A 20-as évek Amerikája
A 20-as évek Amerikáját a gazdaságban a prosperitás, a politikában viszont a századelő progresszivitásától való visszalépés jellemezte. A korszellemet az „Amerika dolga az üzlet” aforizma fejezte ki. Úgy tűnt, hogy az amerikai üzlet végképp beindult. A gazdasági fejlődés húzóágazata az autógyártás lett.
A vezető gyártó a General Motors volt. Olcsó és népszerű modelljével hamarosan felzárkózott a Chrysler Corporation is, a Ford maradt a helyén, így kialakult az amerikai autóipar máig jellemző hármas megosztása. Hatásuk a városképen is megmutatkozott. A 20-as években a Chrysler és a GM vezetői küzdöttek New York City építészeti arculatának meghatározásáért. Jelképpé váló felhőkarcolóik túlnőttek a századelő előtt épült óriáspalotákon.
A gazdasági konjunktúra és a politikai klímaváltozás az országon belül is komoly népmozgást idézett elő. Kb. 1 millió fekete vándorolt el délről északra. A bevándorlók tisztában voltak az amerikai gazdaságban és háborús erőfeszítésekben betöltött szerepükkel, és ennek megfelelően igyekeztek megtalálni helyüket a modern ipari társadalomban. Ezt a szellemiséget tette magáévá a hálókocsi-kalauzok 1925-ben alapított fekete szakszervezete. A színes bőrűek érvényesülésének országos társasága pedig a fekete Amerika legjelentősebb világi tömegmozgalma lett.
Ennek ellenére 20-as évek nehezek voltak az afroamerikaiak életében. 1918-27 között több mint 400 feketét lincseltek meg az USA-ban. Ezek legtöbbjét a Ku-Klux-Klan hajtotta végre. Mellettük a kelet-európai bevándorlókat politikai ellenségnek nyilvánították, mert behurcolták Amerikába az orosz forradalom szellemiségét. Ellenségnek számítottak a katolikusok és a zsidók, valamint a homoszexuálisok. A Klan tagjai az ország különböző részein jelentek meg, megteremtve a terror légkörét.
A konzervatív protestáns középosztály értékeitől való eltérés elleni keresztes hadjárat tragikus példája volt N. Sacco és B. Vanzetti pere. A két olasz bevándorlót 1920-ban tartóztatták le egy postamester meggyilkolásának vádjával. A koncepciós per évekig húzódott. Anarchista, katonai szolgálatot megtagadó bevándorlókról lévén szó, a bíróság elfogult volt, ami tiltakozó megmozdulásokat váltott ki szinte az egész világon. Bár a bizonyítékok nem voltak elég meggyőzőek, az esküdtszék halálra ítélte őket és 1927. augusztus 23-án villamosszékben kivégezték őket.
A háború után az USA a világ nettó hitelezőjévé vált, így az amerikai pénztőke egyre jelentősebb részének prosperitása a tengeren túli partnerországok konjunktúrájától vált függővé. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a háború után mély recesszió alakult ki. A háború alatt kialakult ipari kapacitás a béke beköszöntével szembekerült a tengeren túli konkurensek versenyével, ami a nemzeti tőke képviselőit még erőteljesebben a gazdasági nacionalizmus felé terelte. Mind magasabb vámokért, illetve az exportot támogató állami beavatkozásért kellett lobbizni. Az intenzív termelés szükségletei megkövetelték azt is, hogy határozottan lépjenek fel az 1919-20-ban kibontakozó sztrájkmozgalommal szemben is. A kötelező szakszervezeti tagság elleni fellépés is hozzájárult a szakszervezetek erőtlenségéhez.
A nyugalomra való hivatkozással már 1918-ban jelentősen korlátozták a bevándorlási szabadságot, majd 1924-ben és 1929-ben törvényben szabályozták a bevándorlási kvótákat. A szociális problémákra és a nagyvárosokra jellemző feszültségek megjelenésére bűnbakot kerestek, ami felerősítette a rasszista tendenciákat.
A baloldaliak ellen hisztérikus kampány kezdődött. 4000 embert tartóztattak le és 250 külföldi radikálist deportáltak Oroszországba, mert lelkesedtek az orosz forradalomért.
