A KELETI SZERZETESSÉG
A baziliták és bazilisszák
Hazánk területén már Szent István előtt megjelentek a keleti (bizánci) egyházhoz tartozó szerzetesek. A keleti kereszténységgel való szoros kapcsolatnak egyik legelső bizonyítéka Bulcsu és Gyula konstantinápolyi látogatása és megkeresztelkedése. Gyula kíséretében Magyarországra jött a Theophylaktos patriarcha által Turkia (= Magyarország) püspökévé szentelt Hierotheos. A püspök tevékenysége missziós jellegű volt, aki ideérkezvén „a barbár tévelygésből sokakat kivezetett a kereszténységhez”. Ajtony, miután II. Basileos bizánci császár 1002-ben elfoglalta Vidint, a császár elé járult és hogy a további északi előrenyomulás ellen biztosítsa és megtartsa hatalmát, meghódolt előtte és megkeresztelkedett. Ő alapította a mai Csanád helyén, a régi Marosvárott Keresztelő Szent János monostorát, amely görög szerzeteseknek adott otthont. „Azonban Ajtony csak látszat keresztény volt, megtérését politikai húzásnak kell tekintenünk, mint ahogy népe is pogány maradt. Mindkét vezető területén élő köznép megtérítése Istvánra váratott.” Miután I. (Szent) István legyőzte Ajtonyt a marosvári monostorból a görög apátot a barátokkal együtt Oroszlámosra költöztette. Hogy meddig élet még itt ezt követően görög szerzetesek, nem tudjuk. István görög apácák számára alapította a veszprémvölgyi monostort. Mint az oklevél első részéből kiderül, azt az Istenanya tiszteletére létesítette, a következő indoklással: „Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Rendelem én, István, a keresztény, aki is egész Magyarország királya, létesítve, szervezve és berendezve a szentséges Istenanya veszprémi érseki monostorát, benne összegyűjtvén apácák seregét a magam s egyszersmind hitvesem, gyermekeim és egész Pannónia lelki üdvösségéért…”. A magyar történetírás máig tisztázatlan kérdése, hogy miért, milyen célból szervezte István a monostort, és kik voltak első lakói. Mivel a kérdésekre semmiféle forrás nem nyújt közvetlen bizonyítékot, így különböző elméletek születtek. Karácsonyi János és Hóman Bálint szerint a monostor Gizella királyné alapítványa volt és első lakói a hozzá közel álló német apácák voltak. Czebe Gyula szerint a monostor első apácái görögök és pedig dél-itáliai bazilita szerzetesnők voltak. Fehér Géza szerint Géza fejedelem Gavril-Radomir által feleségül vett, majd várandósan elkergetett lányának, így István nővérének alapította a király a monostort. Ennek falai között nevelkedett időközben megszületett fia, Deleán Péter. Melich János szerint az alapítás Géza fejedelem feleségének, Saroltnak köszönhető, aki a Konstantinápolyban megkeresztelkedett Gyula lányaként már kereszténynek született. István aztán bőkezűen támogatta a monostort, amelynek oklevele éppen Sarolt bizánci kereszténysége miatt görög nyelvű. Nagy valószínűséggel az igazsághoz legközelebb Horvát István elmélete áll. Ő a Margit-legenda ama tudósítására támaszkodik, mely szerint Szent Imre felesége bizánci hercegnő volt. Véleménye szerint az idegenbe szakadt hercegnő lehetett a monostor alapítás gondolatának szellemi szerzője. Az ő kívánságát teljesítette apósa, Szent István, amikor adománylevelében bőségesen gondoskodott a monostorról. Ráadásul a görög nyelvű oklevélben említett „gyermekeim” kifejezésbe Szent Imre jegyese, illetve felesége is beleérthető.
A XI-XII. században a marosvári, oroszlámosi és veszprémvölgyi görög monostorok mellett számos görög szertartású monostor működött hazánkban. Biztos tudósításaink vannak az I. András által Visegrádon alapított görög monostorról, amely 1221-ben szűnt meg, a mai Dunaújváros közelében álló Pentele-monostoráról, amelyben görög apácák laktak, valamint a Szávaszentdemeteren álló görög monostorról.
