kiszorítván annak partjáról az összes lehetséges vetélytársat. Ez már a harmincéves háborút megelőzően is egy sor háborús konfliktusba keverte Svédországot Lengyelországgal, Moszkvával és Dániával, nem is beszélve az észak-német fejedelemségekről, amelyek meghódítására igazából majd csak a harmincéves háború alatt fog próbát tenni.

A hollandokat nem fűzte politikai vagy területi követelés a birodalomhoz, jövőjük és életük a tengerhez kötötte őket, mivel azonban a birodalom Habsburg kézben volt, akárcsak a legfőbb ellenségüknek számító Spanyolország, mindig készek voltak akár pénzeli, akár katonai segítséget is nyújtani a Habsburg-ellenes fejedelmeknek, így próbálván megakadályozni határaik mentén a Habsburg befolyás további erősödését.

Az Oszmán Birodalom magatartása elsőrangú kérdés volt a bécsi udvar politikájában. Vajon semleges marad-e a szultán, amikor majd a császári csapatok Németország szívében viaskodnak? Komoly kérdés volt, hisz a szultán bármikor kihasználhatta ezt a lehetőséget és akkor az egész háború menetét egy pillanat alatt megváltoztathatta volna. A császár szerencséjére érvényben volt még az 1606-os zsitvatoroki béke, amelyet 20 évre kötöttek és biztosította a fegyvernyugvást a két fél között. Ezt azonban nem lehetett készpénznek venni, sokkal inkább azt, hogy Konstantinápolyt  állandó pártütés fojtogatta. A szultánok és a különböző klikkek egymás ellen harcolva olyan belső forrongást idéztek elő, amely nagymértékben paralizálta az államot, nem is beszélve a perzsa-szafavida fenyegetésről, amely hatalmas erőket volt képes elvonni az európai hadszíntérről. Törökország esetében Lengyelország külpolitikája sem volt elhanyagolandó tényező. Lengyelország élén ekkoriban III. Zsigmond állt (1587-1632), akinek felesége II. Ferdinánd császár testvére volt. Sőt, a lengyelek több véres háborút vívtak a törökökkel, amely segített elvonni a törökök figyelmét Ausztriáról. Tehát a diplomáciai biztosítékon felül (zsitvatoroki béke), a gyakorlatban sem volt valószínű egy esetleges török beavatkozás. Az oszmánok erejéből egyedül az erdélyi fejedelemség Habsburg-ellenes harcának támogatására futotta.

1.3. A vihart megelőző konfliktusok

A többszörösen megosztott birodalom kitűnő táptalajt biztosított az ellenségeskedések megkezdéséhez. Az első ilyen incidens, amelyet közvetlen köthetünk a harmincéves háborúhoz, 1606-ban zajlott le a lutheránus Donauwörth szabad birodalmi városban, ahol a katolikus kisebbség számára is engedélyezve volt hitének szabad gyakorlása. 1606 áprilisában a katolikusok szokásos évi körmenetüket szerették volna megtartani, azonban ezt a város kormányzósága arra való tekintettel, hogy nem lesz képes megőrizni a város békéjét, erőteljesen ellenezte. A város bencés apátjának nyomására azonban nem álltak le az előkészületekkel és megtartották az ünnepséget, amelynek során a felhevült protestáns tömeg, ahogyan azt a város elöljárói előre megjósolták, bántalmazván a résztvevőket, majdnem meghiúsította a körmenetet. A katolikusok nem hagyták válasz nélkül a protestánsok provokációját. Panaszt tettek a császárnál, aki nem tudván kiegyezni a makacs prot. városi tanáccsal, kiátkozta a várost és 1607-ben felhatalmazta I. Miksa bajor fejedelmet, hogy azt szállja meg.[2] A donauwörthi protestánsok templomait átszentelték katolikussá és jezsuitákat telepítettek a városba. A település új kormányzója ígéretet tett I. Miksának, hogy 20 éven belül egy eretnek sem fog a városfalak között élni.

