A dualizmus válságjelei
Tisza Kálmán távozása után senki nem akadt, aki a kormányzat belső nyugalmát hosszabb távon biztosíthatta volna. Ez elsősorban az idők sajátosságaiból következett. Új feszültségek keletkeztek, amelyek kiterjedtek a két állam közjogi viszonyára, a hatalmi elit belső ellentéteire, a nemzeti, a kisebbségi, a munkás-és a parasztkérdésre egyaránt. Nem is létezett olyan átfogó jellegű program, amely ezek egészét átfogta és elfogadható kiutat talált volna. A politikai válság ezért a századfordulón kiszélesedett, miközben a gazdasági növekedés tovább folytatódott.
Az 1890-es években egymást érték a kormányválságok, amelyek főként az agrárius-merkantil ellentétből s egyes nemzeti követelések felszínre töréséből eredtek. Az agráriusok elsősorban termékeik vámtételeinek emelését és érdekeik hathatósabb védelmét követelték a kormányzattól. Támadták ugyanakkor az iparnak juttatott állami kedvezményeket, bírálták az iparfejlődést támogató állami gazdaságpolitikát. Követelték az őrlési forgalom eltörlését. Sérelmezték a kereskedelmi tőke számukra kedvezőtlen, fedezetlen határidőüzleteket is. Ezt az uzsora melegágyának tekintették. Mindezzel a merkantilista csoport hatalmának visszaszorítására törekedtek.
A Szabadelvű Pártot gyengítette az a körülmény, hogy az agráriusok jelentős része új keletű követeléseivel együtt mindvégig a pártban maradt. Másik szárnya azonban időnként új pártokat hozott létre, miközben bővítette programját és szorosabb együttműködést alakított ki a Függetlenségi Párttal és a konzervatívokkal.
Ezzel párhuzamosan az 1890-es években kerültek a parlamenti viták homlokterébe a nemzeti követelések, amelyek elsősorban a közös hadsereg egyes részeiben a magyar nyelv és jelvények bevezetését tartalmazták. Az ellenzék újra és újra a közéleti viták közé dobta az önálló vámterület és a magyar nemzeti bank megvalósításának jelszavát is. Minderre a kiegyezési törvények lehetőséget adtak. Ennek jogi hátterét a Tiszák köre sem vitatta, de megvalósítását a nemzet sorsára nézve célszerűtlennek ítélte, mert a véderő jelentős gyengítését látta benne.
Hasonló lehetőségeket találunk az 1867/XVI. tc. esetében is, hiszen az lehetővé tette önálló vámterület létrehozását. Csakhogy a vámközösség felmondása ellentétben állt az uralkodó osztályok érdekeivel. A felmondás komoly gazdasági, kereskedelmi, sőt államközi zavarokat idézett volna elő. Hiányzott az önálló magyar nemzeti bank is, ami eleve nehezítette az önálló vámterület megvalósítását. El is vetették az önálló vámterület és jegybank megteremtését célzó törekvéseket.
A nemzetiségek körében is új és markáns jelenségek tűntek fel. Az előzőeknél határozottabban és szervezettebben követelték jogaik gyakorlásának lehetőségét, tiltakoztak nyelvük használatának, egyesületeik működésének korlátozása miatt. Sérelmeik kezdetben jobbára a helyi közigazgatási apparátusok visszaéléseire korlátozódtak, s az 1868. évi nemzetiségi törvény által számukra biztosított jogok betartását követelték. A századforduló után igényeik kiterjedtek önigazgatásuk biztosításának lehetőségére, majd önálló politikai működésükre is. Ezt példázza a Memorandum-per, amely helyi ügyből nemzetközivé vált. A Román Nemzeti Párt 1887-ben elhatározta a magyarországi románok sérelmeinek összeírását, amely az uralkodó számára 1892-ben készült el. 300 tagú küldöttség vitte Bécsbe. A király a magyar kormánynak küldte vissza. Szapáry pedig visszaküldte a románoknak. A párt vezetői ezután megjelentették a sajtóban és több nyelvre lefordítva külföldön is terjesztették. Az ügyészség emiatt vádat emelt a párt ellen, és főtitkárát, Vasile Lucaciut 5 évi, tagjait több hónapi államfogházra ítélték. A párt működését betiltották.
Szapáry Gyula kormánya
Tisza lemondása után belügyminisztere, Szapáry Gyula alakíthatott kormányt. Szapáry 1832-ben született. Jogi tanulmányai befejezése után alispán, főispáni helytartó és királyi biztosi tisztségeket töltött be. A 70-es években a Szlávy-és a Bittó-kormányban volt belügyminiszter. Miniszterelnöksége után a közgazdasági életben vállalt szerepet.
Szapáry a Szabadelvű Párt centrumában helyezkedett el, de nem rendelkezett a szélső pólusok összebékítésének képességével, a dualizmus válságjelenségeit pedig alig érzékelte. Miniszterei közül többen is kiemelkedtek, s számos liberális reformjavaslatot készítettek el. Baross Gábor folytatta a közlekedés modernizálását és az ipar fejlesztését. Csáky Albin kidolgozta az egyházpolitikai reformjavaslatokat. Wekerle Sándor nevéhez elsősorban a valutareform kötődik. A labilis értékű ezüstvaluta értékét az aranyvaluta vette át, a forintot és a krajcárt felváltotta a feleannyi értékű korona és fillér. Ezzel a modern iparfejlődés és kereskedelem újabb távlatai nyíltak meg. A kormány liberális működését elősegítette Szilágyi Dezső. Nevéhez fűződik a munkások vasárnapi munkaszünetéről, továbbá az ipari és gyári alkalmazottak balesetbiztosításáról szóló törvényjavaslat kidolgozása és elfogadtatása 1891-ben.
Szapáry a közigazgatás további centralizációjának tervét terjesztette a parlament elé. Reformterve nyomban kiváltotta a vitát a központosítás és az autonómia hívei között.
Szapáry a központosítást a Mérsékelt Ellenzék és a Szabadelvű Párt fúziójával kötötte volna össze, s ezzel eleve korlátozta elképzelései hitelét. Ezért a régi feudális megyerendszer maradványaihoz ragaszkodó birtokos rétegek mellett a közigazgatás demokratikus átalakításáért küzdő ellenzékiek is szembefordultak vele. Nem támogatták a pártfúziót ellenző szabadelvűek sem. Közben a szabadelvűek egy része Apponyi Albert vezetésével a konzervatívok segítségével 1892 januárjában megalakította a Nemzeti Pártot. A közigazgatási törvényjavaslat elfogadtatása nem is járt sikerrel. Obstrukció közepette csupán két szakaszát iktatták törvénybe. Az első szerint „a közigazgatás a vármegyékben állami feladatot képez, melyet kinevezett állami közegek intéznek”. A második pedig utasította a belügyminisztert a részletes törvénytervezet előkészítésére. A törvényjavaslat körüli vita és a Nemzeti Párt megalakulása alaposan megtépázta a Szabadelvű Párt tekintélyét.
