A) A Második Császárság
1. A császárság megalakítása
Louis Bonaparte I. Napóleon öccsének, Lajosnak és Jozefin császárné első házasságából származó lányának, Hortenziának a gyermeke volt. Svájcban nevelkedett, s a Sasfiók halála után (1832) trónkövetelőnek tekintette magát. Két, sikertelen államcsínyt hajtott végre 1836-ban és 1840-ben. Ham erődjébe zárták, ahonnan 1846-ban megszökött. Az 1848-as forradalom tette lehetővé, hogy hazatérjen, és képviselővé, majd köztársasági elnökké választassa magát. Ha az alkotmány engedi a többszöri újraválasztást, talán megelégedett volna ezzel a pozícióval. Azonban hatalmas adósságot halmozott fel, leköszönése után az adósok börtöne és politikai ellenfeleinek bosszúja várt volna rá. Az általános választójog 1850-es korlátozása lehetővé tette, hogy államcsínye idején a demokrácia védelmezőjeként lépjen fel.
1851. december 2-án katonaság szállta meg Párizs fontosabb stratégiai pontjait. Ezután megkezdődött a parlamenti ellenzék letartóztatása is. Ezzel az államcsínnyel megszerezte a személyi hatalmat és megkezdte a császárság restaurálásának előkészítését. Rendeletileg feloszlatta a nemzetgyűlést, melyet összeesküvések színhelyének minősített, és azzal vádolta, hogy a hatalom ellen tör, ezért kijelentette: kötelességének tartja a köztársaság fenntartását és az ország megmentését. Kinyilvánította, hogy visszaállítja az általános választójogot, és rövidesen új alkotmányt terjeszt elő. Ugyanakkor kíméletlen hajszát indított politikai ellenfelei ellen, ennek köszönhetően mintegy 21 ezer republikánust tartóztattak le és deportáltak a francia gyarmatokra.
A megígért népszavazásra 1851. december 20-án került sor, ahol Bonaparte államcsínye elnyerte a nép megerősítését. 1852. január 14-én új alkotmányt tettek közzé, amely szerint az elnöki megbízatás 10 évre növekedett, a nemzetgyűlés létszáma pedig 251 főre csökkent. A hatévenként megtartott nemzetgyűlési választásokon csak az elnök által támogatott képviselők indulhattak. Az így létrehozott testületet nem ruházták fel a törvények kezdeményezésének jogával. A nemzetgyűlés fölött állt a szenátus, melynek tagjait az elnök javaslatára az államtanács nevezte ki. Az elnök egyiknek sem tartozott felelősséggel. Az új alkotmány által szentesített rendszert csak a neve választotta el lényegében a császárságtól, de az átnevezésre se kellett sokáig várni. 1852 nyarán vidéki körúton járt, amikor egymás után tapasztalta, hogy az emberek egymás után éltetik a császárságot. Ezek után október 12-én megtartotta híressé vált bordeaux-i beszédét, melyben a következőt jelentette ki: „Franciaország valószínűleg visszatér a császársághoz”. Mivel ez az emberekben bizalmatlanságot keltett, rögtön kijelentette: „…a Császárság a békét jelenti”. A beszédet novemberben szenátusi határozat követte, amely Bonapartét császárrá deklarálta. Ezt népszavazással is megerősítették, melynek jóváhagyása után 1852. december 2-án Louis Bonaparte III. Napóleon néven Franciaország császára lett.
Személyét heves támadások érték a monarchista restauráció ellenzői részéről. Victor Hugo Kis Napóleonnak nevezte, egy nagy nép törpe zsarnokának, akinek bíborpalástja alól kilátszik félretaposott cipője. Marx egy olyan sas kinézetű hollóhoz hasonlítja, amely ellopta Franciaországot azért, hogy azután Franciaországnak adományozhassa, és közben óriási haszonra tegyen szert. A francia történelemben talán őt ócsárolták a legtöbben. A republikánusok szemében ő volt a köztársaság árulója, a hazafiak véreskezű hóhéra, a császári trónon ágáló, szánalmas komédiás. A 20. század végén azonban már akadt olyan francia történész is, aki nagyobbnak nevezte nagybátyjánál.
A bonapartista rezsim 1848 minden demokratikus vívmányát felszámolta. Szétzúzta az összes demokratikus szervezetet, betiltotta a politikai klubokat, a sajtószabadságot elfojtotta, az ellenzéki lapokat és folyóiratokat megszüntette. A rendőri bürokratikus apparátus soha nem látott méretekben burjánzott el. Victor Hugo a következőket írta a korszakról: „Megfojtották a jogot, betömték a szabadság száját, meggyalázták a zászlót, lábbal taposták a népet – és igen boldogok”.