A donauwörthi incidens ennél sokkal távolabbra ható következményekkel is járt. Látván a donauwörthi hittestvéreik sorsát, a többi birodalomban élő protestánst félelem fogta el és rettegtek egy esetleges további katolikus akciótól. A protestánsok fenyegetettségérzetét csak növelte a császár magatartása, mivel az incidenst az augsburgi vallásbéke megszegésének tekintették, amelyet a donauwörthi események körülményei alapján maga a császár sem volt hajlandó betartani nemhogy a többi kat. fejedelem. Ez idő tájt ülésezett a birodalmi gyűlés is, amely végül rövid tanácskozást követően kudarcba fulladt, mivel a protestáns rendek és birodalmi városok képviselői tiltakozásuk jeléül kivonultak a gyűlésről. Úgy vélték, hogy ha a császár nem képes, pontosabban szólva nem hajlandó megoltalmazni őket a katolikusok agressziójától, akkor saját maguknak kell megszervezniük életük és hitük védelmét. Ezek a tervek már 1608 májusában gyümölcsöt hoztak: Anhalti Keresztély, az egyik leghangosabb prot. fejedelem tevékenységének eredményeképp Auhausen városában megalakult a katonai jellegű Protestáns Unió, amelynek élére IV. Pfalzi Frigyest (1583-1610) választották meg.[3] A szövetség azon kívül, hogy élvezte a legtöbb birodalomban élő kálvinista és protestáns támogatását, külföldről is várhatott titkos segítséget IV. Henrik francia király személyében, aki kész volt akár hadba is vonulni a császáriakkal szemben a protestánsok és Franciaország nagyhatalmi érdekeinek védelme érdekében. Látván ezt az erőkoncentrációt, a katolikusok sem maradtak tétlenek és az Unióra válaszul 1609 júliusában Münchenben megalakították a Katolikus Ligát (ekkor már zajlottak a jülichi események), amelynek élére az egyik legerősebb kat. birodalmi fejedelmet választották meg, a bajor I. Miksát. Hogy kifejezzék függetlenségüket a császártól, soraikból kizárták II. Rudolfot, azonban Spanyolország nyomására, aki saját maga is szívesen csatlakozott volna a szövetkezéshez, kénytelenek voltak Stájer Ferdinándot (a későbbi császárt), még ha csak tiszteletbeli tagként is, de elismerni a Liga résztvevőjeként. A Katolikus Ligát a spanyol király és a német-római császár támogatta. Ezeknek, a később jelentős következményekkel járó szövetkezéseknek köszönhetően, a birodalomban két ellenséges, a császártól független politikai pólus jött létre, amelyet a vallási ellentéteken kívül átszőtt a francia és a spanyol király nagyhatalmi versengése is.

