A nagy földrajzi felfedezések egyik legfontosabb alakja I. János portugál király harmadik fia volt. Dom Henrique (Henrik herceg), ahogyan eredetileg nevezték nem első szülött fiú volt a családban, így nem is remélhette a trónra jutást, ezért olyan területet keresett, ahol kibontakoztathatta képességeit. Apja nagy gondot fordított a gyermek és ifjú képzésére. Ennek köszönhetően kiemelkedő földrajzi, csillagászati, kartográfiai, matematikai ismeretekkel bírt. Az ifjú visszavonult a Portugália legdélebbre fekvő tartományába, Algarvéba található Sagresba, ahol megépíttette sasfészkét: a Vila do Infantét (az infáns városa). Ez a székhely hamarosan fölfedező utak kiindulópontjává vált. Portugália szerte elismert hajóssá és katonaemberré akkor vált, amikor 1415 augusztusában elfoglalta az araboktól a stratégiai fontosságú afrikai Ceuta erődjét. Ettől kezdve a Gibraltári-szoros ellenőrzése a portugálok kezébe került. Egyedül ebben az expedícióban vett részt személyesen, a későbbi felfedező utakat csak szervezte. Nem a tengertől félt, sokkal inkább a feudális társadalom gondolkodásmódja akadályozta ebben. Egy királyi herceghez nem illett, rangjához nem volt méltó, hogy kényelmetlen lélekvesztőkön neki vágjon az ismeretlen óceánnak. Hogy Henrik megkapta a történelemtől a megtisztelő Tengerész melléknevet, annak az az oka, hogy Tengerész Henrik fejében született meg először a gondolat: Afrika megkerülésével, tengeri úton eljutni a hátsó-indiai szigetvilágba, a fűszerek hazájába. A legendákkal övezet herceg a hagyományok szerint Sagresben tengerészeti iskolát alapított. Ezt azonban levéltári dokumentumok nem igazolják. Tény viszont, hogy korának legkiválóbb tudósaival tartott kapcsolatot, akiket rendszeresen vagy rendszertelenül, de meghívott udvarába, hogy tanácsokat kérjen tőlük. Matematikusok, csillagászok, orvosok, kozmográfusok, nagy tapasztalattal rendelkező tengerészek, és nem utolsó sorban kartográfusok voltak a vendégei. Szolgálatában állt Jaime Ribas a zsidó hitről keresztényre áttért kartográfus, akit eredetileg Jafuda Cresquesnek hívtak, a mallorcai zsidó térképészeti iskola egyik kiemelkedő alakja. Azt a feladatot kapta Henriktől, hogy a részletes jelentések alapján a portugálok minden új felfedezését térképészetileg rögzítse. Mivel a hajózási műszerek készítésében is jeleskedett, nélkülözhetetlen lett a herceg számára. Henrik herceg vállalkozásainak okait a kortárs krónikás, Gil Eannes de Zurara a következőkben határozta meg. Először is azt akarta kideríteni, milyen országok vannak a Kanári-szigeteken és a Nun-fokon – a hajózhatóság akkori állítólagos határa – túl. Másodszor szoros kereskedelmi kapcsolatokat létesíteni a ismeretlen népekkel, feltéve, ha azok keresztények. Harmadszor, ezzel kirekeszteni az iszlám hatalmakat azokról a vidékekről. Negyedszer, megállapítani, hogy délen hol végződik az iszlám hatalom. Ötödször, a felfedezett területek népeit a keresztény hitre téríteni. Végül a legerősebb indítéka, hogy beteljesítse horoszkópjának jóslatát, miszerint élete célja, hogy „ olyan dolgok felfedezésén fáradozzék, amelyek mások előtt rejtve voltak”. 