A forradalom kitörésének előzményei:
A háború a kezdeti fellángolás után Magyarországon nagyon gyorsan elvesztette társadalmi támogatottságát. 1918 őszére a magyar társadalom nagy részére az általános békevágy és a társadalmi-politikai változtatás igénye volt jellemző. Magyarország veszteségével kapcsolatban megoszlik a szakirodalom, így azt mondhatjuk, hogy 530 és 660 ezer körüli emberveszteség érhette hazánkat.
A háború mielőbbi befejezését követelő ellenzék vezérévé Károlyi Mihály vált. Károlyi Magyarország egyik leggazdagabb és legtekintélyesebb arisztokrata-nagybirtokos családjából származott. Politikai nézeteit kezdetben a 67-es szabadelvűség jellemezte, majd függetlenségi és konzervatív lett. 1905 óta folyamatosan ott ült a parlamentben. Nem ápolt jó viszonyt Tisza Istvánnal, párszor párbajra is sor került közöttük. Károlyi
már 1918. október 16-án követelte, hogy adják át az ország irányítását azoknak, akik képesek egy új kül- és belpolitika megvalósítására. Pártjával együtt követelte, hogy a király nevezzen ki új kormányt, amely megteremti az önálló Magyarországot, hazarendeli az ország védelmére a külföldön hadakozó magyar katonaságot és az új külügyminiszter azonnal megkezdi a béketárgyalásokat.
Másnap Tisza szólalt fel a parlamentben: "Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elveszítettük". További beszédében arról beszélt, hogy a vereség hatását nemzeti összefogással lehetne mérsékelni, de ez már senkit sem érdekelt. Maga a rendszer szimbóluma is elismerte a vereséget.
Az események meghatározója három ellenzéki párt lett: a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Garami Ernő és Kunfi Zsigmond vezetésével, a Károlyi vezette Függetlenségi és 48-as Párt és a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt. Ez a három párt október 23-án a Károlyi-pártban talált egymásra, megalakítva a Magyar Nemzeti
Tanácsot. Pár órával korábban pedig a Monarchia másik szimbólumának mondható személy, a háromszor is miniszterelnökké kinevezett Wekerle Sándor nyújtotta be lemondását. Wekerle távozási szándékát a király másnap el is fogadta és megkezdődhettek az új kormány megalakítására vonatkozó tárgyalások. Ezek egyelőre eredménytelenek voltak, mert sem a Károlyi-párt, sem a volt kormánypárt tagjai nem voltak hajlandóak egymással nagykoalícióra lépni.
Október 25-én Károlyi a királynál is próbálkozott, de tárgyalásuk eredménytelen volt. Ennek apropóján a Magyar Nemzeti Tanács tagjai elhatározták, hogy nyilvánosságra hozzák egymásra találásukat és közösen megalkotott programjukat. A 70 évvel korábbról vett minta alapján 12 pontba foglalták programjukat, amelyet Jászi Oszkár fogalmazott meg. Követelték a háború azonnali befejezését, az ország függetlenségének megteremtését, mélyreható demokratikus reformok bevezetését és a nemzetiségekkel való megbékélést az ország területi integritásának megőrzésével. Közben egy újabb ember neve merült fel leendő miniszterelnökként, az ifjabb Andrássy Gyula támogatását élvező Hadik Jánosé. Hadik korábban az Országos Közélelmezési Hivatal vezetője volt, Ormos Mária után szabadon ennyit lehetett róla tudni: "Ha Hadik grófról valaki egyáltalán tudott valamit, úgy azt, hogy 1917-1918-ban ő volt felelős az egyre romló közellátásért".
Az elkövetkező napokban továbbra sem jött össze a kormányfőjelölt kiválasztása, Budapesten tüntetés tüntetést követett. A Magyar Nemzeti Tanács egyre erősebb lett, egyre többen fordultak hozzájuk ügyes-bajos dolgaikkal.
Október 27-én újra találkozott a király és Károlyi, aki még magával vitte a beszélgetésre Jászit, Garamit és Kunfit is. IV. Károly megérte Károlyit, hogy utazzon vele Bécsbe. Károlyi abban a hitben vállalta az utat, hogy így megkaphatja a miniszterelnöki kinevezést. Károlyi elutazott és egy városnéző-program helyett egész nap a király hívását várta. Délután hazaküldték és a vonaton tudta meg, hogy Károly nem őt, hanem Hadik Jánost fogja kinevezni miniszterelnöknek. Károlyi még a vonaton megpróbálta rábeszélni József főherceget, hogy nem akar-e a független Magyarország királya lenni. Konkrét választ nem kapott.
