Az előzmények.
1944. március 31-én jelent meg a 1240/1944. ME sz. kormányrendelet, amely kötelezte a zsidókat a sárga csillag viselésére. Ez minden hat éven felüli magyar zsidók számára kötelezővé tette a megkülönböztető jel viselését. A 10 X 10 cm-es csillagot varrással, el nem távolítható módon kellett a ruhára erősíteni. Meglétéről
mindenki maga gondoskodott. Debrecenben, a rendelet megjelenése utáni napokban, kész sárga csillagokat lehetett látni a keresztény boltosok kirakataiban. A túlbuzgósággal készített áru viszont a nyakukon maradt, mert a zsidók inkább a házilag készített jelet varrták fel. A Debreceni Újság április 5-ei számában olvasható cikk írója így számolt be az eseményről: "Visszavonultak a zsidók ezekben a napokban házaikba, az utcára csak azok mentek, akiket feltétlenül halaszthatatlan ügyeik szólították oda. Debrecen város közönsége nagy érdeklődéssel tekint a szokatlan premier elébe. Tegnap sokan találgatták, vajon hányan tűnnek fel ma sárga hatósági csillaggal". Megdöbbentő az a cinikusság, ahogyan egy színházi eseményként festi meg a cikkíró az eseményeket. Hogyan viselték maguk az érintettek a csillag viselését? Boczán Teréz például ezt írta naplójába: "Megyünk haza, az ismerősök elfordulnak, némely suhanc röhög - bírjuk". Egy másik visszaemlékező: "A csillagot nem bánom, hát aki idáig is sárga karszalagot viselt, vagy csak szakállt és pájeszt? Nem számít!". Egyesek a csillagot Sztójay-érdeméremnek nevezték.
Az elkövetkező napokban sorra láttak napvilágot az újabb és újabb rendeletek. Április 2-a és 5-e között jelentek meg a telefonok és járművek elkobzásáról rendeletek. Debrecenben több mint 300 zsidó telefont kapcsoltak ki, ezzel megfosztották őket a kapcsolattartás és kommunikáció egyik legfontosabb eszközétől.
Széder estén az SS különleges egységei jelentek meg a legtekintélyesebb, nagy köztiszteletnek örvendő zsidók házaiban, hogy összegyűjtsék őket. Hajnalra a kereskedelmi iskola pincéje megtelt az összeszedett emberekkel. Ezzel kezdetét vette a németek mindenhol alkalmazott módszere: a túszszedés. Ez a közösség megfélemlítésének eszköze volt. A hitközségek legtekintélyesebb tagjait ejtették túszul. Debrecenben a
két zsidó hitközség (status quo ante és a neológ) tagjai közül túszul szedték dr. Kardos Albertet, Gál Samut, dr.
Schwartz Artúrt és Schwartz Vilmost, akiket a Józsa község alatti Harstein-birtokon, Hajdúszentgyörgy-pusztán, szöges drótkerítéssel körülvett pajtákba internáltak. A túsztábor létszáma hamarosan gyarapodott, hiszen a vidéki zsidóság legjavát is ebbe a táborba szállították, Így kerültek ide túszok Derecskéről, Berettyóújfaluról, Békéscsabáról, Orosházáról, Szarvasról, Szolnokról, Nagyszalontáról.
Április 16-án újabb rendeletet léptettek életbe. Ezúttal a zsidó vagyonok bejelentéséről és záraláhelyezéséről
gondoskodtak. Debrecenben április 30-ig 2138 bejelentés érkezett. A zár alá vett zsidó tulajdonok száma 817 volt. A zsidók tulajdonában lévő ékszereket, érmeket a banknál vagy kijelölt ékszerészeknél kellett leadni.
Április 21-én bezártak minden zsidó üzletet és boltot Debrecenben és egész Hajdú-Bihar területén.