Az egyházpolitika megoldatlan kérdéseiben rejlő feszültségek a kiegyezés után még két évtizedig háttérben maradtak. Csáky Albin elkeresztelési rendelete 1890 februárjában megtiltotta a vegyes házasságokból születő gyerekek elkeresztelését. Ezután néhány évig a liberalizmus és a konzervativizmus választóvonalává az egyházpolitikai kérdések váltak. A legtöbb konzervatív politikus a vallásszabadság követelésének jegyében fordult szembe a szabadelvű-pártiakkal. A Szabadelvű Párt rádöbbent arra, hogy a vallási kérdés rendezésében a további késedelem a Függetlenségi Pártnak használ, ezért ők is gyors döntéseket sürgettek. A párt elitje egyaránt nyíltan a polgári házasság és az állami anyakönyvezés törvénybe iktatását szorgalmazták. Szapáry azonban megriadt a radikalizmustól, a kötelező polgári házasság fakultatív formáját ajánlotta. Csak a polgári anyakönyvek részleges bevezetését tartotta megvalósíthatónak. Miután elszigetelődött, Csáky menesztését s az elkeresztelési rendelet visszavonását tervezgette. Az idő azonban túlhaladta, s a Hentzi-szobor körül támadt újabb vihar elsöpörte a kormányelnöki székből.
Wekerle Sándor első miniszterelnöksége
Wekerle Sándor 1848-ban született. Jogász létére a dualizmus korának egyik legnagyobb pénzügyi szaktekintélye volt. 1870-ben kezdődött a karrierje a pénzügyminisztériumban és fokról fokra lépkedett a ranglétrán. 1878-tól az elnöki osztály vezetője volt, 1882-től miniszteri osztálytanácsos, 1886-tól államtitkár. 1889-95 között pénzügyminiszter. Magyarország történetében ő volt az első, aki polgári származású volt és ő volt az egyetlen eddig, aki háromszor töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Politikai tisztségei mellett betöltötte az Országos Kaszinó igazgatói posztját is. Pénzügypolitikai tevékenysége mellett foglalkozott a munkások élethelyzetével is. Állami munkáslakótelepet építtetett Budapesten, amely ma az ő nevét viseli.
Wekerlének jelentős szerepe volt az államháztartás egyensúlyának helyreállításában. A költségvetési deficitet hosszú idő után neki sikerült megszüntetnie. Mindezt államkölcsönök kibocsátásával, a bevételek és a kiadások gondos mérlegelésével, a pénz és az adórendszer átalakításával érte el. Eredményes pénzügyi politikáját dicséri a millenniumi előkészületek felgyorsulása, a középítkezések, az infrastruktúra fejlesztése Budapesten és az urbanizáció számára kedvező feltételekkel rendelkező vidéki városokban. Növekedtek a külföldi tőkebefektetések is. A gazdasági liberalizmus, a szabad verseny, a vállalkozások szabadságának elkötelezett híveként tekintélyt szerzett magának. Az agrármozgalmakkal szemben hiányzott belőle a szociális érzék, velük szemben engedményekre sem hajlott, a nyers hatalmi megtorlásban látta a megoldást. A magyar felsőséghez feltétlenül és görcsösen ragaszkodott, a nemzetiségek körében jelentkező jogkiterjesztő irányzatokat elvetette. Nem hajlott velük az alkura. 1894-ben feloszlatta a Román Nemzeti Pártot. Ez kiváltotta a román, a szerb és a szlovák nemzetiségek vezetőinek az egyeztetését. Wekerlének nem volt ereje a Szabadelvű Pártban is kiéleződő agrárius-merkantilista ellentétek feloldásához sem. Nem rendelkezett a politikában szükséges taktikai készséggel és szélesebb távú politikai koncepcióval sem. Az egyházpolitikai reformok kapcsán pedig súlyos konfliktusba keveredett a katolikus egyházzal és a konzervatívokkal is.
A vita idején halt meg Kossuth Lajos 1894.03.20-án Turinban (ma Torinó). A király megtiltotta az állami gyászt, a miniszterek, a közös hadseregbeli tisztek, az állami főtisztviselők részvételét a temetésen, ezért a kormányt a nemzeti kegyelet megsértésével vádolták. Wekerlét mindenhonnan támadták, Bécsben főleg a reformjavaslatai miatt. A főváros által rendezett temetés nemzeti tüntetésnek számított, további következménye nem volt.
Egyházpolitikai reformok
Wekerle első miniszterelnöksége az egyházpolitikai reformok sorsához kötődött. A Szabadelvű Párt liberális szárnya a már kidolgozott reformok parlamenti elfogadtatását sürgette, hozzá csatlakozott a Függetlenségi Párt eredeti demokratikus programpontjaihoz ragaszkodó része, míg az Ugron Gábor mögé felsorakozó függetlenségiek szembefordultak a kormány javaslataival. Az arisztokrácia zöme és a katolikus egyház minden eszközt felhasznált a reformok meghiúsítására. A Vatikán is kiadta Constanti Hungarorum című enciklikáját, amelyben a pápa elítélte a reformjavaslatokat.
Ellenezték a reformokat a román és a szerb ortodox egyház vezetői is, ez azonban inkább csak erősítette a kormányt a parlamentben. Az uralkodó nehéz helyzetbe került. A nyugat-európai országokban már régen bevezették az állami anyakönyvezést, a polgári házasságot, a zsidó vallás recepcióját, a vallás szabad gyakorlását. Ezek elvetése a az udvar külföldi tekintélyét is csökkentette volna. Ugyanakkor a katolikus egyház hagyományosan a Habsburg-monarchia egyik legmegbízhatóbb támaszát alkotta, az uralkodó ezért óvakodott a vele való szembefordulástól. Nem gátolta a reformok parlamenti vitáját, de a végső döntés lehetőségét fenntartotta magának. Ez a reformok ellenzőit bátorította. A kötelező polgári házasság 1893. decemberi beterjesztése és vitája Ferenc Józsefet átmenetileg saját kormánya ellenzékévé tette. Wekerlét félrevezetéssel vádolta, amikor őt a reform híveinek döntő túlsúlyáról beszélt, holott a főrendiházban a többség ellenezte azt, s a képviselőház is megosztott volt. A kormány érveinek hatására a képviselőház 165 szótöbbséggel elfogadta a tervezetet. A főrendiház azonban 21 fős többséggel elutasította, így visszakerült a képviselőházhoz. Wekerle 1894 júniusában lemondott. Ferenc József Khuen-Héderváry Károllyal kísérletezett, de megbukott, így 1894.06.09-én újra Wekerlét nevezte ki miniszterelnökké. A kormány tagja lett Szilágyi Dezső, a kultusztárcát Eötvös Lóránd kapta meg. Sikerült is a tervezeteket elfogadtatnia. Wekerle 1894 végén ismét lemondott, amit Ferenc József elfogadott.
Az egyházpolitikai törvényjavaslatok végül 1894-95-ben bekerültek a főrendiház jóváhagyásával és az uralkodó szentesítésével a Magyar Törvénytárba. Az 1894/XXXI. tc. kimondta a kötelező polgári házasságot, amelyet a bíróság felbonthatott. A gyermekek vállalásáról szóló 1894/XXXII. tc. pedig a vegyes házasságokból született gyermekek vallását határozta meg. Eszerint a fiúk apjuk, a lányok anyjuk vallását követik. Az 1894/XXXIII. tc. az állami anyakönyvezést írta elő, s felügyeletét a belügyminiszterre ruházta.
