Márk Éva: A Vlastimirević-dinasztia 2.

A kezdeti, közvetlenül a letelepedést követő időszakban nehéz megkülönböztetni egyik szláv törzset a másiktól. Ez az áldatlan állapot majd csak a VIII-IX. századdal kezdődően kezd megváltozni. A történelmi forrásokban erre az időszakra vonatkozóan kezdenek feltűnni a különböző törzseket és népeket megkülönböztető megnevezések, amelyeknek köszönhetően már lehetőségünk nyílik arra, hogy a szó szoros értelmében vett szerb történelemről beszéljünk. Azonban még ebben a korai időszakban is rengeteg az olyan tátongó lyuk a szerb történelemben, amelyeket valószínűleg sohasem fogunk tudni betömni. A legfontosabb forrásnak Bíborbanszületett Kónstantin művei tekinthetőek (X. század), azonban ezek sokszor csupán a hagyományokat és legendákat örökítették meg, ezért nehéz belőlük akármilyen megbízható következtetést is levonni. Másik fontos forrásnak számít a Dukljai Krónika, [1] de mivelhogy ez a XII. században íródott, túl távol az általa leírt történelmi eseményektől, hitelessége és pontossága erőteljesen megkérdőjelezhető. Mint látható, a szerb történelem nem bővelkedik történelmi forrásokban, és sajnos ez az állapot a későbbiekben sem fog sokkal jobbra fordulni. Durva becslések szerint a teljes szerb középkorról csupán körülbelül 1500 oklevél maradt fenn, miközben a középkori Magyarországról ugyanezen iratok száma több százezerre tehető. [2]

A lángoló Balkán és a szlávok
Bizánc, Hérakleios császár uralkodását követően, a bolgár és az arab fenyegetés ellenére egyre több jelét mutatta növekvő erejének, amelyet az újjászervezett birodalom a théma-rendszer kiépítésének köszönhetett. 658-ban, miután II. Kónstantin megszabadult az arab fenyegetéstől,[3] először fordult elő, hogy egy bizánci császár hadat vezényelt a balkáni szklavíniák ellen. A hadjárat nem ért el jelentősebb sikert, azonban sikerült kieszközölni több ezer szláv család áttelepítését Kis-Ázsiába. A szlávok letelepedése a Balkán-félszigeten azon kívül, hogy megrendítette a birodalom erejét, új erőt is kölcsönzött a császárságnak. A bizánciak előszeretettel telepítettek szláv népelemeket az elhagyatott kis-ázsiai vidékekre, ahol mint a thémák katonaparasztjai (sztratióta) megművelték a kipusztított vidékeket, másrészről pedig kénytelenek voltak szolgálni a bizánci hadseregben. A kényszerrel besorozott katonák azonban sokszor nem engedelmeskedtek feljebbvalóiknak és gyakran előfordult, hogy átálltak az ellenséges hadsereghez, akár háborúk sorsát is eldöntve.

A Balkán-félsziget életében 680-ban újabb fordulat következett be, amikor Asparuch kán vezetésével a bolgárok letelepedtek az Al-Duna vidékén, gyakorlatilag a mai országukban. Ez az esemény a bizánci-bolgár háborúk olyan sorozatát nyitotta meg, amely lángokba borította a félsziget jelentős részét. Ezekben a pusztító háborúkban a szlávok a két nagyhatalom között őrlődve hol az egyik, hol a másik elnyomását voltak kénytelenek elviselni.

688-689-ben II. (Levágott orrú) Justinianos[4] nagy hadjáratot vezetett a bolgárok és a szlávok ellen, amelynek keretében a bizánci főhad ádáz harcok közepette, szárazföldi úton egészen Thesszalonikéig tört előre. Már maga az a tény, hogy szárazföldi úton is csak hihetetlenül kemény harcok közepette lehetett eljutni a birodalom fővárosából, annak második legnagyobb városának falaiig, arról tanúskodik, hogy milyen erős volt a szlávok ereje és száma a Balkán-félszigeten. Az ekkor leigázott szlávokat a császár újfent Kis-Ázsiában telepítette le. Belőlük állítólag 30,000 fős sereget tudott kiállítani. A 691-ben újból kitörő arab háborút eldöntő szebasztopoliszi csatát ezen harcosok átállása fogja eldönteni, amelynek eredményeképp a bizánci hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett (692).