A következő válságjelenség sem váratott sokat magára. 1609 elején meghalt János Vilmos, Jülich-Kleve gyengeelméjű uralkodója. A fejedelem mindkét házassága gyermektelen volt, így halálát követően rendezetlen maradt a gazdag örökség[4] birtokosának személye. A császár gyorsan cselekedett: utasította unokaöccsét Lipótot Jülich elfoglalására, hogy az nehogy a protestánsok kezébe kerülhessen. Lipót csapatainak egyik zsoldosvezéreként itt bukkant fel először a harmincéves háború egyik legendás hadvezére, Ernst von Mansfeld.[5] Kezdetben a császár a lut. szász választófejedelem[6] (továbbiakban vfj.) örökösödési igényét támogatta a lut. brandenburgi János Zsigmond és a kálvinista pfalz-neuburgi Farkas Vilmossal (Wolfgang Wilhelm) szemben.[7] Ennyivel azonban nem sikerült megoldani a viszályt. Brandenburg a francia királyhoz fordult segítségért. IV. Henrik szíves örömest segített és már 1610 februárjában aláírták a szövetségi egyezményt, azonban Henrik korai halála megakadályozta Franciaország fegyveres beavatkozását és feltehetőleg a nyílt háború kitörését. Egyelőre. 1610 július-szeptemberében fegyveres harcokra is sor került, amelyben a holland-brandenburgi-pfalzi csapatok Orániai Móricz vezénylete alatt kiűzték Jülich várából a császáriakat. 1613-ban Franciaország és Németalföld mellett Spanyolország és a Katolikus Liga is beavatkozott a viszályba, mivel a neuburgi örökös áttért a katolicizmusra. A helyzet leegyszerűsödött: a kálvinista Brandenburg[8] a katolikus Neuburg ellenében. 1614 augusztusában Ambrosio Spinola spanyol csapatai már több kisebb helység és vár elfoglalásával adták tudtul a birodalom lakóinak veszélyes jelenlétüket. A nyílt háború elkerülhetetlennek tűnt, azonban sem a hollandok, sem pedig a spanyolok nem akarták egy kisebb, lokális ügy miatt veszélyeztetni a nemrég megkötött antwerpeni fegyverszünetet[9], ezáltal a jülichi örökösödési konfliktust is sikerült a kerekasztal mellett elrendezni. A válságnak végül 1614. november 12-én a xanteni egyezmény vetett véget, amelyben az örökséget felosztották Brandenburg (Kleve, Mark, Ravensberg) és Neuburg között (Jülich, Berg). A jülichi örökösödési válság (vagy háború) egyik nagy nyertese Spanyolország volt, mivel megtagadta több, a harcok folyamán elfoglalt Rajna menti város átadását (pl. Wesel), így fontos stratégiai állásokat tudott kialakítani a birodalom nyugati részén a háború előestéjén.

2.0. A cseh felkelés és a megtorlás

A Cseh Királyság a birodalom részeként nem sokban különbözött a német nyelvű területektől. Ugyanolyan lőporos hordója volt Közép-Európának, mint akármelyik másik rendezetlen jogviszonyú német fejedelemség.

1609-ben Matthias Thurn gróf és Vaclav Budovec vezetésével a prot. rendek fegyverrel próbáltak meg érvényt szerezni követeléseiknek. Ezt annál is inkább jogosnak tekintették, mivel 1608-ban nem álltak a II. Rudolf hatalma ellen törő Mátyás oldalára és most hűségükért cserébe ellenszolgáltatásokat vártak. Rudolf tudta, hogy ha meg akarja őrizni hatalmát kénytelen lesz engedni és legalább egy vékony támogatói réteget kialakítania megmaradt országaiban, hogy azokra támaszkodva fején maradhasson a korona. Erre való tekintettel 1609. július 9-én Rudolf kiadta az ún. felséglevelét (oltalomlevél, Majestätbrief), amelyben garantálta a cseh rendek szabad vallásgyakorlását, a városok szabad templom- és iskolaépítését, sőt, a prágai egyetemet átengedte a protestánsok számára. Mindezen jogokat azonban, mint amire már korábban oly sok precedens rámutatott, meg is kellett óvni a protestantizmus ellenfeleitől illetve a gyakorlatban alkalmazni. Ennek érdekében jött létre a defensorok intézménye. A harminc defensor (mindhárom rendből 10 képviselő: városok, kis- és főnemesség) jogsérelem esetén összehívhatta a rendi gyűlést, amely köteles volt a császárral egyetemben a felséglevél rendelkezései alapján eljárni az adott ügyben. Rudolf felséglevelének köszönhetően a XVII. század eleji Csehország Európa egyik vallásilag legtoleránsabb államává vált egy olyan korban, ahol mindennapos volt a protestánsok és a katolikusok közötti forrongás.

A felséglevél ugyan biztosította a protestánsok által kívánt jogokat, azonban mégsem szüntette meg a vallási békétlenséget. 1611-ben más változások is történtek. Rudolf megpróbálta katonailag letörni a csehek rendi mozgalmát. Melléfogott. Zsoldba fogadta unokaöccse, Lipót passaui érsek[10] csapatait, akik azonban Csehországban fosztogatásra adták fejüket. Ez volt az utolsó csepp a pohárban: a cseh és a sziléziai rendek átálltak Rudolf öccse, Mátyás oldalára, akit 1611 májusában megválasztottak királyuknak. Ennek következtében Rudolf támasz nélkül maradt országában és 1611 augusztusában végleg lemondásra kényszerült. Rudolf ezek után már csak a császári címét hordozta egészen 1612 januári haláláig.