Ugyanezen a napon a Nemzeti Tanács nagygyűlést tartott az Országház előtt, ahol mintegy százezren gyűltek össze. Miután a tömeg megtudta, hogy Károlyi az esti vonattal érkezik a Nyugati pályaudvarra, hatalmas tömeg vonult elé. A vonat beérkezése után Lovászy Márton a következőképpen fogadta Károlyit: "Ha nem lettél miniszterelnök a király bizalmából, majd azzá teszünk a nép akaratából". Károlyit hatalmas éljenzés fogadta, napjainkban számos sztár megirigyelhetné ezt a fogadtatást: vállukra vették és úgy cipelték. Útitársát, József főherceget pedig a rendőröknek úgy kellett a hátsó ajtón kimenekíteniük.
Másnap hatalmas tömeg követelte, hogy a Nemzeti Tanács tagjaiból alakuljon meg az új kormány. Köztudott volt, hogy József főherceget homo regiusként küldte IV. Károly, vagyis ő is kinevezheti az új miniszterelnököt. A tömeg egy része elhatározta, hogy 1848 mintájára a budai Várba megy, csak most nem kiszabadítani akarnak valakit, hanem kikényszeríteni a főhercegtől Károlyi miniszterelnöki kinevezését. Az akció egyik legfőbb szószólója a későbbi miniszterelnök, Friedrich István volt. A tömeg mindössze a Lánchíd pesti hídfőjéig jutott, amelyet a rendőrség lezárt előttük. A rendőrök többször felszólították a tömeget, hogy oszoljon fel, amely nem hátrált és megostromolta a kordont. A rendőrség pedig védekezésképpen a tömegbe lőtt, az eredmény három
halálos áldozat lett. A csata után a legtöbb rendőr megijedt és átállt a Nemzeti Tanács oldalára.
Miközben Budapesten éleződött a helyzet, az olasz fronton október 24-én a Piavénél megkezdődött az olasz támadás, amely néhány nap alatt elsöpörte az osztrák-magyar védelmi vonalat. A balkáni haderő sem tétlenkedett, átlépte a Monarchia akkori határát. Most már Bécsben is belátták a háborús vereséget. A Monarchia kormánya fegyverszünetet kért, a megállapodást november 3-án írták alá Padovában. Ekkorra már szinte a Monarchia összes állama kimondta elszakadását az anyaországtól.
A forradalom
A történtek ellenére József főherceg október 29-én Hadikot nevezte ki miniszterelnökké. Hadik kisajátítva a Nemzeti Tanács programját minden jót megígért, de ez senkit sem érdekelt. Az ország többsége radikális változást akart. Hadik kinevezése olaj volt a tűzre. Még aznap több ipari városban munkabeszüntetést
tartottak a gyárakban a hír hallatára. Másnap hatalmas tömeg sorakozott fel Budapest utcáin. A tömeg legnagyobb része a Nemzeti Tanács székhelye, az Astoria Szálló környékén összpontosult és Károlyit éltette. A katonaság is átállt a változást akarók táborába és megalakult a fiatal katonatisztekből álló Katonatanács is Csernyák Imre tartalékos pilótaszázados vezetésével és kidolgozta a forradalmi hatalomátvétel katonai tervét.
A Nemzeti Tanács vezetői mindent megtettek, hogy az események ne torkolljanak fegyveres felkelésbe. A forradalmat azonban nem lehetett feltartóztatni. Az ujjongó katonák őszirózsás és nemzetiszínű kokárdát tűztek sapkarózsájuk helyére, a középületekről leverték a birodalmi címereket. A felkelők éjjel elfoglalták a városparancsnokságot és a telefonközpontokat, reggelre megszállták Budapest stratégiailag fontos pontjait. 31-én egyre csak gyűlt a tömeg, egyre többen álltak a forradalom ügye mellé. Az október végi Budapesten
csak úgy hemzsegtek az utca kövén az őszirózsák. A katonák már korábban ezzel helyettesítették a K feliratot sapkájukon, most már a polgárok is követték ezt az új divatot, az ő sapkáik és gomblyukaik is megteltek a virággal. Ezzel együtt az őszirózsa az esemény névadója is lett.
A nagy tömeg láttán mind Hadik, mind József főherceg megrettent. Hadik telefonált először az Astoriába, tárgyalást javasolva Károlyinak. Nem sokkal később újra csengett az Astoriában a telefon, most József főherceg volt a vonal túlsó végén. Károlyi pedig elindult a Várba. Időközben a hatalmas tömeg láttán megrettent József főherceg visszavonta Hadik megbízatását és az éppen megérkező Károlyit nevezte ki miniszterelnökké. A forradalom ezzel győzött.