1895-re maradt a zsidó vallás recepciója, amelyet az 1895/XLII. tc. valósított meg. Az 1895/XLIII. tc. elismert vallásokról is rendelkezett, amelyek számára lehetővé tette a hitéletet, illetve szabaddá tette a ki- illetve belépést valamely vallásfelekezetbe, és elismerte a felekezeten kívüliséget is.
Bánffy Dezső a kormány élén
Wekerle menesztése után az országos politikától és a nagy vitákat kiváltó ügyektől visszahúzódó, semmiféle átfogó koncepcióval nem rendelkező, rideg erélyéről ismert, a kiegyezés adott formájához feltétlenül ragaszkodó Bánffy Dezső került előtérbe. Bánffy 1843-ban született. Jogi tanulmányokat folytatott, majd Szolnok-Doboka megye főispánja lett, majd királyi biztos is volt. Ferenc József kényszerűségből nevezte ki miniszterelnökké. Hazai fogadtatása fagyos volt. Miniszterei is ismeretlenek voltak, páran, pl. Lukács László és Darányi Ignác később bizonyították tehetségüket. Lukács pénzügyminiszterként a Wekerle által lerakott alapokra építkezett. A kormány kinevezését és működését a társadalom felső és alsó színterein egyaránt inkább a kétkedés, a bizalomhiány, az elégedetlenség szelleme kísérte. Gyors és látványos bukása mégsem következett be, ez a Szabadelvű Párt támogatásának és a millenniumnak tulajdonítható. Hozzájárultak még a kormány liberális intézkedései: a még elfogadásra váró egyházpolitikai reformok 1895. évi parlamenti keresztülvitele, valamint a Közigazgatási Bíróság létrehozása 1896-ban.
A mérleg másik oldalára súlyosabb ügyek kerültek: a munkás-, paraszt- és a nemzetiségi irányzatokkal szembeni adminisztratív intézkedések sora, az 1896-os képviselőválasztásokon alkalmazott visszaélések. Mégis, Bánffy miniszterelnökségének első két éve jórészt a millennium jegyében telt. A parlamenti pártok elfogadták az isten békéje állapotát.
A millennium
1895.12.31-én éjfélkor a harangok megkondulása jelezte az ünnepi év kezdetét. 1896.04.21-én az országgyűlés két háza elfogadta a millenniumi deklarációt. Ferenc József 05.02-án nyitotta meg azt a nagyszabású kiállítást, amelyen sokan megjelentek. Ebben az évben adták át a Nagykörutat, a Ferenc József-hidat, megindult a kontinens első földalattija, befejeződött a Városliget kialakítása, folytatódott a Várpalota újjáépítése, az új Országház és a rakpart nagyszabású építése is. A millenniumi kiállítást a Városligetben helyezték el. A Sugárút végén évtizedek alatt készült el a Millenniumi Emlékmű. Közepén helyezték el Zala György Árpád fejedelmet és a 7 vezért ábrázoló szoborcsoportját.
Miért csúszott egy évet a millennium megünneplése? Erre Lukács Béla, kereskedelmi-és közlekedési miniszter adta meg a választ 1894-ben: "...minthogy a tervezett építési munkálatok 1895-ig be nem fejezhetők, ennélfogva (...) a kormány azon megállapodásra jutott, hogy a millennium tartassék meg olyan időpontban, midőn (...) a jelentős művek elkészülnek".
A viharos századvég
A millenniumi Isten békéje csak átmeneti lehetett. Már a század végén egymásnak feszültek a társadalmi, gazdasági, nemzeti és nemzetiségi ellentétek. Türelmetlenebbé váltak az agráriusok, a mozgalmi terepük kiszélesedett, egy részük azonban a Szabadelvű Pártban maradva követelte a gazdaérdekek hatékonyabb állami védelmét. Mindezt elősegítette az Ausztria-Magyarország közötti vám-és kereskedelmi szövetség 1897-es újra esedékes megújításának határideje, s a szűnni nem akaró munkás-és szegényparaszt mozgalmak. A nemzetiségi kérdés is a politikai élet homlokterébe került, amelyben ismét feltűnt az egységes magyar nemzeti állam doktrínájának megkérdőjelezése is. Bánffy alkalmatlan volt a problémák megoldására. Miniszterelnöki kinevezését követően egy ideig még folytatta a liberális jellegű törvényjavaslatok formába öntését, és szorgalmazta parlamenti elfogadtatásukat. Ide sorolható a bűnvádi perrendtartás elfogadtatása (1896/XXXIII. Tc.). Az 1897/XXXIII. tc. pedig az esküdtszéki bíráskodás kiszélesítését tartalmazta, a sajtóügyek mellett immár mindenféle bűncselekményre kiterjesztette, csak a nyomtatványok általi rágalmazások nem tartoztak hozzájuk. 1897 után a kormány tevékenységében egyre inkább a nyers erő alkalmazását látjuk. Mindez főként a munkás-, paraszt- és nemzetiségi mozgalmakkal szemben vált egyre nyilvánvalóbbá. A kormány megfontolás nélkül, eszközökben nem válogatva vállalkozott letörésükre.
Konzervatív 67-es ellenzéki pártként 1895 januárjában lépett a politika színpadára a Katolikus Néppárt. Elnöke Zichy Nándor volt, vezetői között találjuk Esterházy Móricot és Molnár Jánost. Fő céljának a katolikus egyházon esett sérelem reparálását tekintette. Emellett a tőle jelentősebb megadóztatását, a gazdaközönség érdekeinek hatásosabb védelmét, valamint az igazságosabb adórendszert követelte. Nem titkolta kormányellenességét sem. Mindjárt megalakulása után nagyarányú szervezésbe fogott. Azonban a párt fennállása során kevés eredményt ért el.
Bánffy 1896 őszén új képviselőválasztásokat íratott ki. Ellenfeleivel szemben a nyers erőszakot helyezte előtérbe. Növelte ugyan a Szabadelvű Párt képviselőinek számát a képviselőházban, eközben azonban előkészítette a visszavágás lehetőségét ellenfelei számára. Látványos lépései, mint pl. a felsőfokú honvédtisztképző, a Ludovika Akadémia létrehozása, vagy 1848 emlékének törvénybe iktatása nem feledtette visszaéléseit.
A Monarchia két kormánya még 1896-ban megállapodott az új gazdasági kiegyezés megalkotásában. Az osztrák parlament ellenállása és az ottani kormányváltás miatt azonban az egyezség törvénybe iktatása elmaradt. Az 1898/I. tc. szükségtörvényként egy évre hosszabbította meg a vámközösséget. Ugyanakkor kötelezte a két kormányt, hogy 1898.05.01-ig terjesszék parlamentjeik elé a 10 évre szóló tervezetet. Ez megtörtént. A két parlamentben dúló viták azonban megakadályozták a tárgyalását.