A Bizánci Császárság ezt követően több mint húsz évre mély káoszba süllyedt, amelyből majd csak III. León rántja ki a birodalmat (717-741). A Szír-dinasztia uralma alatt - a belső problémák ellenére - a birodalom ereje tovább növekedett. León fia, IV. Kónstantin[5] (741-775) agresszív külpolitikába kezdve szomszédai ellen tört. Nagy sikerrel hadakozott az arabok ellen, azonban legnagyobb győzelmeit mégis a Balkánon aratta a bolgárok felett, nagy mértékben kiterjesztve Bizánc befolyását a félszigeten. 762-ben a görögellenes Telec kán oly rosszul bánt szláv alattvalóival, hogy azok tömegesen hagyták el annak országát és kerestek menedéket Bizáncban. A császár örömmel fogadta be őket birodalmába és Bithynia kis-ázsiai thémában telepítette le őket. Egyes feltételezések szerint számuk meghaladhatta akár a 200,000 főt is.

A IV. Kónstantint követő időszakban még többször került sor katonai vállalkozásokra a szlávok és bolgárok ellen, amelyek többnyire sikerrel is zárultak, de nagyobb eredményt hozó akciókra nem került sor. A félsziget nagy része továbbra is olyan független területnek számított, amelyen a szláv törzsek (köztük a szerbek is) ugyan elismerték Bizánc fennhatóságát, a valóságban ez azonban semmit nem jelentett. A Balkán belső területein Bizáncnak esélye sem volt hatalma érvényesítésére. Ennek is köszönhető, hogy ezeken a vidékeken sohasem tört ki görögellenes lázadás, ellenben azokkal a területekkel, ahol a görögök és a szlávok szoros érintkezésben álltak egymással (Thesszaloniki, Hellász, Dalmácia stb.). Ennek egyik ékes példája a Peloponnészoszi-félszigeten kitört felkelés, melynek keretében a szlávok 805-ben Patras ostromához fogtak. A felkelés csúfos kudarccal végződött, amelyet követően a felkelőket tömegesen kezdték el kitelepíteni addigi lakhelyükről. Ezzel egy olyan hosszan tartó rehellenizációs folyamat vette kezdetét Görögországban, amelynek végén Hellász visszakerült a görög kultúra kebelére.



A szerb földek
A Balkán-félsziget egyik nagy előnye, és egyben hátránya is, hogy azt teljes hosszában átszeli a néhol több ezer méter magas Dinári-hegylánc, amely hegyvidékies jelleget kölcsönöz a félsziget jelentős részének. Ezt a nehezen járható és jól védhető területet nehéz volt ellenőrizni, még nehezebb egy kézben összefogni. Az idő folyamán gyakorlatilag a mai Szerbia, Koszovó, Bosznia és Montenegró területén több, ún. zsupa (zsupánság, megye) jött létre, amelyek élén a zsupánok álltak. A zsupák általában egy kisebb folyóvölgyet, szűkebb hegyvidéki területet vagy fennsíkot foglaltak magukba, jól elkülöníthető határokkal. A legerősebb zsupán egyben a nagyzsupán is volt, aki rangban és jogokban társai fölé emelkedett, egyesítve a zsupákat (ez a titula majd csak jóval később jelenik meg). A zsupákban léteztek az ún. száborok is, amelyeknek inkább csak szimbolikus jelentőségük volt. Részt vehettek rajtuk katonai elöljárók, kenézek, helyi földesurak, egyházi személyek stb. Tényleges jogokkal nem rendelkeztek. Valójában csak a beleegyezésüket adták az uralkodók egyes intézkedéseihez.[6] Később, a szerb királyság idején a zsupai száborból alakult ki az állami szábor, amely azonban sohasem tett szert akkora jelentőségre, mint amilyenre a Magyar Királyságban.

