Tóth Tibor: A Gilgames-eposz

Az ókori Mezopotámia területén, tehát a Tigris és az Eufrátesz folyók között elterülő termékeny vidéken az i.e. IV. évezred végén olyan virágzó kultúrák szökkentek szárba, amelyek az emberiség történetében az elsők között jutottak el az államiság magas civilizációs fokára. Mezopotámiában létrejöttek az első városállamok. A lakosok erős falakkal vették körül városaikat, bennük hatalmas templomokat, ún. zikkuratokat emeltek. A városok környékén intenzív öntözéses földművelés folyt, amelynek irányítása hihetetlenül bonyolult és összetett szervezői adottságok ismeretét követelte meg a városok vezetőitől. A városokban a legerősebb család gyakorolta a hatalmat a királlyal az élen, a királyi hatalom pedig apáról fiúra öröklődött. Először Dél-Mezopotámia (Sumer) városai tettek szert döntő befolyásra, amelyek közül feltétlen meg kell említenünk Urt, Urukot, Kist, Lagaszt és Larszát. Uruk városában ez időtájt az első uruki dinasztia uralkodott, amelynek királyai közt rátalálhatunk a híres-hírhedt Gilgamesre is. Gilgames személyéről nehéz akármi pontosat is mondani, még azt is nehéz eldönteni, hogy valóban létező történeti személyről van-e szó, vagy csak egy kitalált mondahősről, akinek a nevét csak a későbbi korok írnokai tették halhatatlanná.

Gilgames

A sumér Gilgames[1] Uruk városának ötödik királya lehetett, aki apját, Lugalbandát követte a trónon. Anyja az epikus hagyomány alapján Ninszun istennő volt. Uralkodásának pontosabb behatárolására nincs lehetőség, de valamikor i.e. 2500 környékén élhetett. A sumér királylista alapján 126 évig uralkodott, amely természetesen nem lehet valós adat. A sumér királylisták számos uralkodója ült a trónján az emberi lehetőségeket meghaladó ideig. Magáról Gilgames uralkodásáról sem tudunk sokat. A Gilgames és Agga eposz hírt ad Kis városának királyával való összeütközésről. A történet szerint Kis királya[2] Agga, követség útján bizonyos kutak átadására szólította fel Gilgamest, amely burkolt formában gyakorlatilag a nyílt színi megadásra szólított fel.[3] Ezt Gilgames nem volt hajlandó teljesíteni. Erre Agga az engedetlen város ostromához látott. Gilgames azonban feltörte az ostromzárat. Agga életét könyörületesen meghagyta, azonban ezek után Uruk tett szert döntő befolyásra Sumerban, elvéve azt Kistől. Az eposz hitelessége mellett szól, hogy az nem tartalmaz isteni motívumokat, magukat a királyokat sem ábrázolja istenekként. Nincs jele isteni beavatkozásnak és maguk a királyok sem bírnak isteni erőkkel illetve tulajdonságokkal. Történelmi tény azonban, hogy az évezred végén Gilgamest már mint istent tisztelik.

Gilgamesnek csupán egy fia született, Ur-Nungal (Urlugal), aki a sumér királylisták alapján 30 évig ült Uruk trónján.

A Gilgames-eposz

A Gilgames eposz az emberiség legrégebbi fennmaradt, szépirodalmi műve és egyben az ókori Kelet legjelentősebb irodalmi alkotása. Történeteinek legkorábbi, az i.e. III. évezred második feléből származó töredékei sumér nyelvűek, azonban rengeteg átirata létezik más korabeli nyelveken, amelyek többé-kevésbé fedik illetve kiegészítik egymást, ezáltal lehetővé téve az eposz behatóbb megismerését. A nagy számú átirat és töredék ellenére a mű továbbra sem ismert teljes terjedelmében.