A 20-as években a fogyasztói társadalom fejlődését egyre nyomasztóbb légkör jellemezte. Kampány indult a szeszfogyasztás ellen. 1920 januárjától tilos volt a sör, a bor és az égetett szeszesitalok árusítása. Az alkoholtilalom ellenére a Fehér Házban például továbbra is folytatódtak az éjszakába nyúló tivornyák, melyekben a főszerepet a póker és a whisky játszotta. Theodore Roosevelt lánya, Alice így emlékezett vissza a korabeli hangulatra: „A valóságos semmilyen híresztelés nem múlhatja felül! A dolgozószoba tele van cimborákkal… Alig lehetett levegőt venni a dohányfüsttől, a tálcákon meg lehetett találni az összes elképzelhető whisky üvegeit, a kezekben kártya és pókerzseton. A légkört a kigombolt mellények, az asztalra tett lábak és a mindenhol megtalálható köpőcsészék határozták meg”. A törvény megszegése szinte nemzeti sporttá vált az állampolgárok körében is. Százezer számra nyitottak olyan helyeket, ahol házilag gyártott vagy csempészett szeszes italt fogyaszthattak az arra szomjazó emberek. A speakeasy az alkoholtilalom időtartama alatt vált a korszak legjellegzetesebb kocsmájává, ahol az alkoholra vágyakozó közönség kávés-és teáscsészékből itta a löttyöt, amiről azt se tudta sokszor, hogy miből készült. A legnépszerűbb italok a fürdőkádgin, vagyis a borókaléből otthon pancsolt szeszes ital, a sütőtök belsejében érlelt alkoholtartalmú ital, a yak-yak bourbon, amely az amerikai kukoricapálinka előállítását korábban szolgáló hordókban erjesztett italt jelentett. A kismértékben orvosság népszerű elve alapján legálisan is hozzá lehetett jutni alkoholhoz orvosi recept birtokában.
Az igényeket nem csak házilag elégítették ki. Az alkoholtilalom legnagyobb következménye a szervezett bűnözés iparággá válása volt. A több ezer kilométeres amerikai-kanadai határt nem lehetett légmentesen lezárni a szeszcsempészek elől. A csempészek a belföldi elosztásról is gondoskodtak, és ezen tevékenységükből óriási hasznot húztak. A többség ráadásul vizezett árut árult, így csoda volt, ha az alkoholt nélkülöző állampolgárok kiváló minőségű italhoz jutottak. Az új iparág túlságosan sok embert vonzott, amely kisebb harcokhoz vezetett. A különböző bandák egymással harcoltak a megfelelő piaci részesedés kihasításáért, sokszor fegyverrel győzték meg egymást. A bandaháborúk legismertebb alakja a sebhelyes arcú Al Capone volt, aki főleg Chicagóban tevékenykedett. Illegális alkoholforgalmazással és tiltott szerencsebarlangok üzemeltetésével foglalkozott, mégis adócsalásért ítélték el.
Az alkoholtilalom betartatására a szövetségi kormányzat 1920-ban létrehozta a Bureau of Prohibitiont, míg a szervezett bűnözés ellen a Bureau of Investigation-t. Ügynökeik beceneve G-man volt. A szövetségi bűnüldöző szervek sokszor látványos akciókat hajtottak végre: a kamerák kereszttüzében öntöttek ki szeszesital-szállítmányokat csatornalefolyókba vagy semmisítettek meg más módon, törtek össze szeszfőzésre alkalmas berendezéseket.
Az alkoholtilalom pártpolitikailag is megosztotta a lakosságot. A szárazak a republikánusokat, a nedvesek a demokratákat támogatták. A demokraták a választási kampányukba is betették az alkoholtilalom eltörlését. Az 1932-es győzelem után Roosevelt az elsők között módosította a törvényt, amely engedélyezte bizonyos fajta alkoholtartalmú italok gyártását és forgalmazását.