A parlamentáris intézmények megmaradtak, de jogaikat leszűkítették. Még hivatalos jelentéseket sem közölhettek az üléseiken, s elnöküket a császár nevezte ki. Az általános választójogot meghagyták minden 21 évet betöltött férfinek, de a választókra gyakorolt hatósági nyomás és a kormányjelöltek rendszere száműzött belőle minden demokratizmust. Rendszeresen tartottak népszavazásokat, amelyeket durva rendőri terror közepette folytattak le.
2. A császár környezete
A császár trónra kerülésekor 44 éves volt. Egy évvel később feleségül vette Eugenie Montijót, aki egy előkelő spanyol családból származott. A rendkívül szép császárnét mélyen megsebezték férje kicsapongásai, ezért egyrészt fiában keresett vigasztalást, másrészt belefolyt a politikába, a konzervatív katolikus irányzatokat pártfogolva.
A kortársak többségét taszította a császári udvar, legfőképpen a fényűzése miatt. Közismert volt, hogy a császár mindenféle kalandorokkal, szerencselovagokkal, félvilági nőkkel, vagyis gyanús származású törtetőkkel vette magát körül, akikből hiányzott az igazi előkelőség. A rendszer kulcsfigurái közül hárman emelkedtek ki: a dinamikus és gátlástalan Charles Morny herceg, aki Hortense királyné házasságon kívüli fia volt, vagyis a császár féltestvére. Előkelőbb származású volt Alexandre Walewski, aki I. Napóleon és Maria Walewska házasságából született. Ő diplomata és külügyminiszter volt. Achille Fould egy zsidó bankár volt. Először államminiszter és a császári ház minisztere volt 1860-ig, majd 1867-ben bekövetkezett haláláig pénzügyminiszterként tevékenykedett.
3. A Második Császárság virágkora
A rendszer kétségtelenül az 1850-es években volt a legerősebb, Bonaparte személyes befolyása is ekkor volt a legnagyobb. A veszélyes ellenfelekkel szemben alkalmazott terrort gazdasági fellendülés támasztotta alá. Az európai iparfejlődés méltó szemléje volt a Párizsban megrendezett második világkiállítás 1855-ben, amelyen közel 21 ezer kiállító vett részt és több mint 5 millió látogatója volt.
Az 1850-es évek derekára esik Párizs modernizálása. A francia főváros ekkorra kinőtte középkori méreteit. 1857-re 1,7 millió lakos élt a városban. Az elővárosok népessége megnégyszereződött, a központi kerületek túlzsúfoltak voltak. Vízhiány és időről időre kolera lépett fel, főleg a szegénynegyedekben. Nagy eső esetén az utcák víz alá kerültek. A város nyugat felé terjeszkedett. A munkálatokat Georges Haussmann báró irányította. A bulvárokkal, a Place de la Concorde-tól a Diadalívig húzódó sugárúttal, a Champs-Élysées-vel és a főváros kapuiként szolgáló pályaudvarokkal Párizs szinte elnyerte napjainkban is ismert arcát.
Megjelentek a nagy áruházak: 1852-ben épült fel az Au Bon Marché, 1855-ben a Le Louvre. A bulvárokat ekkor lepték el a kávéházak, amelyek napjainkban is hozzátartoznak a Párizs sajátosságaihoz.
A korszakban bontakozott ki Franciaországban az ipari forradalom. 1848 és 1869 között a nemzeti jövedelem 50%-kal, a mezőgazdaság termelése 58%-kal, az iparé pedig 73%-kal nőtt. Ugyan a francia vasöntödék termelése jóval elmaradt az angoltól, a vasúthálózat kiépítésével mégis sikerült létrehozni az egységes nemzeti piacot. A gépek használata erősen elterjedt az iparban. Általánossá vált a gőzgépek alkalmazása.
A császár törekedett arra, hogy a munkások és szegényebb rétegek is részesüljenek a fejlődés eredményeiből. 1860-ban szabadkereskedelmi szerződést kötött Nagy-Britanniával, konkurenciát adva a hazai iparnak. Az eredmény meghozta a gyümölcsét: a fogyasztási cikkek ára csökkent, a francia iparosok pedig rákényszerültek a modernizációra. A dolgozókat életkörülményeik javítása révén akarták kivonni a radikális mozgalmak befolyása alól. Törvény született a nyugdíjpénztárakról (1854), s legalizálták a sztrájkokat (1864). 1866-ban eltörölték az 1791-es Le Chapelier-törvényt, amely megtiltotta a munkások szervezkedését.
4. A császárság liberálisabb szakasza
A gazdasági fellendülést 1857-ben egy gazdasági válság állította meg egy időre. 1859-60-ra sikerült a válságot leküzdeni és újabb fellendülés következett.