Az uralkodó ugyanis berekesztette a Reichsratot. Házszabályai szerint pedig az új ülésszakra már nem érvényesek a kormány régi javaslatai. Így a szeptember végén összeülő új osztrák törvényhozás elé új tervezetet kellett beterjesztenie. A magyar parlamenti ellenzék szerint így nem maradt elég idő a megtárgyalására, így szinte önmagától megvalósul az önálló vámterület. A két kormány azonban megegyezett a közös vámterület fenntartásában. Az 1898.08.04-i ischli klauzula kimondta: 1903-ig törvényi szabályozás nélkül is fennmarad a közös vámterület. Ez komoly politikai ellenállást váltott ki. 1898 októberében kezdődött ellene a nagy obstrukció, amely a Szabadelvű Pártban is feltűnően sok támogatóra lelt. Elszántságát csak növelte Bánffy és Tisza István ismétlődő házszabály-szigorítási javaslata.
1898 őszén újra felizzott a kormány és az ellenzék közötti feszültség. A nemzeti pártiak, a függetlenségiek és a Katolikus Néppárt képviselői soha nem látott obstrukcióba kezdtek. Támadták Bánffyt a kormánypárti hatalmi visszaélések, az eluralkodó korrupció miatt, állandóan bizonygatták alkalmatlanságát. Szövetségesre leltek a kormánypárt egy részében is. A képviselőház elnöke, Szilágyi Dezső nem is titkolta Bánffy iránti ellenszenvét, aki viszont alig érzékelte az ellene irányuló áramlat erejét, szembeszállt vele, s a maga győzelmében reménykedett. 1898 novemberében ezért kidolgozott egy javaslatot a korona számára, amely az alkotmányon kívüli kormányzást, rendkívüli állapot bevezetését tartalmazta: a parlament feloszlatása, az önkormányzatok felfüggesztése, törvényi felhatalmazás hiányában is az adók kivetése, behajtása, az ellenálló tisztviselők leváltása, az újoncok kiállítása szerepelt ebben a programban.
Közben világossá vált, hogy 1899.01.01-ig a kormány által szorgalmazott költségvetés és az Ausztriával való gazdasági viszony rendezése nem kap törvényhozási jóváhagyást. A Tisza-csoport ekkor ismeretlen eszközhöz nyúlt. A Szabadelvű Párt 1898.12.06-i értekezletén Tisza Kálmán kétszakaszos törvényjavaslatot terjesztett elő a kormánynak adandó felhatalmazásról. A párt döntő többsége csatlakozott a javaslathoz. Karácsonykor többen kiváltak a pártból. Szilágyi lemondott képviselőházi elnökségéről. Az üléseket ezután a függetlenségi párti Madarász József vezette.
Tisza István így nehéz helyzetbe került. Bármennyire is kész volt népszerűtlen feladatok elvállalására, pártja megrettent, illetve tartózkodni kívánt az obstrukció erőszakos letörésétől. Szűkebb környezete a felkínált házelnökség visszautasítását kérte tőle. A Lex Tisza Kálmán nem került a képviselőház elé, sőt visszájára fordult, s elkerülhetetlenné tette Bánffy bukását. Miután Tisza István visszalépett a házelnökségtől és az obstrukció letörésétől, Bánffy 1899 február közepén lemondott. Bekövetkezett az ex lex állapot, amely összekapcsolódott az ausztriai belső társadalmi és nemzeti konfliktusokkal, az egymást követő kormányválságokkal, valamint a magyarországi nemzeti-katonai kérdések vitájával.
A századforduló Széll-csendje – Széll Kálmán miniszterelnöksége
Bánffy bukása részint a magyar parlamentarizmus súlyos feszültségeit, a Szabadelvű Párt belső ellentéteit, részint az ellenzék harci eszközeinek kibővülését jelezte. Voltaképpen előrevetítette a kormányzati válság elkerülhetetlenségét, hiszen az egymásnak feszülő indulatok állandósultak. Kezdetben úgy tűnt, hogy az új miniszterelnök úrrá lesz a krízisen, és helyreállítja a Szabadelvű Párt egységét, megtöri az ellenzék kormányellenes rohamait.
Utóda Széll Kálmán lett. Széll 1843-ban született. Jogi tanulmányai után 1867-ben Vas megyében szolgabíró, 1869-1911 között a szentgotthárdi kerület országgyűlési képviselője volt. 1875-1878 között pénzügyminiszter volt. Ezután a gazdasági életben tevékenykedett, megalapította a Jelzálog Hitelbankot. Felesége Vörösmarty Mihály lánya, Ilona volt. Ilona gyámja Deák Ferenc volt, aki nagy hatást tett Széll Kálmánra, miatta kezdett el közgazdaságtant is tanulni. A politika mellett gazdálkodott is mintegy 400 holdas birtokon. Állattenyésztéssel és erdőgazdálkodással foglalkozott, gyümölcsösei és konyhakertészetei osztrák piacra is termeltek. 1906-ban az Alkotmánypárt elnöke volt, majd nemsokára visszavonult a politikától.
Széll Kálmán a siker reményével vállalta a miniszterelnökséget. Kompromisszumos tárgyalásai még 1899 februárjában eredménnyel végződtek. Az ellenzéki pártok nem zárkóztak el a képviselőház elnökének és alelnökének megválasztásától, a költségvetés és az újoncok megszavazásától. Az új kormány ugyanakkor vállalta a régi házszabályok lényeges pontjainak érvényben tartását, az ellenzékkel egyetértésben a gazdasági viszony tartós rendezését Ausztriával, az agráriusok több követelésének teljesítését, a választási bíráskodásról és a képviselői összeférhetetlenségről szóló új törvényjavaslatok előkészítését és elfogadtatását.
A 90-es években kiéleződő ellentétek Széll kinevezése után átmenetileg visszaszorultak. Széll pénzügyi képességei, kompromisszumokra hajló egyénisége biztosítéknak tűnt a hagyományos alkotmányos kormányzáshoz. Megkezdődhetett a békepontok realizálása. Széll a „törvény, jog és igazság” jelszavával tartotta parlamenti bemutatkozó beszédét. Az agráriusok kívánságai szerint eltörölték az őrlési forgalmat. Nagyobb állami kedvezményeket kaptak a földbirtokosok, korlátozták a fedezetlen határidőüzleteket is. A Széll-csend nem bizonyult tartósnak. A válság ugyanis sokkal mélyebben gyökerezett annál, semhogy valamiféle taktikázással könnyűszerrel és végérvényesen feloldhatták volna. Kiderült, hogy Bánffy távozása elősegítette ugyan a hatvanhetesek összefogását, de a válság felszámolására túlságosan is kevésnek bizonyult. A képviselőház által 1899-ben elfogadott új házszabályok nem hoztak lényeges változásokat, csak a technikai obstrukciót korlátozták, a név szerinti szavazásokat és a jegyzőkönyv-hitelesítés vitáinak lehetőségét szűkítették. A tartalmi obstrukciót egyáltalán nem tették lehetetlenné. Törvényerőre emelkedett a választások feletti új bíráskodás rendje, amely a kúriai bíráskodás bevezetését tartalmazta (1899/15. tc.). Újraszabályozták és szigorították az összeférhetetlenség eseteit, szigorítva az 1875. évi törvényen. Ennek értelmében a képviselők nem vállalhattak tisztségeket az állammal gazdasági kapcsolatban álló tőkeérdekeltségekben. Tisza István a törvényjavaslat elfogadása előtt lemondott minden ilyen tisztségéről, de barátai inkább a képviselőségről mondtak le és megtartották jól jövedelmező állásukat.