Megváltozott a társadalom különböző rétegeinek életmódja is. A városi középosztály mobilizálódott, és kezdett oldódni a város és a vidék közötti addig éles feszültség. Motelek és éttermek jelentek meg az országutak szélén, megkezdődött a viszonylag tehetősebb rétegek külvárosba költözése, fellendítve az építőipart. Úgy tűnt, hogy a prosperitás sosem ér véget.
Politikai élet az 1920-as években
Az 1920-as elnökválasztás volt az első az USA-ban, amelyen a nők a férfiakkal egyenlő választójoggal vehettek részt. A demokratáknak menniük kellett. Nehezen találták meg jelöltjüket James Cox személyében, könnyebb volt az alelnökjelöltet megtalálni: Franklin Delano Rooseveltet. A Népszövetség ügyét helyezték kampányuk fókuszába, aminek Wilson örült, a közvélemény viszont nem. A Párizs környéki békék ellentmondásossága és a Népszövetség körüli viták megrengették az internacionalizmusba vetett hitet.
A választások esélyese így a Republikánus Párt lett, melynek jelöltje Warren G. Harding volt. Harding túlságosan szívélyes és barátságos jellem volt, apja egyszer ezt mondta neki: „Jó, hogy nem lánynak születtél! Állandóan viselős lennél, mert nem tudsz nemet mondani!” Kezdetben újságíróként kereste kenyerét, majd jóképűsége miatt felfigyelek rá a republikánusok. Karrierje elkezdett felívelni: ohiói szenátor (1899-1903), kormányzóhelyettes (1904-1905). Indult az ohiói kormányzóválasztáson is, de kikapott későbbi riválisától, James M. Coxtól. 1914-ben az USA szenátorává választották. A republikánusok 1920-as elnökjelölő konvencióján ő lett az a jelölt, akit mindenki elfogadott. Harding kampányában a stabilitáshoz való visszatérés hirdette, szakítást az újító hajlammal. A legjobban szeretett elnök szeretett volna lenni. A választásokon minden idők legnagyobb többségével, 61%-kal nyert. Elnökként is megmaradt egyszerű embernek, aki barátai társaságában érzi legjobban magát pókerezés és iszogatás közben. Jellemének köszönhetően az ország történetének legkorruptabb kormányát hozta létre. Ennek élén belügyminisztere, Fall állt. Amerikai kabinettagként ő volt az első a világtörténelemben, aki börtönbe került. Jó pénzért magánvállalkozók rendelkezésére bocsátotta a haditengerészet üzemanyag-készletét. Igazságügy-minisztere, Daugherty vesztegetési pénzeket fogadott el. Titkárán csattant az ostor, aki öngyilkos lett. Sokáig nem élvezhette az életet a Fehér Házban. 1923. augusztus 2-án váratlanul meghalt.
Utóda alelnöke, Calvin Coolidge lett, aki végtelenül visszafogott, visszahúzódó, befele forduló férfi volt. Hallgatagságát számtalan anekdota őrzi. Egyszer egy hölgy fogadást kötött arra, hogy két szónál többet húz ki belőle, melyre a következőt válaszolta: „Maga vesztett”. Egy sor egészségügyi problémája volt: asztma, allergia, hörghurut, köhögés, gyomorbaj. Fáradékony volt, ezért sokat aludt. Karrierjét városi és megyei hivatalokban kezdte. Northampton polgármestere, majd Massachusetts állam szenátora, kormányzóhelyettese, majd kormányzója lett. Az 1920-as választáson alelnökké választották, majd Harding elnök halála után ő lett az USA 30. elnöke. Rá hárult a feladat, hogy az előző kormányzat ügyeinek feltárása után visszaállítsa a bizalmat a Fehér Ház iránt. Bizalomkeltő volt, hogy elődjével ellentétben nem ivott, nem kártyázott. Harding tehetséges minisztereit megtartotta, a korruptakat elbocsátotta, vagy vád alá helyeztette. Ennek köszönhetően indulhatott az 1924-es elnökválasztáson, ahol nagy fölénnyel újraválasztották. Kormányzata folyamatosan csökkentette a különböző adókat, s ezzel hozzájárult a széles körű spekuláció felvirágzásához. A pénzügyminisztere Andrew C. Mellon lett, aki szintén az alacsony adókat támogatta, mellette a magas vámoktól és a lehető legnagyobb üzleti szabadságtól várta a jó gazdasági eredményt. Ez hamarosan gazdasági katasztrófát okozott. A külügyminisztérium élén Frank B. Kellog volt, aki Nobel-békedíjat kapott a francia külügyminiszterrel kötött paktumért. Az 1928-as választásokon már nem indult Coolidge.