1858. január 14-én az operába igyekvő császár hintójába Felice Orsini és két társa bombákat dobtak. A merényletben közel százan meghaltak és megsebesültek, de III. Napóleon és felesége sértetlen maradt. A merénylők közül kettőt halálra ítéltek, egy életfogytiglani börtönt kapott. A merénylet nyomán ismét megerősödött a rendőrterror, amely kedvezett a köztársasági agitáció megújulásának. Elégedetlenkedtek az ipari nagytőkések is a Nagy-Britanniával kötött szerződés miatt. A katolikusok az itáliai beavatkozás miatt emelték fel a szavukat, a liberálisok pedig alkotmányos kormányzatot követeltek.
Az elégedetlenkedés hatására a rendszer liberalizálódni kezdett. 1859-ben amnesztiarendeletet fogadtak el. Ennek értelmében a politikai foglyok amnesztiát kaptak. Az emigránsok többsége hazatért, csak a hajthatatlanságáról ismert Hugo és a történetíró Quinet nem. 1860. november 24-én módosították az alkotmányt, amely lehetővé tette a törvényhozó testületnek és a szenátusnak, hogy minden évben megvitassák a császár nyitóbeszédét. Tárca nélküli miniszterek kinevezését irányozta elő, akik a kormány politikáját voltak hivatottak megmagyarázni a két testület előtt. Végül néhány újság engedélyt kapott a két házban lezajlott viták ismertetését.
Az 1863-as választások megmutatták, hogy tényleg politikai olvadás kezdődött meg a Császárságban. Egy kicsit csökkent a kormányra leadott szavazatok száma (5,3 millió), ugyanakkor az ellenzéki képviselőké megháromszorozódott (1,9 millió). A választások után a parlamenti ellenzék hatékonyabban tudott fellépni a kormányzat ellen. Az 1864-es pótválasztásokon már a munkások is megjelentek önálló politikai erőként.
A következő években újabb kísérletekre került sor a reformok folytatására, de ezek sem tudták feltartóztatni az erjedést. Ebben része volt a külpolitikai kudarcoknak is. Ilyen légkörben tartották meg az 1869-es választásokat, ahol a kormánypárt 4,4 millió, az ellenzék 3,3 millió szavazatot kapott. Az ellenzék élt azokkal az engedményekkel, amelyeket az 1867-es liberális törvények nyújtottak számára. A szenátus és a törvényhozó testület tagjai megkapták az interpelláció jogát. A köztársaságiak egyre hevesebb kirohanásokat intéztek a kormány ellen az engedélyezett gyűléseken. A sajtó is másodvirágzását élte: egy év alatt 140 újságot alapítottak, a napisajtó példányszáma megközelítette az egymilliót.
A császár 1870-ben újabb népszavazást rendelt el. A május 8-án megrendezett népszavazáson a liberális reformokról helyességéről kellett voksolni. Az igenek 7,3 millió szavazata a rendszer győzelme volt és a császár a következőt mondta: „Újra megkaptam a régi szavazataimat”. A liberális császárság közelített a parlamentáris rendszerhez, de azt senki sem gondolta, hogy az uralkodó rendszer a következő évben már nem fog létezni.
5. A császárság külpolitikája és bukása
Annak ellenére, hogy Napóleon kijelentette, hogy a Császárság egyenlő a békével, szinte szünet nélkül hadban állt valakivel. Nagyhatalmi politikát kívánt folytatni, ami átmenetileg sikerült is. Részt vett a krími háborúban, és irányította az azt lezáró párizsi békekonferenciát. Szövetkezett Oroszországgal Anglia ellen. Harcolt olasz szövetségben Ausztriával, majd a szövetséget becsapva békét kötött az osztrákokkal és bekebelezte Savoyát és Nizzát.
Fokozódott a gyarmati terjeszkedés is. Meghódították a Szahara jelentős részét, előnytelen szerződéseket kényszerítettek Kínára és Vietnamra, majd protektorátus alá helyezték Kambodzsát.
A 60-as évek külpolitikai kudarcai végleg aláásták a császárság tekintélyét. A mexikói kaland volt az első kudarc. 1862-ben Franciaország katonai expedíciót küldött Mexikóba, hogy megdöntse a Benito Juarez vezette mexikói köztársaságot. Az expedíciót a francia bankárok sürgették, mert féltek, hogy többet nem látják a Mexikónak adott kölcsönüket. Az uralmon levő köztársasági párt ráadásul lefoglalta az egyházi vagyont és nem fizette az államadósságot. Mexikót gazdag természeti kincsei miatt Franciaország gyarmatává kívánták tenni. A hadsereg rövidesen elfoglalta Mexikó fővárosát és Habsburg Miksa főherceget ültette a trónra. A mexikói demokratikus erők azonban továbbharcoltak és a polgárháborút befejező USA is nemtetszését nyilvánította ki a gyarmatosítási szándék miatt. Napóleon meghátrált, majd a köztársasági erők felülkerekedtek és magukhoz ragadták a hatalmat. Miksát elfogták és kivégezték.