A felkelés nélkülözött mindenféle tömeges vérontást, egy halálos áldozata azonban volt. Tisza István Hermina úti villájába egy csapat katona tört be és heves szóváltásba keveredtek a házigazdával, annak feleségével és unokahúgával, Almássy grófnővel. A vita hevében Tisza kontójára írták a háború kitörését és sok millió ember szenvedését. Tisza próbálta magáról hárítani a teljes felelősséget, de a katonák hajthatatlanok voltak. A szobában tartózkodó három embert kegyetlenül meggyilkolták, majd hirtelen távoztak. A gyilkosság híre gyorsan terjedt a forrongó városban. A tömeg elégtételként fogadta, hogy az előző rendszer szimbólumát pont ezen a napon gyilkolták meg. Maga az eset napjainkig felderítetlen és rejtélyes. Az igazi tetteseket azóta sem ismerik, de vannak amolyan összeesküvés-elméletek, hogy Károlyi tetette el láb alól ellenfelét, egyes elméletek még a könyvtáros Szabó Ervint is belekeverték a gyilkosságba. Egyesek Tisza Istvánt mártírnak tartják, ami ebben az esetben nem helytálló, mivel a mártír szó önfeláldozást jelent, a volt miniszterelnök pedig
nem viselkedett éppen úgy a katonákkal, mint aki fel akarja magát áldozni egy cél érdekében.
A Károlyi-kormány megalakulása
Október 31-én még délelőtt megalakult Károlyi Mihály kormánya, amelynek tagjait a Nemzeti Tanács tagjaiból választotta ki. A Függetlenségi és 48-as Pártból Batthyány Tivadar lett a belügyminiszter, Lovászy Márton a vallás-és közoktatásügyi miniszter, Búza Barna a földművelésügyi miniszter, a szociáldemokraták közül Garami Ernő lett a kereskedelmi miniszter, Kunfi Zsigmond a népjóléti miniszter, a polgári radikálisok közül Jászi Oszkár
nemzetiségi miniszter lett, Szende Pál pedig államtitkárként vezette a pénzügyminisztériumot. Pártonkívüliként lett Linder Béla a hadügy-, Nagy Ferenc az élelmezésügyi, Berinkey Dénes pedig az igazság-ügyminiszter. Az új kormány tiszteletben tartotta az alkotmányosságot és még este letette az esküt József főherceg előtt.
Budapesten a kormány megalakulása után is folytatódtak a tüntetések. November 1-én a tömeg a köztársaság kikiáltását követelte. József főherceg nagyon nem szerethette a tömegtüntetéseket, mert ennek hatására felmentette a kormányt a pár nappal korábban tett esküje alól. Az államforma kérdését a kormány egy alkotmányozó nemzetgyűlésre kívánta bízni. Az államforma mellett súlyos kérdés volt a hadsereg helyzete. Károlyi vakon bízott a wilsoni pacifizmusban, egyfolytában Wilson elveit hangsúlyozta. A bökkenő az volt, hogy az antant tagjai ekkor már feladták a wilsoni elveket. A hadügyminiszter, Linder Béla is ezt az elvet vallotta, csak egy kicsit tovább ment klasszikussá vált kijelentésével: "Nem kell hadsereg többé! Soha többé nem akarok katonát látni". Ennek megfelelően november 1-én parancsot adott minden harci tevékenység beszüntetésére, miközben az ellenfél nem pihent. A kormányzat valószínűleg attól félhetett, hogy a hazaözönlő katonák a kommunisták befolyása alá kerülnek. Ugyanakkor a szélsőségekkel rokonszenvező Katonatanács pedig azért szorgalmazta a leszerelést, hogy a polgári kormányzatot megfossza a fegyveres erő bevetésének lehetőségétől.
November 2-án megalakult Budapesten a Munkástanács, melynek vezetői a polgári demokráciát favorizáló szociáldemokratákból kerültek ki. November 5-én a Nemzeti Tanács megállapodott a Katonatanáccsal és a Munkástanáccsal, hogy a nemzetgyűlés megválasztásáig közösen látják el az ideiglenes parlament
feladatait.