Szerb földeknek, vagyis a szerbek által benépesített vidékeknek az alábbi területi egységeket tekinthetjük a középkor folyamán: Pagánia, Zahumlje (Hum-föld), Travúnia (Trebinje), Duklja (Zeta), Bosznia és Raška. [7] Pagánia a Cetinje-folyó torkolatától a Neretva-folyó torkolatáig terjedt ki, magába foglalva a környező szigetvilágot és egy keskeny tengerparti sávot. Pagániától délkeletre terült el Hum-föld, egészen Dubrovnik városáig. Dubrovnik városától a Kotorig-öbölig feküdt Travúnia, amely mélyen benyúlt a szárazföld belsejébe. A legdélebbi tenger menti történelmi területi egység Duklja volt, amely egészen Bárig húzódott a Kotori-öböltől és gyakorlatilag a mai Montenegró (Crna Gora) területét foglalta magába. A szárazföld belsejében volt megtalálható Raška, a szerb földek magja, amely ebben az időben jóval keletebbre és délebbre helyezkedett el, mint a későbbi időkben. [8]

A IX. század első évtizedeiben újra kiéleződött a bizánci-bolgár ellentét. A háború újult erővel tombolt, amit az egész Balkán megsínylett. A szakadatlan háborúzás kezdte kimeríteni Bizánc tartalékait, amellyel egyetemben a félszigeti befolyása is egyre csökkent. A bolgár fenyegetés enyhülését követően (814) polgárháborúk sora rázta meg a birodalmat, mely lehetőséget adott a helyi szláv vezetőknek, hogy függetlenítsék magukat a központi bizánci kormányzattól. A kedvező körülményeknek köszönhetően a szerb földek egymást követve rázták le magukról a bizánci fennhatóságot és váltak először történetükben teljesen függetlenné. [9] A legjelentősebb szerb állam, mint ahogyan az a későbbiek folyamán kiderült, maga Raška lett.



Raška és a Vlastimirević-dinasztia
Raška első uralkodójának a hagyomány Višeslavot tekinti, akit fia Radoslav követett. Radoslávot pedig saját fia, Prosigoj. Esetükben nagyobb rá az esély, hogy valójában fiktív személyekről van szó, mintsem valós történelmi személyiségekről. Az első valóban élő és uralkodó szerb kenéz (görög források a szerb uralkodókat arhontoknak nevezik meg, amelyet kenéznek fordítottak le. Más források szerint zsupán volt, mint ahogyan utódai is.) Vlastimir volt, aki a IX. század első évtizedeiben uralkodott. Őt tekinthetjük a dinasztialapítónak (a dinasztia másik elnevezése: Višeslavović). Vlastimir uralkodásáról keveset tudunk. Sikerrel függetlenítette országát a bizánci befolyástól. Egyesítette a széthúzó törzseket, megerősítve az uralkodó központi hatalmát. Uralkodása alatt Preszján kán vezetésével (836-852) erőteljes bolgár támadás érte Raškát, amely három évig tartó véres háborúba torkollott és amelyből végül a szerbek kerültek ki győzedelmesen. A háborúra valószínűleg valamikor 840 és 850 között került sor, biztosra azonban nem állíthatunk semmit. A sikeres védekező háború megnövelte a raškai uralkodó tekintélyét és hatalmát, aki ezt kihasználva lerohanta a szomszédos Travúniát. A travúniai zsupánt hozzáadta saját lányához, így szerezve érvényt jogainak ezen tengermelléki terület felett. Vlastimirnek három fia is született, akik maguk között felosztották az országot. A legidősebb Mutimir volt, őt követte Stojimir, majd pedig Gojnik következett.

A három testvér közösen irányította az országot, azonban Mutimirnak, mint a legidősebb testvérnek mégiscsak vezető szerep jutott Raškában, amelyre szükség is volt, mivel Mutimir alatt újabb támadás érte az országot a bolgárok részéről. Az új kán Borisz, nem felejtette el apja megaláztatását, ezért hamarosan újabb haddal támadt a fiatal szerb állam ellen. A bolgár vereség még az előzőnél is megdöbbentőbb volt. Fogságba esett a kán fia Vladimir, 12 nagybojár és több ezer katona. A háborút tárgyalásokkal zárták le, melyek biztosították Raška önállóságát Bulgáriától. A hagyomány szerint Borisz a tárgyalások lezárultát követően kísérőket kért Mutimirtól a bolgár határig, mivel félt az ellenségesen viselkedő lakosok támadásától. Mutimir saját fiait adta kíséretnek, akikkel a kán a határnál ajándékokat cserélt. A szerbek ajándékként átadtak 2 rabszolgát, 2 sólymot, 2 kutyát és 90 kecskét. Ezt a szimbolikus aktust tolmácsolták később a bolgárok úgy, hogy valójában nem szenvedtek vereséget, hanem megegyezéses békére került sor, amelynek keretében a szerbek lerótták adójukat. Persze erről szó sem volt, a bolgárok megsemmisítő vereséget szenvedtek, amely hosszú időre bebiztosította a szerbek önállóságát.

