A hatalom megszerzése (1769-99)
Napóleon Bonaparte 1769-ben született szegény korzikai nemesi családban. Ösztöndíjasként elvégezte a brienne-i és a párizsi katonai iskolát. Alaposan áttanulmányozta a felvilágosodás íróit és a katonai szakirodalmat. 1793-ban belviszályok miatt családjával menekülni kényszerült a szigetről. Először Toulon ostrománál tűnt fel, amelyet a terve alapján foglaltak el (1793. december). 1795. október 5-én Párizsban közreműködött a Nemzeti Konvent ellen indított jobboldali támadás visszaverésében, ezért altábornaggyá, a belföldi, majd az itáliai hadsereg parancsnokává nevezték ki. Első itáliai hadjárata (1796-97) során legyőzte Ausztria seregeit, testvérköztársaságokat alapított Itáliában, és megkötötte a Campo Formiói békét (1797). Egyiptomi hadjárata (1798-1801) kudarcot vallott, mert Nelson az Abukiri-öbölben megsemmisítette flottáját, s hadserege Egyiptomban rekedt. A kudarc azonban nem vált nyilvánvalóvá és amikor Bonaparte Franciaország nehéz katonai helyzetére hivatkozva elhagyta hadseregét (1799. augusztus 1), a franciák hősként ünnepelték.
Hatalomra jutása egy rendkívüli személyiség és egy rendkívüli történelmi helyzet találkozásának tulajdonítható. Bonaparténak rendkívüli volt a munkabírása, emlékezőtehetsége és a kreativitása. Franciaországban 1799-re komoly válság bontakozott ki. A német államokban és Itáliában elverték a francia sereget, Hollandiában pedig az angolok szálltak partra. Vidéken jobboldali megmozdulásokra került sor, Párizsban újjáéledt a baloldal. Újjáalakult a Jakobinus Klub, a baloldali képviselők radikális intézkedéseket követeltek. A köztársaság vezetői azonban egy újabb forradalmi kormányzat nélkül kívánták megoldani a válságot. Nagyobb katonai stabilitást szerettek volna, s ezért a végrehajtó hatalom megerősítésére szánták el magukat. Mivel erre az 1795-ös alkotmány szerint évekre volt szükség, némi katonai nyomással próbálták rákényszeríteni a képviselőket az alkotmány módosítására.
Így került sor a brumaire-i államcsínyre 1799.november 9-10-én. 9-én az összeesküvők elérték, hogy a Vének Tanácsa egy mondvacsinált összeesküvésre hivatkozva kinevezze Bonapartét a párizsi csapatok parancsnokává, majd áthelyezte a tanácsok ülésezését Saint-Cloudba. Ezután a Direktórium 3 tagja lemondott, kettőt pedig a katonák őrizetbe vettek. Másnap Saint-Cloudban Bonaparte sikertelenül próbálta meggyőzni a képviselőket az alkotmánymódosításról. Az Ötszázak Tanácsa képviselői rátámadtak, majd törvényen kívül akarták helyezni. A helyzetet öccse, Lucien mentette meg, aki a tanács elnökeként felszólította a katonákat a képviselők szétkergetésére. A megfélemlített képviselők ezután engedelmesen megszavazták, hogy két bizottság módosítani fogja az alkotmányt, s addig a végrehajtó hatalmat 3 ideiglenes konzulra bízzák, Bonapartéra, Sieyes-re és Ducos-ra.
Az összeesküvő politikusok Sieyes vezetésével csak egy korlátozott alkotmánymódosításra törekedtek, akit fel akartak használni, az azonban nem volt hajlandó kiadni a kezéből a megszerzett hatalmat. Az ő vezetésével teljesen új alkotmányt hoztak létre, a konzulátus alkotmányát.
Megmaradt az általános választójog, a 21 év felettiek a közösségi listán választották meg a saját létszámuk 10%-át. Innen 10% került a megyei listára, amelynek 10%-a került a nemzeti listára. A törvényhozást az alkotmány 4 szerv között osztotta meg: az államtanács, a szenátus, a tribunátus és a törvényhozó testület között. Utóbbi kettő tagjait a szenátus tagjai jelölték a nemzeti listáról. A szenátus tagjait az alkotmány megfogalmazói, az államtanácsét az első konzul nevezte ki. A törvénykezdeményezés az első konzul, a törvény-előkészítés az államtanács, a törvények felülvizsgálata a szenátus, a törvények megvitatása a tribunátus, a törvények megszavazása a törvényhozó testület feladata volt. A feladatok szétaprózása miatt egyik törvényhozási testület sem tehetett szert politikai jelentőségre, igazi hatalma csak a végrehajtó területnek volt, főleg az első konzulnak, a másik kettő csak tanácsadási joggal rendelkezett. A 3 konzul nevét belefoglalták az alkotmányba: Bonaparte lett az első, Cambacérés a második és Lebrun a harmadik. Az új alkotmány lényegében monarchikus rendszert alapított meg.
A konzulátus sikerei (1799-1804)
Bonaparte konzulátusát a francia társadalom honmentő diktatúraként fogadta el, amelyet a bel-és külpolitikai válság tett szükségessé. A Direktórium már semmilyen problémát nem tudott megoldani, ezeket Bonaparténak néhány év alatt sikerült megoldania.
Az igazságszolgáltatás terén ekkor rendezték véglegesen a polgári és büntető törvényszékek hierarchiáját. A bírák elmozdíthatatlanok voltak, az első konzul nevezte ki őket, de a törvényszékeket egy-egy kormánymegbízott ellenőrizte. 1804-ben tették közzé a később Code Napoleon néven emlegetett Code Civilt, amelyet az államtanács törvénykezési bizottsága Bonaparte ösztökélésére és az ő rendszeres közreműködésével állított össze. A törvénykönyv megvalósította a régi rend uralkodóinak és a forradalmi gyűléseknek a törekvéseit, ezzel vált teljesen egységessé Franciaország jogrendszere. Sajátos kompromisszum volt a régi szokásjogrendszerek, a római jog és a forradalmi törvénykezés eredményei között. Megszilárdította a kiváltságok eltörlését, a jogi egyenlőséget és a gazdasági szabadságot is.
Pénzügyi téren az adószedést állami hivatalnokokra bízták, s a hatékonyabb adóbehajtásnak köszönhetően 1802-re helyreállt a költségvetési egyensúly. 1800-ban megalakult a Banque de France, amely a kormánnyal szoros kapcsolatot tartva szabályozta a pénzpiacot. Visszatérhettek az állami járadékok fémpénzben történő kifizetésére, majd 1803-ban megjelent germinali frank. A pénzügyek élén 15 évig Martin Gaudin állt. Gaudin XV. Lajos idején kezdte pályafutását mint az adóbehajtók ellenőre, 1791-ben a kincstári biztosok között találjuk. Hosszú regnálásában a pénzügyek fontossága és irányításának állandósága jutott kifejezésre és Napóleon azon szándéka, hogy megbízható szakemberek bevonásával megvalósítsa a folyamatosságo5t a régi és az új rend között.
A társadalmi ellentétek csökkentése és a belső béke biztosítása érdekében Bonaparte megsemmisítette az emigránsok listáit, eltörölte a király kivégzésének évfordulóin rendezett ünnepeket, s amnesztiát adott a deportált baloldaliaknak is. Vendée felkelőivel tárgyalásokat indított s ezek többsége a sorozásról és az adóhátralék behajtásáról való lemondás fejében letette a fegyvert. A banditizmusnak rendkívüli bíróságok kirendelésével vetett véget, s egy merényletkísérlet után deportáltatott több egykori jakobinust is.
A társadalom nagy része ragaszkodott a katolikus hithez. Bonaparte 1801-ben aláírta a konkordátumot VII. Piussal. A római katolicizmust a franciák többségének vallásává nyilvánították. Az államnak tett hűségeskü ellenében és annak fejében, hogy lemond eladott birtokainak visszaszerzéséről, a katolikus egyház állami fizetést kapott, alapítványokat létesíthetett, elfogadhatott örökségeket és adományokat. A püspököket az államfő nevezte ki, és kánonjogilag a pápa iktatta be. A refraktárius és alkotmányos papság ellentétét új püspökök kinevezésével oldották meg. A rendezésnek köszönhetően a királypártiakat sikerült követőik nagy részétől megfosztani. Az új rendszer népszerűbb lett a katolikusok körében, Bonaparte pedig az egyházat sikeresen alárendelte az államnak. Később egyezményt kötött a protestáns egyházzal is.
A háborút is győzelmesen befejezte. 1798-ban békefelhívást tett közé, amire a második koalíciótól nem kapott választ. 1800-ban megindította második itáliai hadjáratát, Moreau tábornok pedig német területre tört be. Marengónál Desaix időben megérkező erősítésének köszönhetően győzelmet aratott az osztrákok felett (június 14), a döntő győzelmet Moreau aratta Hohenlindennél (december 3). A győzelemmel bebizonyították, hogy az új rendszer meg tudja védeni Franciaországot. 1801. február 9-én írták alá a lunéville-i békét Ausztriával, amely elismerte Belgium Franciaországhoz való csatolását, a Rajnáig kitolt francia határokat, valamint a holland és itáliai francia bábállamokat.
Nagy-Britannia és Oroszország szövetségének felbontása érdekében Bonaparte Oroszország felé fordult. I. Pál Napóleonban a rend emberét látta. Még hadifogolycsere is lebonyolódott közöttük, Pál 5 ezer francia hadifoglyot, míg Napóleon 7 ezer Svájcban elfogott orosz katonát küldött vissza hazájába. Napóleon felajánlotta Pálnak, hogy a világ két legnagyobb hatalma lépjen szövetségre egymással, s a béke így biztosan megvalósítható. A két fél között felmerült a Török Birodalom felosztása is. A terv szerint Moldva, Bulgária, Rumélia és Konstantinápoly került volna Oroszországhoz, Egyiptomot Franciaországnak szánta, Szerbiát, Boszniát és Havasalföldet Ausztriának, a poroszok pedig Németországban kaptak volna kompenzációt. Kidolgoztak egy angolellenes francia-orosz együttműködési tervet is. Eszerint Masséna tábornok 35 ezer fővel Ulmból lehajózik a Dunán a Fekete-tengerre, az Azovi-tengeren át felmegy a Donon, átmegy a Volgához, majd a Kaszpi-tengerhez, ahol egy orosz sereg várja a franciákat, s Afganisztánon és Perzsián át együtt menetelnek Indiába. A terv azonban nem valósult meg, mert Pált 1801 márciusában meggyilkoltak. Ennek ellenére megszületett a francia-orosz béke, ezután Nagy-Britannia diplomáciai elszigetelése lett a cél: szerződést kötött az USA-val (1800), Spanyolországgal, amely átengedte számára Louisianát (1800), s a nápolyi királlyal, aki lezárta kikötőit az angolok előtt (1801). A gazdasági válság, a rossz termés és az ír nyugtalanság miatt az angolok is hajlottak a békére. Az amiens-i békeszerződés (1802. március 27) visszajuttatta Egyiptomot a szultánnak, Máltát a lovagrendnek, ezt azonban csak azzal a feltétellel hagyják el, ha a franciák is kivonulnak Nápolyból és Rómából. Ceylon és Trinidad angol kézen maradt, a többi elfoglalt gyarmatot a britek visszaadták eredeti tulajdonosaiknak.
A győzelmet, a békét, gazdasági és társadalmi stabilitást biztosító rendszer tartósítása érdekében a szenátus előbb az első konzul hatalmának 10 éves meghosszabbítását javasolta, majd egy népszavazással 1802-ben élethossziglani konzullá nyilvánították. Az országot azonban már elárasztotta a bonapartista propaganda, s az első konzul úgy vélekedett, hogyha Franciaországban a végrehajtó hatalom monarchikus formát öltene, ezzel tartósabb békét teremthetne a többi monarchiával. A törvényhozó szervek fokozatosan háttérbe szorultak, az első konzul hatalma pedig egyre nőtt. Az 1802-es szenátusi határozatokkal megkapta utódja kijelölésének, a kegyelmezésnek, a békekötésnek és szövetségkötésnek a jogát is.
A monarchia felé való fejlődést két esemény gyorsította fel: a szakítás Nagy-Britanniával, és egy jobboldali összeesküvés felszámolása (1804), melynek során elrabolták és kivégezték Enghien hercegét, a Bourbonok emigráns rokonát. Arra hivatkozva, hogy szilárdabb alapokra kell helyezni a rendszert, Bonapartét 1804. május 18-án a szenátus a franciák császárává nyilvánította. A társadalom számára ez közjóléti intézkedésnek tűnt és egy népszavazás megerősítette a döntést.
Már csak a korona hiányzott Napóleon fejéről. Erre december 2-áig kellett várnia, amikor a Notre Dame-ban fényes külsőségek közepette VII. Pius jelenlétében zajlott le a ceremónia. VII. Pius csak nézelődőként vett részt az eseményen, a koronát maga Napóleon tette a saját fejére, majd megkoronázta feleségét, Joséphine Beauharnais-t is.
A császárság sikerei (1804-07)
Napóleon először Nagy-Britannia megszállását tervezte, s ezért hatalmas tábort hozott létre Boulogne-ban, az angolok pedig a Habsburgokkal, Nápoly-Szicíliával és az oroszokkal létrehozta a harmadik koalíciót (1805). A csatornán való átkelést a brit flotta megakadályozta, majd a Trafalgar-foknál Nelson megsemmisítette a szövetséges francia-spanyol flottát (1805.október 21). A rendkívül véres ütközetben 13 francia és 9 spanyol hajó süllyedt el, miközben a britek egyetlen hajót sem vesztettek, azonban maga Nelson a Victory fedélzetén halálos sebet kapott. Napóleon hadserege ezután német területre vonult, s Ulmnál legyőzte Mack osztrák seregét (október.19), Austerlitznél pedig elsöprő vereséget mért az osztrákokra és az oroszokra (december 2). Ezt a csatát nevezte el a történetírás a három császár csatájának. A Habsburgok a pozsonyi békével (december 26) kiléptek a koalícióból. Velencét, Isztriát és Dalmáciát az Itáliai Köztársaságnak kellett átengednie, Tirolt pedig a bajoroknak.
Napóleon szárazföldi győzelmei következtében Itáliában és Közép-Európában megerősödött a francia befolyás. A franciabarát német uralkodók létrehozták a Rajnai Szövetséget (1806), s ezzel a Német-római Császárság felbomlott. A császári hatalom egyre dinasztikusabb színezetet öltött. Itáliában és Hollandiában rokonai kerültek trónra.
1806-ban az oroszok, a poroszok és az angolok létrehozták a negyedik koalíciót (1806-07). Bár Napóleon előbb Poroszországot Hannover átadásával kenyerezte le, egyes tárgyalások során felvette, hogy visszajuttatja Nagy-Britanniának. Berlinben erre a háborús párt aratott győzelmet és III. Frigyes Vilmos ultimátumban követelte, hogy a francia csapatokat vonják vissza a Rajna mögé. A franciák egy nap alatt (1806. október 14) kétszer győzték le a poroszokat, Jénánál és Auerstadtnél. A csata után a német költő, Heinrich Heine a következőt mondta: „Napóleon ráfújt Poroszországra, és Poroszország – nem volt”. A porosz hadsereg megsemmisítése Napóleon lengyel területre vonult, s az eylaui döntetlen ütközet (1807. február 7-8) után Friedlandnál (június 14) legyőzte az oroszokat.
I. Sándor békét kért, s a Nyemen-folyó közepén, egy tutajon találkozott Napóleonnal. A tilsiti békeszerződésben (1807. július 7) Poroszország nyugati tartományaiból létrehozták a Vesztfáliai Királyságot, Napóleon öccse, Jeromos számára, lengyel területeiből pedig a Varsói Nagyhercegséget. A cár és a császár kölcsönösen segítséget ígért egymásnak Nagy-Britannia, illetve a törökök ellen. A Habsburg Birodalmon és Poroszországon kívül valamennyi német fejedelem csatlakozott a Rajnai Szövetséghez. Nagy-Britanniával szemben Napóleon meghirdette a kontinentális zárlatot (1806). Ezzel eltiltotta az angolokkal folytatott kereskedelmet, abban reménykedve, hogy gazdasági nyomással sikerül térdre kényszerítenie őket. Nagy-Britannia ellenblokáddal válaszolt, de gazdaságilag valóban megsínylette kontinentális piacainak elvesztését.
Napóleon ezzel eljutott hatalmának csúcspontjára. E sikereket Franciaország demográfiai fölényének, katonai újításainak, fiatal és tehetséges tisztjeinek, nemzeti hadseregének, s nem utolsósorban saját katonai zsenialitásának köszönhette.
A társadalomban megszilárdult az előkelők uralma. A legtöbb adót fizető választópolgárokat nevezték így, akiknek a neve a választási listák élére került. Ide tartoztak a nemesi és polgári nagybirtokosok, a nagykereskedők, nagyiparosok, bankárok, a tisztviselők és a tisztikar. A relatív prosperitás, a földesúri jogok eltűnése, az egyházi földek kiárusítása és a nemesi birtokok arányának csökkenése miatt a parasztság helyzete javult. A faluközösség tulajdonában levő földeket is eladták, ezért nőtt a kistulajdonosok száma, s az általános fellendülés miatt emelkedett a napszámosok bére is. Amíg a sorozás terhei nem kezdtek növekedni, addig a császárság a parasztság körében népszerű maradt. A városi dolgozók munkaadóik és a rendőrség szigorú felügyelete alatt álltak, szervezkedésüket az 1791-es Le Chapelier-törvény tiltotta. A bérek viszont a háború miatt 1802-07 között 20%-kal emelkedtek.
Franciaország átvette az európai kereskedelmi vezetést Nagy-Britanniától, s az ipar is fejlődésnek indult. A gazdasági életre kedvezően hatott az úthálózatok fejlesztése. Napóleon célja a francia gazdaság fejlesztése volt, akár brutális gazdasági imperializmus árán is. A kontinentális zárlat kedvező hatást gyakorolt Franciaország északi és keleti részének gazdaságára és Belgiumra, ahol megindulhatott az ipari forradalom. A középső területek szegények maradtak, innen sokan elvándoroltak. A nyugati és déli partvidék kikötővárosai a blokád miatt tönkrementek, itt nagy volt az elégedetlenség, jobb-és baloldali összeesküvésekre is sor került. Lyon textilipara és szárazföldi kereskedelme azonban fellendült. Párizs lakossága 1815-re elérte a 700 ezer főt, fejlődött a textilipar, a vegyipar, a fegyvergyártás és a luxusipar.
A fordulat és a bukás (1808-15)
Napóleon kormányzata egyre autokratikusabbá, külpolitikája egyre dinasztikusabbá vált. Ennek következtében fokozatosan szembekerült a kor szellemi áramlataival (pl. nacionalizmus, liberalizmus, katolikus vallás) és olyan konfliktusokba bocsátkozott, amelyek már meghaladták az ország erejét.
A belpolitikában felhagyott a forradalom örökségének és a köztársasági hagyományoknak ápolásával. 1806-ban eltűnt a forradalmi naptár, 1807-ben felfüggesztette a tribunátus működését, a törvényhozó testület ülései pedig egyre ritkábbak lettek. Egyre kevésbé bírta a kritikát, tehetséges minisztereitől sorra megvált, helyükre önállótlan ügyintézőket állított. Nőtt a cenzúra nyomása, a párizsi színházak és lapok túlnyomó többségét betiltották. A szabadság elleni támadások együtt jártak az egyenlőség elleni fellépéssel. 1802-ben a becsületrendet, 1808-ban a császári nemességet hozta létre. Az állami, egyházi és katonai funkcionáriusok rangjuknak megfelelően hercegi, grófi, bárói és lovagi címeket kaptak. A polgárságot nyugtalanította ezek felbukkanása.
A spanyol háború kirobbantása (1808-14) volt az első olyan külpolitikai lépés, amelyet francia nemzeti érdekekkel nem lehetett igazolni. Spanyolország 1795 óta szövetségesnek számított, 1807-ben közösen indítottak hadjáratot Portugália ellen. 1808-ban Napóleon a spanyol királyi család viszályát kihasználva lemondatta IV. Károlyt és VII. Ferdinándot bátyja, József javára. A spanyol udvar, kormány és a felvilágosult rétegek nem tiltakoztak, az egyház és a nép vezetésével azonban országos ellenállási mozgalom bontakozott ki. József a bailéni kapituláció után menekülni kényszerült Madridból, s az ellenállás átterjedt Portugáliára is, ahol Wellington vezetésével brit sereg szállt partra. A sikerek egész Európában szenzációt keltettek, Poroszország reformokat vezetett be, az osztrákok pedig fegyverkezni kezdtek.
Az 1809-es osztrák hadjáratra Napóleon nem számított. Rátámadtak Bajorországra, Itáliára és a Varsói Nagyhercegségre, s bár Napóleon újra el tudta foglalni Bécset, az aspern-esslingi csatában vereséget szenvedett (május 21-22). Úgy tűnt, a császárság komoly veszélybe került: felkelések robbantak ki ellene német területeken, britek szálltak partra Hollandiában és Portugáliában. VII. Pius is fellázadt, nem tartotta be a blokádot, s Róma megszállása miatt ki is átkozta Napóleont. Ekkoriban került sor hazánkban a győri csatára (június 14), ahol Eugéne Beauharnais itáliai alkirály legyőzte János és Károly főherceget, ebben a csatában a magyar nemesi felkelők bátran viselkedtek.
Napóleon azonban le tudta küzdeni a válságot. Wagrami győzelme után (július 5-6) Ferenccel aláíratta a bécsi békét (október 14), amelyben lemondatta Salzburgról, Galíciáról, Karintiáról, Krajnáról és Horvátország tengerparti részeiről. A briteket elűzték Hollandiából, a pápát Savona várába zárták, s a franciaellenes felkeléseket mindenhol elfojtották. 1810-ben Ferenc lányát, Mária Lujzát is hozzáadta Napóleonhoz, aki dinasztiát szeretett volna alapítani. Fia megszületésekor (1811) volt rá remény.
A helyreállított nyugalom azonban egyre törékenyebbnek bizonyult: Európa-szerte fellángolt a franciaellenes nacionalizmus, Franciaországban a nép a sorozások miatt nyugtalankodott, a politikai vezetők pedig meg voltak győződve róla, hogy a mértéktelen hódításokat nem lehet megőrizni. A forradalom hódításai után a Császárság ugyanis bekebelezte Hollandiát és az északnyugati német területeket (1810), Genovát, Pármát (1805), Toscanát (1807), Rómát (1809), Svájc délnyugati részét (1802), Katalóniát (1812-13) és az Adriai-tenger keleti partvidékét (1809). Minderre a kontinentális zárlat kiteljesítése érdekében került sor, az annexiók azonban felháborították az európai uralkodókat, és nyugtalanították a franciákat is. Egyre többen úgy vélték, hogy a határtalan hódítás csak olyan katasztrófához vezethet, amely a természetes határokat és a forradalom örökségét is veszélyezteti.
A pápa fogsága egyházi problémákat vont maga után, mert a fogoly nem iktatta be a francia főpapokat, a francia papság pedig két nemzeti zsinaton kérelmezte VII. Pius szabadon bocsátását. Nőtt a nyugtalanság Belgiumban és Itáliában is. 1811-ben gazdasági válság köszöntött a birodalomra, s bár sikerült elkerülni a párizsi megmozdulásokat, egyes megyékben éheztek, 3 városban pedig lázongásokra is sor került.
A francia uralom alá került európai társadalmakban mindenhol csak egy szűk elit értékelte az elavult intézmények és a rendi különbségek felszámolását. Az európai népek számára nyilvánvaló volt, hogy egy modernizált és militarizált nagyhatalom a tradicionálisaknál jobban kizsákmányolhatja őket. A nem francia népek számára a francia uralom megszokott életkörülményeik megsemmisítését jelentette, megnövekedett adóterheket és gyakori sorozást.
A francia-orosz konfliktus okai között gazdasági és politikai tényezők játszottak szerepet. A kontinentális zárlat rendelkezései szerint az oroszok nem exportálhattak semmit Nagy-Britanniába, Napóleon pedig semmivel nem ellensúlyozta ezt. Franciaország kétszer annyi árut adott, mint vett az oroszoktól, akik ezért egyre kevésbé tartották be a kontinentális zárlatot. A kereskedelmi mérleg kiegyenlítése érdekében 1810 végén a cár csökkentette a francia behozatalt, majd kölcsönt szeretett volna felvenni, amit Napóleon megakadályozott. A politikai tényezők között a Varsói Hercegség felállítása volt a legfontosabb. I. Sándort nyugtalanította, hogy a hercegség területét Napóleon 1809-ben megnövelte, és megalázónak érezte, hogy míg Napóleon fél Európát elfoglalta, neki csak Bialystok (1807) és Tarnopol (1809) jutott.
Napóleon a kontinentális zárlat kiteljesítésének érdekében 1811-től fenyegető lépéseket tett, új szerződést követelt, majd miután a cár Nagy-Britanniával létrehozta a hatodik koalíciót (1812-14), 1812 júniusában megindította oroszországi hadjáratát. Június 24-én a francia sereg átkelt a Nyemanon. Sándor még megpróbálkozott elkerülni a harcot, de Napóleon hajthatatlan volt, egyre jobban menetelt Moszkva felé. Az oroszok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták: tudták merre fog menni a francia hadsereg, az útvonalon a meglevő élelmiszerraktárakat és fegyverraktárakat megsemmisítették, minden fellelhető élelmet elvittek, a parasztok pedig megtámadták a rekviráló franciákat. Az oroszok közben kinevezték Kutuzovot főparancsnoknak, aki szintén a kifárasztás híve volt, de a csata vállalása miatt kapta a megbízatást. A csatára szeptember 7-én került sor Borogyinónál. Kutuzov 100.000 katonával, 10.000 népfelkelővel és 587 ágyúval rendelkezett, míg a Napóleonnak 130.000 katonája és csak 587 ágyúja volt. A véres ütközetben 50.000 orosz és 28.000 francia esett el, de döntetlen lett. A csata után megszállta Moszkvát, a cár nem kért békét, s a kezelhetetlen méretűre felduzzasztott császári hadsereg saját ellátási nehézségei miatt megsemmisült. Az orosz hadseregek és a korán beköszöntő tél tették teljessé a pusztulást. 570.000 katonából 30.000 tért vissza.
1813-ban Poroszország fellázadt, szövetségre lépett az oroszokkal. Napóleon szászországi hadjáratában Lützennél (május 2) és Bautzennél (május 20-21) legyőzte ellenfeleit, de győzelmeit nem tudta kihasználni. Túlságosan megbízott Bécs támogatásában, nem volt hajlandó Metternich kérésére helyreállítani Poroszországot és visszavonulni a Rajnához. Ezért a Habsburgok is csatlakoztak az ellenfelekhez. Bár a drezdai csatában (szeptember 26-27) Napóleon újra győzött, Lipcsénél, a „népek csatájában” (október 16-18) katasztrofális vereséget szenvedett. Közben Wellington vitoriai győzelmével (június 21) elveszett Spanyolország is. Minden német állam csatlakozott a koalícióhoz, Svájc kimondta semlegességét, Murat nápolyi király szembefordult Napóleonnal, s novemberre Hollandiából is kivonultak a franciák. A napóleoni birodalom megsemmisült.
Az 1814-es franciaországi hadjárat során a koalíció hadseregeit a megszállásba is belenyugvó társadalom fogadta. A birodalom megsemmisülésével a sorozás és az adók teljes terhe a franciákra nehezedett, rengetegen dezertáltak. Napóleon kevés katonájával zseniálisan védekezett a megszállók nagy hadserege ellen, mögéjük vonult, hogy elvágja visszavonulási útjukat, néhány kisebb csata után azonban Párizs kapitulált (május 31). A szenátus megfosztotta Napóleont a tróntól (április 02), marsalljai pedig 4-én rákényszerítették a lemondásra. A szövetségesek Elba szigetét juttatták neki, kétmilliós járadékkal, s jobb jelölt híján úgy döntöttek, hogy visszaültetik a Bourbonokat.
Az első restauráció (1814) békésnek ígérkezett. Az első párizsi békeszerződés (1814) kifejezetten nagylelkűnek bizonyult: Franciaország visszakapta 1792-es határait, indiai, szenegáli és Karib-tengeri telepeit, s nem esett szó jóvátételről, megszállásról vagy a francia hadseregek létszámának korlátozásáról. XVIII. Lajos elismerte egy liberális alkotmány szükségességét, s mindent megtett a békés belpolitikai kiegyezés érdekében. Megtorlásra nem került sor. Napóleon azonban elhagyta Elbát, és 1815. március 1-én maroknyi katonával partra szállt Franciaországban. A katonák többsége azonnal mellé állt, egy hangos kisebbség ünnepelte, s csata nélkül bevonulhatott Párizsba.
Száznapos uralma idején liberális szellemben módosította a császárság alkotmányát. A háború felújulásának azonban senki nem örült, a nyugati parasztság fellázadt, a választásokon pedig a lakosság fele nem vett részt. A bécsi kongresszuson (1815) ülésező nagyhatalmak törvényen kívül helyezték Napóleont, aki csak abban reménykedhetett, hogy az osztrákok és az oroszok megérkezése előtt sikerül legyőznie Wellington brit-németalföldi és Blücher porosz hadseregét. Betört Belgiumba, Blücherre kisebb vereséget mért Lignynél (június 16), de Wellingtont nem sikerült meghátrálásra bírnia Quatre-Brasnál. Grouchy marsallt Blücher üldözéséra küldte, ő pedig Wellingtont vette célba. Wellington a Mont-Saint-Jean síkságon állította fel 67.000 fős brit, németalföldi, hannoveri katonákból álló vegyes válogatottját. A nagy eső miatt Napóleon két nappal később küldte harcba 72.000 katonáját. A terep miatt csak frontális támadásra nyílt lehetősége. Kérte Grouchy csatlakozását, de az későn kapta meg az üzenetet. Blücher viszont időben kapcsolt és megindult Waterloo felé. Wellington seregei kitartottak, pedig a francia gyalogság Michel Ney marsall vezetésével egy helyen áttörte a brit vonalakat. Hamarosan megérkezett Blücher csapata is, a franciák menekülni kezdtek. Június 22-én Napóleon újra lemondott, Angliába akart menedéket kérni, de a szövetségesek Szent Ilona-szigetére száműzték.
Annyit sikerült elérnie, hogy elvetette a békés rendezés lehetőségét. A második párizsi békeszerződés (1815) már elvette Franciaországtól Savoyát, több északi várost, 150.000 fős megszálló hadsereget küldött a határ menti megyékbe, és 700 milliós hadisarcot írt elő. A francia társadalomban pedig élesen szembekerültek egymással az ultrák és a liberálisok, délen fehérterrorra került sor, több tábornokot kivégeztek, szélsőségesen reakciós kamara gyűlt össze, és Franciaország társadalma két táborra oszlott.
Napóleon pedig száműzetésben megírta emlékiratait, amellyel sikerült meggyőznie a franciák következő nemzedékét arról, hogy ő maga a szabadság bajnoka, a nemzeti törekvések támogatója és a szegények császára volt és kormányzata a soha nem látott dicsőségről szólt. 1821-ben halt meg.
Felhasznált irodalom:
- Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története, Pannonica Kiadó, 2001.
- 19. századi egyetemes történelem 1789-1914 (szerk.: Vadász Sándor). Korona Kiadó, Bp., 2005.
- Hahner Péter: A régi rend alkonya. Egyetemes történet 1648-1815. Panem Kiadó, Bp., 2006.
- Hahner Péter: Napóleon kora (1799-1815). In: Rubicon 2011/3-4.