2001. április 16-óta emlékezünk a magyarországi holokauszt áldozataira.
Magyarország 1944. március 19-i
német megszállása után a Sztójay-bábkormány sorra hozta a zsidóellenes rendeleteket a sárga csillag viselésétől a kerékpárok beszolgáltatásán és a
zsidók lakásának igénybevételén át a zsidók gettókba, Budapesten úgynevezett zsidó-házakba való költöztetéséig. 1944. április 16-án kezdődött meg a
kárpátaljai zsidók gettókba kényszerítése. A vidéki zsidóságot 1944 tavaszán gettókba zsúfolták, majd általában valamilyen ipari létesítményből kialakított
gyűjtőtáborokba vitték, ezután pedig rövidesen deportálták őket az ausztriai, németországi és lengyelországi koncentrációs (megsemmisítő) táborokba.
A tömeges deportálások 1944. május 15-én kezdődtek, először a keleti országrészekben, a visszacsatolt Kárpátalján és a Felvidéken, majd az egész országban. Az Adolf Eichmann által irányított német stáb a magyar közigazgatás és csendőrség apparátusának közreműködésével hajtotta végre néhány hónap alatt 437 ezer magyar állampolgár bevagonírozását. Auschwitzba napi négy szerelvény, összesen 147 vonat indult.
Budapest zsidóságának elhurcolását a nemzetközi tiltakozás hatására Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállította.
Szálasi Ferenc és a Nyilaskeresztes Párt 1944. október 16-ai, a náci Németország által támogatott puccsa után Budapesten először november 15-én jött létre gettó az Újlipótvárosban. A pápai, svájci, svéd, spanyol és portugál védelem alatt álló házak együttesét nevezték "nemzetközileg védett gettónak". Ezt a területet, ahol az engedélyezett 15 600 ezer ember helyett legalább háromszor annyian éltek, nem határolták körül. A védettség ellenére a nyilasok csoportosan keresték fel e házakat, hogy kirabolják, majd a Duna-partra hajtsák és agyonlőjék az embereket. Eközben számos diplomata és egyházi személy élete kockáztatásával is menteni igyekezett a zsidókat.
Topor István