Széll előbb kieszközölte az indemnitást (az új költségvetés elfogadásáig a kormány az előző év költségvetésének keretén belül intézkedhetett), majd magát a költségvetést és az újoncmegajánlást. A közös vám-és kereskedelmi közösség érvényben tartására az önálló vámterület jogi állapotára hivatkozva tett javaslatot. Az 1899/30. tc. kimondta a magyar korona országaira nézve az önálló vámterület jogállását. A közös vámterület azonban 1907.12.31-ig fennmaradt.
Az 1899/37. tc. 1910 végéig meghosszabbította az Osztrák-Magyar Bank szabadalmát arra az esetre, ha a vám-és kereskedelmi közösséget legalább 1910-ig meghosszabbítják. Egyezség született a kvóta ügyében is. Ennek jegyében 3%-kal felemelték a Magyarországra eső arányt.
1902. december végén létrejött a Szél-Koerber-féle megegyezés, amelyben hozzájárultak a magyar mezőgazdaság érdekeit védő új vámtarifa tételeinek felemeléséhez.
Az 1901-es képviselőválasztásokon a Szabadelvű Párt nagy győzelmet aratott. 1902-ben a véderőfejlesztés vitájában belső ellentétei felszínre törtek. Az újonclétszám vitája okozott kisebb bonyodalmakat. A Széll-kormány először a póttartalékosok megajánlásával próbálkozott. Kísérlete sikertelen volt és ez a bukáshoz vezetett
Khuen-Héderváry Károly gróf első miniszterelnöksége
Khuen-Hérderváry 1849-ben született. Ferenc József bizalmasaként 1883-tól két évtizedig Horvátország közigazgatását vezette. Zágrábi szerepkörét feltűnés nélkül látta el, nyugodt személyiség volt. Tisza Istvánnal együtt alapította meg a későbbiekben a Nemzeti Munkapártot.
1903.06.27-én nevezték ki miniszterelnökké, ezután óvatosan kereste az ellenzékkel a kompromisszumokat abban a reményben, hogy az udvar nem gördít akadályt elképzelései útjába. Megrettent az ellenzék frontális támadásának lehetőségeitől, és nem is vállalta az obstrukció letörését. A korábban nagy vihart kavart katonai kérdésekben sikerült Függetlenség Pártból Kossuth Ferencet megegyezésre bírnia. Eszerint a kormány egyelőre lemond az újonclétszám emeléséről, az ellenzék pedig a költségvetési javaslat során felfüggeszti az obstrukciót. Kossuthot pártja nagy része nem követte. Bécsben ugyanakkor a véderőfejlesztés elnapolása miatt nehezteltek rá. Dienes Márton vesztegetéssel vádolta Khuen-Héderváryt, aki nem tudta magát kivonni a gyanú árnyékából.
Ferenc József 1903.09.17-én kiadta chlopy hadparancsát, amelyben deklarálta a hadsereg egységének változatlan fenntartásához, s az abszolutista centralizáció terminológiája szerint a Monarchia néptörzseiről szólt, idesorolta a magyarokat is. A hadparancs nagy ellenállást váltott ki a magyar politikai közvéleményben. Az uralkodó magyarázkodásra kényszerült, leiratában kijelentette, hogy a hadparancs nem közjogi aktus, nem zárja ki azokat a kívánatos honvédelmi módosításokat, amelyeket a Szabadelvű Párt szükségesnek tart. Ugyanakkor az 1867/12-es tc.-re hivatkozott, az abban biztosított legfőbb hadúri jogokra.
Ez olaj volt a tűzre. 09.26-án a Szabadelvű Párt még megalakította a kilences bizottságot a katonai és nemzeti javaslat kidolgozására, a parlament többsége azonban a miniszterelnök ellen fordult. Khuen-Héderváry lemondása után Tisza István kapott kormányalakítási megbízást.
Tisza István gróf első miniszterelnöksége
Tisza István Pesten született 1861.04.22-én. Édesapja Tisza Kálmán volt. Budapesten, Berlinben és Heidelbergben jogi és közgazdasági tanulmányokat folytatott. Nagyon szigorú, puritán ember volt, konzervatív, kálvinista erkölcsi felfogással. 1886-tól országgyűlési képviselő volt, szabadelvű párti programmal. 1897-ben kapott grófi címet. Elnöke volt a Magyar Ipar-és Kereskedelmi Banknak, és több részvénytársaságnak igazgatósági tagja.
Tisza István 1903.11.03-án alakította meg kormányát. Tisza nem riadt vissza az ellenzék megrendszabályozásától. A Szabadelvű Párt egysége azonban már ingatag volt, benne a különböző csoportok már-már szervezett formát öltöttek. Tisza reménykedett többsége megőrzésében, bár világosan láthatta táborának megosztottságát. Mértékét azonban nem ismerte fel reálisan, mert feltétlenül bízott érvei erejében, továbbá a külpolitikai fejlemények hatásában.
A házszabály-revízió és a nagy obstrukció
Tisza és az ellenzék összecsapása már 1903 végén elkezdődött. Az ellenzék elővette az obstrukciót, míg Tisza kérte a délutáni ülések bevezetését a sürgős javaslatok megtárgyalására. Apponyi ezt házszabályellenesnek minősítette, s kilépett a Szabadelvű Pártból. 1903.11.27-én az ellenzék tiltakozása közepette került sor Tisza javaslatának elfogadtatására. A Ház új elnöke Perczel Dezső lett. Ezután az ellenzék bizalmatlansági indítványt nyújtott be a házelnök ellen, és vitarendező bizottságot alakított.
1904-ben tovább folytatódott a viaskodás. Tisza már az év elején bejelentette az obstrukció visszaszorítására irányuló szándékát. Nyárra kidolgozta házszabály-módosító tervezetét, amely a párhuzamos ülések tényleges bevezetése mellett a napirend előtti felszólalások, zárt ülések, név szerinti szavazások korlátozását, továbbá a beszédek idézetekkel való nyújtásának tilalmát tartalmazta. A tervezet tovább kívánta növelni az elnök jogkörét. 1904.11.18-án a házelnök felolvasta Tisza indítványát a párhuzamos ülések bevezetéséről. Tisza arra hivatkozott, hogy a Ház már korábban elfogadta, a délutáni ülések kitűzettek, ezért felesleges az újabb vita. Az ellenzék 133 képviselője viszont aláírta a házelnökkel szembeni bizalmatlansági indítványt, majd tiltakozásul Kossuth-nótát énekelve kivonult az ülésteremből. Az indítványt így könnyen elfogadták.
1904.11.19-én formailag is megalakult az ellenzék koalíciója és Vezérlő Bizottsága. Benne találjuk a Függetlenségi Párt döntő többségét Kossuth Ferenc és Ugron Gábor vezetésével, a Katolikus Néppártot, Bánffy Dezső új pártját, Vázsonyi Vilmos Demokrata Pártját, Apponyi Nemzeti Pártját. A Vezérlő Bizottság elnökévé Kossuthot választották, de a tényleges vezető Apponyi lett.