A 60-as évek végére Franciaországnak a legtöbb európai állammal megromlott a viszonya. Az 1863-as lengyel felkelés diplomáciai támogatásáért szembekerült Oroszországgal. A francia-porosz ellentét a német egyesítés kérdésében éleződött ki leginkább és a későbbiekben a rendszer bukását eredményezte. A gyarmati terjeszkedés következtében kiéleződtek az angol-francia ellentétek, amelyet fokozott 1869-ben a Szuezi-csatorna megnyitása. Ez ugyanis Anglia tiltakozása ellenére épült meg. A Császárság ellenezte Olaszország egyesítését is, mivel nem volt érdeke egy új állam létrejötte a Földközi-tenger medencéjében.
A kudarcok miatt szinte szomjazott a külpolitikai sikerre. Mindenáron meg akarta akadályozni az egységes Németország megvalósulását, s ennek érdekében azonnali háború megindítására is vállalkozott. Így tört ki a porosz-francia háború, amelyben a császárt támogatók gőgje nem ismert határt. A hadügyminiszter szinte odáig ment, hogy kétségbe vonta a porosz hadsereg létezését.
Ez a nem létező hadsereg 1870. szeptember 1-én Sedannál tönkreverte a franciákat, foglyul ejtette a császárt is. Szeptember 4-én felkelés tört ki, amely kikiáltotta a köztársaságot élén a nemzeti védelem kormányával.
Ők a hatalmon kívül a munkásoktól való félelmet is örökölték. A poroszok közeledésének hírére 200 új nemzetőrzászlóalj alakult Párizs védelmére. Trochu tábornok megjegyezte, hogy a munkások többen vannak, mint a poroszok.
1870. szeptember 17-én a poroszok ostrom alá fogták Párizst. A lakosság kitartott, de Trochu már Párizs feladására készült. A nemzeti védelem kormányát az árulás gyanúja lengte körül. A párizsi munkásság és kispolgárság éberségi bizottságokat alakított a kerületekben, ahova minden kerület 4 küldöttek delegált a központi bizottságba. Ez a szervezet programot dolgozott ki a védelemre, a közbiztonság fenntartására, valamint a közellátási és lakáskérdések megoldására.
A fővárosban mind nyilvánvalóbb vált a politikai megosztottság. A növekvő feszültséget egy balanquista csoport államcsíny végrehajtására akarta felhasználni, de nem sikerült.
1871. január 22-én Jules Favre külügyminiszter fegyverszüneti kérelemmel jelentkezett a porosz főhadiszálláson. Ez 28-án létre is jött. Franciaország súlyos árat fizetett. A kormány elismerte Elzász és Lotharingia bekebelezését, ötmilliárd aranyfrank hadisarc megfizetésére kötelezte magát, és tudomásul vette, hogy az ország keleti departmentjei a jóvátétel kifizetéséig német megszállás alatt maradnak. A fegyverszünet aláírását a párizsi munkások árulásnak tartották.
A Versailles-ban kötött előzetes egyezmény csak a nemzetgyűlés jóváhagyásával léphetett hatályba. Az 1871 februári választásokon a jobboldali pártok győztek. A képviselők többsége az orleánisták és a legitimisták közül került ki.
Az új nemzetgyűlés 1871 februárjában Bordeaux-ban ült össze. A kormány vezetésével Louis Adolphe Thiers-t bízták meg, aki betöltötte a köztársasági elnöki tisztet is. Thiers először újságíróként majd történészként vált híressé.1830-ban ő beszélte rá Lajos Fülöpöt, hogy fogadja el a koronát. 1830-tól volt képviselő. Első miniszterelnöksége idején ő avatta fel a párizsi Diadalívet (1836). III. Napóleon államcsínye után rövid száműzetésben vett részt, majd ellenzéki képviselőként tért vissza. A republikánusok a harmadik köztársaság egyik alapítójaként tisztelték, a baloldal a párizsi kommün leverése miatt a mai napig gyűlöli.
A parlament elsődleges feladatának a hatalom megszilárdítását tartotta. A Thiers-kormány 1871 február 26-án Versailles-ban előzetes békeszerződést kötött a poroszokkal. A békefeltételek megegyeztek az előzetes fegyverszünetben foglaltakkal.
Ezután következhetett a belső rend helyreállítása. Ez a kormány számára a forradalmi mozgalmak felszámolását, a nemzetőrség lefegyverzését, a demokratikus és a köztársasági lapok betiltásával a sajtószabadság korlátozását és Blanqui halálra ítélését jelentette. A kormány március 10-i rendelkezése a középrétegek ellenállását is kiváltotta. A rendelet szerint ugyanis esedékessé váltak azok a váltók, amelyekre korábban halasztást adtak. Ezzel a kormány kiszolgáltatta az adósokat a hitelezőiknek, melynek következtében megnőtt a fizetésképtelenségek és a csődök száma. A hitelélet helyreállítása érdekében a kormányrendelet kötelezte a lakások bérlőit, hogy hátralékaikat haladéktalanul fizessék ki, ráadásul megszüntették a nemzetőrök napi zsoldjának kifizetését is. Ez kiszolgáltatta a kisembereket. A kis-és középrétegek ellenállását fokozta, hogy a békefeltételek elfogadása sértette a nemzeti önérzetet.