1420-ban a mórok elleni harcot zászlajára tűző Krisztus-rend nagymesterévé nevezték ki. Ez a rend a templomosok rendje vagyonának örököseként hatalmas vagyonnal rendelkezett. Így Henrik a rend bevételeiből hatalmas összegekkel finanszírozhatta vállalkozásait. Az eddig használt hajótípusok nem voltak alkalmasak a hosszú tengeri hajózásra, ezért új hajótípust terveztetett és építtetett: a karavellát. Ez a háromárbocos, háromszög vitorlás, karcsú, fordulékony, gömbölyített fenekű, tőkesúlyos hajó már alkalmasnak bizonyult a kitűzött cél megvalósítására. Henrik megbízásából az első felfedezőútra induló hajó Gonçalo Velho parancsnoksága alatt futott ki Sagres kikötőjéből 1416-ban. Már ez az út nagy előrelépést hozott, mert a lélektani akadály, a Nun-fokon való áthaladás bebizonyította, hogy nem ez a pont a hajózás legdélibb határa. Miután a Nun-fokot megismerték, a hajózási határ 500 kilométerrel délebbre tolódott, a Bojador-fokig. 1421-től évente szervezett és indított hajókat a Nun-foktól délre található partok megismerésére. 1433-ban azzal a feladattal bízta meg egyik leghűségesebb emberét, Gil Eannest, hogy a Borzalmak fokát (a Bajador-fokot) kerülje meg. Ám ekkor Eannes még nem merészkedett a kitűzött célig, de miután Henriktől feddést kapott, és megrettent a kegyvesztettségtől, 1434-ben újra útnak indult. Ezúttal teljesítette a küldetést, és megbizonyosodott arról, hogy a Bojador-fokon túl sem más a világ, mint a korábban megismert partok mentén. A király a marokkói Tangert is el akarta foglalni, kiterjesztve
ezzel a portugál uralomi szférát. A Henrik vezetésével 1437-ben indított hadjárat katasztrófával végződött. Nem sikerült a város bevétele, sőt öccse, Fernando fogságba esett, és 11 évnyi raboskodás után a fogságban meghalt. Négy év szünet után 1441-ben indította el két karavelláját Antão Gonçalves, a herceg kamarása és Nunho Tristão lovag parancsnoksága alatt. A tengerészek elérték a Capo Brancót, Fehér-fokot. Az útról néger rabszolgákkal, elefántcsonttal és arannyal tértek vissza. Ezzel a hangulat is megváltozott az országban. Míg korábban haszontalannak tartották a felfedező utakat, most kezdtek kifizetődőnek ígérkezni. 1444-ben az egyik legismertebb lisszaboni tengerészcsaládból származó Dinis Dias engedélyt kért a hercegtől, hogy a Trisão által említett zöldellő partot feltárhassa. Miután sikeresen elérte az északnyugat-afrikai part legjellegzetesebb pontját annak buja növényzete csodálatra késztette, ezért a szárazföldi kiszögelést elnevezte Cabo Verdének, azaz Zöld-foknak. A Zöld-fok felfedezése lett a portugál előretörés első, igazi nagy csúcspontja. Henrik 1455-ben újabb expedíciót indított útnak azzal a feladattal, hogy a nagy nyugat-afrikai folyókon felhatolva lépjenek kapcsolatba János pap legendás birodalmával. A feladatot ezúttal két itáliai tengerésztisztre bízta: a velencei Ca’da-Mostora és a genovai Usodimaréra. akik fölfedezték a Gambia-folyót, majd 1456-ban ismétneki vágtak az óceánnak. Második útjuk során, ha viharnak köszönhetően is, de felfedezték a Zöld-foki-szigetek keleti csoportját. Tengerész Henrik 1460-ban halála előtt még egy expedíciót szervezet, de már nem érte meg az indulást, mert 1460. november 13-án Sagresban 66 évesen meghalt. Egész életét a reneszánsz humanizmus hatja át, különösen az a hatalmas tudásszomj, amely nagy tettekre ösztönözte.
Források:
Krämer, Walter: Új látóhatárok. Budapest, Kossuth K., 1979. 31 – 71.
Kun Ágnes: Tengerész Henrik halála. www.geographic.hu
Rockenbauer Pál: Amiről a térkép mesél. Budapest, Móra Ferenc K. , 119 – 139.
Új világot adott: Tengerész Henrik. hajomakett.hu/content/view/598/114/ - 48k
Írta: Topor István