A kereskedelmi tárca birtokosa Herbert Hoover volt, aki a republikánusok elnökjelöltje lett a következő választásokon. Mérnökként kezdte karrierjét, negyvenéves korára összegyűjtött egy kisebb vagyont és a közszolgálatnak szentelte életét. Rövidesen Wilson elnök gazdasági tanácsadója lett a párizsi béketárgyalásokon, majd a Harding-kormányban kereskedelmi miniszter lett. Önzetlen és sokoldalú közéleti tevékenysége következtében 1928-ban már az első szavazáson elnyerte a republikánus elnökjelölő konvenció támogatását. Visszahúzódó természete miatt nem szerették a pártban, de a nép körében ő volt az évtized legnépszerűbb republikánus politikusa. Nyolc kivételével valamennyi állam elektori szavazatát megszerezte. 1928-ban a szegénység felszámolását tűzte ki célul, amelyet az emberek elhittek neki. Az ígéretet a valóság kegyetlenül szétzúzta.
A fekete csütörtök és hatása
A gazdasági folyamatok trendjének megváltozását a New York-i részvénytőzsde összeomlása jelezte 1929. október 23-án. A tőzsde túlfűtöttsége már 1928-ban világos volt. A spekuláció azonban folytatódott, és csak 1929 szeptemberében próbálták néhányan lejjebb hozni az irreálisan magas tőzsdeindexet. Ekkor még sokan átmenetinek tekintették a csökkenést, amely október folyamán lavinaszerűvé vált. Október 23-án már több mint hatmillió részvény cserélt gazdát a tőzsdén, s másnap 12.9 millió részvényt adtak el. Pénteken az elnök biztosította az országot a zavarok átmenetiségéről és a gazdaság stabilitásáról. Hétfőn folytatódott az áresés, kedden pedig bekövetkezett a teljes összeomlás.
A pánik az államok más részvénytőzsdéire is gyorsan átterjedt. A tőzsdeindex csökkenése 1932-ig tartott. A részvénytőzsde összeomlása lerombolta a hitelpiacot. A kereskedelem és a beruházások visszaestek, s megkezdődött az elbocsátási hullám. 1932-re 13 millió munkanélküli lett. Ekkor már a lakosság többsége az alultápláltság és az éhezés állapotában volt.
Az elnök elkeseredetten dolgozott, de a válság mélyülése aláásta tekintélyét.
Mindezek már azon rendszermodell válságát jelentették, amely anyagi és erkölcsi vonatkozásban sem volt képes normális megélhetést és együttélést biztosítani az amerikai polgároknak. A Fehér Ház régi gondolkodásmódot tükröző lépései csak súlyosbították a helyzetet. A Smoot-Hawley-féle törvény (1930) a végletekig fokozta a 20-as évek protekcionizmusát, s megadta a kegyelemdöfést a nemzetközi kereskedelemnek. Hoover lépéseket tett a tenyészállatok megmentésére, ám polgártársainak csak annyit tudott mondani, hogy sorsuk csak a fellendüléstől függ, s az rövidesen bekövetkezik. A beteg gazdaság mögött mindinkább kirajzolódtak a társadalmi rendszer mély ellentmondásai is. Az értelmiség a válságra hol a múltba, hol a jövőbe fordulással válaszolt. A társadalom mérnökei közül számosan újszerű intézmények kidolgozásába és előkészítésébe kezdtek.
A világkereskedelem élénkítése és piacaik bővítése érdekében sokan szorgalmazták a szabadabb kereskedelmet. Nagyobb monopóliumok támogatták, hogy az USA vállaljon fő szerepet a számukra fontos piacot jelentő európai gazdaság újjáépítésében. Az exportorientált iparágakkal azonos véleményen voltak a nemzetközi bankok is.