A nemzetőrség lefegyverzésének meghiúsítására márciusban megalakult a nemzetőrzés köztársasági szövetsége, amely létrehozta 42 tagból álló központi bizottságát. A Nemzeti Gárda Központi Bizottsága egyre növekvő szerepet töltött be, és rövidesen a kormány mellett a másik reális hatalommá fejlődött Párizsban. Így Thiersnek ha előbb a fővárost akarta visszavenni, először le kellett fegyvereznie a nemzetőrséget.
6. A párizsi kommün
1871. március 18-án a kormánykatonaság el akarta vontatni a Nemzeti Gárda Montmartre-on tárolt ágyúit. Egy osztag megtámadta az ágyúk mellé állított őrséget. A nemzetőrségnek sikerült meghiúsítania a tervet, és ellentámadásba ment át, elfoglalta a város stratégiai pontjait. A sorkatonaság megtagadta, hogy a felkelőkre lőjön. Tábornokaikat agyonlőtték és csatlakoztak a felkelőkhöz. A kormány Versailles-ba menekült. Estére a nemzetőrség már az összes kormányintézményt elfoglalta. A nemzetőrség központi bizottsága ideiglenes kormánnyá alakult. Létrejött az első munkáshatalom.
26-án tartották meg a kommün tanácsának küldöttválasztását.
A párizsi kommün az állam új típusát képviselte, amely az eddigiektől eltérő szervezettel váltotta fel a megdöntött hatalom államgépezetét. Dolgozó testületként egyesítette a törvényhozást és a végrehajtást.
A kommün legfontosabb intézkedéseit az április 10-én kiadott utasítás tartalmazta, melynek értelmében a tulajdonosaik által elhagyott gyárakat a munkások termelő kollektíváinak kellett átadni, s emellett a legfontosabb üzemekben bevezették a munkásellenőrzést.
A kommün és a Thiers-kormány közötti összecsapás törvényszerű volt, és nem sokáig váratott magára. A versailles-i kormányzat 1871 április elején megindította támadását Párizs ellen, az akciót Gallifet tábornok irányította.
A kormány május 10-én megkötötte a frankfurti békét, amely pontot tett a porosz-francia háborúra, feltételei miatt a kortársak gazdasági Sedannak nevezték. A békekötés után megnőtt a kormány mozgásszabadsága, a hadifoglyok visszatértek és növelték a kormánycsapatokat. A poroszok ellen sikertelen tábornokok Párizsra szabadultak. A harcok május 28-án fejeződtek be a Pere-Lachaise temetőben. Ezutám megkezdődött a véres megtorlás, amelyben 30 ezer párizsit végeztek ki.
A párizsi kommün tagja volt a magyar Frankel Leó. Eleinte életképtelen vállalkozásnak találta a kommünt, de később a tagja lett. A munkaügyi és kereskedelmi bizottság vezetője lett. Ő javasolta, hogy az elhagyott üzemeket adják a munkások kezére. A munkaidő csökkentését is felvetette, beteg-és munkanélküli biztosítást indítványozott. Ellenezte a diktatúrát, mégis a diktatúra támogatóival együtt harcolt a Bastille téri barikádokon. Társa a 20 éves orosz szépség, Jelizaveta Dimitrijevna volt, akibe beleszeretett és együtt szöktek meg, majd elvesztették egymást. Ezután Frankel Leó hazatért Magyarországra és nekilátott a magyar munkásmozgalom megszervezéséhez.
B) A Harmadik Köztársaság
1. A monarchisták és a köztársaságpártiak harca
A kommün leverése után megbomlott az együttharcolók egysége. Az ellentétek az államforma kérdésében adódtak. Az 1871 februárjában megválasztott nemzetgyűlés túlnyomó többsége monarchistákból állott, melyet 3 csoport alkotott:
- A legitimisták a Bourbon-dinasztia restaurációjáért szálltak síkra
- Az orleanisták Lajos Fülöp utódait látták volna szívesen a francia trónon
- A bonapartisták a Bonaparte-család tagjainak uralmáért harcoltak
Thiers attól tartott, hogy a dinasztikus frakciók közötti harc elmérgesedik, és ez polgárháborúba torkollhat. Ezért szállt síkra a köztársaságért 1872 novemberében. Véleménye szerint a köztársaság legkonzervatívabb változata az egyetlen olyan politikai keret, amellyel a fennálló ellentétek viszonylag könnyen áthidalhatók. Ez a gondolat nem nyerte meg a monarchisták tetszését, s így a nemzetgyűlés királypárti többsége szembefordult vele. Ellenállást váltott ki Thiers külpolitikája is, főleg a frankfurti béke miatt. Azonban hála neki, 1873 szeptemberében az utolsó német katona is elhagyta Franciaországot. Thiers politikájának célja az volt, hogy olyan állapotba hozza Franciaországot, amely sikeresen vissza tud vágni. Ezért vitte keresztül 1872. augusztus 12-én az új véderőtörvényt, amely általános hadkötelezettséget rendelt el 5 év tényleges szolgálati idővel.