I. Mátyás császár (magyar és cseh királyként II. Mátyás) uralkodása alatt a vallási békétlenség tovább folytatódott. Mátyás megpróbálta megerősíteni a központi hatalmat, amely csakis a többnyire protestáns vallású rendek kárára mehetett végbe. Tehát Mátyás centralizációs törekvései elkerülhetetlenül protestáns-ellenes éllel is rendelkeztek. A prot. csehek legfőbb támaszának a bécsi udvar ellen II. Rudolf felséglevele számított, ezt azonban I. Mátyás és a politikailag egyre aktívabb Ferdinánd nem voltak hajlandóak tiszteletben tartani. 1617-ben az egyházi birtokokon élő cseh nemesek kérésére[11] a defensorok éltek a felséglevél biztosította jogokkal és 1617-ben összehívták a rendi gyűlést, amely egy panasziratot állított össze, azonban ezt a paranoiától szenvedő Mátyás a majdani örökös II. Ferdinánd követelésére rögvest elutasította.[12] Mindezek ellenére mégsem a csehek makacssága okozta a legfőbb fejfájást Mátyás számára. Sem Rudolf, sem pedig ő nem rendelkezett fiú utóddal. A kérdést az 1617. június-júliusi Bécsben lefolyt családi tárgyalások döntötték el, amelyen döntő szerepet játszott a spanyol-ágat képviselő Oñate. Nem véletlen, hogy a tárgyalások eredményeként megszülető Oñate-féle egyezmény az ő nevét viseli. Az egyezmény tartalma a csehek számára elkeserítő volt. I. Mátyás utódjának, Stájer Ferdinándot (1578-1637) jelölték ki, aki Mátyás legfiatalabb öccsének, Károlynak volt a fia. Hogy miért volt ez felháborító a csehek számára? Stájer Ferdinánd az ingolstadti jezsuita egyetem egykori növendéke volt. Megrögzött katolikus volt, aki semmilyen formában sem tűrte meg a protestánsokat környezetében. Örökölve apja ausztriai birtokait a lehető legkeményebb protestáns-ellenes hadjáratba fogott, amelynek végeztével birtokain szinte gyökerestül elpusztította a prot. egyházat, példát szolgáltatva jövendőbeli alattvalóinak. Mindezek ellenére a cseh rendek 1617-ben kénytelenek voltak elismerni Ferdinándot Mátyás utódjának, azaz cseh királynak. Ferdinánd megesküdött ugyan a rendi jogok (és a felséglevél) tiszteletben tartására, azonban trónra léptével mindezeket semmisnek tekintette és erőszakos rekatolizációba fogott.

A csehek számára 1618. május 23-án telt be a pohár, amikor Matthias Thurn gróf vezetésével az elégedetlen cseh nemesek egy csoportja behatolt a prágai Hradzsinba, ahol összeszólalkozva a császári tisztségviselőkkel kihajították őket a kancellária ablakából. Ez a híres második prágai defenesztráció, amely szándékos utánzása az 1419-es eseményeknek. Martinic, Slavata és a titkáruk Fabricius túlélték a zuhanást. A várárok egyik szemétdombjára esve sikerrel menekültek el az ablakból rájuk lövöldöző csehek pisztolytüze elől. „A katolikus propaganda szerint az Úr angyala mentette meg őket, míg a protestánsok szerint egyszerűen egy trágyadombra estek.”[13]