Maga a Gilgames eposz az uruki epikus ciklus legfontosabb és egyben legismertebb darabja. Az uruki epikus ciklus megnevezés alatt az Uruk városához kötődő és sumér eredetű eposzok gyűjtőnevét kell értenünk. 4 fő részből áll a ciklus, amelynek mindegyik része egy fontos uruki uralkodó személye köré kapcsolódik, akik egymást követték a trónon. Az első a Dumuzi-ciklus[4], őt követi az Erenmar-ciklus, majd pedig a Lugalbanda-ciklus. A teljes gyűjtemény befejező része a Gilgames-eposz, amelyet először az óbabiloni korban szerkesztettek egy kombinált nagyeposszá, felhasználva azokat a különálló ún. sumér kiseposzokat, amelyek egyedüli közös pontja Gilgames személye volt. Ilyen kiseposz például Gilgames, Enkidu és az alvilág, Gilgames és Humbaba, Gilgames és Agga vagy a Gilgames és az égi bika.

A cselekmény ismertetése

A cselekmény leírásához Komoróczy Géza Gilgames - agyagtáblák üzenete című műve szolgált alapul, mint ahogyan az előforduló idézetek is a fent említett műből származnak. A szövegek fordítását Rákos Sándor végezte el. A táblák jelentős része óbabiloni és újasszír eredetű, azonban ahol az eredeti óbabiloni tábla sérült volt, ott a fordító az újasszír, olykor pedig a hettita táblák véseteit vette alapul. Csupán ezáltal, a táblák vegyes használata által volt lehetséges egy „megközelítőleg” teljes Gilgames eposz fordítás létrehozatala.

Az első tábla

Az eposz történetének taglalása Gilgames zsarnoki uralkodásával kezdődik, amikor a népet robot munkára kényszerítve magas falakkal veteti körbe városát. Az elnyomás eltűrését tovább nehezíti a Gilgames által gyakorolt ún. első éjszaka joga is. Mindezek ellenére bölcs és előrelátó uralkodóként mutatják be, akinek kétharmad rész isteni, egyharmad rész emberi természete előtt semmi sem marad rejtve. A nép jajveszékelését meghallgatva, Gilgames gőgjének letörésére az istenek megalkották Enkidut:[5]

„Aruru vizet hint kezére és tiszta gyolcsba törli kezét.

Meredek partról agyagot hoz, hűs ujjaival formálgatja,

reá-reáköp, nyomogatja, nedvesen gyúrja emberivé,

így teremtett Aruru embert; így született Enkidu bajnok.”

Enkidu inkább volt állat, mintsem ember. Tetőtől-talpig szőr borította. Az emberektől távol állat módjára élt. Azonban léte ennek ellenére sem maradhatott rejtve az emberek előtt. Egy vadász vitt hírt Gilgamesnek a rettenetes szörnyről, aki nem hagyta a vadászt dolga végeztében. A bölcs Gilgames megparancsolta az ifjú vadásznak, hogy az vigyen magával egy templomi örömlányt Enkiduhoz, aki elcsábítva az isteni teremtményt majd megfosztja azt hatalmától. A nő hatalmába kerítette Enkidut:

„Hat napon és hét éjen átal összetapadnak szerelemben,

egyesülnek kínban, gyönyörben; Enkidu a kéjjel betellik.”

Azonban Enkidu számára már késő volt. A többi állat elfordult tőle, már semmi keresnivalója nem volt a vadonban. A kéjnő rávette az istenek teremtményét, hogy kövesse őt Urukba, találkozzon az „épülő fal fejedelmével”.[6] A lány emberré tette Enkidut, szavai emberi érzéseket keltettek az isteni teremtményben, aki azzal a céllal indul útnak Uruk városába, hogy megmérkőzzön Gilgamessel.

A második tábla

Útközben Enkidu és elcsábítója megszállnak egy pásztortanyán. Enkidu nem ismerve az emberi szokásokat tanácstalanul mozgott az emberi környezetben:

„Kenyérrel kínálták – de ő

tanácstalanul nézte, nézte csak,

zavarodottan pillogott...

... És hogy a bor milyen tőkén terem,

azt se tanulta eladdig soha.”