Franciaország lehetőségei a nemzetközi politikai küzdőtéren továbbra is erősen korlátozottak maradtak, de ez is csak Thiers óvatosságát igazolta. A francia szövetségi ajánlatok Oroszország és a Monarchia részéről is visszautasításba ütköztek, sőt 1873 májusában Oroszország és Németország Franciaország ellen kötött katonai konvenciót.
Thiers annyira magára haragította a monarchistákat, hogy 1873 májusában le kellett mondania, egy újabb kommün veszélyének felidézésével vádolták.
Utóda, MacMahon az orleanista de Broglie-t nevezte ki miniszterelnökké. Kormánya megkezdte a royalista államcsíny előkészítését. Ezt megnehezítette két dinasztia vetélkedése. Végül Lajos Fülöp lemondott Henrik Chambord javára. A restauráció végül a Bourbonok makacsságán bukott meg. Henrik ott kívánta folytatni, ahol elődei abbahagyták.
A bevonulás elmaradt és politikai közvélemény módosulása rontotta a restauráció esélyeit. A republikánusok az 1874-es választásokon jelentős sikereket értek el, ráadásul az orleanistákkal is megtalálták a közös hangot az államforma kérdésében. Így 1875 júliusában megszületett a III. köztársaság alkotmánya.
Az alkotmány a törvényhozó hatalmat a két részre osztott Nemzetgyűlésre ruházta. A képviselőházból és szenátusból álló nemzetgyűlés választotta a köztársasági elnököt, akinek megbízatása 7 évre szólt, és újraválasztható volt. A képviselőházat az általános választójog alapján hozták létre. A választójog megszerzéséhez minden francia férfi állampolgárnak 6 hónap egy helyben lakást kellett igazolnia. A köztársasági elnököt széles jogkörrel ruházta fel az alkotmány. Törvényeket kezdeményezhetett, kinevezte a polgári és katonai főhivatalnokokat, minisztereket, de azok a törvényhozásnak tartoztak felelősséggel, gyakorolta a kegyelmezési jogot, és a szenátus beleegyezésével feloszlathatta a képviselőházat is.
Az 1876-os választásokon a köztársaságpártiak többséget szereztek. A royalisták megkísérelték egy Mac Mahon vezette diktatúra megteremtését. 1877 májusában az elnök lemondatta Jules Simon kormányát és ismét de Broglie herceget bízta meg a kormányalakítással. Az általa megalakított május 16-i minisztériumnak a képviselőház nem szavazott bizalmat, mire az elnök feloszlatta a képviselőházat. A küzdelmet az 1877-es választások majd az 1879-es pótválasztások a köztársaságpártiak javára döntötték el. Mac Mahon lemondott. Helyét Jules Grévy foglalta el. A monarchista restauráció lehetősége lezárult. A rendszer első intézkedései között szerepelt a kormányzati székhelyek Párizsba helyezése, s a Marseilles nemzeti himnusszá nyilvánítása. 1880-ban pedig megünnepelték július 14-ét.
2. A konzervatív köztársaság bel-és külpolitikája
A hatalomra jutó republikánusoknak most lehetőségük nyílott megvalósítani a programjukban szereplő demokratikus és radikális intézkedéseket. A köztársaságiak hatalomra jutásával azonban nem következett be az ígéretek valóra váltása, bár a párt balszárnya és vezetője, Georges Clemenceau állandóan sürgette azt. A többség Gambetta vezetésével a program halasztását javasolta.
A baloldal nyomására a 80-as években több reform is született. 1880-ban a párizsi kommün résztvevőit amnesztiában részesítették. 1884-ben törvényben elismerték a szakszervezeteket.
A közigazgatás szigorú központosítását továbbra is életben hagyták. A 80-as évek elején vezették be az általános és ingyenes világi oktatást elrendelő reformokat is.