A hazai görög monostorok hanyatlása a XIII. században, a latin szertartás térhódításával következett be. Az utolsó bazilita kolostorokat a tatárjárás pusztította el. Korjátovics Tódor herceg, Podolia fejedelme telepítette meg ismét őket a Munkács melletti Csernek-hegy monostorában, 1360-ban. E monostor elöljárója 1733-ig egyben a munkácsi egyházmegye püspöke is volt. A XIV. század végén és a XV. század elején új bazilita férfi kolostorok is létesültek. A rend számos házából II. József rendelet azonban mindössze nyolcat hagyott meg.
Nagy Szent Vazul (Baszileiosz) regulája szellemében a magyar bazilita szerzetesek első számú feladata az életszentségre, vagyis az Isten- és emberszeretetre való kitartó törekvés.
A rend mindvégig őrizte a hagyományos aszkétikus gyakorlatokat: böjt, virrasztás. Közösen végezték az egész zsolozsmát, s mindenkor készen álltak a lelkipásztori szolgálatra. Számos népmissziót és lelkigyakorlatot tartottak külföldön is. Szolgálatuk kiterjedt a szociális élt területére: rendszeresen gondoskodtak a környék szegényeiről. Az első világháború után földet, területet adtak át, ahol idővel több utcasor épült. A történelmi Magyarország területén fennálló magyar tartomány 9 monostort foglalt magában a következő helyeken: Munkács, Máriapócs, Ungvár, Krasznibród, Bukóchegy, Bikszád, Misztics, Kisberezna és Husztboronyán. Trianon után mindössze Máriapócs maradt meg.
A magyar bazilita szerzetesek 1933-ban Hajdúdorogon, 1946-ban Makón és 1948-ban Kispesten nyitottak házat. Az Apostoli Szentszék 1947-ben állította föl önálló magyar szent István tartományukat. 1950-ben a magyar bazilita tartománynak 39 tagja volt. A baziliták elsősorban lelkipásztorkodással foglalkoztak. Máriapócson parókiát vezettek, megrendezték a búcsúkat, melyeken hatalmas tömegek vettek részt, népmissziókat tartottak itthon és külföldön. Ezen kívül imakönyveket, újságokat, népszerű naptárakat stb. adtak ki. Hajdúdorogon pedig bekapcsolódtak a Tanítóképző Intézet munkájába is. Lelkipásztori és oktató munkájukban a bazilissza nővérek voltak elsőszámú munkatársaik.
A Baszileiosz szabályai szerint élő katolikus apácák, a bazilisszák 1935-ben telepedtek le Máriapócson. A már évszázadok óta Máriapócson élő bazilita atyák provinciálisa, a későbbi görög katolikus püspök, Dudás Miklós hívott négy nővért Ungvárról. A bazilissza nővéreknek a Felvidéken, Kárpátalján és Romániában többfelé volt házuk, ahol iskolákat, árvaházakat tartottak fönn, kórházakban dolgoztak. Itt is széles körű tevékenységet fejtettek ki. Átvették a pócsi kegytemplom gondozását, miseruhát készítettek, óvodát, árvaházakat létesítettek, elemi iskolában tanítottak, leányegyleteket vezettek stb. A noviciátust 1937-ben nyitották meg, 1939 szeptemberében pedig megkezdték a tanítást a máriapócsi Nagy Szent Bazil-rendi elemi iskolában. Egykori - s mostani házukba - 1940-ben költözhettek be, s itt éltek 1950-ig, a szétszóratásig. A II. világháborút követően otthont nyitottak hadiárva kislányok számára Máriapócson és Sátoraljaújhelyen. A bazilisszák anyaháza 1951-től állami gondozottak nevelőotthona lett, s működött 1991-ig. Akkor a nővérek visszakapták a kolostorrészt, majd rövidesen az egész házat. A közösség hivatalosan 1989 decemberében alakult újjá. Akkor tizenhat idős tagja volt a közösségnek.