A válság hamarosan nemzetközi méretű lett. A válság mértéke különbözőképpen érintette az egyes földrészeket. Észak-és Dél-Amerikában az ipari termelés mértéke 50, Európában 35, Ázsiában csak 10%-kal csökkent. A mezőgazdaságban az árak zuhanása okozott gondot, mivel az üzemek a termelés növelésével igyekeztek bevételeik csökkenését mérsékelni. Ez legjobban a parasztgazdaságokat jellemezte. A mezőgazdasági válságot leginkább a piacra termelő közép-és nagybirtokok érezték meg. Kevésbé érezték meg a paraszti kisüzemek, legkevésbé pedig az önellátásra berendezkedett hagyományos ázsiai és afrikai családi gazdaságok. A csökkenő jövedelmezőség visszavetette a mezőgazdaság műtrágya-felhasználását és gépesítését. A termelési válság következtében összeomlott a pár évvel korábban helyreállított aranyvaluta-rendszer. Először Dél-Amerikában értéktelenedett el a pénz, majd szép lassan Európában is. Számos ország így kénytelen volt áttérni az árucsere-forgalomra, amelynek legnagyobb kezdeményezője Németország lett. A pénzügyi válság másik fontos következménye a vesztes államok jóvátételi kötelezettségeinek csökkentése, majd teljes elengedése lett.
A válság által sújtott államok kormányai egyre gyakrabban avatkoztak be a gazdaságba. Ezek eleinte mentőakció jellegű hirtelen rögtönzések voltak, amelyek hamarosan egy átfogó rendszerré álltak össze. Ezt a fajta 19. századi liberális elveket tagadó gazdaságpolitikát John Maynard Keynes brit közgazdász dolgozta ki. Szerinte a tartós növekedés fenntartása és a válságok elkerülése érdekében az államnak folyamatosan befolyásolnia kell a gazdasági folyamatokat. Javaslatai között szerepelt a pénzügyi politika ellenőrzése, a nagy jövedelmek megadóztatása és a szegények támogatása. Ezek mellett szorgalmazott olyan állami beruházásokat, amelyek növelik a fizetőképes keresletet. Ezek közé tartoztak a nagy közmunkák, főleg az infrastruktúra fejlesztése.
Keynes javaslatai számos országban meghallgatásra találtak. Európában ennek köszönhetően nőtt az állami beavatkozás szerepe. A legsikeresebb Németország volt. A különböző közmunkaprogramoknak és a kibontakozó újrafegyverkezésnek köszönhetően 6 év alatt 6 millióról nullára csökkent a munkanélküliek száma. A magántulajdon megmaradt, de a termelés az államilag előírt elgondolásoknak megfelelően folyt. 1938-ra már jelentősen meghaladta a válság előtti ipari termelést. Hasonló eredményt ért el Svédország, Norvégia és Japán. Franciaország tartósan gyengélkedett, Nagy-Britannia viszont számottevő kormányzati beavatkozás nélkül lábalt ki a válságból. Az USA-ban volt a legnagyobb a válság, amelyből nagy változások árán sikerült kilábalnia az országnak.
A New Deal politikája
A gazdasági világválság kiszavaztatta a republikánusokat a Fehér Házból. A demokraták újjászerveződtek, Franklin Delano Roosevelt vezetésével a határozott modernizáció, az aktív szociálpolitikát folytató, szükség esetén a gazdasági életbe is beavatkozó, a költekezéstől sem visszariadó párttá alakultak át. Mellé álltak a munkások, a liberálisok, a katolikusok és az etnikai kisebbségek, egyelőre támogatta őket a demokrata érzelmű Dél, és még a déli feketék is elhagyták a republikánus pártot.