A bolgár fenyegetés elmúltával a 3 testvér összeveszett és véres polgárháborúra került sor, amelyből győztesként végül Mutimir került ki. Legyőzött fivéreit átadta a bolgár kánnak,[10] azok fiait pedig elüldözte. Egyedül Petar Gojniković-ot, Gojnik fiát tartotta meg magánál, azonban ő hamarosan a horvátokhoz menekült. Mutimir uralkodása alatt több tengermelléki város adóval volt köteles leróni tiszteletét a szerb uralkodónak, ilyen volt pl. Dubrovnik. Az északi dalmát városok időközben a horvátoknak fizettek adót, akik már jóval korábban kivívták függetlenségüket és Tomiszláv király alatt a Balkán egyik számottevő államává nőtték ki magukat. Mindez ékesen bizonyítja, hogy a fiatal szláv államok képesek voltak megállni a saját lábukon és időközben szomszédaikra is képesek voltak kellő nyomást gyakorolni. [11]

Mutimir uralkodására tehető a kereszténység felvételének kiteljesedése a szerbek körében. A szerbek már letelepedésük idejétől kezdve kapcsolatba kerültek a keresztény kultúrával, azonban csak elvétve fordult elő, hogy átvették a keresztény vallást. A bizánci kormányzat többször is próbálkozott a szlávok tömeges megkeresztelésével, azonban ez csak a Bizánchoz közeli területeken ért el jelentősebb sikert, úgymint Bulgáriában, Hellászban és Makedóniában, miközben az Adriai-tenger mentén a római rítus hódított tért. A szerbek lakta területekre szinte egyáltalán nem volt hatással a pravoszláv missziós tevékenység. A keleti kereszténység terjedése új lendületet csak a IX. század második felében kapott. 863-ban a bizánci császár Rasztiszláv fejedelem kérésére hittérítőket küldött a Nagy-morva Birodalomba. A misszió két vezetője Cirill és Metód lettek. Cirill (Kónstantin) és Metód személye szinte az összes délszláv nép történelmében kiemelt helyet foglal el. Megalkották az első szláv abécét, a glagoljicát. A görög egyházi szövegeket lefordították ószláv nyelvre, amelynek köszönhetően immár a nép nyelvén indulhatott meg a hit terjesztése, sokkal nagyobb eredménnyel, mint korábban. A sikertelen morva küldetést követően a két szentéletű testvér tanítványai visszatértek Bizáncba és aktív missziós munkába kezdtek a balkáni szlávok körében. [12]  Nekik köszönhetően a szerbek és bolgárok[13] egyre nagyobb tömegei mártóztak meg a szenteltvízben. A pogány vallás kiszorítása hosszú időt vett igénybe, azonban a X. század közepére már befejezettnek lehet tekinteni a krisztianizáció folyamatát. A kereszténység közvetítésével a szerbek kapcsolatba kerültek a keleti görög műveltséggel, megjelent köreikben az írásbeliség és több más civilizációs vívmány, amelyek később a szerb kultúra alapjául fognak szolgálni.

Mutimir 891-ben távozott el az élők sorából. A zsupáni (vagy kenézi) székben legidősebb fia, Pribislav követte. Azonban az ifjú uralkodó nem sokáig gyakorolhatta az uralkodói kegyet, mivel már 893-ban támadás érte Raškát Horvátország irányából. A betörő csapatokat Petar Gojniković vezette, aki rövid csatározásokat követően átvette a teljhatalmat és több mint 25 évig nem is engedte ki a kezéből. Azonban az ő uralkodói karriere sem indult túl fényesen. Rögtön két trónkövetelő is jelentkezett. Horvátország felől Mutimir középső fia, Bran igyekezett megdönteni Pétert, azonban totális kudarcot vallott. 894-ben elfogták és megvakították. 896-ban Bulgáriából Klonimir tört Péter országára, azonban ő sem járt sikerrel. Péter miután sikerrel biztosította be hatalmát, ellenségei ellen fordult. A hum-földi zsupán, Mihajlo Višević volt a legértékesebb áldozat, akinek országát rövid időn belül elfoglalta, magát a zsupánt pedig elüldözte. Azonban szemmel-láthatólag nem elég messze, mivel az országától megfosztott zsupán még jó néhányszor bele fog kavarni a balkáni viszonyokba.