A NYUGATI SZERZETESSÉG
I. Szent Benedek követői
1. A bencések
A Szent Benedek regulája szerint kibontakozó bencés rend (Ordo Sancti Benedicti – O. S. B.) széles körű elterjedésében Nagy Szent Gergely játszotta a legfontosabb szerepet. A IX. századra azonban mintha kimerült volna, így egyre sürgetőbbé vált a rend megújítása. A megújulást a leghatékonyabban a burgundiai Cluny kolostorból a X. században indult reformmozgalom szolgálta. Visszatértek az eredeti benedeki regulákhoz. Így került a cluny-i bencések életének középpontjába a liturgia, az istentisztelet. A cuny-i életmódot hamarosan más kolostorok is magukévá tették.
Az első bencés szerzetes, aki Magyarországra érkezet Brunó, a Sankt Gallen-i kolostor szerzetese volt. Miután püspökké szentelték és elnyerte Piligrim, passaui püspök támogatását, 972-ben hazánkba érkezett, hogy megkeresztelje Géza fejedelmet és kíséretét. Vele egy időben térített Magyarországon Wolfgang, einsiedelni bencés szerzetes, de csak rövid ideig működött, mert hamarosan elhagyta az országot, miután Regensburg püspökévé nevezték ki. 995-ben két szerzetestársával ugyancsak az országba érkezett Szent Adalbert prágai bencés püspök is. Adalbert csak két évig tevékenykedett itt, de társai megtelepedtek az országban.
996-ban Géza uralkodása alatt Tours-i Szent Márton tiszteletére Pannonhalmán bencés kolostort emeltek. Ezt a kolostort építtette tovább fia, I. István, majd gazdag adományokkal és kiváltságokkal látta el. A kolostoralapítást feladatának tekintő uralkodó ezt követően még számos kolostort létesített, illetve a régebbi alapításúakat visszaállította, így Szent Móric tiszteletére Bakonybélen. Ide vonult vissza a királyi udvarból Szent Gellért, aki I. István uralkodása alatt érkezett hazánkba a velencei bencés kolostorból. Feladata a leendő király, a trónörökös Imre herceg nevelése és a térítés volt. 1019-ben Zalavárott István az ősrégi alapítású – Pribina várának helyén álló – bencés kolostort visszaállította. Szintén csak visszaállította a Szűz Mária és Szent Benedek tiszteletére emelt pécsváradi monostort, amelyet idegenből jött szerzetesek telepítettek be. Első irányítójuk és apátjuk Asztrik volt, aki 1000-ben Rómából hozta a koronát István számára. Ugyan így ősrégi, a Szvatopluk korából való Zobor-hegyi apátság is, amely Istvánnak köszönhetően újra virágzásnak indult.
István utódai újabb birtokközpontokat (curtis) adományoztak a rendnek. I. András Tihanyban, I. Béla Szekszárdon és Kolozsmonostoron, I. Géza Garamszentbenedeken és Mogyoródon, I. (Szent) László Szentjobbon, Bátán és Somogyváron alapított kolostort, amelyek a hazai bencésélet irányítói lettek. A királyi alapítású bencés monostorok mellett a XI – XII. században megjelentek a nemzetségi és egyházi kegyuraságok alá tartozó apátságok is. Szent Gellért csanádi püspökként alapította a marosvári monostort. Csanád, miután legyőzte Ajtonyt Oroszlámoson (ma a szerbiai Banatsko Arandelovo, észak-bánáti falu közel a magyar – román – szerb hármas határhoz) emeltetett kolostort Szent György tiszteletére. Valószínű, hogy Gyöngyös mellett Sáron Aba Sámuel emeltetett monostort, amelynek kegyurasága később is az Aba-nemzettséget illette. Ó-Tatán Deodatus, sanseverinói gróf, Szent István keresztatyja alapított monostort, míg a jáki apátság wasserburgi Vecelin lovag alapítása. A tatárjárás előtti évtizedekben megszaporodtak a nemzetségi monostorok. Bizonyított tény, hogy a XIV. század végéig 80 bencés apátság keletkezett, ebből körülbelül a fele, mintegy 40 esett áldozatául a tatárjárásnak.