Az események ezt követően gyorsabb tempót vettek fel. A cseh rendek az ország élére 30 defensorból álló, ideiglenes kormányt (direktorium) állítottak, amely rögvest nekilátott a haderő megszervezéséhez. Hamarosan felvették a kapcsolatot a sziléziai, lausitzi, magyar és osztrák rendekkel is, akikkel tárgyalásokba bocsátkoztak egy esetleges együttműködés lehetőségeiről. A jezsuitákat minden további nélkül kiűzték az országból. A császár békéltető követét, a prágai Khlesl bíborost meg sem hallgatták és fogságba vetették, magát az uralkodót pedig be sem engedték a királyságba, ezzel is bizonyítva elszántságukat. Céljuk lengyel és magyar mintára egy nemesi köztársaság kialakítása volt, amelyben a hatalom legfőbb birtokosai maguk a cseh nemesek lettek volna.

A királyságban csupán 3 város nem csatlakozott a felkeléshez: Budejovice (németül Budweis), Plzeň (Pilsen) és Krumlov (Krumau). A felkelők rögvest csapatokat indítottak Budovec és Krumau városokhoz és míg az utóbbi megadta magát, Budejovice visszavert minden támadást. 1618 szeptemberében a császáriak Buquoy vezetésével betörtek Csehország dél részébe, azonban hamarosan kiszorították őket és a csehek ellentámadásba mentek át. 1619 elején egész Bécsig jutottak. 1618 novemberében Plzen is megadta magát, amelyet kéthónapos ostromot követően Mansfeld kaparintott meg és még a fehérhegyi csata után is tartani tudott. Mindeközben a helyzet Ausztriában is kezdett felforrósodni. 1619 márciusára a Habsburgok helyzete tovább romlott, ugyanis Mátyás halálát követően sok országrész nem volt hajlandó elismerni az új uralkodót, így 1619 tavaszán Alsó- és Felső-Ausztria is fegyvert fogott II. Ferdinánd ellen és ez év augusztusában maga Bethlen Gábor is elindult felvidéki hadjáratára. 1619. augusztus 26-án a csehek kimondták II. Ferdinánd trónfosztását és V. Frigyes pfalzi választófejedelmet tették meg királyukká (többek között felmerült még a savoyai uralkodó és Bethlen Gábor neve is). Két nappal később azonban Ferdinánd esélyeit növelte császárrá választása.

II. Ferdinánd hatalma 1619 novemberében volt a mélyponton: a cseh és az erdélyi csapatok Bécs falai alatt tanyáztak. Az ostromot végül Bethlen kényszerű visszavonulása tett sikertelenné. Ezt követően Ferdinánd helyzete kezdett megszilárdulni. Ferdinánd számára nagyszerű hír volt, hogy az Unió megtagadta Frigyesnek a segítségnyújtást, ugyanis az Unió fejedelmei között még régebben (1617) létrejött egy olyan megegyezés, amely előlátta, hogy a fejedelmek által újonnan szerzett területekre nem érvényes az Unió védelme. Ez az új kitétel lépett érvénybe Frigyes esetében is, akinek csehországi hatalmát az Unió nem volt köteles megtámogatni, még annak ellenére sem, hogy annak vezetője volt. Már csak a hab a tortán az az 1620 júliusában Ulmban megkötött Liga és Unió közötti egyezmény, amelynek értelmében az Unió kötelezettséget vállalt, hogy nem segíti Frigyest csehországi háborújában. Ennek következtében a csehek teljesen egyedül maradtak. Ferdinánd mindeközben sikerrel nyerte meg szövetségesének a Katolikus Ligát. I. Miksának azonban voltak feltételei is: a hadsereg a császártól független marad és saját hadvezérei alatt fog tevékenykedni illetve Bajorország megkapja Felső-Pfalzot, amellyel a Wittelsbachok egyik régi álma teljesülne, a választófejedelmi cím megszerzése. II. Ferdinándnak katonákra volt szüksége és pénzre, emiatt belement a kemény feltételekbe.