Magát Rooseveltet két ízben is le akarták beszélni a politikai pályáról. Gyerekkorában maga Cleveland elnök mondta neki: „Kis ember, különös dolgot kívánok neked! Sohase legyél az Egyesült Államok elnöke.” A kis Franklin azonban egy távoli rokona ezt a hivatást választotta, így ő is arról álmodozott, hogy a nyomába lép. Az édesanyja is próbálta távol tartani a politikától, de az ifjú nem kívánt jogászként tevékenykedni. Először New York állam törvényhozásának szenátora (1911-1913), majd a haditengerészeti miniszter helyette lett. A világháború idején kitűnt rendkívüli aktivitásával, amiért munkahelye összes sikerét neki tulajdonították. Nemsokára már vezető személyiség lett a demokrata pártban, rendszeresen indult a választásokon. Először alelnökjelöltként, majd elnökjelöltként. 1928-ban New York állam kormányzójává választották. 1932-es kampányában meghirdette a New Deal politikáját. Új osztást, új bánásmódot ajánlott az amerikai népnek. Azt ígérte, hogy az elfelejtett emberrel fog törődni, egyszerre ígért költségvetési egyensúlyt és a segélyezés növekedését. A válságnak köszönhetően elsöprő győzelmet aratott. Kormányában üde színfoltként republikánusok és egy nő is helyet kaptak, utóbbi Frances Perkins személyében a munkaügyi tárcát kapta. Roosevelt a leghosszabb ideig kormányzó elnök volt, kerekes székből irányította az országot. A tömegtájékoztatás ezt nem hangsúlyozta, az emberek többsége pedig nem is tudta, hogy mozgáskorlátozott.
Roosevelt 1933. március 4-én tette le a hivatali esküt. A jogos kétségbeesés eloszlatásához először is őszinte hangra volt szükség. Valójában maga se tudta, hogy mi hozza rendbe a beteg gazdaság és társadalom állapotát. Annyi világos volt, hogy az ő feladata lesz az új társadalmi konszenzus kimunkálása az új gazdaság és politikai rend létrehozása érdekében.
Ezeken kívül Amerika működőképességének helyreállításához átfogó stabilizációs programra volt szükség. Legelső lépés a pénzügyi viszonyok rendbetétele volt, amely kötelező bankszünet elrendelésével kezdődött. Tanácsadóival elkészítette a banktörvényt és elfogadtatta a kongresszussal. Beiktatása utáni 8. napon jelentette be a rádióban, hogy másnap a bankok újra kinyitnak, és biztonságosak lesznek.
Az emberek elhitték, és másnap a befizetések meghaladták a pénzkivonás összegét. A pénzügyek stabilizálása magában foglalta a Wall Street működésének szabályozását, valamint egy központi értékpapír felügyelet felállítását is. Utóbbi felállításával a spekulációnak és a tőzsdei manipulációnak vége lett.
A holtpontról való kimozdulás és egyes régóta húzódó problémák megoldása miatt fontosnak bizonyult bizonyos közmunkák beindítása. Legfontosabb a Tennessee-völgyi Hatóság (TVA) felállítása volt, amelynek feladata a Tennesse-folyó komplex szabályozása és villamos áram termelésére való felhasználása volt. Roosevelt kiemelt figyelmet fordított rá.
Száznapos válságkezelő hadművelete lezárásaként fogadta el a Kongresszus az országos ipari helyreállítási törvényt (NIRA), amely 3,5 milliárd dollárt irányzott elő közmunkákra, az ipari termelés fellendítésére és a munkanélküliség felszámolása érdekében. A törvény nagy hangsúlyt helyezett a monopóliumok elleni harcra is. Az újonnan felállított Országos Helyreállítási Hivatal (NRA) rendszeressé tette a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság vizsgálatait a tisztességtelen versenyhelyzetek feltárására és megszüntetésére. Itt születtek először intézkedések a kollektív szerződések lehetőségéről, valamint a minimálbérről is.
A New Deal agrárpolitikájának két fő gonddal kellett szembenéznie: a nyomott mezőgazdasági árukkal és az egyre növekvő terményfelesleggel. Roosevelt a termőterület csökkentését és a farmerek pénzbeli megsegítését kezdeményezte. Csökkentették a gyapottermelést, a búza vetésterületét, s a kukoricatermést 1881-es szintre szorították vissza. A farmerek jövedelme a szövetségi támogatásnak köszönhetően emelkedett.