1944. április 28-án lépett életbe az 1610/1944. számú kormányrendelet. Az döntött a zsidó lakások igénybevételéről és a zsidók kényszerlakhely kijelölésével történő összeköltöztetéséről, vagyis a gettók felállításáról. A gettók létrehozása tehát nem a németek műve, hanem a hazánk
kormánya által meghozott rendelet, amellyel zsidó honfitársainkat sújtotta. Debrecenben a 21838. számú polgármesteri rendelet május 15-t jelölte meg a beköltözés dátumául. dr. Kölcsey Sándor polgármester tiltakozott a gettó felállítása ellen, ezért őt a főispán lemondásra kényszerítette, csak úgy, mint Zöld József ügyészt.
A gettónak kijelölt terület két zárt, összefüggés nélküli telektömbből került kialakításra. Az egyik a nagy gettó, a másik a kis gettó nevet kapta. A nagy gettó határai a Hatvan utca páros oldala a 6. számtól a Pásti utcáig. Kimaradtak a 22, 24, 26-os telkek. A határvonal a Szepességi utcáig folytatódott. A dél felőli határ pedig a Széchenyi utca vonala volt. A kis gettó a Hatvan utca északi, páratlan házsora a 29-es számtól a csap utcáig. Ebbe a tömbbe estek a Csokonai, Zsák, Zúgó és Csók utcák.
A beköltözésre hat napot adtak, így az emberek nem tudták értékeiket összeszedni. Ide hozták a debreceni zsidókon kívül a környékbeli települések zsidóságát is. A gettó házainak keresztény lakásokra néző ablakait fehér papírral kellett leragasztani. A gettó határvonalán a be nem épített helyeken a városi hatóságok magas deszkakerítést emeltek. Néhány kapubejáratot létesítettek, amelyeken át be lehetett jutni, illetve az arra
engedélyezettek számára el lehetett hagyni a gettót. A gettó körül a debreceni csendőrség őrködött.
A debreceni gettó felszámolására június 21-én került sor. Hajnalban a csendőrök verték fel álmaikból a lakókat, és a lakhely gyors elhagyására adtak utasítást. Csak egy kézicsomagot vihettek magukkal, a többit át kellet adni a hatóságoknak. Minden személyi csomagot átkutattak, a személyi iratokat, elvették, majd az embereket
szekerekre pakolva, lovasrendőrök kísérete mellett a város déli részén található Serly-téglagyárba vitték. Ekkora már itt voltak a hajdúböszörményi, a hajdúdorogi, a hajdúnánási és a balmazújvárosi gettók fogvatartottjai is.
Mayer Lajos debreceni lakos így írt a téglagyárba való érkezésről: "...a megérkezés pokoli volt. Csendőrgyűrű vette körül a szekereket és éktelen szitkozódás közben ráncigálták le az embereket, ha véletlenül késlekedtek a lerakodással, főleg az idősebbeket, a nehezen mozgó asszonyokat. Ezután kezdetét vette a poggyászvizsgálat és halálbüntetéssel való fenyegetőzéssel kötelezték a szerencsétleneket, hogy nyomban adják le a náluk lévő
ékszereket, pénzt, gyufát, gyertyát". Sokan már megérkezésük napján öngyilkosságot követtek el. A téglagyár területére orvos nem léphetett be. Nemsokára mindenütt holttestek hevertek, és az őrség nem engedélyezte, hogy azokat a gettó területéről kivigyék. A téglagyári színekben kevés volt a hely alvásra, sokan a szabad ég alatt, földre terített kabátokon aludtak". Az összezsúfolt emberek élelmezése is komoly problémát jelentett. Általában csoportosan főztek és ettek, ha volt velük ehhez elegendő alapanyag. A közös ellátást is igyekeztek megszervezni. Egy hatalmas fürdőkádat neveztek ki főzőüstnek, ebben főzték a levest. A tábor egyetlen vízcsapja szinte állandóan a főzést szolgálta, így ivásra vagy tisztálkodásra alig jutott víz.
A téglagyárat magyar csendőrök őrizték élesre töltött gépfegyverekkel. A szemtanúk gyakran számoltak be a csendőrök kegyetlenkedéseiről, akik állandóan pénz és értéktárgyak után kutattak. Egyeseknek dagadt a tarsolya a rablott értéktárgyaktól. A kémelhárítók tevékenysége volt azonban a legszörnyűbb. Megjelenésük
rémületet keltet a táborlakókban. A jómódúnak ismert embereket kiválogatták, majd a Péterffy utcai kaszárnyába vitték őket, ahol kínzásokkal próbálták megtudni, hová rejtették el pénzüket, értékeiket.
