Az első hiteles leírások 629-ből származnak államalapító királyukról Szongcen Gampóról. Eredetük bizonytalan, talán a lovas nomád kiang népcsoport tagjai voltak. Ősüknek a majmot tartották, mitológiájuk szerint hat törzs szövetségéből alakultak, amelyek egy majom és egy démonnő hat gyermekétől származtak. Vallásuk a samanisztikus bön (bon) hit volt. A buddhizmus a VII. sz. közepén kezdett elterjedni, ennek során az írásbeliség is kialakult. A nép nehezen fogadta be a szigorú erkölcsiséget hirdető tant, helyette a tantrizmus, a buddhizmus egy mágikus jellegű ága nyert teret, amely sok hasonlóságot mutatott az ősi bön szellemiségével. Tibet sem volt mentes az Európában ismert széttagoltságtól: a XI. sz.-tól kis hercegségekre bomlott az ország, így a mongolok 1251-ben el tudták foglalni, ám vallásukat nem üldözték, sőt, maguk is buddhistává váltak. A mongolok Kínától elszenvedett vereségei után Tibet társadalma is megváltozott. A XV. sz. első felében megalakultak a legismertebb kolostorok: Lhásza és Tasilhünpol (Áldáshalom), vezetőik elnyerték a Dalai Láma (Tengernyi tudás) és a Pancsen Láma (Nagy tanító) címet, akiknek reinkarnációi azóta is viselik a tisztséget. A vallási és politikai vezető, egyfajta szakrális király a dalai láma lett. A valódi hatalmat a „Nagy Ötödik” Ngavang Loszang Gyaco alapozta meg, aki 1645-ben kezdte építeni a Potala palotát, és igen nehéz külpolitikai helyzetben hagyta magára népét 1682-ben. A be- betörő mongolokat a mandzsu császár űzte ki Tibetből, s ezzel elkezdődött Kína beavatkozása Tibet belügyeibe. Legnagyobb ellenállást az urna-rendszer váltotta ki, miszerint a jelölt gyermekek közül az urnából kihúzott elefántcsont lapocskán lévő nevű gyermek lesz a láma, így a kínaiak engedték a hagyományos (reinkarnációs) választást, de a X. XI. és XII. dalai láma egyike sem érte meg a felnőttkort, vélhetően a kínai elkötelezettségű tibeti régensek közreműködése révén. A XIX. században az angolok is beavatkoztak az ország sorsába, indiai birodalmukat védendő Kínától. Tibetben óriási ellenállás alakult ki az angolok és az általuk képviselt erőteljes, sőt erőszakos hittérítés miatt, így amikor 1904-ben a britek bevonultak Lhászába, a XIII. dalai láma, Thupten Gyaco a mongóliai Urgába (ma Ulan Bator) menekült. A mandzsu birodalom helytartója - miután császára kiegyezett az angolokkal - elszántan be akarta olvasztani Tibetet a Mandzsu Birodalomba, rájuk kényszerítve a kínai szokásokat. A lázadó tibetiek megölték a helytartót, de a mandzsuk leverték az ellenállást. A XIII. dalai láma hiába próbált egyezkedni, segítséget sem a britektől, sem az oroszoktól nem kapott, így Dardzsilingbe menekült. Az 1911-es forradalom megdöntötte a kínai császárságot. Az 1914-es angol - tibeti - kínai egyezség eredményeként Tibet kínai fennhatóság alatt álló önálló ország lett, mely megállapodást később Kína nem ismerte el. A XIII. dalai láma 1935-ben halt meg. Öt évvel később beiktatták az ötéves Tendzin Gyacót, akinek a kínai megszállás eldurvulása miatt tíz évvel később kalandos és igen veszélyes úton kellett Indiába menekülnie. 1951. október 26. óta Kína saját területének tekinti Tibetet, olyan etnikai tisztogatást végezve, melyben rengeteg tibeti halt meg, és kétszer annyi kínait telepítettek be, mint ahány helybéli él ott. Az üldöztetés mindmáig folytatódik, nyelvüket, irodalmukat, hitüket is tiltja a kínai kormány, s rettenetes bűnöket követnek el a lakosság ellen (pl. kényszer-sterilizáció, kényszer-abortusz), ennek ellenére propagandájuk szerint Tibetben sosem volt olyan jólét, mint napjainkban. A XIV. dalai láma, Tendzin Gyaco 1989-ben Nobel-békedíjat kapott.
A szerelmes természetű tibeti főpap
1682-ben meghalt a „Nagy Ötödik” dalai láma, akinek inkarnációját a főminiszter ismerte föl, de titokban tartotta, úgy is neveltette, hogy az ország ellenségei ne szerezzenek tudomást a rossz hírről, ne tudják meg, hogy nem él a tekintélyes uralkodó. Hároméves volt a gyermek Cangjan Gyaco amikor kiválasztották, és tizenöt amikor beiktatták. Bár elfogadható nevelést kapott, amikor kamaszként istenkirállyá lett nem érdekelte sem a kormányzás, sem a hitélet. Szeretett sétálgatni, nyilazni, de leginkább a nőket szerette. Esténként álruhába bújva kiszökött a palotából, lányos házakat és vendégfogadókat látogatott. Főminisztere mindent megpróbált hogy jó útra térítse, sikertelenül. 1705-ben a kínai kenyéren lévő mongol kán támadásakor a tibetiek vereséget szenvedtek, a főminiszter fogságba esett és kivégezték. A fiatal főláma még ekkor sem érezte szükségesnek a léha életről való lemondást, álruhás kalandjait sem hagyta abba. 1706. június 11-én a kán koncepciós pert rendezett, melyben kijelentették, hogy Cangjan Gyaco nem a „nagy ötödik” újjászületése, és megfosztották minden hatalmától, majd karavánnal Pekingbe indították. Útközben szerzetesek kiszabadították és egy kolostorba menekítették, ő azonban látva az ágyúkkal felvonuló túlerőt önként visszament a mongolokhoz. Sosem érkezett meg Pekingbe, útközben valahol meghalt. A nép azonban nem hitt a halálhírben, legenda szövődött alakja köré. Eszerint álruhában bejárta Mongóliát, Tibetet és Indiát, egy helyütt csodákat tett, amiről felismerték, s attól fogva megkapta a dalai lámát megillető imádatot és tiszteletet, hosszú élete végéig. A történetet 1899-ben mesélték el tibetiek egy orosz kutatónak, s a helyet is megmutatták a Nansan hegységben, ahol kőhalom őrzi a VI. dalai láma csontjait. Amiért a VI. dalai láma kiérdemli az utókor érdeklődését és tiszteletét, az magas színvonalú költészete, mely megalapozta a világi lírát Tibetben. Zömmel négysoros verseket írt soronként nyolc szótaggal, egyszerű, kifejező nyelvezettel. A költemények kéziratban terjedtek, s szinte azonnal a nép sajátjaivá váltak, mivel formailag a népdalokat követte. Verseiből némi ízelítőt kínálunk honlapunk „Idézetek, versek” menüjében. Sári László tibetológus prózafordítását Rab Zsuzsa költő, műfordító tette versbe.
Írta: Márk Éva