A pásztorok vendégszeretete iránt érzett hálájából éjszaka megvédte azok nyájait a környéken leselkedő fenevadaktól. Folytatván útjukat Uruk városába érkeztek, ahol nagy népcsődület vette őket körbe. A nép felszabadítójaként tekintett a jövevényre, akitől uruk megölését remélték. Gondolatban máris összemérték a két ellenfelet. Gilgames is várta már őket, hisz álmot látott, amely megjósolta számára, hogy egy vele egyenrangú teremtmény fog érkezni a városába, akivel örök barátságra lépnek. Így is történt. Gilgames kiment Enkidu elé, ahol megmérkőzvén egymással döntetlenre vitték a dolgot.[7]

„Nem bírván szörnyű erejével,

szóval mondja Enkidu Gisnek:

››Nagyhírű, verhetetlen hősi sorra

szült téged, Gis, Ninszunna asszony,

anyád, a karám vadtehenei

Vezérül emelt férfiak fölé,

királyul emelt az ország fölé,

bizony, uralkodásra kent föl Enlil!‹‹

Megölelték-csókolták egymást

s örök barátságot fogadtak.”

A harmadik tába

Gilgames nagyravágyó terveket kezd el szőni, melybe belevonja kétségekkel teli barátját is. Uruk királya Huvava[8], a cédruserdő félelmetes szörnyetege ellen készül, dicsőséget és halhatatlanságot keresve nevének, illetve városának. Sikerül meggyőznie a kételkedő Enkidut is, aki jól ismerte az utat Huvavához, azonban óva intette Gilgamest a veszélyekről:

„Mint juthatnánk el

a cédruserdőbe?

Őrizője, ó Gis, igen hatalmas,

nyughatlan bajnok.

Huvava bőgése özönvíz,

szája tűz-katlan,

lihegése szélvész!

Hatszor két óra járóföldről meghallja a lábak lépését

és a földjét taposni bátrat lefekteti örök időkre -

ki merné hát az erdejébe lépni?...”

Azonban Gis hajthatatlan és sikerrel győzi meg Enkidut a vállalkozás ügyéről. Gilgames legvégül anyjához, az istenasszony Ninszunhoz fordul segítségért, akitől meg is kapják az istenek áldását. Uruk vénjeinek kísérete közepette hagyják el a várost és indulnak el a veszedelmes útra.

A negyedik tábla

Gilgames és Enkidu a cédruserdőben haladva keresik a fenevadat, azonban még sehol sem találják. Az erdő kapujánál Enkidu megsérül és újra kétségek kerítik hatalmába. A két útitárs közül Enkidu a megfontoltabb és óvatosabb, aki ugyanerre inti barátját is. Azonban Gilgames nem nagyon hallgat Enkidura, bátorságra buzdítja és, hogy intsen búcsút kételyeinek.

Az ötödik tábla

Gilgames és Enkidu folytatják útjukat a cédruserdőben. Útközben Gilgames három álmot lát, amelyek számára jó, Enkidu számára viszont baljós előjelűeknek bizonyulnak. A harcosokat ez azonban nem rettentette el és folytatták útjukat Huvavához, akit az istenek segítségével le is győztek. Többféle verziója létezik Huvava megölésének. A hettita táblák alapján Sammas napisten nyolcféle szelet (viharos, izzó, hideg stb.) támasztva ártalmatlanná teszi Huvavát, aki tehetetlenségét észlelvén alkudozásba kezd: felajánlja cédruserdejét az életéért cserébe. Gilgames azonban Enkidu tanácsárt megfogadva elutasította az ajánlatot és kioltotta a szörny életét. Az óbabiloni ötödik tábla alapján isteni beavatkozás nélkül, a két hős önerőből kerekedett felül az erdő rémén, fejét véve a fenevadnak. Ezután a cédrusokat az Eufrátesz vizén úsztatták le Uruk városához zsákmány gyanánt, dicsőséget hozva hazájuknak.

A hatodik tábla

A hatodik tábla leírja, hogyan próbálta a szerelem istennője Istár elcsábítani Uruk királyát, nagy gazdagságot és dicsőséget ígérve neki. Gilgames azonban rendre elusatította a kéjvágyó istennőt, okulva elődei történeteiből.

