Topor István: Szent Iván-éji ünnep Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényében

Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényével 2002-ben kiérdemelte az év Irodalmi Díját. Ennek
ellenére az írónő első prózai munkájának fogadtatása meglehetősen felemásra sikeredett.

A kritikák egy része meglepően értetlenül fogadta a regényt. Margócsy István a líraiságot hozta fel a mű legnagyobb hibájául. Szerinte "(...) ez a lírikus önkény meg is gyengíti az epikus narratíva 'ábrázoló' erejét."[1] Kálmán C. György pedig egyenesen "másodvonalbeli" regénynek minősítette, igaz, hozzátette, hogy annak
viszont parádés.[2] Széplaky Gerda talán az egyetlen, aki felismerte, hogy a mások által avíttasnak minősített
elbeszélői nyelv egyik célja, hogy olyan kulturális emlékezetet nyisson fel, amely "a mindennapok világát még a hittel és a hiedelmekkel való lényegi összefonódásból magyarázza."[3] Nem másról van itt szó, mint arról a jelenségről, amit Hoppál Mihály a "mitikus történet tudatvilágá-"nak, azaz a mesék, mondák és hiedelmek tartományának nevez.[4] Ezzel a "tudatvilággal" ma is számolnunk kell - még akkor is, ha ez főleg az idősek
körében él -, mert a létrehozó és megtartó közösség kapcsolata hiedelmeivel válik hitszerűen erőssé, állhatatossá.[5]

Rakovszky Zsuzsa könyvének egyik nagy erényét abban látom, hogy a nagy elődökhöz - Aranyhoz, Mikszáthhoz, Gárdonyihoz, vagy a XX. században Tamási Áronhoz, Kodolányihoz - hasonlóan regényében felnyitja kulturális emlékezetünket, vagy ha jobban tetszik mitikus történeti tudatunkat, és felidéz bennünk olyan emlékeket, amelyek ma valahol emlékezetünk legmélyén szunnyadnak, de a kapott impulzusok hatására felszínre törnek.

Egyetértek Széplaky Gerdával abban, hogy a hiedelmekkel való összefonódás ma már alig érthető[6], hiszen a fiatalabb nemzedékek nem ismerik dédanyáik, nagyanyáik hagyományait és hiedelmeit, így az esélyük is kevés arra, hogy megértsék és felfedezzék azon írók világát, akik műveikben erre a hiedelemrendszerre építenek. Éppen ennél fogva, s a nagy európai közösséghez történő csatlakozásunk okán is, kiemelten fontosnak tartom, hogy a felnövő generációk megismerjék a magyar nép hagyományrendszerét és hiedelemvilágát, annak beépülését a szépirodalomba, hiszen ez örökségünk.

Dolgozatomban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam azt a hagyományokban gazdag világot, amelyet Rakovszky regényében megjelenít.

Két népszokás aprólékos és pontos ábrázolása fontos szerepet kap a műben, mert mindkettő a főhős, Ursula Binder (született Lehmann Orsolya) életének sorsfordító eseményével kapcsolódik össze. Az egyik szokás farsang utolsó napjának, húshagyókeddnek eseményeit örökíti meg, amelynek végén - az ünnep szexuális aspektusát is szemléltetendő - Orsolya elveszíti ártatlanságát. A másik ünnep, amellyel itt részletesen foglalkozom, a nyárközépi tűzünnep, amelyre június 24-én kerül sor. Egy ilyen Szent Iván-éj szintén fordulatot hoz a hősnő életébe. A fiatal,  "patakvízillatú" pásztorral töltött éjszaka után döbben rá Orsolya, hogy az a szélhajtotta tűzfal, amely elöl annyiszor menekült álmaiban, utoléri és ráomlik, s ő ámulva érzi, hogy az a tűz nem kín, hanem a mélységes gyönyörűség forrása, amely mintha megolvasztaná lelkének kemény, külső burkát, hogy testvére a benne lakozó tűz kiszabadulva szanaszét röpülhessen a külső világban, hogy ott föltalálja fákban, füvekben, a föld férgeiben és az ég csillagaiban lakozó rokonságát, s hogy ő legyen egyszerre
mindez: fű, fa, féreg és csillag, s hogy ne legyen többé senki sem."[7]