A felkelők helyzete az idő előrehaladtával egyre szorongatottabbá vált. 1620 augusztusában a spanyolok Spinola vezetésével megindultak Alsó-Pfalz ellen és hamarosan kiújult a spanyol-holland háború is. Az ausztriai rendek ellenállását is hamarosan letörték. Ennek köszönhetően a biztos hátország és az Unió semlegességének tudatában a katolikusok számára lehetőség nyílt egy döntő Csehország elleni támadásra, amelyet a császáriak nem is haboztak megindítani. A császári (Buquoy) és a bajor sereg hamarosan egyesült és a szövetséges katolikus sereg mélyen betört Csehországba. Egészen Prága előteréig nyomultak, ahol a felkelők serege megállásra kényszerítette őket.

1620. november 8-án a két sereg Prágától nem messze a fehérhegyi csatában csapott össze. A 28 ezer főt számláló ligás-császári csapatok élén a harmincéves háború egyik leghíresebb hadvezére, a vallon Johann Tserclaes von Tilly állt. A bajor seregben mint megfigyelő ott volt maga Descartes is. Szemben velük 21 ezer főnyi cseh haderő állt fel. A másfél órás csatában Tilly gyakorlatilag tönkreverte az Anhalti Keresztély vezette cseh csapatokat. 4000 felkelő és 700 császári-bajor katona maradt a csatatéren. A felkelők fejvesztve menekültek. Prága kapui nyitva álltak a katolikusok előtt, ahova másnap be is vonultak. A rövid uralkodása miatt csak „téli királynak” csúfolt V. Pfalzi Frigyes feleségével Stuart Erzsébettel hanyatt-homlok menekült Csehországból. Mindenét hátrahagyva (még a koronát is!) meg sem állt volna Pfalzig, azonban csalódnia kellett mivel a spanyolok miatt már nem volt hova hazatérnie. Miután nem sikerült Mansfeld oldalán visszafoglalni választófejedelemségét (1621-1623), Németalföldön nyert menedékre, ahol ezt követően nem volt komoly hatással a háború további menetére.

A császári megtorlás Csehországban megdöbbentő mértékű volt. A bosszú először és legerősebben a protestáns nemeseket érte utol. A cseh arisztokráciát szó szerint lefejezték. Ősi, évszázados gyökerekkel rendelkező nemesi családok tűntek le a színről, helyükre katolikus, császárhű újnemesség került (köztük az ablakból kihajított Martiniccel és Slavatával). Az „újrarendezés” egyik nagy nyertese Albrecht von Wallenstein volt, aki kihasználta a felkínálkozó lehetőséget és gyakorlatilag a cseh földek ¼-ét megkaparintotta. Ezáltal egy csapásra az ország leghatalmasabb emberévé vált. Csehországban a megtorlás napjaiban mindennaposak voltak a kivégzések, vagyonelkobzások és száműzetések, amelyek nagy port kavartak fel egész Európában. A felkelésben részt vevőket rögtönítélő bíróság ítélte halálra. Vérpadon végezte Vaclav Budovec is. Az idős Thurn grófnak sikerült elmenekülnie. Kezdetét vette a németesítés: a német nyelvet hivatalossá tették és nagy számban telepítettek német családokat az elmenekültek helyére. Az ellenreformáció minden eddiginél erőteljesebben kezdte el üldözni a protestánsokat, amelynek köszönhetően hamarosan szinte teljesen megszűnt a protestáns egyház tevékenysége a cseh vidékeken. Menekültek ezrei árasztották el a közeli prot. államokat, köztük Magyarországot is. Egyes becslések szerint 130,000-en menekültek el az országból. A katolikus egyházon kívül az összes többi konfessziót üldözendőnek nyilvánították.