„Volt-e férjed, kit nem hagytál el? Volt szeretőd, kit nem csaltál

meg? Volt egy is bár, ki nem ment tönkre azok közül, akik szerettek?”

Gilgames ennek okán a továbbiakban becsmérlő szavakkal illette Istárt. Istár apjához ment, akitől bosszút és bűnhődést követelt Gilgames fejére. Anu visszakozik és nem hajlandó teljesíteni lánya vágyát. Istár azonban imigyen szól apjához:

„Mindenható! Teremts lángokból s a fekete vihar szeléből,

földrengésből és jégesőből s mindenből, ami veszedelmes

egy nagy bikát: szűgye bozontos s hatalmas legyen, mint a hegység,

négy lába, mint négy márványoszlop, homloka, mint a bazaltszikla,

szeme villámokat lövelljen, szarva az ég vásznába szúrjon -

ezt a bikát arra neveljük, hogy a sértőt agyontapossa!”

Nem sokkal ezt követően meg is fenyegeti apját:

„De tudd meg: ha kíméled őt és nem bünteted vétkét halállal,

lemegyek az alsó kapukhoz, melyek a holtak birodalmát

rekesztik el s betöröm őket...”

„Az a bika hét évre minden kalászt fölfal!” – szólt Anu, a gondoskodó isten, aki az emberek érdekét nézve megpróbált lánya lelkére beszélni, mivel a bika az emberek pusztulását hozná. Istár azonban meggyőzi apját, hogy az embereknek nem fog bántódása esni. „Hadd jöjjön a hét szűk esztendő!” – szólt Istár. Anu megteremtette a bikát és Uruk ellen küldte. Csak Gilgames és Enkidu mert harcba szállni vele. Nagy vesződségek közepette tudták csak legyűrni az isteni bikát. Ezután Istár haragjában átkot szórt Gilgamesre.

„Hallván Enkidu e beszédet, a bika tetemére rontott:

hímvesszejét tőből kitépte, s az istennő arcába dobta.

„Veled is - úgy mond - azt tehetném, amit tettem e szörnyeteggel!

Ugyan földhöz szegezhetnélek! S beleit karjaidra kötném!”

A város ezek után örömünnepet ült, amely csak az éjszaka beköszöntével csendesedett el. Enkidu is nyugovóra tért, azonban rémálmok kezdték el gyötörni.

A hetedik tábla

Enkidu rémálma valóság volt. Az istenek tanácskozását álmodta meg, amelyen elítélték Huvava és az égi bika megölését. Ezért úgy döntöttek, hogy a két hős egyikének halnia kell. Enkidut választják. Gilgames hiába siránkozik és tiltakozik, tehetetlen. Enkidu átkozza a pásztort, a leányzót, a cédruserdő kapuját, mindazokat, akik miatt erre a sorsa jutott. Azonban hamar jobb belátásra tér és visszavonja átkozódásait. Következő álmával beteljesedik sorsa. Már halálos beteg, mire felébred rémálmából. Enkidu így szól barátjához:

„Gonosz rontás szállott meg engem, azért kell vesznem nyomorultul!

Ágyban rothadok el, barátom - ne úgy sirass, mint azt, ki harcban,

méltó ellenfél fegyverétől találva, hullott le a porba.

A küzdés elől meghátráltam: kétes halál lesz hát a bérem!

Pedig csak az boldog s szerencsés, aki fején büszke sisakkal,

karján vassal, karddal kezében, harcmezőről jut odatúlral” [9]

Haláltusájának tizenkettedik napján Enkidu meghalt.

A nyolcadik tábla

Gilgames halotti beszédet tart. Képmást rendel barátja tiszteletére. Gyászol az egész város. Végül halotti áldozatot mutat be.