A regényben bemutatott Szent Iván-éji szertartásról és annak gyökereiről

James G. Frazer alapvető munkájában megállapítja, hogy emberemlékezet óta fennáll Európa-szerte az a szokás, hogy a parasztok az év bizonyos napjain - főként tavasszal vagy nyár közepén - örömtüzeket nyújtanak, és ezeket körültáncolják és/vagy átugrálják.[8] A szokások eredetét Frazer a kereszténységet megelőző időkben keresi, és úgy véli, az ókorban tartott hasonló szokások szolgáltatják a mintát, azok analógiájára születtek meg a középkor nyárközépi szokásai. "A nyári napforduló vagy nyárközép napja fordulópont a Nap pályáján, amikor az égitest, amely eddig napról napra egyre magasabbra hágott az égen, megáll, s attól kezdve lefelé lépked az égi úton. Ezt a mozzanatot a primitív ember okvetlenül aggodalommal szemlélte, mihelyt elkezdte megfigyelni és mérlegelni a nagy fényforrások pályáját az égbolton; s mivel még nem tanulta meg, milyen erőtlen a Természet hatalmas időszaki változásaival szemben, azt képzelte, hogy segíteni tud a Napnak látszólagos hanyatlásában, meg tudja támogatni akadozó lépteit, és gyenge kezében újjá tudja éleszteni a vörös lámpa fogyatkozó fényét."[9]

Jankovics Marcell szerint is a Szent Iván-napi tüzes szokások   csakúgy, mint a Luca-napi, karácsonyi, húsvéti, a napfordulói, ill. napéjegyenlőségi ünnepekben gyökereznek, amelyek mágikus úton kívánták elősegíteni a Nap évenkénti megújulását.[10]

A regény főhőse Izsákfalván vesz részt a nyárközép éji szertartáson, amelyen Keresztelő Szent János feje
megtalálásának állít emléket a keresztény hagyomány. Bod Péter 1786-ban megjelent munkájában a következőképpen örökíti meg ezt az ünnepet: "Néhol a' gyermekek, ifijak tsontot, szemetet, kaptzát egybeszednek 's rút büdös füstöt támasztanak. A' melly szokás maradott a' Pogányoktól, kik ollyan vélekedésben vóltanak, hogy a' Sárkányok ez idő tájban, nem szenvedhetvén a' meleget, a'
 útak és források körül szárnyalnak 's oda hullatják mérgeket: az e' féle büdös füsttel akarták azért el-üzni."[11]Hasonlóképpen írja le a szokást Frazer is egy középkori forrásra hivatkozva: " A fiúk mindenféle csontot és szemetet égettek, hogy büdös füst keletkezzék, és hogy a füst elűzött bizonyos ártalmas sárkányokat, amelyek -  a nyári hőségtől felgerjedve - ebben az időben közösülnek a levegőben, és megmérgezik a kutakat
és folyókat azzal, hogy magjukat belevetik."[12] Ipolyi úgy tudja, hogy a sárkányok lakhelye kút vagy barlang, mély gödör, lyuk ill. mocsáros, iszapos tó.[13]

Szinte szóról szóra Bod Péterhez és Frazerhez  hasonlóan mesélteti el Rakovszky regényének egyik szereplőjével szülőfaluja hiedelmeit: " Ott ahol született, beszélte Dorkó, az is szokásban van, hogy a gyermekek és az ifjak mindenféle csontot, rongyot összeszednek, majd a kutak közelében halomba hordják és meggyújtják őket, mivel a sárkányok, kik a nagy hévséget nem bírják, ilyenkor a kutak s források közelében szoktak hűtőzni s ha a sűrű, büdös, fekete füsttel el nem zavarják őket, mérgükkel megfertőzik a vizet."[14]