A tatárjárásig a hazai bencés kolostorok lakói napjuk egy részét liturgikus tevékenységgel, más részét pedig munkával töltötték ki. Kezdetben elsősorban fizikai munkát végeztek, majd később szinte kizárólag a szellemi munkára hagyatkoztak. A kolostorok mellett működött, a szerzetesek képzését szolgáló belső iskola is. Ezek közül a leghíresebb a pannonhalmi volt, ahol Anonymus is tanult, illetve később tanított. A hazai bencés irodalom kiemelkedő alkotásai közül meg kell említenünk az egyetlen fennmaradt Szent Gellért művet, a Dániel könyvében szereplő három, tüzes kemencébe vetett ifjú hálaénekének a magyarázatát. De bencések írták az első legendákat is. Így 1046 körül Mór püspök írta meg Zoerard András és Benedek legendáját, 1080 körül született meg Szent István Nagyobb Legendája, 1095 tájékán Szent István Kisebbik Legendája, 1100 körül a Hartvik-legenda, 1150 tájékán Szent Imre, majd 1205 körül a Szent László legenda. A bencés Anonymus nevéhez fűződik a történetírás kifejlesztése, aki 1150 körül vetette papírra a Gesta Hungarorumot.
Magyarországon is különösen nagy gondot fordítottak a bencések a karitatív tevékenységre. Az egyes apátságokhoz vendég-, szegény- és kórházak tartoztak, amelyekben a zarándokok és utasok megszállhattak, a rászorulók és betegek pedig gondozást ápolást nyerhettek. A szerzetesek orvoslással is foglalkoztak. Előnyben részesítették a természetes gyógymódokat, szívesen alkalmazták a gyógynövényeket és azok kivonatait. A betegségek gyógyításában nagy jelentőséget tulajdonítottak meleg fürdőknek.
A XII. század második felétől a haza bencés apátságok is hanyatlásnak indultak. A XVI. század végére egyetlen magyar bencés apátság sem maradt fönn. 1585-ben a törökök felgyújtották a pannonhalmi apátságot, amelynek következtében a könyvek és kegytárgyak megsemmisültek, a szerzetesek pedig szétszéledtek.
1639-ben indult újra a bencés élet 10 szerzetessel. A török kiűzését követően Tihany és Zalavár is új életre kelt. Az apátságok anyagi helyzete rendeződött, így nagy építkezésekbe fogtak Pannonhalmán, Győrben, Tihanyban, Bakonybélen, Dömölkön. A fejlődésnek II. József vetett véget, aki a rendet azon a címen, hogy „a közügyekre semmi hasznot nem hajt”, 1768-ban feloszlatta. II. Lipót visszavonta II. József kolostorokat megszüntető rendeletét, a visszaállítás azonban csak I. Ferenc uralkodása alatt történt meg. 1802-ben Ferenc a bencéseknek feladatul tűzte ki az istentiszteletek megtartását és az ifjúság nevelését. Így lett feladatköre a rendnek a gimnáziumi oktatás. Még abban az évben átvették a tanítást a győri, a soproni, és a pápai gimnáziumban, majd néhány év leforgása alatt a kezükbe került a nagyszombati, az esztergomi, a komáromi, a pozsonyi, a kőszegi gimnázium is. 1816-ban pedig a győri és pozsonyi akadémia filozófiai kurzusának vezetését is rájuk bízták. 1883-ban létrehozták a Szent Gellért Hittudományi és Tanárképző Főiskolát.
1945 után a rend egyik csapást a másik után szenvedte el. Előbb a rend birtokait osztották fel, majd a birtokokhoz tartozó ipari üzemeket államosították. Ezekkel a rend létalapját semmisítették meg. Mindezek betetőzéseként, 1948-ban államosították a rend iskoláit, majd 1950-ben rendházaikat is lefoglalták, lakóikat deportálták. Ezzel a magyarországi bencés kongregáció megszűnt. 1950-től azonban újra engedélyezték a győri és a pannonhalmi gimnázium működését. A szerzetesközösség a nehéz években is hűségesen végezte munkáját, helytállt az istenszolgálatban, és a II. Vatikáni Zsinatot követő évektől sokat fáradozott liturgiájának megújításán és a zsolozsma magyar szövegeinek és dallamainak elkészítésén.