A kilencedik tábla

Gilgames a pusztaságban próbál megbirkózni bánatával. Enkidut siratja és azon töpreng félelmében, hogy vajon a sors számára is hasonló halált tartogat-e. Fél a haláltól, egyre csak ez a gondolat foglalkoztatja. Elhatározza hát, hogy felkeresi Um-napistit[10], egyik királyi ősét, aki az özönvíz idején örök életet kapott ajándékul az istenektől. Utazása során eljut a Masu-hegyhez, amelynek bejáratát két rettenetes skorpióember, férj és feleség őrizte. Embert még nem engedtek át ezen a kapun. Azonban a kapu őrzőinek szíve meglágyult látván Gilgames elszántságát és bánatát. Beengedték hát a kapun. Tizenkét mérföldet haladva a hegy gyomrában végre eljutott az istenek ligetéhez:

„Amint az ég alá kilépett, kerek erdő állta el útját.

Ez az erdő - az isteneknek hűs ligete - kincseket termett.

Arany- s ezüstlomb nőtt a fákon, drágakőből való gyümölcsök

szikrázó húsa csalogatta a karneol-csőrű rigórajt.

Lazurkő-ágbogú a cserje; zsongása víg újévi ünnep;

gyönyörűség az ilyen erdő lomb-sátorában megpihenni!”

A tizedik tábla

Gilgames utazásának következő állomása a halál tengere volt, ahol találkozott Szidurival, az „isteni csaplárosnővel”. Az istenasszony kocsmárosné megriad az elnyűtt és kimerült Gilgames láttán és bezárkózik házába. Gilgames azonban nem tágít. Beszélgetésbe elegyedik Szidurival[11], akinek elmeséli történetét, majd útmutatást kér Um-napistihez. Sziduri Ur-sanábihoz, Um-napisti hajósához küldi Gilgamest. Ur-sanábi meghallgatva Gilgames kérését hajóra szállt vele a halál tengerén keresztül. Azonban óva inti korántsem szívesen látott útitársát:

„Gilgames, kezeddel ne érintsd a halál vizét, mert jaj annak,

ki a halál sötét taréját puszta kezével érintette!

Hanem ragadj evezőt inkább, markold meg az evezőrudat

s csapj bátran a loccsanó habra, szeld bátran a hullám taréjat!

Egy-egy rúddal csak egyet csapjál - és messzire vesd azt a rudat!”

Végül elérkeztek Um-napistihez, aki nyugalmában heverészve meglepődik vendége közeledtén.[12] Gilgames harmadszor is előadja vándorlásának komor történetét, végül megkéri, hogy szóljon a halálról. Um-napisti a következőképp felel:

„Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése.

Még alighogy világra jöttek s már el is kell menniök innen.

Nézd a karám apró gidáit, amint a fényben tántorognak:

szőrükről a születés lucskát az erős nap még föl se szívta

s te már tudod, mi végre nőnek! így van minden halálra szánva.

...

Építesz kő- meg téglaházat? Veszel magadnak feleséget?

Megosztozol testvéreiddel? Kötésteket cserépre vésed?

Mire mindez? Mi tart örökké? Ház? Egyesség? Jelek? Kötések?

Tudod; mindez nagyon múlandó! Sírtábláid is elenyésznek!

...

Sokat tudnak az Anunnakik s Mammetu is, a sors-teremtő,

hajszál se hull le úgy fejünkről, hogy rovásukról hiányoznék -

élet-halál urai ők, de annak napját, mikor az elő

elhivatik, még ők se tudják!”

A tizedik tábla ezen Um-napisti sokat eláruló mondataival fejeződik be.

A tizenegyedik tábla

Gilgamest elfogja a kíváncsiság és megkérdezi a Um-napistitől, hogy hogyan tett szert a halhatatlanság áldására. Um-napisti ennek kapcsán meséli el az özönvíz történetét, amely gyakorlatilag megegyezik az Ószövetségben található Noé történetével.[13] Um-napisti végül elárulja Gilgamesnek, hogy mit kell tennie, ha halhatatlanná szeretne válni: 

„Ami azonban téged illet: isten-sorba miként kerülnél

s mint cserélhetnéd múló léted örök életre?

Mondanék én egy módot, melyet ha betartasz, bízvást eléred, amit kívánsz...