1904.12.13-án a Parlamentben az elnöki emelvényt és a jobb oldali padsorokat teremőrök vették körül. Parancsba kapták: senkihez sem nyúlhatnak. A korabeli sajtó szerint: „Fehér kesztyűvel a kezükön, mint a szobrok álltak ott, s az ellenzék látva, hogy nem védekeznek, inzultálta, megverte, kidobta őket, ruhájukat letépte, némelyiknek a cipőjét is lehúzta”. Majd mielőtt a kormány tagjai az ülésterembe mentek volna, összetörték az elnöki emelvényt, megrongálták a bútorzatot. Tiszáék bűncselekményként értékelték a történteket, és büntető feljelentést helyeztek kilátásba a tettesekkel szemben. Majd bejelentette, hogy amennyiben a Ház rendje nem áll helyre, a nemzet ítéletére hivatkozva feloszlatja a képviselőházat és új választások kiírására kerül sor. Így is történt.
Az 1905-ös választásokon a kormánypárt vereséget szenvedett a koalíciótól. Ez a koalíció azonban nem volt egységes, szembeötlőek voltak a társadalmi rétegek érdekellentétei.
Tiszát megrázta a választás eredménye. 1905.02.01-én Bécsbe utazott, benyújtotta lemondását, de az uralkodó nem fogadta el, csak 06.18-án mentette fel a Tisza-kormányt és testőrsége parancsnokát, Fejérváry Gézát nevezte ki miniszterelnökké.
A darabont kormány
Az 1905-ös januári országgyűlési képviselőválasztások eredményeként a győztes ellenzéknek kellett volna kormányra kerülnie. Ezáltal megcsillant a parlamenti váltógazdaság lehetősége. Az uralkodó azonban nem lépett erre az útra. Fél évig a kisebbségben levő Szabadelvű Pártot hagyta kormányon, majd egy pártonkívüli bizalmasára, egy magas rangú katonatisztre, Fejérváry Gézára ruházta a miniszterelnökséget.
Fejérváry 1833-ban született. Ferenc József bizalmas embere volt. 1884-1903 között honvédelmi miniszter volt.
Kormányának tagjai nem szereztek képviselői mandátumot. Legismertebb közülük Kristóffy József belügyminiszter, akiben égett a becsvágy.
A kormány létezése két szakaszra bontható. Az elsőben Tisza közvetlen útmutatásai a meghatározóak. Fejérvárytól erő, elszántság, határozottság felmutatását kérte a hatalomra vágyó koalícióval szemben. Ezzel megtörheti az ellentétekkel terhes koalíciót, s rábírhatja a Monarchia létére veszélyes követelései feladására. Ezzel pedig elhárulnának a koalíció kormányalakításának útjában álló akadályok.
A remélt siker elmaradt. Fejérváry 1905.09.12-án lemondott, de az uralkodó másodszorra is kinevezte miniszterelnöknek 10.16-án.
Ezzel elkezdődött a második szakasz. Itt már kísérletet tett saját pártja, a Haladó Párt megalakítására, a parlamenti többség megszerzésére, akár új választások kiírása útján is. Programjának középpontjába a Kristóffy által szorgalmazott választójogi reform került, de kilátásba helyzete a kilences bizottság mérsékelt katonai-nemzeti javaslatainak elfogadását is. A vámszövetség felmondásának koalíciós programját elvetette. Ígérte továbbá a mezőgazdaság és az ipar állami támogatását, széles körű szociálpolitikát, a városok segítését, stb. Kristóffy egyezséget kötött a Szociáldemokrata Párt vezetőjével, Garami Ernővel, s ebben kilátásba helyezte a választójog kiterjesztését. Ennek fejében a támogatásukat kérte (Kristóffy-Garami paktum). A Szabadelvű Párt 1905.10.30-i értekezlete szembefordult a programmal, a választójog kiszélesítésének tervével, amely szerintük veszélybe sodorná a Monarchiát. Az új parlamenti többség is szembeszállt a programmal. A megyékben „alkotmányvédő bizottságok” alakultak, felerősödött az „úri ribillió” a kormány politikájával szemben. A harc végül a koalíció programjának feladásával végződött, s ezzel megnyílt számára a kormányalakítás lehetősége. Politikai kudarca jelezte, hogy a Monarchia rendszerében nem nyílt lehetőség az igazi parlamenti váltógazdálkodás bevezetésére, ez a rendszer létét kockáztatta volna. A Szabadelvű Párt nemsokára, 1906 tavaszán feloszlott.
A koalíciós Wekerle-kormány
Az udvar és a koalíció veszekedése 1906 tavaszára véget ért. Megegyeztek, mégpedig Bécs teljes diadalával. A titkos áprilisi paktumban a koalíció lemondott a hadseregre vonatkozó nemzeti követeléseiről, megígérte a vámközösség meghosszabbítását, az új választások lebonyolítását, s mérsékelt választási reformot helyezett kilátásba. Ez az egyezség helyreállította az alkotmányosságot, feloldotta a kormányzati válságot, de újabb ellentéteket hintett el. A koalícióban ugyanis súlyos ellentétek feszültek, hiszen csak az ellenzékiség kapcsolta össze a gyakran ellentétes érdekű és mentalitású politikai csoportokat. A nagybirtokos agráriusok nem akarták megváltoztatni a rendszert. A függetlenségiek viszont a kiegyezés lazítására törtek. Mivel azonban a koalíció 67-es politikát folytatott, az idő kérdése volt a pártok kiesése. A miniszterelnök, Wekerle ragaszkodott a kiegyezéshez. A kormány legerősebb embere ifj. Andrássy Gyula volt, aki a belügyi tárca élén fanatikus 67-ességével az egész kormány működésének irányt szabott. Őt erősítette a vallás-és közoktatásügyi miniszter Apponyi és a kereskedelemügyi miniszter Kossuth Ferenc. A földművelésügyi miniszter Darányi Ignác, az igazságügy-miniszter Polónyi Géza lett.
Mivel a Szabadelvű Párt 1906.04.11-én feloszlott, nem vett részt az újra kiírt országgyűlési képviselőválasztásokon. A koalíció és pártjai ezzel ellenfél nélkül győztek. Tisza visszavonult a közélettől, 1907-ben csak a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoki tisztét vállalta. Tisza jól látta a koalíció felbomlásának elkerülhetetlenségét. Pártja feloszlatásában nagy szerepe volt. Tudta, hogy később újra eljön az ő ideje.
Az új kormány helyzetét sok minden nehezítette: a titokban maradt paktum, a parlament összetétele, a fellobbanó parasztmozgalmak, az 1907-ben lejáró vámszövetség-szerződés elodázhatatlan megújítása, a véderőreform, valamint a szociális és nemzetiségi kérdések körül felgyülemlő feszültségek. Miután a koalíció nem talált megoldást, sok kudarcot kellett elszenvednie. A tömegmozgalmakkal szemben erőszakosan lépett fel, a csendőrséget vetették be a dunántúli sztrájkolók ellen. Gyakran alkalmaztak sztrájktörő tartalékmunkásokat. Az 1907/45 tc. tiltotta a robot jellegű szolgáltatásokat, előírta a cselédlakások építését, megtiltotta a cselédek számára az évközi elköltözést és életkörülményeik javítására irányuló szervezkedésüket. A törvény megszegői szigorú megtorlásra számíthattak.