A rendszerváltás után a pannonhalmi bencés közösség — az iskolai munka folytatása mellett — új munkaterületeken is próbálja megteremteni azokat az anyagi lehetőségeket, amelyek lehetővé teszik számára, hogy betöltse szerepét az egyházban és a világban.
2. A ciszterciek
A ciszterci rendet (Ordo Cisterciensis – O. Cist.) 1098-ban a burgundiai Citeux völgyében (latinul: Cistercium) alapította Szent Róbert, Molesmes apátja, perjelével, Szent Alberikkal együtt. Céljuk az volt, hogy maradéktalanul megvalósítsák az eredeti bencés életeszményt. A rend kezdetben nehezen terjedt szigorúsága és szegénysége miatt. A fordulat akkor következett be, amikor 1112-ben Szent Bernát – aki a három évvel később alapított Clairvaux apátja lett – és 30 társa felvételét kérte a citeaux-i apátságba. Bernát és társainak példás élete nagy népszerűséget szerzett a rendnek, rengeteg követőre találtak, ennek következtében a nyugati kereszténység egész területén rohamosan terjedt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy Bernát halálakor (1153-ban) a rendnek 343 monostora volt.
A rend alkotmánya különösen nagy jelentőséget tulajdonított a fizikai munkának. A munka minden rendtag elengedhetetlen kötelessége volt. Tanulatlan, egyszerű, kétkezi, elsősorban mezei munkát végző embereket is felvettek soraikba. Ők voltak a laikus testvérek, akik bár papok nem lehettek, de a rendhez szorosan hozzátartoztak, így lehetőséget kaptak a jobbágysorból való kiemelkedésre. Ugyanakkor hatottak a tanult papokra is, hiszen szorgalmas munkájukkal előmozdították a munka megbecsülését. A kukulla színe miatt fehér vagy szürke szerzeteseknek, barátoknak is nevezett rend tagjai az első két évszázadban virágzó mezőgazdasági kultúrát teremtett mindenütt, ahol kolostorai álltak. Hozzájárultak a földművelés, a szőlő- és gyümölcstermelés, valamint az állattenyésztés színvonalának emeléséhez.
Az első ciszterci monostort Magyarországon 1142-ben II. Géza király alapította Cikádoron (ma Bátaszék). A cikádori kolostor első szerzetesei Heiligenkreutzból érkeztek. III. István, III. Béla és III. András királyoktól számos birtokot és jövedelmet kaptak. III. Béla királyi francia földről hívott szerzeteseket és kolostort alapított számukra Egresen, Zircen, Pilisen, Szentgotthárdon és Pásztón. 1183-ban Magyarországra látogatott Pétert citeaux-i apát, amelynek következményeként III. Béla ugyanazokat a kiváltságokat biztosította számukra, mint amelyeket Franciaországban már élveztek. A később létesített monostorok közül nagyobb jelentőséggel bírt a z Imre király által alapított kerci, a II. András által felállított toplicai, illetve a IV. Béla alapította péterváradi monostor, de jelentős szerepet játszott a Domonkos bán által 1197-ben alapított borsmonostori valamint a Kilit egri püspök által 1232-ben alapított bélháromkúti (ma Bélapátfalva) kolostor.
A tatárjárást követően hazánkban is megkezdődött a rend hanyatlása. A török 150 évig tartó uralma és a hitújítása rendet teljesen szétzilálta Magyarországon. 1726-ban a ciszterci élet újjáélesztésének tervével szerzetesek érkeztek Zircre a sziléziai Heinrichauból. Mivel azonban lelkipásztorkodással foglalkoztak, a rendet nem oszlatta fel II. József, de feladatul adta nekik a tanítást is. Így 1814-ben a zirci apátság irányítása alatt gimnáziumi tanítást vállaltak Egerben, Székesfehérvárott és Pécsett. A XIX. század végén Baján, majd 1912-ben Budapesten is tanítottak.
Az 1945-ös földreform megrendítette a rend anyagi alapját, az iskolák 1948-as államosítása pedig megfosztotta a rendet hivatásától, és miután 1950-ben a működési engedélyét is megvonták, megszűnt a magyarországi ciszterci rendtartomány. Endrédy Vencel zirci apátot 1950 októberében a koncepciós Grősz-per keretében 14 évi börtönre ítélték, de rajta kívül 30 rendtag szenvedett hosszabb-rövidebb szabadságvesztést.