Nosza, hat egész napon és hét egész éjen át ne aludj el!” [14]

Azonban Gilgames rögvest elaludt, a hosszú út fáradalmai már régen gyötörték testét, lehetetlen feladatot vártak el tőle. Hét napon át aludt. Mikor felébredt Um-napisti megparancsolta Ur-Sanábinak, hogy szedje rendbe a jövevényt és vigye haza városába. Azonban Um-napisti felesége ura lelkére beszélt, hogy üres kézzel ne engedje haza Gilgamest. Um-napisti elárulta Gilgamesnek egy a tenger mélyén növő fű titkát, amely örök fiatalságot biztosított elfogyasztójának. Gilgames le is merül a tenger mélyére megszerezvén az áldásos hatású füvet, azonban mielőtt még ehetne belőle, a szárazföldön ellopja és megeszi előle egy kígyó. Gilgames mély búskomorságba esik. Életét céltalannak véli. Így érkezik haza, Uruk városába. Kezdi megérteni, hogy a halál ellen semmit sem tehet.

A tizenkettedik tábla

A tizenkettedik tábla előtörténetéhez hozzátartozik egy kisebb sumér eposz elbeszélése, amely a következőképp szól: „Röviddel a világ teremtése után a déli szél kitépett egy növényt az Eufrátesz partjáról. Istár a növényt Urukban ültette el, talán éppen saját szent ligetében. Fáját majdan ággyá és székké akarta faragtatni. A palántát Gilgames óvta és gondozta; Istár hálából neki is ajándékozta, mikor már fává terebélyesedett. Gigalmes varázsos hatalmú dobot és dobverőt készített belőle. Egyszer azonban a tárgyak az alvilágba hullottak alá;”[15] A tárgyak visszahozatalát Enkidu vállalta magára[16], azonban nem hallgatván meg jóbarátja tanácsait, az alvilágban ragadt. Gilgames hiába kérlelte az isteneket, hogy segítsenek Enkidun. Csupán az emberszerető Éa istennő volt oly kegyes, hogy Enkidu lelkét felhozassa az alvilágból, véglegesen feltámasztani azonban ő sem tudta. A két barát utolsó beszélgetése zárja le az eposzt, amelyben Gilgames barátját faggatja az alvilágban tapasztaltakról:

„Aki a vas halálát halta, találkoztál-e lenn olyannal?

- Igen, találkoztam olyannal!

Békében pihen, tiszta ágyon és hűs víz csorog korsajából!”

...

„Aki csatán, karddal esett el, találkoztál-e lenn olyannal?”

- Igen, találkoztam olyannal!

Apja-anyja karolja vállát, hű asszonya hajol föléje!”

...

Kinek holttestét kivetették, találkoztál-e lenn olyannal?”

- Igen, találkoztam olyannal!

Nem nyughat föld alatt az árnya, ide-oda bolyong hazátlan!”

...

Akire mér lélek se gondol, találkoztál-e lenn olyannal?”

- Igen, találkoztam olyannal!

A fazékbeli hulladékot, az utca szennyét gyűjti-falja!”

A Gilgames-eposz különböző kiadásai

Mint ahogy az már említésre került, az első kompiláció akkád nyelven készülhetett el valamikor az óbabiloni korban. Azonban ugyanekkora jelentőséggel bírnak a soron következő revideált akkád és újasszír kiadások is. Ezen verziók esetében sokszor lelhetünk tartalmi eltérésekre, amely az olykor egymástól ezer évnyi távolságra készült verziók láttán nem is annyira meglepetésszerű. Az írnokok azonban sosem vittek végbe jelentősebb változtatásokat a történetben, csupán kisebb kiegészítésekre és átírásokra vállalkoztak. Az újasszírok például csak arra merészkedtek, hogy belevíve bizonyos új elemeket, az eposzt hozzáidomítsák saját társadalmi elvárásaikhoz, mint amilyen például a katonás viselkedés. Ezen okokból kifolyólag az óbabiloni, az akkád vagy éppenséggel az újasszír verziók szövegzete nem egyezik meg minden pontban, de a történet fő vezérfonala mindegyik kiadásban érintetlen maradt.