Az ünnep napján Anna asszony maga küldi Orsolyát és Dorkót tűznézőbe, csak azt köti a lelkükre, hogy ne
felejtsenek el üszögöt hozni, s betűzni a káposztáskertbe, mert az ilyeténképpen egész évben megvédi a káposztát a hernyóktól. Az üszög nem csak a káposztát óvja, a gabonát is. " Errefelé az a szokás is járja, hogy égő üszöggel megkerülik a vetést, hogy a gabona meg ne üszögösödjék." - meséli Dorkó.[15] A káposzta
megóvásának erről a módjáról Frazer is beszámol,[16] Bod Péter pedig a következőképpen tudósít: "(...)üszögöket vittek a' házokhoz, mellyeket felszúrtanak a' káposztás kertbe, hogy a hernyó a' káposztát meg-ne egye; vagy a' vetéssek közzé, hogy a' gabona meg-ne üszögösödjék..."[17] A regény is megörökíti a gabonatábla üszöggel történő megkerülését: " Rövidesen odalenn, a gabonatáblák között futó dűlőutakon is imbolygó lángok kezdte feltünedezni, eleinte a dombtól távolodóban, majd a dombháttal párhuzamosan haladva, s láttukra eszembe jutott, hogy hiszen korábban hallottam is Dorkótól e szokásról, arról, hogy néhányan égő üszöggel megkerülik a vetést, hogy a gabona meg ne üszögösödjék."[18]

Bod Péter a Szent Iván-éji ünnepről így ír: " A' Magyarok midőn Keresztelő János Feje megtalálásának Innepének mondották, szokásban volt, hogy akkor nagy tüzeket tettek az erdő 's mező szélekben, énekeltek, tántzoltak körülötte..."[19] Frazer szerint a nyárközépi ünnep három fő vonást mutat: az örömtüzek nyújtása, a szántóföldek körüljárása fáklyákkal és a kerék gurítása.[20] Druzsin Ferenc úgy véli, hogy a Szent Iván-éji ünnep "forgatóköny-vének" alappilléreit a következők adják: a tűz szabályos négyszög alakúra való rakása, a szertartásos tűzgyújtás, a tűz átugrása, a hozzátartozó párosító és kiházasító énekkel.[21]

Ha nem is pontosan a Frazer és Druzsin által felvázoltak szerint, de hasonlóképpen zajlik Rakovszky regényében is Szent Iván ünnepe, amelyről Orsolya számol be: " Rövidesen elértünk utunk céljához, egy jókora, fűvel benőtt emelkedő tövébe, amelynek napszállat felőli oldala a földek felé lejtett, túlsó oldalán pedig sötét fenyőerdő pereme húzódott. Dorkó elmondta, hogy Szent János ünnepének estéjén itt szoktak tüzeket gyújtani, a dombhát teljes hosszában, egymástól meglehetős távolságra, s csakugyan, mire fölkapaszkodtunk a domboldalon, a tűzrakás előkészületei már jócskán előre haladtak."[22] Miután kellő mennyiségű rőzse összegyűlt, meggyújtották a tüzeket s mindenfelől ujjongó kiáltozás, nevetés, lábdobogás hallatszott, amellyel a lángok fellobanását ünnepelték az egybegyűltek. Ezután fölkerekedtek és az izzó üszöggel megkerülték a
gabonatáblákat. Visszatérve a dombhátra a legények a lányokkal kezdtek "ingerkedni", hogy rávegyék azokat a tűz átugrására. A tűzugrás olyan analógiás mágia volt, amely "(...) azt célozta, hogy a Nap mindig olyan magasra «ugorjék», mint ezen a napon."[23] Rakovszky Zsuzsa regényének női szereplői is sorra megpróbálják átugorni a Szent Iván-éji tüzet, ki sikeresen, ki sikertelenül. Fölbukkan a műben annak a kedvese által elhagyott, s magát bánatában részegségig ivó lánynak a története, aki szintén kísérletet tett a tűz átugrására, de a tűztől fél lépésnyire elesett, s csak a közelben tartózkodó két legénynek köszönhetően nem zuhant arccal a tűzbe. Hogy ehhez hasonló vagy még súlyosabb balesetek bizony előfordultak, arra Kelecsény József leírása[24] a
bizonyíték: " (...) Illy alkalommal néha balesetek is fordulnak elé, mint pár év előtt Geszten, szinte Nyitra megyében, hol egy nehézkes hajadon ugrás közben a tűzbe esett s egész arczát rútul összeégetvén többé férjhöz nem mehetett, úgy hogy közmondást is csináltak belőle: «Átugrotta, mint geszti leány sz. Iván tüzét »".