A táborban lévők sorsa június 24-én megpecsételődött. Ekkor indították ugyanis útnak az első transzport-listán összeírt embereket. A szentgyörgypusztai táborba, gyalogmenetben kísérték őket végig a Hajdúböszörményi úton. A gettót négy szerelvénnyel számolták fel. Június 25-én a gazdaság melletti vágányokra érkező első szerelvénybe 2286 főt vagoníroztak be. Négy nappal később az auschwitzi rámpához érkezetek. Ezzel kezdetét vette a debreceni zsidóság tragédiája. Június 26-án és 27-én újabb két szerelvény indult útnak. A víz és élelem nélkül elindított vagonok előbb Auschwitz felé vették az irányt, de valószínű, hogy szervezési okok miatt visszafordították őket Magyarországra. Végül Bécs felé irányították őket, és Strasshof lett a végállomás. E
két Ausztriába érkezett szerelvényen összesen 6841 személy volt. Strasshofból a zsidókat július 1-jén munkára küldték kelet-ausztriai ipari és mezőgazdasági üzemekbe. Az ausztriai munkatáborokat az ott lévők 75 százaléka túlélte, beleértve időskorúakat és gyermekeket is. Az utolsó, főleg betegekből, gyengélkedőkből és idős emberekből álló szerelvényt június 28-án küldték Auschwitzba. Július 3-án érkeztek a hírhedt táborba. A válogatást követően a legtöbbjük még aznap a gázkamrákban végezte.
De nem csak a csendőrök húztak hasznot a deportáltakból. "(...) hogy az utolsó zsidók is elhagyták a gettót, a temető csendje borult a gettó területére, az egykor élettől zsongó zsidó utcákra. A csend azonban nem tartott soká. Először megjelentek a "dögkeselyűk", a gettó holmijait dézsmáló szomszédok. Bár tilos volt, éjjelenként gazdag zsákmánnyal tértek vissza a "kincskeresők" otthonukba. Csakhamar megjelentek a hivatalos közegek is nagy teherautókkal, szállítókocsikkal és elkezdték felhalmozni a bútorokat a Deák Ferenc utcai nagytemplomban; a ruhákat, edényeket, könyveket pedig különféle, raktárként kijelölt házakba hordták össze. (...) Teherkocsik és autók járták a város utcáit is, bútorokat szállítva ajándékul azoknak a "derék polgároknak", akik hatósági engedéllyel kiigényelték az elhagyott, szép bútorokat. Éjjelenként buzgó ásatások folytak a zsidó házak udvaraiban, kertjeiben, hogy az ott elrejtett kincsekre találjanak. Soha annyi kincskereső nem volt Debrecenben, mint ezekben a tragikus napokban. Nemcsak szerény proletárok egészítették ki készleteiket az elrabolt zsidó holmikkal, hanem jómódú polgárok, még intellektuelek is megtalálták számításukat az elhagyott,
vagy elrejtett zsidó javakban.
A száz esztendős szorgalommal felépített zsidó kultúr-közösség így vált néhány hét alatt semmivé."
Források:
Gonda Moshe Élijáhu : A debreceni zsidók száz éve.
https://zsidomult.hu/index.php/magyarorszag/eszak-alfoeld/2013-04-01-08-12-15/debrecen
Topor István: A magyarországi zsidóság helyzete a két világháború között. https://korok.webnode.hu/products/a-magyarorszagi-zsidosag-helyzete-a-ket-vilaghaboru-kozott/
Topor István: Észrevételek Harmath Árpád A magyarországi zsidó deportálások 1944-45 című
tanulmányához.
https://korok.webnode.hu/products/eszrevetelek-harmat-arpad-magyarorszagi-zsido-deportalasok-1944-45-ben-cimu-tanulmanyahoz1/