A megtorlást követték a gyakorlati intézkedések, amelyek keretében gyakorlatilag megfosztották Csehországot minden állami előjogától. A cseh felkelést használta ki II. Ferdinánd arra, hogy a már egy évszázad óta rendületlenül és sikeresen ellenálló cseh rendeket végleg elhallgattassa és Csehországot gyakorlatilag beolvassza az örökös tartományok rendszerébe. Ez sikerült is: 1621-ben II. Ferdinánd fektette le azt a Habsburg-házban ezidáig nem gyakorolt alapelvet, amely alapján a dinasztia területei ezt követően csakis egy személy kezében öröklődhettek, kihangsúlyozva, hogy ez a dinasztia fennmaradásának egyik alapfeltétele. 1627-ben a cseh rendektől kieszközölte a szabad királyválasztásról való lemondást, amely által a Habsburg-ház a Cseh Királyság örökös dinasztiájává vált, továbbá a csehek „lemondtak” a törvényjavaslatok előterjesztéséről is. Magát a rendi gyűlést ezt követően csak formálisan hívta össze a király, hogy az „dönthessen” a különböző pénzügyi kérdéseket érintő témákban.

A Cseh királyság a felkelést követő megtorlások és uralkodói rendeletek következtében egy fejlett rendi mozgalommal és belső függetlenséggel rendelkező királyságból egy jogaitól megfosztott, abszolutista eszközökkel kormányzott és egyszerű tartományi szintre lesüllyesztett birodalomrésszé vált, amely ennek köszönhetően évszázadokig kezes báránynak bizonyult a Habsburg uralkodók kezében. Hasonló sorsa jutottak a lázadó osztrák rendek is. A Habsburg birodalomrészek közül egyedül Magyarországnak sikerült Bethlen Gábor és I. Rákóczi György háborúinak köszönhetően megőriznie különálló politikai rendszerét és szabad vallásgyakorlását.

3.0. Háború Pfalzban

Még a fehérhegyi csatát megelőzően Spinola vezetésével a spanyolok megszállták Alsó-Pfalz tekintélyes részét. A spanyol katonák nyomában megjelentek a katolikus és jezsuita szerzetesek is, akik rögvest nekiláttak a protestantizmus kigyomlálásához. Felső-Pfalz még ugyan tartotta magát, azonban csak rövid ideig, mivel a csehországi döntést követően a császári csapatok azonnal útnak indultak meghódítására. I. Miksa és Tilly csapatai 1621-ben visszaszorították Mansfeldet - aki a Rajna mentén új sereget toborzott - és elfoglalták a választófejedelemség megmaradt területeit is. 1621-ben tovább folytatódtak Bethlen Gábor Habsburg-ellenes harcai is, amelyek 1621. december 31-én a nagyon kedvező nikolsburgi béke megkötéséhez vezettek.  (Bethlen Gábor hadműveleteiről bővebben ide kattintva olvashatnak!)  Ugyanezen év májusában Mainzban a császár nyomására és fenyegetődzéseire a prot. rendek kénytelenek voltak kimondani a Protestáns Unió felbomlását!

A hadműveletek 1621-1622 telén szüneteltek, amelyet mindkét fél sorai rendezésére és diplomáciai manőverekre használt fel. Az antwerpeni fegyverszünet lejártával a spanyolok elleni háborúba még 1621 áprilisában bekapcsolódott Hollandia, amely pénzbeli segítséget küldött a szorongatott helyzetben lévő protestánsok számára. Más szövetségesek is akadtak, akik harcba szálltak a protestantizmus védelme érdekében: Braunschweigi (Halbertstadti) Keresztély és Bádeni György-Frigyes (Georg Friedrich von Baden-Durlach). Maga V. Frigyes is részt vett - megbízóként - a hadműveletekben Mansfeld oldalán, aki hazája felszabadulását várta a háború végeztével.

A hadműveletek 1622 tavaszán újult erővel folytatódtak. A helyszín Alsó-Pfalz volt. Az újjászervezett protestáns csapatok Mansfeld és Bádeni György vezetése alatt mindenki nagy meglepetésére 1622. április 27-én a mingelsheimi csatában (Wiesloch) megverték az eddig veretlen Tillyt. A győzelmet követően azonban a prot. hibát követtek el. Seregeiket megosztották és élelem keresésére indultak. Az ellenfél megosztottságát mesterien használta ki Tilly, akihez spanyol csapatok is csatlakoztak Gonzalo Fernández de Córdoba parancsnoklása alatt: az egyesült kat. sereg 1622. május 6-án Wimpfennél Bádeni Györgyöt, majd június 22-én a prot. sereg másik felét Höchstnél kényszerítette térdre (Braunschweigi Keresztély). A katolikus oldal győzelme teljes volt. A protestánsok teljesen kiszorultak Pfalzból és Elzászba menekültek, ahonnan útjukat tovább folytatva a prot. oldal egyetlen megmaradt aktív harcoló feléhez masíroztak, a hollandokhoz. Erre maga V. Frigyes is engedélyt (sőt, parancsot![14]) adott, mivel már belefáradt a háborúzásba.