A tűzugró lányokat megirigyelve az akkor már viselős Orsolya is nekiszaladt, hogy átugorja a tüzet, amelyről így
számolt be: " (...) a tűz felé közelítve úgy éreztem nem is a térdem magassáig nyújtózkodó, szerény kis tűzrakás, hanem valóságos lángfal felé közeledem, s ha belézuhanok, összezsugorodott, feketére égett testtel, mint valami megperszelt farönk, kerülök ki belőle, de mindhiába: már nem volt visszaút. Elrugaszkodtam
a földtől, szemvillanásnyi ideig a lábam szárán s ölemben érezetem a lángok perzselő hevét, azután már ott is álltam a tűz túloldalán, a ruhámat rendezgettem, és a szemem sarkából elégedetten láttam az idegen pásztor
elismerő pillantását."[25]

Itt nem társul a tűzugráshoz a "forgatókönyv" szerinti párosító és kiházasító ének, de azért felbukkan a Szent
Iván-i ének motívuma, hiszen Orsolya emlékezetében felidéződik annak a sápadt lánynak az éneke, aki két szeretőről dalolt, kiknek liliomvirág nyílt ki a sírjukon.

A Bod Péternél említett tűz körüli tánc sem marad el a regényben. Egy hajlott hátú, bozontos szemöldökű hegedűs húzza a talpalávalót. A tánc koreográfiája pedig a következő: " A táncosok összefogózva kerengéltek a tűz körül, hol lassabban, hol szinte szaladva. Néha szorosabbra zárták a kört, s egy-egy csosszanó lépéssel, miközben egyik lábukat térdben meghaljítva a magasba emelték, közelítettek a tűzhöz. Ilyenkor csizmájuk orra szinte beleért a lángba, mintha ingerkedve lábbukkal akarnák megbökdösni a rángó izmokkal lapító, sárga fenevadat, összekulcsolt kezüket pedig előre nyújtották, miközben karjuk és oldaluk összesimult a kétfelől
mellettük állókéval, s egész alakjukat elöntötte a tűz sárga fénye. Majd meg csosszanva kihátráltak a tűz fényköréből a homályba, tágabbra eresztették a kört, karjuk megfeszült s csak összekulcsolt kézfejükkel kapaszkodtak egymásba. Egy darabig megint lassan kerengtek, majd meg eszeveszett gyorsasággal, ahogyan
a muzsika üteme éppen megkívánta."[26]

S az éj eufórikus hangulatában Lehmann Orsolya másodszor éli át a testi szerelem csodáját, s rádöbben, hogy " ez a tűz nem a kín, hanem a mélységes gyönyörűség forrása."[27] Orsolya életének ez a nap ugyanúgy a zenitje volt, mint a Napnak. Ahogyan azonban Szent Iván-éjjelétől fogva a Nap látszólag hanyatlani kezd, úgy
hanyatlik Orsolya sorsa is, amelynek során felismeri, nem a saját életét éli, s az a létezési forma, amelyet ő él, az örökös kiszolgáltatottságot és elbizonytalanodást kínál számára, mert " az élete a nagy színlelésen, a nem-önmagasságon alapul."[28]

Megjelent a "Magyartanítás" 2004/5. számának a 11- 13 oldalán.