Az i.e. XVIII. század környékére tehető tehát az első teljes Gilgames eposz összeállítás, amelyet egy óbabiloni írnok (vagy írnokok) végzett el az akkori lingua franca-n, vagyis akkád nyelven Uruk városában. Az összeállítás a táblák első mondata (incipit) alapján a Šūtur-eli-šarrī, vagyis a „Minden más király felülmúlása” címet kapta. Csupán töredékei maradtak fenn számunkra.

Valamikor az i.e. XIII. és X. század között egy Szín-leqi-unninni (Sin-liq-unninni) nevezetű írnok teljesen átdolgozta a korábbi verziókat. Valószínűleg ő illesztette bele az Atrahaszísz-eposzt a történetbe, amely a vízözönről ad számunkra hírt. A műnek a későbbi korok az „Aki a mélységet látta” (Ša nagba īmuru) címet adományozták, annak incipit-je alapján.[17] Ez a verzió szolgálhatott hídként az óbabiloni és az újasszír Gilgames-verziók között, „ez lehetett a kanonikus forma, amit az újasszír változat tovább módosított.”[18] Ezen tradicionális akkád verzió tábláira Asszur-bán-apli könyvtárának romjai között találtak rá a XIX. század derekán.

A XIII. századra tehető a hettita Gilgames-eposz elkészülte is, amelyet a hagyomány egy Ipizzi nevezetű írnok nevéhez köt. Ipizzi ismerte a korábbi kiadásokat, feltehetőleg maga is merített ezen összeállításokból. A mű hettita nyelven íródott. Legtöbb darabjára a Hettita Birodalom fővárosának, Hattusa könyvtárának romjainál bukkantak.

Egy másik és egyben az egyik legjobb minőségben fennmaradt Gilgames eposz összeállítás elkészítése az újasszírok nevéhez köthető. Ők egészítették ki a történetet a XII. táblával, amely az előző kiadásokból hiányzott. Feltehetőleg a babiloni kiadást véve alapul az újasszírok “megváltoztatták ritmikáját, nyelvezetét; újraköltötték, s eszmeiségét is átformálták.”[19] Ez a kiadás nagy népszerűségnek örvendett és az egész Közel-Keleten elterjedt volt. Csak Asszúr-bán-apli könyvtárában 10 példányt őriztek belőle.

Végszó

A Gilgames-eposz az i.e. III. századtól kezdődően gyakorlatilag eltűnik az emberek emlékezetéből. Az ókori görög szerzők szinte nem is ismerik. Több mint ezer évre megfeledkezett róla az emberiség. Megérdemelt helyét az emberiség könyvespolcán majd csak a XIX. századi megtalálása után szerzi vissza, amelyet követően az egyik legfontosabb ókori keleti szépirodalmi műnek kezdik el tekinteni, hozzáteszem, jogosan.

Történelmi szempontból is nagy jelentősége van a műnek. A mű által betekintést nyerhetünk a 4000-5000 évvel ezelőtt élt emberek gondolat- és hitvilágába. Elvétve hírt kapunk az uruki vének tanácsáról is, amelyet azonban túlzás lenne konkrét történelmi forrásként kezelni. Az újasszír kiadás szerkesztői beleszőtték népük hagyományait az újjádolgozott eposzba, hozzáidomítva annak tulajdonságait a saját katonatársadalmi elvárásaikhoz.

Komoróczy Géza nagyszerű mondataival fejezném be az összefoglalót, amelyekhez hozzányúlni vétek volna: „A Gilgames nagy kérdésére a XII. tábla az újasszír kor eszméivel felel meg. A hősi élet nemcsak örök dicsőséget ad, a hírnév halhatatlanságát, de a hős személyes sorsát is jobbá teszi, túl a halálon. A Gilgames-eposz tehát az ember hősi küzdelmének, örökkévalóság utáni vágyának, halálfélelmének megörökítése: s a halálfélelem feloldása is.”[20]