A New Deal felfüggesztette az aranytranzakciókat. Április közepén az USA letért az aranystandardról. A kormány döntött az arany árának változtatásáról. Mindössze két feltétel volt: valamivel haladja meg a világpiaci árát, és a növekmény legyen kiszámíthatatlan a spekulánsok számára.
A központi intézkedések és intézmények megsokasodása miatt Roosevelt egyre ellenszenvesebbé vált az üzleti körök szemében. Megkapta az osztályáruló és a szocialista megnevezést is. A legsúlyosabb vádpont az államigazgatás felduzzasztása volt az adófizetők pénzén. Ezt az új politika megkövetelte. Az új adminisztratív tevékenységek új hivatalokban szerveződtek meg, ami a központi igazgatási apparátus felduzzasztását jelentette. Mindez megnövelte a végrehajtó hatalom hatókörét.
Roosevelt alatt jött létre a Szövetségi Nyomóiroda (FBI) 1935-ben. A rendvédelem szövetségi szintre emelése a századelő progresszív reformjainak eleme volt. J. Egdar Hoover volt a vezetője 1972-es haláláig. A New Deal bűnüldözési csomagjának részeként a Kongresszus már 1934-ben kibővítette a szövetségi nyomozók hatásköreit, megkönnyítve a letartóztatásokat és kibővítve a fegyverviselés lehetőségét.
A legerőteljesebb ellentámadás a reformokkal kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróságon keresztül érkezett, amely többet is érvénytelenített. Roosevelt hosszú harcot vívott a Legfelsőbb Bírósággal. A bíróság alkotmányellenessé nyilvánította az NRA-t 1935. május 27-én. Ezen kívül érvénytelenítették a mezőgazdaság átszervezéséről szóló, a szénbányákban dolgozók munkakörülményeit rendező és a New York államban dolgozó nők minimálbérét rögzítő törvényeket.
Rooseveltnek nem volt más választása, mint tovább nyitni a munkásosztály felé. Az 1935-ös társadalombiztosítás törvény lehetővé tette, hogy a 65 éves koruk után nyugdíjba vonulók járadékban részesüljenek, az alacsony jövedelműek körében pedig bevezette a családi pótlékot (AFDC). A társadalmi béke helyreállításában fontos szerepe volt az országos munkaügyi törvénynek (NLRA, Wagner-féle törvény, 1935) és a munkakörülményeket szabályozó 1938-as törvénynek. Ebből politikai tőkét kovácsolt Roosevelt: 1936-ban újra megválasztották.
Roosevelt 1937. február 5-én kezdeményezte, hogy emeljék fel a gonosz Legfelsőbb Bíróság létszámát hattal, amennyiben a 70-en felüli bírák nem vonulnak vissza önként. Ezt azonban a Demokrata Párt sem támogatta. Egy idő után a bíróság több-kevesebb önmérsékletet is tanúsított, és nem használt ki minden alkalmat Roosevelt hátbatámadására. Roosevelt ekkor már nem volt hajlandó a kompromisszumra, és javaslatát fenntartotta a Kongresszus leszavazásáig.
A 30-as években folytatódott a nők politikai egyenlősítése is. Roosevelt először nevezett ki nőt miniszterei közé, felesége komoly politikai szerepet játszott First Ladyként. A Demokrata Párt belső megosztottsága miatt elnöksége többnyire gesztusértékű fejleményeket hozott a faji kérdésben is. Rooseveltnek volt egy külön feketékből álló tanácsadó testülete, az északi államokban kinevezték az első fekete bőrű bírákat. 1937-től kezdve legális volt a munkabeszüntetés azokkal szemben, akik megtagadták feketék alkalmazását.
Felhasznált irodalom:
- 20. századi egyetemes történet II. kötet: Európán kívüli országok. (szerk.: Németh István). Osiris Kiadó, Bp., 2006.
- Hahner Péter: Az USA elnökei. Animus Kiadó, Bp., 2012.
- Magyarics Tamás: Nemes vagy naiv kísérlet? Alkoholtilalom az Egyesült Államokban. In: Rubicon 2011/2
- Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Rubicon-Ház Bt., Bp., 2011.