Németalföldön Mansfeld és Braunschweigi Keresztély holland zsoldban folytatták a harcot. Mansfeld és a hollandok célja Ambrosio Spinola bekerítése volt, aki épp Bergen-op-Zoom erődjének ostromával volt elfoglalva. Spinola azonban nem hagyta magát és segítséget kért Córdoba csapataitól, akik 1622. augusztus 29-én Fleurusnél megállították és végül megverték Mansfeldet és Braunschweigi Keresztélyt. 5000 német zsoldos vesztette életét, a spanyol veszteség 500 és 1000 fő közé tehető. Céljukat azonban elérték: sikerült felszabadítani Bergen-op-Zoom erődjét. Mansfeldék nem sokáig maradtak a hollandok szolgálatában (mindössze 3 hónapig). A „szabados” németek számára elviselhetetlen volt a holland hadsereg fegyelmezettsége és merev rendszabályai. Mansfeld Fríziába, Keresztély pedig Vesztfáliába vonult csapataival. Keresztély ezt követően újfent elhatározta, hogy csapatait holland területre vezeti, azonban útját Tilly elállta és csatára kényszerítette. Az 1623. augusztus 6-án lezajlott stadtlohn-i csata megsemmisítő erejű volt a protestánsok számára: több mint 10,000-en vesztették életüket a prot. oldalon, miközben a katolikusok vesztesége mindössze 1000 fő körül volt. Eközben Mansfeld zsoldosai az elégtelen ellátás és fizetés következtében egyszerűen szétoszoltak. Nyugat-Németföldön nem volt már többé jelentősebb prot. haderő, amely veszélyeztethette a katolikusok győztes helyzetét. A háború eldőlt. 1623 őszén Bethlen ugyan nekilátott a Felvidék elfoglalásához, azonban jelentősebb változtatásokat már nem tudott elérni és 1624-ben békét kötött a császárral. Egyedül Hollandia állt még talpon a spanyolok elleni élet-halál küzdelemben.

Habár az 1622-es év tartogatott sikereket is, az 1623-as év végképp nyilvánvalóvá tette a protestánsok számára a katolikusok elsöprő fölényét. A harmincéves háború cseh-pfalzi szakasza Csehország és Pfalz elfoglalásával illetve a prot. seregek szétverésével gyakorlatilag véget ért. 1623 és 1625 között rövid fegyvernyugvás köszöntött a birodalomra. Rövid, mivel a kulcskérdések továbbra is megoldatlanok maradtak (prot. és kat. ellentét, császári hatalom kérdése, nagyhatalmi versengés[15]), ennek fényében nem csoda, hogy Tilly serege továbbra is zsoldban maradt.

A háború első szakasza egyben megismertette az egyszerű német paraszttal és polgárral a harmincéves háború minden borzalmát. Csehország és Pfalz népe szembesült először a fizetetlen és éhező zsoldosok kegyetlenségeivel, akik semmit és senkit sem kímélve egyszerűen végigdúlták azokat a vidékeket, amelyek felvonulási területüknek számítottak.

Írta: Márk Éva

A harmincéves háború sorozat részei:

1. Előzmények és a cseh-pfalzi szakasz (1618-1623)
2. A dán-szakasz (1625-1629)
3. A svéd-szakasz (1630-1635)
4. A svéd-francia szakasz (1635-1648)
5. Vesztfáliai békerendszer