Kínos volt a kormány számára a közös vámterület megújításának előkészítése és törvénybe iktatása. Az új autonóm vámtarifát még a Fejérváry-kormány rendelet formájában léptette életbe. Törvényi szabályozás még nem volt. S miután az agrárvámok emelését tartalmazta, agrárius érdekeltségei miatt a kormány fontosnak tartotta az autonóm vámtarifa törvénybe iktatását vámszerződés elnevezéssel. Az osztrákok tiltakoztak a szerződés elnevezésre. Miután Ferenc József hajlott az elnevezésre, Bécsben Hohenlohe lemondott. Wekerle Max Wladimir Beckkel folytatta és fejezte be a tárgyalásokat. 1907-ben újabb 10 évre meghosszabbították a közös vámterület fennállását. Nagy feltűnést keltett, hogy Kossuth Ferenc 20 éves vámközösségi megállapodásra tett javaslatot, bár ezt gyorsan visszavonta. A meghosszabbítás ellenében a magyar kormány hozzájárult a kvóta 2%-os emeléséhez. Mivel az agrárvámok emelése megvalósult, az agráriusok a balkáni mezőgazdasági termékek és termények behozatalának további szigorítását követelték.
A koalíció bomlása – új pártok alakulása
A koalíción belüli ellentétek 1908-ban felerősödtek. Polónyi Géza 1908.12.11-én nyilvánosságra hozta az 1906-os áprilisi paktumot, Andrássy pedig beterjesztette a parlamentbe plurális választójogi javaslatát. Ez kiszélesítette volna ugyan a választójogot, hiszen minden 24. életévét elérő magyar állampolgár számára biztosította volna a szavazás lehetőségét. Az adócenzus és az iskolai végzettség alapján azonban egyesek 3, mások 2 vagy csak 1 szavazattal rendelkeztek volna. Az írni-olvasni nem tudók pedig 10-en jutottak volna egy szavazathoz. A szavazás nyílt maradt volna. A javaslatot azonban nem sikerült elfogadtatni. Hasonlóan kudarcba fulladt Andrássy terve a közigazgatás decentralizálásáról s a területi autonómiák kiszélesítéséről. A királyi biztosok kinevezésének és a főispánok rendkívüli hatalmának megszüntetését tartalmazó eredeti javaslat ugyanis széles körű felségjogokba ütközött. Ezt tudta ő is, de ezzel akart gátat vetni a koalíció szétesésének.
A koalíció bomlását új polgári és parasztpártok alakulása jelzi. A Függetlenségi Párt néhány képviselője 1908 tavaszán megalakította a Függetlenségi és 48-as Balpártot, Szappanos István és Nagy György vezetésével. A koalícióból kiábránduló közép-és kispolgárság, az értelmiség egyes csoportjai bírálták a közös vámterületű szerződés meghosszabbítását, a kvóta felemelését, Andrássy plurális választójogi javaslatát, a katonai létszámemelés tervét és Magyarország súlyának növekedéséért szálltak síkra.
1906-10 között születtek meg a birtokos parasztság vezetésével a különböző jellegű gazda-és parasztpártok. Bizalmatlanok voltak a nagybirtokos és agrárius koalícióval szemben, s a birtokos parasztság önálló politikai útkeresését vallották. 1906-ban alakult meg Békéscsabán a Magyarországi Független Szocialista Parasztpárt. Vezetője Áchim L. András volt. Társadalmi elképzeléseit a képviselőházban és lapjában, a Paraszt Újságban fejtette ki. A földkérdés demokratikus megoldása, a progresszív adózás, az általános, egyenlő, titkos választójog, a nemzetiségek egyenjogúsítása, a törvényhozó hatalom és a közigazgatás demokratikus átalakítása volt főbb programja. Agrárprogramjának sarkkövét a 10.000, majd az 1000 holdon felüli birtokok parcellázásában és a kisbirtokok számának gyarapításában jelölte meg. A szociális törvényhozás keretében javítani kívánta a földnélküliek, a gazdasági cselédség és a mezőgazdasági munkások helyzetét is a munkaidő korlátozása, a bérezés javítása és a biztosítás kiszélesítése terén. A paraszti egység megteremtésére törekedett. A terv valóra váltását megakadályozta a parasztság felbomlásának előrehaladása.
A másik paraszti szervezkedés Nagyatádi Szabó Istvánhoz fűződik. 1910-ben megszervezte a Somogy megyei Kisgazdák Egyesületét, majd országgyűlési képviselő lett. Pártja, az Országos Függetlenségi és 48-as Gazdapárt 1909. 11. 29-én Szentgálon bontott zászlót. Programja tartalmazta: általános, egyenlő, titkos választójog, progresszív adózás, a latifundiumok és holtkézi birtokok állami megváltása. Ez a parasztpárt lett a leghosszabb életű. Áchim 1911-es meggyilkolása után pártja megszűnt.
A koalíció működését nehezítették a munkásság politikai és szakmai mozgalmai, bérharcai. Jelentősen megnőtt a szakszervezetek taglétszáma. Politikai követeléseik középpontjában az általános, egyenlő, titkos választójog állt.
A polgári radikálisok 1907-ben önállósultak Jászi Oszkár vezetésével a Társadalomtudományi Társaságban. A Huszadik Században bírálták a cselédtörvényt, a progresszív adóreformot, a feudális eredetű nagybirtok felszámolását, általános, egyenlő, titkos választójogot követeltek. Jászi az Új Magyarországban fogalmazta meg programjukat. A magyar társadalom valamennyi égető kérdésére kifejtették felfogásukat. Fő feladatnak a polgári demokrácia megteremtését, a feudális maradványok megszüntetését tartották.
A koalíció bomlása 1909-ben felgyorsult és a Függetlenségi Párt kettészakadásához vezetett. Közvetlen kiváltó oka a bankügy volt. 1910 végén lejárt volna az Osztrák-Magyar Bank szabadalma, ezért vezetősége 1908 végén a Monarchia két kormányához fordult a bankszabadalom meghosszabbítása végett, amely a parlament hozzájárulását is igényelte. A maradék függetlenségi pártiak önálló magyar bank létrehozását követelték. Justh Gyula és Holló Lajos körül 1909-ben kialakult a bankcsoport, amely még a választójog ügyében is szembekerült a párt vezetőivel. 1909 novemberében a párt kettészakadt. Apponyi és Kossuth Ferenc hívei új függetlenségi pártok alakítottak. A koalíció bukása csak idő kérdése volt. Apponyi és Kossuth Ferenc megváltoztatta a párt elnevezését, Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth Pártra, Justhék maradtak az eredeti névnél.