A fegyverszünet megkötése
A november 3-án megkötött padovai fegyverszünetet a győztesek egy már nem létező állammal kötötték. A Károlyi-kormány fontosnak érezte, hogy ő maga is megkösse az ellenféllel a fegyverszünetet. Ez főleg azért volt fontos, mert az északi balkáni haderő közeledett a történelmi Magyarország határaihoz és nem úgy
nézett ki, mint aki ott akar majd letáborozni. Károlyi úgy volt vele, hogy egy önállóan kiálló Magyarország jó pont lesz az ellenfél szemében. Egy Károlyi vezette küldöttség indult Belgrádba tárgyalni Franchet d' Esperey
tábornokkal, aki a balkáni antant haderő parancsnoka volt. Az első tárgyalásra november 7-én került sor. A tábornok már a tárgyalás kezdetén érzékeltette a magyar küldöttséggel, hogy nem egyenrangú felek állnak egymással szemben. Közölte velük, hogy Magyarország legyőzött ország és ez alapján fog bűnhődni is
a későbbiekben. A fegyverszüneti szerződésben lényegében egy követelést kaptak, amely nemzetiségi szempontból vitásnak tartotta Magyarország délkeleti és déli területének színmagyar részeit, s az ideiglenes demarkációs vonalat a Maros mentén, továbbá Szabadka, Baja, Pécs és Szigetvár fölött húzta meg a Dráváig. A kormány köteles volt kiüríteni az ettől délre eső területeket. Az egyezmény értelmében Erdély délkeleti részét birtokba vehették a románok, Dél-Magyarországot pedig a szerbek. Károlyiéknak sikerült annyit elérniük, hogy a polgári igazgatás az ő kezükben maradt ezeken a területeken. Az egyezménnyel elégedetlenek voltak Párizsban, a csehek pedig a cselekvés mezejére léptek: bejelentették igényüket 18 felvidéki vármegyére és november 8-án támadást indítottak Nagyszombat és Trencsén térségében.
A magyar kormány válaszolt a támadásra. Az egyezmény 8 hadosztály fegyverben tartását engedélyezte, amelyet ki is állítottak. Linder hadügyminiszter lemondott, utóda Bartha Albert lett. Ő november 11-én elrendelte az új magyar hadsereg felállítását, a nemzetőrség és a polgárőrség átszervezését, az izgága és lumpen elemek eltávolítását.
Az I. Magyar Köztársaság kikiáltása
Novemberre a magyar társadalom egységesen sorakozott fel a Károlyi-kormány mögé és követelte végre a köztársaság kikiáltását. A Magyar Nemzeti Tanács is rájött, hogy a kérdés halaszthatatlan. Egy küldöttség indult Eckartsauba IV. Károlyhoz, aki november 13-án fogadta őket. A király beleegyezett uralkodói jogainak
felfüggesztésébe. Az alkotmányos nemzetgyűlési választásokig a Nemzeti Tanácshoz csatlakoztak a politikai pártok, az érdekképviseleti szervek és a vidéki nemzeti tanácsok képviselői. Ezzel létrejött a Nagy Nemzeti Tanács, amelyet az országgyűlést helyettesítő nemzetgyűléssé nyilvánítottak. A Nagy Nemzeti Tanács elnöke Hock János lett. November 16-án a régi képviselőház kimondta önfeloszlatását, majd erre hivatkozva a
főrendiház is beszüntette tanácskozásait. Ezután az Országház kupolacsarnokában nagy tömeg előtt Hock kinyilvánította Magyarország függetlenségét, bejelentette a király visszavonulását és javasolta a köztársaság kikiáltását. Ezután Nagy György, a Függetlenségi Párt elnöke és egyben a Nemzeti Tanács jegyzője,
ismertette az I. számú néphatározatot, amelynek első cikkelye kimondta: "Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság". A köztársasági elnöki tisztséget nem töltötték be. Az állami főhatalmat a Károlyi-kormányra ruházta. Egyben feladatául szabta ki, hogy a kormány sürgősen alkosson néptörvényeket az általános, titkos, közvetlen, nőkre is kiterjedő választójogról, a sajtószabadságról, a népi esküdtbíráskodásról, az egyesülés és a gyülekezés szabadságáról és a földműves nép földhöz juttatásáról. November 23-ra meg is alkották a választójogi törvényt.
Külső és belső nehézségek
A népköztársaság megalakulásával párhuzamosan egyre világosabbá vált, hogy a szomszédok területre éhesek. A Román Nemzeti Tanács november 9-én felszólította a magyar kormányt, hogy adja át számára a magyarországi románlakta területek feletti hatalmat. November 13-án Jászi Oszkár vezetésével Aradon tárgyalás kezdődött a románok képviselőivel. Jászi két javaslatot is megfogalmazott, a románok mindkettőt visszautasították. Közben a támadó csehszlovák egységek Pozsony térségébe értek, ahol a magyar katonaság
visszaszorította őket. November 25-én az újvidéki Szláv Nemzeti Gyűlés kimondta a dél-magyarországi megyék csatlakozását Szerbiához, december 1-én a gyulafehérvári erdélyi román gyűlés a Romániához való csatlakozás mellett döntött. A határozatokat Párizs is elismerte.