Ciszterci apácák hazánkban a XII. században telepedtek le, legtöbbször a Benedek-rendi nővérek kolostoraiban. Leghíresebb kolostoruk a veszprémvölgyi Szűz Mária monostor volt, amelyet IV. Béla 1240-ben hozott létre, ám csak 1440-ig állt fönt.
1989-ben, rendszerváltást követően, amikor a szerzetesrendek újraszerveződhettek, a Zirci Kongregáció is újjászületett. A Szentszék 1991-ben és 2000-ben jóváhagyta a Zirci Kongregáció új konstitúcióját. Jelenleg a rend Magyarországon iskolákat tart fenn Budapesten, Egerben, Pécsett és Székesfehérvárott
3. A karthauzi rend
A rendet a híres reimsi iskola vezetője, Szent Brúnó alapította 1084-ben a Grenoble közelében fekvő Chartreuse-ban (latinul Cartusium), amelyről nevüket vették (Ordo Cartusiensis). A rend a szent benedeki regulának egy szigorított változatát tette magáévá. Brúnó VII. Gergely pápa oldalán szállt harcba a simonia és az erkölcsi romlás ellen. A rend sajátos szabályai értelmében a szerzetesek a templom körül külön kis cellákban éltek. A berendezés a legszükségesebbekre korlátozódott, így a szalmazsákkal és durva takaróval ellátott ágyon, asztalon, könyvállványon, ládán és kályhán kívül mást nem tartalmazott. A cellákhoz műhely és kert is tartozott, ahol a fizikai munkát végezték. A karhauzi szerzetesek életük nagyobbik részét magányban töltötték. Húst soha nem ehettek, szigorú hallgatást fogadtak, ezért is nevezték őket néma barátoknak. Testüket durva szőrcsuha védte. Mindennapi tevékenységükhöz tartozott kertjeik művelése, a gyógyítás és a tudományos munka. Aszkétikus életmódjukhoz hozzátartozott a szigorú böjt, a lószőrből készült vezeklőöv viselése és a heti egyszeri önostorozás. A karthauzi remeték a középkor folyamán Európában több mint 200 helyen telepedtek meg.
Magyarországra IV. Béla hívására érkeztek, aki 1238-ban a Fejér megyei Ercsibe telepítette le őket. 1299-ben a Szepességben a menedékszirti, 1319-ben pedig a lehnici kolostort alapították. Felsőtárkányba 1332-ben az egri érsek, Dörögdi Miklós telepítette le őket. I. (Nagy) Lajos jóvoltából 1364 körül Lövöldön (ma Városlőd) alapítottak kolostort. A menedékszirti és a lehnici kolostorokat 1431-ben, illetve 1433-ban a husziták lerombolták, amit néhány évtizeddel később a karthauziak újjáépítettek. A felsőtárkányi szerzetesek malmot működtettek és gyógyfürdőt tartottak fenn. A magyar művelődéstörténet szempontjából fontos Érdy-kódex őrizte meg a lövöldi kolostorban tevékenykedő Karthauzi Névtelen szentek legendáival átszőtt prédikációgyűjteményét.
Hazánkban a rendnek a XIV. századig voltak kolostorai.
Felhasznált irodalom:
Fügedi Erik: Kolduló rendek és városfejlődés Magyarországon. In.: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981. 57 – 88.
Gecse Gusztáv: A szerzetesség története. Seneca Kiadó, 1995.
Korai magyar történeti lexikon (9 – 14. század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.
Mihályi Ernő: Szent István monostorai. In.: Szent István emlékkönyv. Szent István Társulat reprint sorozata, Budapest, 1998. 363 – 388.
Moravcsik Gyula: Görögnyelvű monostorok Szent István korában. In.: Szent István emlékkönyv. Szent István Társulat reprint sorozata, Budapest, 1998. 389 – 422.
Tóth Tibor: A Magyar Királyság és Bizánc kapcsolata a XI. században
Írta: Topor István