Szimeon alatt (893-927) a bolgárok hatalma soha nem látott magasságokba emelkedett. Bizánc ellenállói képessége a nullához volt közeli, ezért az igyekezett kihasználni minden rendelkezésére álló diplomáciai lehetőséget. Többek között kapcsolatba léptek Péterrel is, aki ugyancsak fenyegetve érezte magát az egyre erősödő bolgár birodalom közvetlen szomszédjaként. A görög és a szerb fél közeledése azonban nem maradt titok a bolgár kán előtt, aki elsőkézből, Mihajlo Viševićtől kapott hírt a tanácskozásokról. A sértett zsupán abban reménykedett, hogy Péter megdöntése után nem csak elvesztett területeit szerezheti majd vissza, hanem Péter országát is megkaparinthatja. Ebből azonban az égvilágon semmi sem valósult meg. 917-ben az achelóosi véres csatát követően, Szimeon a győztes sereget két részre osztotta. Egyiket a császárváros, a másikat pedig Szerbia ellen küldte. A szerbek ellen küldött sereg vezérei azonban nem merték átlépni Raška határát, ezért tárgyalásokra hívták Pétert, akinek megígérték, hogy nem esik bántódása. Péter bízva a bolgárok adott szavában eleget tett a kérésnek, azonban vesztére. A bolgárok foglyul ejtették és Bulgáriába hurcolták, ahol rövid időn belül egy börtönben vesztette életét.

Raška élére Pavle Branović került, a megvakított Bran fia. Mivel bolgár segítséggel került hatalomra, kénytelen volt elismerni Szimeon fennhatóságát. Azonban a bizánciak nem hagyták ennyiben a szerb szövetséges elvesztését: a zsupán ellen egy másik Vlastimirević-házból származó herceget küldtek, Zaharija Pribislavljevićet, Pribislav fiát. Azonban őt a zsupán könnyűszerrel legyőzte, majd pedig átadta őrizetre Szimeonnak. Időközben a szerb zsupán átgondolva a helyzetet változtatott politikáján. Bulgária túl erős befolyásának súlya alatt egyre inkább Bizánc felé kezdett el orientálódni, melynek az lett a következménye, hogy Szimeon sereget küldött ellene, amelynek élén a még nemrég megalázott Zaharija állt. Ezúttal azonban győzelmet aratott és 920-ban átvette a hatalmat Raškában.


Szimeon gyenge emberismerő lehetett, mivel újfent melléfogott kegyeltjének kiválasztása ügyében. Zaharija sem bizonyult hűségesebb alattvalónak, mivel az visszatért régi szövetségesének szárnyai alá, ledobva magáról a bolgárok gyámolítását. Szimeon megelégelve a dolgot sereget küldött Zaharija ellen, azonban a szerbek győzelmet arattak, nagy veszteségeket okozva a bolgároknak. A bolgárok azonban nem adták fel. 923-ban fegyverszünetet kötöttek a görögökkel, majd még ez évben egy sokkalta nagyobb sereg indult útnak, amelynek megérkeztét Zaharija meg sem várva Horvátországba menekült. A sereggel tartott a jövőbeni szerb uralkodó, Časlav Klonimirović is. A bolgárok újfent ravasz cselhez folyamodtak: tanácskozásra hívták a szerb kenézeket, akik bízva a bolgárok esküjében, hogy nem esik bántódásuk, nagy számban meg is jelentek. Nem tanulva Péter hibájából, mindegyiküket leölték, megfosztva helyi vezetőitől az így magára maradt népet. A bolgárok teljesen felprédálták a szerb földeket, iszonyú pusztítást hagyva maguk mögött. A lakosok nagy része a hegyekbe menekült, aki tehette a horvátoknál keresett menedéket. A keleti határon élők nem voltak ennyire szerencsések, nagy részüket Bulgáriába hurcolták. Szimeon ezúttal nem bízta más kezébe Raškát, hanem azt 100 évvel a függetlenségének kivívása után egyszerűen annektálta, betagozva azt a bolgár cárságba. 924 és 927 között a szerb földek magterülete egyszerű bolgár tartománynak számított.