A Nemzeti Munkapárt megalakulása és választási győzelme
A Szabadelvű Párt egykori tagjai 1907-ben megalakították a Nemzeti Társaskört, amely 1909-ben nyílt politikai szervezéshez kezdett. Az uralkodó 1910 januárjában vezetőjét, Khuen-Héderváryt bízta meg kormányalakítással. A pénzügyminiszter Lukács László, a kereskedelemügyi Hieronymi Károly, a földművelésügyi Serényi Béla, a honvédelmi Hazai Samu, a vallás-és közoktatásügyi Zichy János, az igazságügyi Székely Ferenc lett. Mindannyian a Szabadelvű Pártból jöttek. A tényleges vezető szerep Tiszáé volt, aki továbbra is meg akarta őrizni a dualista rendszert. Ám a századelőn jelentkező zavarokat a korábbi parlamentáris eszközökkel nem tudta megszüntetni. Sikertelenül kezdeményezett. 1910 körül változott a helyzet. A belpolitikában megnőtt a társadalmi kérdések súlya. Ez kedvezett Tiszának, akiben megfogalmazódtak az átfogó változások. Észrevette a Monarchia helyzetének külpolitikai gyengülését, felfigyelt a demokratikus és szocialista mozgalmakra, látta a nemzetiségi kérdés megoldatlanságát, nyugtalanították a hagyományos vezető politikai körök közötti feszültségek. Mindegyik téren kereste a megoldást, kevés sikerrel. 1910 februárjában létrehozta a Nemzeti Munkapártot. Vezetői a Társaskör tagjai közül kerültek ki, de megtalálhatóak az éppen feloszlott Alkotmánypárt vezetői is.
A Nemzeti Munkapárt a kormány első feladatának az új választások kiírását, lebonyolítását és a győzelmet tekintette. Erre számíthatott is a koalíciós romhalmaz láttán, amelynek támogatása egyenlő lett a nullával. A választásokat május-júniusban tartották, ahol a Munkapárt elsöprő győzelmet aratott. Ferenc József elégedett volt: „Régi óhajtásom, hogy a 67-es szabadelvű politika elégtételt kapjon. Örülök, hogy ez most a magyarországi választások során megtörtént. Bízom hozzá, hogy a magyar nemzet a jövőben is ragaszkodni fog Deák alkotásához”.
A háborús feszültség erősödése és a véderőreform elfogadtatása
A nemzetközi feszültség növekedése következtében a Monarchia hadvezetése és a Munkapárt is szükségesnek tartotta a véderő fejlesztését, akár erőszakos úton is. Ennek jegyében cserélték le a miniszterelnököt és a házelnököt 1912 tavaszán. A miniszterelnök Lukács László lett, házelnökké 1912.05.22-én Tiszát választották, aki a házszabály-revízió útján is vállalta a véderőfejlesztést és más háborús felkészülést tartalmazó törvények parlamenti elfogadtatását. Nem riadt vissza a parlamenten kívüli ellenzék mozgásszabadságának korlátozásától, a 67-es liberalizmus visszaszorításától sem. 05.23-án általános politikai sztrájk tört ki Budapesten (vérvörös csütörtök), tiltakozva Tisza házelnöksége és céljai miatt. Súlyos összetűzésekre került sor a rendőrség és a munkások között, több halálos áldozattal fűszerezve. Ennek ellenére Tisza 06.04-én nem adta meg az ellenzéki képviselők számára a felszólalás jogát, sőt a lázadozókat a parlamenti őrséggel eltávolíttatta az ülésteremből. Ezután a munkapártiakkal elfogadtatta a véderőjavaslatot.
Ugyanígy iktatták törvénybe a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről, majd a hadiszolgáltatásokról szóló törvénytervezeteket. Ezek lehetőséget adtak a hatóságoknak rendkívüli intézkedések bevezetésére. A kormány megtilthatta új egyesületek alakítását s betilthatta a neki nem tetsző gyűléseket. Lehetőséget adott továbbá a statáriális eljárásra és széles körű internálásra. Rendeletekkel korlátozták az egyesülési és gyülekezési jogot, törvényt hoztak a királyság intézményének védelméről, tiltották a köztársasági propagandát. 1913 áprilisában fogadták el az új választási törvényjavaslatot. A 1913/14. tc. az aktív választójog terén lejjebb vitte a műveltségi cenzust. A középiskolai végzettséggel rendelkező férfiak szavazati jogát 24, a többiekét 30. életévük betöltéséhez kötötte. Fenntartotta a vagyon-és adócenzust is. Budapesten és a 25 törvényhatósági jogú városban előírta a titkosságot és bevezette a listás szavazást. Átalakította a választókerületi beosztást is. Tervezték a sztrájkjog korlátozását, 1914-ben pedig új sajtótörvényt hoztak. Ez kötelezte a laptulajdonosokat az egyes sajtótermékek előzetes bemutatására a hatóságoknak, előírta az együttes felelősséget. Végül sajtóügyekben megszüntették az esküdtszékek működését, és a sajtóvétségekben az eljárást a rendes bíróságok elé utalták. Ismét szigorították a házszabályokat, főleg a technikai obstrukció terén.
1913 nyarán Lukácsnak le kellett mondani, helyét Tisza foglalta el. Ezt a Désy – Lukács per kényszerítette ki. Az ellenzéki Désy Zoltán 1912. májusában a Sas körben Európa legnagyobb panamistájának nevezte Lukácsot, mert 1910.ben a Magyar Banktól 4,5 milliót szerzett a Nemzeti Munkapárt választási céljaira. A bank ezért megkapta a Margitszigeti Játékkaszinó működtetési jogát. Az ügy a budapesti büntető törvényszék elé került. Bebizonyosodott, hogy Lukács tényleg felvette azt a pénzt a banktól. Ám a munkapártiak hangsúlyozták, hogy Lukács nem magának vette azt fel. A törvényszék 1913 februárjában Désyt elítélte becsületsértés miatt. Az ügy azonban a fellebbezés során a királyi ítélőtábla elé került. A tábla megsemmisítette az ítéletet és kimondta: „Nemcsak az a panamista, aki közpénzeket a saját vagy hozzá közelállók céljaira von el rendeltetésétől hanem az is, aki önző módon, alattomosan, közösségének anyagi hasznot hajtó cselekményt követ el, amely a tisztségtől alkotott általános felfogással ellentétben áll”. A tábla új bizonyításra utasította a törvényszéket, ami hasonló következtetésre jutott most. Ítéletét 1913.06.03-án hirdette ki. Lukácsot leváltották, Tisza kapott miniszterelnöki megbízást.
Sásdi Tamás
Felhasznált irodalom
- Bölöny József - Hubai László: Magyarország kormányai 1848-2004, Akadémiai Kiadó, Bp., 2004.
- Dömötör Attila: Történelmi lexikon, Saxum Kiadó, 1999.
- Kozári Mónika: A dualizmus kora 1867-1914. Magyarország története 16. kötet (főszerk.: Romsics Ignác), Kossuth Kiadó, Bp., 2009
- Magyarország története a 19. században (szerk.: Gergely András), Osiris Kiadó, Bp., 2003
- Nagy György: Magyarország apróbetűs története a honfoglalástól napjainkig. Kossuth Kiadó, Bp., 2010.