1883. július 18-án Jules Ferry lett a miniszterelnök, és kijelentette, hogy a köztársaságot balról fenyegeti veszély. Ezzel az opportunisták és a radikálisok útja végképp elvált. A radikálisokat Clemenceau vezette. Bázisukat a kis-és középburzsoázia, a parasztság és a munkásság egyes rétegei adták. Clemenceau programjába vette: az alkotmány revízióját, a szenátus és az államelnökség eltörlését, a sajtó-, a gyülekezési és egyesülési szabadságot, az egyházak és az állam szétválasztását, az állandó hadsereg megszüntetését, a közigazgatási decentralizációt, a vámok és a fogyasztási adók megszüntetését, a progresszív tőke-és jövedelemadót, a munkaidő törvényes csökkentését, a 14 éven aluli gyermekek bányákban, gyárakban vagy manufaktúrákban való foglalkoztatásának tilalmát, nyugdíjpénztárak felállítását.
A köztársasági párt két szárnya közötti ellentétek kialakulásában jelentős szerepet játszott a német kérdés és a gyarmati politika. Különösen az előbbi foglalkoztatta a társadalmat, melyet erősen áthatott a nacionalizmus és a revans szellem. Elzász-Lotharingia visszaszerzésének minden kabinet programjában ott kellett szerepelnie, ha kormányon akart maradni. A francia államférfiak azonban belátták, hogy Németország ellen egyedül kevesek, s megkezdték a szövetségi rendszer kiépítését.
A külpolitikai elképzelések ellentmondásosak voltak. Az első számú szövetséges a francia diplomácia szerint a Monarchia volt, a baloldaliak Angliával, a jobboldaliak Oroszországgal kívántak egyezségre lépni. Ugyanakkor a német diplomácia is mindent elkövetett, hogy Franciaországot továbbra is elszigetelten tartsa, s ez 1890-es évekig sikerült is.
3. A gyarmati politika
A franciák 1881-ben megszállták Tuniszt. Akciójuk sikeréhez hozzájárult Anglia magatartása, aki támogatta őket. Németország is barátságosan fogadta, remélte, hogy az ugyancsak Tuniszra vágyó olaszok ezzel az ő barátságukat keresik. Ezután a franciák behatoltak Niger és Kongó medencéjébe, majd a Szaharába, és expedíciót küldtek Madagaszkárra is. Az 1884 októberében összeülő berlini konferencián a franciák biztosították maguknak a szabad hajózást a Kongó egész hosszában.
Nagy méreteket öltött a francia terjeszkedés Indokínában. 1858-67 között elszakították Annamtól déli tartományait, és létrehozták belőlük Kokinkínát. 1874-ben a Vörös-folyót akarták megnyitni a francia kereskedelem hajói számára, ezért Kokinkína kormányzója csapatokat küldött északra, s Hanoi elfoglalása után egyenlőtlen szerződést kényszerített Annam császárára. Annam külpolitikája francia ellenőrzés alá került, azonban Kína hűbérese volt, aki nem mondott le jogairól. 1884-ben háború tört ki Kína és Franciaország között. A kínaiak Lang Szon mellett hatalmas vereséget mértek a franciákra. Az ellenállás rövidesen megtört, és 1885-ben a franciák az Annamra, Tonkinra és Kokinkínára osztott Vietnamból és Kambodzsából létrehozták az Indokínai Szövetséget, amelyhez később Laoszt is hozzácsatolták. Az uralmat a Párizs által kinevezett főkormányzó biztosította, s a gyarmat az egyik legértékesebb nyersanyagbázis lett.
4. A boulangerizmus
A gyarmatosító külpolitika nem felelt meg minden társadalmi réteg érdekeinek. A frankfurti béke után kialakult nacionalista és soviniszta légkör a felszínre vetette a revans híveit, akik Németországon kívántak elégtételt venni. Az irányzat hívei kárhoztatták a gyarmati terjeszkedést, mert szerintük ez elvonja az erőt a németek ellen. Ugyanakkor a jobboldal is elégedetlen volt a köztársasággal, mert tűrhetetlenül forradalminak tartotta néhány szociális és antiklerikális intézkedését. Ezek a csoportok végül a boulangerizmusban egyesültek. Georges Boulanger tábornok egy osztályok feletti mozgalmat hirdetett, amely a pártoskodás helyett a rendet, a nyugalmat és minden francia egyetértését kívánta megvalósítani. Boulangert közben 1886-ban hadügyminiszterré nevezték ki. Ez ürügyet szolgáltatott Bismarcknak a háborús riadalom keltésére. A franciák azonban tisztában voltak vele, hogy a háború nem kedvező számukra, ezért 1887-ben menesztették. A tábornok továbbra is népszerű maradt. Közben kirobbant 1888-ban a Pamana-botrány, amely nem használt a köztársaságpártiaknak, a monarchisták és a boulangeristák mindent megtettek a lejáratásukra. Boulanger egyre népszerűbb lett és az 1889-es pótválasztásokon 250 ezer szavazatot kapott. Azonban kiszivárgott, hogy letartóztatják. Boulanger Brüsszelbe szökött és öngyilkos lett. A mozgalom széthullott.