Szimeon halála után összeomlott a Bolgár Cárság. Az országban belső villongások törtek ki, amelyeknel egyik első kihasználója maga Szerbia volt. Časlav Klonimirović elhagyva a bolgár fővárost Preszpát, Raškába ment, ahol sikerrel ragadta magához a hatalmat. Ez nem volt nehéz, hiszen az országot pár évvel korábban szinte teljesen feldúlták, a helyi bolgár erők pedig elégtelenek voltak az effektív védekezésre. A felszabadult országba lassan kezdtek visszaszivárogni az elmenekültek. Az ország helyreállításában a bizánciak is tevékenyen részt vettek, elsősorban emberi és anyagi támogatást nyújtva. Rómanos Lekapénos császár (920-944) magából fakadó érdeke volt, hogy a bolgárok ellensúlyozására azok keleti határainál egy bizánci szövetséges álljon, illetve, hogy a görög befolyást a gyógyuló országban minél jobban megerősítése. Nagyon valószínű, hogy Časlav végül kénytelen volt elismerni a bizánciak fennhatóságát, azonban ez semmiben sem korlátozta Časlavot uralkodói jogainak érvényesítésében. A szupremácia elismerése megmaradt a formalitások talaján.

A bizánci forrásokban, mégpedig Bíborbanszületett Kónstantin főművében (De administrando imperio) először fordul elő részletes leírása a szerb földeknek, megadva annak pontos határait: Boszniában egészen a Pliva és Cetine folyókig, északon a Rudnik-hegységig, keleten egészen a Ras-folyóig, délen pedig Dukljával bezáródóan a mai Albániáig terjedt ki Časlav állama. Časlav hatalmát elismerték továbbá Travúnia, Konavlje és Zahumlje uralkodói, tehát a szerb uralkodó befolyása alatt állt a tengermellék legnagyobb része is. Časlav alatt Szerbia elérte eddigi legnagyobb kiterjedését. A tudós császár mindemellett mindezen területek lakóit szerbekként jelöli meg.

Uralkodásának utolsó éveire a szerb uralkodó a kalandozó magyarokkal került konfliktusba, akik gyakran annak országán keresztül voltak kénytelenek átvonulni, hogy elérjék a gazdagabb bizánci területeket. Ilyenkor nem kímélték a szerb lakosságot sem. Maga Časlav is a magyarok elleni harcokban esett el. A Dukljai Krónika a következőképpen meséli el ezt a pikáns történetet: egy Kis nevezetű magyar vezér seregével 960. környékén Császláv boszniai területeinek fosztogatásába kezdett, aki azonban a Drina környékén vereséget mért a rabló magyar csapatokra. A csatában maga Kis is elesett. Kis özvegye hazatérve Pannóniába bosszút követelt a többi magyar vezértől, akik bosszúhadjáratot indítottak Szerbia ellen. A két hadsereg valahol a Szerémségben találkozott össze, azonban az ütközet előtti éjszakán a magyarok cselhez folyamodtak és az éjszaka folyamán lerohanták a szerb tábort. Magát Časlavot is foglyul ejtették széles rokonságával egyetemben. Kis özvegye parancsának engedelmeskedve a kalandozó magyarok összekötözték a szerb uralkodócsalád tagjainak kezeit és lábait, majd a Szávába vetették őket. A történet hitelessége kétséges, de maga az, hogy Časlav 960. környékén elhalálozott, történelmi tény.

Časlav halálát követően annak országa felbomlott. Bosznia Szerbiához tartozó részét II. Krešimir horvát király foglalta el, míg a maradék országrészeken a helyi hatalmasságok ragadták magukhoz a hatalmat. Szerbia elkövetkező történelméről nagyon keveset tudunk. A helyi fejedelmek nagy része kénytelen volt elismerni Bizánc fennhatóságát, azonban a történéseknek teljesen új karaktert ad egy olyan elementális erővel kitörő felkelés, amely egy teljes fél évszázadra meghatározta a balkáni történelem menetét.



Írta: Márk Éva

Felhasznált irodalom: