A világháború kitörése
A világháború közvetlen kiváltó okát Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia 1914. június 28-i szarajevói meggyilkolása szolgáltatta. A gyilkosságot a szerb Gavrilo Princip követte el, aki tagja volt az Ifjú Bosznia nevű szélsőséges mozgalomnak, amelyről kiderült, hogy Belgrád szponzorálta.
A katonai vezetés elérkezettnek látta az időt Szerbia megleckéztetésére. Németország is a háború megindítását kérte. Tisza István kezdetben nem támogatta a háborút. A július 7-i bécsi minisztertanácsi ülésen erélyes, de Szerbiának nem teljesíthetetlen feltételeket követelt. 13-án már vállalta a háborút. Ebben szerepet játszott Németország állásfoglalása is, akit Tisza fontos szövetségesnek tartott. Tisza Romániától tartott leginkább, akinek a fékezésére Németország tett ígéretet. A legnagyobb kérdés természetesen az volt, hogy a Monarchia és Szerbia közötti háború tovább fog-e szélesedni.
Az események felgyorsultak. 1914. július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának, majd a következő napokban a két tábor között megtörténtek a hadüzenetek. Ezzel elkezdődött az őrület.
A hadüzenetet a kormánypárt mellett az ellenzék jelentős része támogatta. Apponyi Albert az ellenzék nevében a következőket mondta: „Ennek a leszámolásnak megkezdésére mi is csak egy szóval felelhetünk: Hát végre!” Károlyi Mihály, Nagyatádi Szabó István, Vázsonyi Vilmos és Jászi Oszkár a válság napjaiban ellenezték a háborút és a németbarát külpolitikát, a háború kitörése után azonban csatlakoztak a közös erőfeszítéseket támogató nemzeti egységhez. A háborút leghatározottabban a szociáldemokraták ellenezték, de kitörése után ők is megváltoztatták véleményüket. Ugyancsak támogatták a kormányt és az uralkodót a magyarországi nemzetiségek képviselői is.
A háborúval a Monarchia egy egységes, belgrádi központú nagy délszláv állam létrehozásának megakadályozását, balkáni pozíciói biztosítását kívánta elérni. Voltak osztrák politikusok, akik igényt tartottak a keleti lengyel területekre is. Egyesek trialista és föderalista elképzeléseiket kívánták elérni a dualista Monarchia átalakítása, az egységes Lengyelország létrehozása, illetve egy horvát központú délszláv állam létrehozásával. A magyarok ellenezték ezeket az elképzeléseket.
Magyarok a szerb és orosz fronton
A Monarchia július 31-én elrendelte az általános mozgósítást, augusztus elején pedig megindultak a Száva felé. A keleti frontra eleinte a németek kevés egységet küldtek, mivel úgy vélték, hogy az oroszok gyengék és a Monarchia fel tudja tartóztatni őket.
A küzdelem Galícia keleti határvidékén augusztus 18-án vette kezdetét és két véres lembergi csatát követően szeptemberben Galícia nagy részét és Bukovinát ki kellett üríteni. Az osztrák-magyar front összeomlása miatt az oroszok hamarosan átnyomultak az Uzsoki-szoroson, és október 4-én megjelentek Máramarosszigeten. Az ellentámadás kiszorította innen őket, de a Lemberg felé elkezdett előrenyomulást továbbra sem koronázta siker. 1915. március 22-én az oroszok bevették Przemyslt és 120.000 katonát foglyul ejtettek. A Kárpátokban 1915 elejétől 4 hónapos harcban az osztrák-magyar hadsereg 800.000 katonát vesztett. Ezzel a háború első szakaszában a Monarchiának voltak a legnagyobbak a veszteségei.
Rosszul alakult a helyzet a szerb fronton is. Az augusztus 12-én kezdett támadás kudarcba fulladt, majd újabb erőfeszítések árán néhány napra sikerült Belgrádot kézre keríteni, ám a decemberi szerb hadműveletek itt is visszavonulásra és a terület kiürítésére kényszerítették a hadsereget. Itt 1915 őszéig nem történt változás.
A július végi nagy lelkesedés szeptemberre alábbhagyott. A falevelek lehullottak, a katonák pedig még mindig a lövészárkokban lesték az ellenséget, ahelyett, hogy otthon szüretelték volna a szőlőt. A hátország is megérezte a háború szelét, a nehézségek a későbbiekben még jobban fokozódtak.
Új front délnyugaton és keleten
1915. május 23-án Olaszország belépett a háborúba, ezzel megnyílt a harmadik, a délnyugati front. Az olaszok megkötötték az antanttal egy titkos szerződést, amelyben a Monarchia rovására ígérték Dél-Tirolt a Brenner-hágóig, Isztriát és Dalmáciát a hozzátartozó szigetekkel együtt.
Az olasz front Ausztria déli határán Tiroltól Karintián át az Adriai-tengerig húzódott. A fő erők az Isonzó-folyó mentén vonultak fel. Itt négy nagy csata zajlott le 1915-ben, de egyikük se vezetett áttöréshez. 1916. május elején az osztrák-magyar erők nagy erejű támadást kezdtek a Doberdó-fennsík megszerzése érdekében, az akció azonban a nagy áldozatok ellenére sikertelen volt. A csapatok visszatértek a kiindulópontra, az Isonzóhoz.
Keleten 1916 januárjában újra támadtak az Uzsoki-hágónál, de hamar kifulladtak. Nemsokára jött a német segítség és együttesen áttörték Gorlicénél a frontot és elég messzire visszanyomták a frontot.
A központi hatalmak oldalán 1916. október 10-én belépett a háborúba Bulgária. Részvételükkel a központi hatalmak újra megtámadták Szerbiát. A németek vezetésével még október 9-én bevették Belgrádot, majd decemberre szétszórták a szerb hadsereget. Ezután a Monarchia erői megszállták Montenegrót és Albániát.
A keleti fronton Bruszilov tábornok június elején 450 kilométer széles arcvonalon megindította offenzíváját. Az oroszok két ponton mélyen betörtek a központi hatalmak állásaiba, és csak nagy erőbevetés árán sikerült megállítani őket. A Monarchia erői ezen a fronton teljesen felmorzsolódtak, és többi nem is töltötték fel a kereteket. A maradékot Hindenburg német tábornok parancsnoksága alá helyezték. Csak az arcvonal déli csücskén maradt fenn egy viszonylag önálló osztrák egység.
Hosszas habozás után és hatalmas antant ígérgetések közepette a románok is rászánták magukat a hadba lépésre. Diplomáciai téren ezt az 1916. augusztus 17-én aláírt bukaresti titkos szerződéssel alapozták meg. Ebben Romániának ígérték Dobrudzsát és Magyarország keleti felét, kizárva a különbéke megkötésének lehetőségét. Katonailag az orosz vezetés azzal játszott a románok kezére, hogy Bukovinában és Volhíniában jelentős erőket vont össze, elősegítendő így a román betörést Erdélybe. Bukarest ígéretet kapott arra is, hogy fellépését az antant keleti hadserege Szalonikiből kiindulva szintén támogatja.
Románia augusztus 27-én üzent hadat a központi hatalmaknak. Három román hadsereg tört be Erdélybe és kísérletet tettek a nekik ígért területek elfoglalására, majd onnan Budapestet vagy a Bánságot akarták megcélozni. A központi hatalmak sebtében összevont erői Mackensen tábornok vezetésével azonban néhány hét alatt felszabadították Erdélyt. A hadműveletekben közreműködött az 1. osztrák-magyar hadsereg, valamint három honvéd hadosztály. A döntő csatát Brassó térségében vívták október 7-9-én. December 3-án a románok kénytelenek voltak feladni Bukarestet.
Az 1916-os vereségek után Bécsben és Budapesten már a háború befejezésére gondoltak. A hadsereg kiegészítései, a veszteségek pótlása, a hadi igények kielégítése, a katonaság ellátása fegyverekkel, ruházattal és élelemmel egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Ráadásul a nemzetiségek új politikai áramlatainak kialakulása s új államaik kialakítására irányuló törekvése hatott a hadseregben harcolni kényszerülő nagy létszámú szláv és román katonára, ez alapján nagyon nem volt kedve itt harcolni. Ehhez hozzájárult az osztrák-magyar katonák mentalitása is. A háborús vereségek, fegyverszünetekben való haverkodás az ellenséggel, a katonák és családtagjaik nélkülözése elvették hamar a győzelembe vetett hitet, s megkérdőjelezték a háború folytatásának értelmét.
A németek nem hajlottak a békekötésre. Tartottak az USA beavatkozásától az antant oldalán. Ugyanakkor különbékére gondoltak Oroszországgal. A Bruszilov-offenzíva miatt azonban ettől az oroszok elzárkóztak. A Monarchia vezető köreiben felmerült egy általános békekonferencia terve is. Németország nem utasította el, csak azt, ami kívül esett hadicéljain. A békéből nem lett semmi. Németország elindította 1917. február 1-én a korlátlan tengeralattjáró háborút, az USA pedig 1917. április 6-án belépett a háborúba.
A hátország gazdasági, szociális és politikai viszonyai
A háború kitörése után egyből alkalmazták „a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről” és „a hadiszolgáltatásokról” szóló törvényeket. Több helyen bevezették a kormánybiztosi intézményt, a sajtócenzúrát, a statáriumot és az internálás intézményét. A gyárak egy részének termelését a hadiipar szolgálatába állították és katonai ellenőrzés alá vonták. A militarizálást a gazdaság más területeire is kiterjesztették. Az állatállomány egy részét igénybe vették, a hadsereg élelmezésére és a hadieszközök és élelmiszerek szállítására. A háborús termelésre való átmenet volt könnyű. Feltáratlanok voltak az ország nyersanyagkincsei, a katonai behívások miatt megcsappant a mérnöki gárda és a képzett szakmunkásság, hirtelen megjelentek és elmélyültek az államháztartás zavarai. Az elhárításukra indított kísérletek pedig inkább növelték a bajokat. A fedezet nélküli pénz növelte az inflációt, a félévenként jegyzett hadikölcsönök sem pótolták a háborús igényeket, elértéktelenedésük ugyanakkor fokozta a társadalmi feszültségeket. Csökkent a mezőgazdasági termelés és egyre nagyobb nehézségek keletkeztek a lakosság és a hadsereg élelmiszer-ellátásában. Ezért bevezették a jegyrendszert.
A gazdasági élet zavarai, a háborús sikertelenség fokozta az elégedetlenséget. Tükröződött ez a pártok életében is. A parlamenti ellenzék a háborút kezdetben a nemzet élethalál-harcának fogta fel. Csak Adyt foglalkoztatta a „nemzeti pusztulás” komor víziója. A képviselőház üléseit nem napolták el. A mezőgazdasági munkák zavartalan biztosítása, a hadsereg szükségleteinek fedezése, a rokkantak, az özvegyek és árvák sorsa, a szélesebb rétegekben felfogott szociális kérdések és a választójog ügye, a növekvő társadalmi feszültségek enyhítése került a belpolitikai élet homlokterébe. Ezekben a kérdésekben a pártok más-más megoldási módot kerestek. A Függetlenségi Pártból Károlyi Mihály már 1915 végén megkérdőjelezte a háború továbbfolytatását. Andrássy Gyula Alkotmánypártjával és a Katolikus Néppártban egyaránt felmerült a földkérdés demokratikus rendezésére szánt telepítés gondolata vagy a hősök választójogának megadása. 1916-ban a függetlenségi, a szociáldemokrata és a polgári radikális párt kormány elleni kritikája szervezett formát öltött. Nyilvánvalóvá lett az antant gazdasági és katonai fölénye, a bajokat növelte a rossz termés, a súlyosbodó ellátás, a szociális elégedetlenség. Ezekkel már Tisza sem birkózhatott meg. Leküzdésükre elégnek találta a német szövetséget, pártja egységének megőrzését és a maga fanatikus hitét a dualizmus adott rendszerében. A nemzetközi és belső helyzetekből fakadó új folyamatok feltartóztatására maga Tisza se volt képes. Károlyi 1916 nyarán újra egyesítette a függetlenségi pártokat Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt néven. Programjukban követelte a közös ügyek eltörlését, a perszonálunió megvalósítását, az általános, egyenlő, titkos választójogot, mélyreható birtokreformot, a háború befejezését az ország területi integritásának megtartásával, akár különbéke útján is.
1916. november 21-én meghalt Ferenc József. Utóda Károly Ferenc József lett. Koronázására 1916. december 30-án került sor. Reggel az országgyűlés két háza kimondta a király ősi hagyományokon alapuló megkoronázását, majd a Mátyás-templomba vonultak, ahol fényes hintók, díszes gyalogos-és lovas egységek, a fővárosi és vidéki törvényhatósági bizottságok, egyesületek, szervezetek tagjai gyülekeztek. Majd feltűnt a királyi pár hintója, amelyet nyolc fehér ló vontatott. Az élen Tisza István lovagolt. Majd Károly és felesége a magyar himnusz közben az oltárhoz vonult. A hercegprímás elvégezte a bibliai eredetű felkenést, a király vállára tették a koronázási palástot, felövezték a karddal, a prímás és a miniszterelnök a fejére tette a koronát. A király ezután a templom előtt megtette a vágásokat a négy égtáj felé. Eldördült az ünnepi sortűz és megszólaltak a harangok. A fény, a pompa, az arany, a brilliánsok ragyogása estig tartott, amelyet a díszkivilágítás csillogása váltott fel.
Károly lelkes volt, mielőbb véget akart vetni a háborúnak. A polgári radikálisok és a szociáldemokraták is sokat vártak tőle. Tóth Árpád és Juhász Gyula verset írt hozzá. 1917. február 13-án Erdődy Tamást Svájcba küldte felesége, Zita bátyjához, Sixtus pármai herceghez a Monarchia különbéke javaslatával. Kísérlete azonban kudarcba fulladt. Magyarázkodásra kényszerült II. Vilmos előtt. 1917. augusztus.20-ai Vilmoshoz írt levelében érezhető már a vereségtől való félelem.
Károly rendszeresen informáltatta magát a magyarországi belpolitikai viszonyokról. 1917 márciusában magánkihallgatáson fogadta Apponyi Albertet, Zichy Aladárt és Károlyit. Ők nyilvánosságra hozták audienciáik részleteit, amely egy új kormány megalakításáról szólt. Tisza 1917. április közepén a maga stílusában szállt szembe a nyilatkozatokkal. Megrótta őket a kiteregetésért. Tisza eltávolítása már 1917 januárjában felmerült, hiszen Károlynak nem volt akkora puszipajtása, mint Ferenc Józsefnek. Károly azonban egyelőre nem vállalta a kormányváltást. Sőt, 1917. április 28-án Tiszától várta a megfelelő javaslatokat a népjóléti intézkedésekkel és a választójog kiterjesztésével kapcsolatban. A kormány ígéretet tett a javaslatok elkészítésére, pl. a nép közegészségügyi és kulturális igényeinek kielégítése, a munkásbiztosító intézmények reformját, a munkások szakszervezetei jogi állásának megfelelő rendezését. A választójog esetében ragaszkodott a korábbi állásponthoz. Emiatt kellett távoznia Tiszának 1917. július közepén.
Az új kormány Esterházy Móric vezetésével elsősorban a demokratikus választójog programjával alakult meg. Helyet kapott benne a polgári demokrata Vázsonyi Vilmos, a függetlenségi párti Batthyány Tivadar. A kormány helyzete súlyos volt. A gazdasági élet zavarai, a lakosság élelmezési gondjai, a katonaság ellátásra nehéz feladat volt nekik. Mellette Tiszáék zúdították ellene kíméletlen ostromukat, másfelől a parlamenti és azon kívüli ellenzék is összehangolta ellenük az akciót. 1917 nyarán megalakult a Választójogi Blokk, az MSZDP, Függetlenségi Párt és a polgári radikálisok részvételével. Programjuk túlmutatott az Eszterházy-kormány elképzelésein. A választójog mellett magába foglalta a politikai szabadságjogok kiterjesztését és a földreform gondolatát. A kormány két tűz közé szorult, helyzete nem lehetett tartós.
Károly visszalépett korábbi elhatározásától és a konzervatív Andrássy Gyula szűkebb köréhez nyúlt. Megriadt saját lépéseinek következményeitől. Az Esterházy-kormány eltávolításával egyidejűleg a politikában tapasztalatlan király Tisza vízióinak hatósugarába került.
1917 őszére már maga a Monarchia léte, az ország háború utáni helyzete lett a kérdés. Az újra miniszterelnökké tett Wekerle pénzügyi tehetségének remélt kamatoztatása, a gazdaság stabilizálása illúziónak bizonyult. A Wekerle-kormány helyzete is labilis maradt. A parlamentben is szerény súlya lehetett, mivel a Nemzeti Munkapárt volt többségben. Wekerle kormányának tagjaitól is tapasztalhatta a bizalmatlanságot, míg a demokratikus ellenzék több ízben nyílt állásfoglalásra kérte a jogkiterjesztés terén. Voltaképpen a Tisza vezette parlamenti többség és az erősödő demokratikus irányzatok között vergődött. Kezdetben vállalta a választójog kiszélesítését, miközben érzéketlen maradt az egyéb szociális reformok iránt. A konzervatív blokk óvta ezektől a lépésektől. Vállalt feladatával nem is tudott megbirkózni, de nem is mondott le.
A helyzettel nem törődve Wekerlét csak a pénzügyi, gazdasági kérdések rendezése foglalkoztatta, ami a politikai konszolidáció hiánya miatt megoldhatatlan volt. Pedig tervezetek egész sorát készítette el. Erről kudarcai sem térítették le, sőt hozzákezdett a háború utáni gazdasági szanálás programjának összeállításához. Ez semmit se ért. Szavainak nem is volt nagy súlya, de már nem lehetett más útra kényszeríteni.
Kormányának összetétele állandóan változott. 21 minisztere közül végig csak Szurmay Sándor honvédelmi és Zichy Aladár király személye körüli miniszter maradt hivatalában. Ez is mutatta a pergő politikai életet. Kezdetben a választójog kiszélesítésének programján munkálkodtak. 1918 januárjában azonban a két támogató, Batthyány Tivadar és Vázsonyi Vilmos kimaradt a kormányból. Bekerült viszont Szterényi József és Windisch-Graetz Lajos. Ez már jelezte, hogy jelentősen megkopott a kormánynak a szociális reformokra irányuló korábbi kísérlete.
Az 1918 áprilisában átalakított Wekerle-kormány már Tisza elképzeléseihez simult. Ezzel magára vonta a Választójogi Blokk támadásait. Wekerle ekkor megalakította a 48-as Alkotmánypártot. Ezzel se ért el semmit.
A Monarchia szétesése, az összeomlás
A háború kitörésekor a Monarchia nemzetiségei elfogadták az adott államalakulatot, nem törekedtek az elszakadásra. Legfeljebb a birodalmon belüli nagyobb különállásra vágytak. A nyugati hatalmak pedig kezdetben igényelték a fenntartását. A villámháborús terv kudarca, a szerb és orosz frontgyőzelmek után azonban a Monarchia nemzetiségei körében felerősödött a nemzeti eszme, s kialakultak azok a politikai csoportok, amelyek az ő vezetésükkel már új államalakulatok kialakítására törekedtek. Már ekkor kirajzolódott egy Szerbia központú nagy délszláv állam terve. A nagyhorvát állam terve is felmerült. Emellett a fiumei olasz emigránsok Fiume és Isztria Olaszországhoz csatolását követették.
1915 júliusában alakult meg a cseh emigráció Svájcban Tomas Masaryk és Eduard Benes vezetésével, csatlakozott hozzájuk a szlovák Milan Ratislav Sefanik is. 1916 végétől a Birodalmi Tanács nemzetiségi képviselői immár önálló szervezeteket hoztak létre. Így született meg a Cseh Szövetség és a szlovének vezetésével a Jugoszláv Klub. Ők ekkor még a Monarchia föderalista átalakítására törekedtek.
A magyarországi románok nemzeti követelései a háború kitörése után jelentősen bővültek, majd Románia hadba lépése után már a támadó félhez kívántak csatlakozni. A háborúskodás még jobban elmélyítette a románokkal való kapcsolatát a politikai elitnek.
1917-18-ban hasonló folyamatok zajlottak le a többi monarchiabeli nemzetiség esetében is. A csehek és a szlovákok az emigrációban elhatározták a független Csehszlovákia létrehozását. A délszlávok a Belgrád központú nagy államalakulatot tervezték. Anglia, Franciaország és az USA már új államok megalkotását akarta. Elfogadták és támogatták a független csehszlovák és a Belgrád központú nagy délszláv állam létrehozására irányuló törekvéseket. 1917 folyamán pedig felerősödött az önálló lengyel állam létrehozásának igénye.
Wilson 14 pontjának 10. része a Monarchia népei, nemzetei „autonóm fejlődését” helyezte kilátásba, amelyet föderatív átalakításként és felbomlasztásként is értelmezni lehetett. Emellett szó volt még az olasz határok kiigazításáról és Szerbiának tengeri kikötőt ígért. Az új országhatárok kijelölésénél felvillantotta a népszavazás lehetőségét a vegyes etnikumú térségekben. Bár nem fogalmazta meg a Monarchia szétbontását, de a szláv népek számára bíztató volt független államaik létrehozására. Ehhez hozzájárult még az emigráció tevékenységének megélénkülése és a Monarchia gazdasági és katonai gyengülése.
Az 1917-es februári orosz forradalom után sem kapitulált Oroszország, hanem folytatta a harcot. Bruszilov újabb offenzívát indított a keleti fronton június végén, Lemberg térségében, július végén a románokkal karöltve támadtak Moldvában. Ezeket a központi hatalmak visszaverték, de nem kényszerítették Oroszországot megadásra. A Monarchia csapatai az olasz fronton 1917. október végén már 12. alkalommal harcoltak az Isonzónál, most már egy kis eredménnyel: előretörtek a Piavéig.
A központi hatalmak 1917 decemberében Breszt-Litovszkban fegyverszüneti tárgyalásokhoz kezdtek, amelyek eredményesek voltak. A békét 1918. március 3-án írták alá. Két nap múlva Romániával is békét kötöttek, igényt tartottak a romániai nyersanyagforrások egy részére, ennek fejében átadták Romániának Besszarábiát.
A Monarchiában megkezdődtek az elszakadásra irányuló szervezett mozgalmak. 1918. április 8-án Rómában az Olaszországban levő hadifoglyok és emigráns csoportok kongresszust tartottak és önálló államaik létrehozását sürgették. Megtalálhatjuk köztük a jugoszláv, a csehszlovák és a lengyel nemzeti bizottságok számos tagját, továbbá a szerb szkupstina és az erdélyi románok több politikusát. Ugyanilyen gyűlés volt május 15-én Prágában. Júniusban Párizsban megalakult a nagyromán állam létrehozásának programját valló bizottság és Erdély, a Bánát és Bukovina Romániához csatolását követelte. Vezetői Vasik Lucacik és Octavian Goga voltak.
A háború utolsó szakaszában Észak-Olaszországban összeroppantották a Monarchia haderejét. A Balkánon a német, osztrák-magyar és bolgár egységekből álló sereget verte rommá a Franchet d’ Esperey vezette francia, szerb, olasz, angol, görög vegyes válogatott. Az újjászervezés lehetetlen volt. A német és az osztrák hadsereg megkezdte a visszavonulást. Maga Tisza ismerte be a képviselőházban 1918. október 17-én: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elveszítettük”.
Felhasznált irodalom
Magyarország története a 19. században (szerk.: Gergely András). Osiris Kiadó, Bp., 2003.
Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (1914-1945). Történelmi kézikönyvtár sorozat (sorozatszerk.: Simándi Irén és ifj. Barta János), Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Bp., 2005.
Salamon Konrád: Magyar történelem 1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998.