1892-ben a köztársaságiak bal oldala Clemenceau vezetésével radikálszocialista csoporttá szerveződött. Programjukban gazdasági, társadalmi és politikai reformok egyaránt szerepeltek. Elképzelésük az volt, hogy a munkásmozgalom mérsékelt szárnyával szövetkezve olyan mozgalmat hoznak létre, amely hatalomra jutva az esedékes reformokat a polgári rendszer keretein belül hajtja végre.
5. A Dreyfus-ügy
Alfréd Dreyfus egy elzászi gazdag zsidó textilgyáros hetedik gyermek volt. A porosz-francia háború után átköltözött Franciaországba. Elvégeztek a katonai iskolákat, majd tüzértiszt lett. 1889-ben kapitány, 1893-ban ő volt a francia vezérkar egyetlen zsidó származású gyakornoka. 1891-ben feleségül vette egy gyémántkereskedő lányát, akitől egy fia és egy lánya született. Nagyképű volt, merev, konzervatív, barátságtalan és házassága előtt férjes asszonyoknak csapata a szelet. Csak éppen az áruló jelleme nem illett rá, ennek ellenére 1894 október 15-én kémkedés és hazaárulás vádjával letartóztatták, majd hamis vádak és bizonyítékok alapján életfogytiglani száműzetésre ítélték. A koholt per által felszított antiszemitizmus jó eszköznek ígérkezett a tömegek figyelmének a társadalmi problémákról való eltereléséhez. Az antiszemitizmus szításába bekapcsolódott a katolikus papság nagy része is, akik agitációjukban az elmaradott rétegek kapitalistaellenességét is hasznosítani kívánták. Tevékenységükhöz XIII. Leó Rerum Novarum című enciklikája szolgáltatott ideológiai alapot. Időközben a francia kémelhárítás új vezetője fényt derített a perben használt hamis bizonyítékokra. A perújrafelvételért indított harcban francia közvélemény kettészakadt: az igazság és a törvényesség híveire, Zola vezetésével, aki Vádolom című levelében a hamis vád szerzőinek és támogatóinak felelősségre vonását követelte a köztársasági elnöktől, és a rend híveire, akik szerint Dreyfust mint zsidót nem illetik meg azok a jogok, mint a franciákat. 1899 szeptemberében Dreyfust ismét bűnösnek nyilvánították, de büntetését 10 év fegyházra módosították, amelyet a köztársasági elnök elengedett. Dreyfus ebbe sem nyugodott bele, s újabb kérelme nyomán indított vizsgálat kiderítette, hogy az ellene felhozott bizonyítékokat a francia vezérkar hamisította. A kapitányt parlamenti határozattal visszavették a hadseregbe, őrnagyi rangban a vezérkarhoz kapott beosztást, és kitüntették a becsületrenddel is.
Az ügyben a katolikus egyház állásfoglalása országos felháborodást keltett, amit a Waldeck-Rousseau-kormány megpróbált a klérus ellen fordítani. 1900-tól egyre több támadás érte az egyházat. Emile Combes kormánya 1902-04 között több szerzetesrendet is feloszlatott, és több ezer egyházi iskolát feloszlatott. A pápa tiltakozására megszakították a diplomáciai kapcsolatot a Vatikánnal, majd törvényjavaslatot terjesztettek be az állam és egyház szétválasztásáról. Ezt már a Maurice Rouvier kabinetnek sikerült megvalósítani. A törvény végrehajtása az oktatás demokratizálását és a világi iskolák megerősödését eredményezte.
6. Politikai küzdelmek az I. világháború előestéjén
1906-os választásokat ismét a radikálszocialisták nyerték meg. A miniszterelnök Clemenceau lett, akinek az egyre erősödő munkásmozgalommal kellett szembenéznie. A munkásmegmozdulások ellen a hadsereget vetette be, a dél-franciaországi bortermelők 1907-es mozgalmát pedig kisebb engedményekkel szerelte le. Politikája a burzsoázia számára túl keménynek tűnt, ezért 1909-ben távoznia kellett. Őt Aristide Briand megbékélést hirdető kormánya követte, amelyet 1912-ben Raymond Poincaré kabinetje követett. Poincaré miniszterelnöksége, majd 1913-tól köztársasági elnöksége már a háborúra való készüléssel telt. 1913 nyarán a parlament törvénybe iktatta a 3 éves katonai szolgálatot, intézkedéseket tett a hadiipar növelésére
Sásdi Tamás
Felhasznált irodalom:
- 19. századi egyetemes történelem (szerk.: Vadász Sándor), Korona Kiadó, Bp., 2005.
- Hahner Péter: Franciaország a 19. században. In: Rubicon 2011/3-4.
- Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2002.
- Hahner Péter: Újabb 100 történelmi tévhit vagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod, Animus Kiadó, Bp., 2011.
- Kozári József: Egyetemes történelem 1849-1918. EKF Líceum Kiadó, Eger, 2005.