A magyar kormány kezdeményezte, hogy a békeszerződés megkötéséig egy magas szintű antant küldöttség figyelje a rendet. Az antant összesen Fernand Vix alezredest küldte, aki egy jegyzéket is hozott magával. Az alezredes december 3-án ismertette a róla elnevezett jegyzéket, amelyben Szlovákia azonnali kiürítését
követelték. Közben már folytak a tárgyalások a csehszlovák követtel, Milan Hodzával. December 6-án Hozda és Bartha megállapodtak egy demarkációs vonalban, amely figyelembe vette a nemzetiségi viszonyokat, így a Csallóközt és a többi magyarlakta területeket magyar kézen hagyta. Prágában természetesen visszautasították a megállapodást. Novemberben nem csak támogatói voltak már a Nemzeti Tanácsnak. Jobb-és baloldalról egyaránt érte támadás a kormányt. A Moszkvából hazatért Kun Béla társaival és itthoni elvbarátaival november 24-én megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját. Legfontosabb feladatuknak tekintették a polgári kormányzat lehetetlenné tételét. A csapatot az orosz bolsevik vezetés szponzorálta, ami lehetővé tette, hogy szépen hangzó ígéreteiket nagy példányszámú újságokkal és röplapokkal terjesszék. Az egyre nagyobb nyomorban levő városi tömegek pedig sorsuk jobbra fordulását látták a kommunistákban. Egyre több ember vált a proletárdiktatúra hívévé. Bartha kész volt a rendőrséget is bevetni a fenyegető vörös veszedelem ellen, de ebbe Károlyi nem egyezett bele. A tisztikar jelentős része a leszerelések hatására jobbra tolódott és szervezkedni kezdett. November 30-án létrejött a Magyar Országos Véderő Egylet, amely a bajtársi szellem fenntartását és az érdekvédelmet tartotta szem előtt. A tagok nagy része a katonai diktatúrában látta a megoldás kulcsát. A szervezet 1919 januárjában választott elnököt a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula
személyében. Szintén 1918 novemberében alakult meg az Ébredő Magyarok Egyesülete, amely széleskörű társadalmi mozgalmat kívánt szervezni nacionalista alapon, azonban hatóköre egyelőre eléggé szűk maradt. A kormány nem kímélten a jobboldalt sem, a MOVE szinte azonnal feloszlatásra került. December végére újabb külpolitikai csapások jöttek. December 23-án egy jegyzék érkezett Párizsból, amely semmisnek nyilvánította a Bartha - Hodza megállapodást, és követelte, hogy a magyar csapatokat vonják vissza a Duna - Ipoly - Rimaszombat - Ung - Uzsok vonaltól délre. Egyben a románok is engedélyt kaptak, hogy átlépjék a belgrádi egyezményben kijelölt vonalat, így ők karácsonyra elfoglalták Kolozsvárt. A csehszlovákok birtokba vették Kassát és Pozsonyt, a délszlávok a Muraközt, a balkáni francia csapatok pedig Szegedet.
Kormányválság
1918 végére a kormány válságos helyzetbe került és felvetődött átalakítása is. Szóba került egy szociáldemokrata vagy egy polgári kabinet létrehozása. Utóbbinak volt több esélye, mivel többen úgy vélték, hogy az elkövetkező béketárgyaláson egy polgári kormány több sikerrel képviselhetné az országot. Ezt az elvet
vallotta a szociáldemokraták vezetője, Garami Ernő is. A miniszterelnöki pozíció legfőbb várományosa Lovászy Márton lett, akit még Károlyi is támogatott. Lovászy látta a városokban tapasztalt nyugtalanságot és a vörös
veszedelmet, így csakis az antant támogatásával volt hajlandó kormányt alakítani. 1919. január 5-én felkereste Vix alezredest, aki semmilyen választ nem adott a támogatására. Ezek után maradt minden a régiben. Január 8-án a Károlyi-kormány bejelentette lemondását, majd 3 nappal később a Nemzeti Tanács Károlyit ideiglenes
köztársasági elnökké nyilvánította, a miniszterelnöki széket pedig Berinkey Dénes kapta meg. A Nemzeti Tanács határozatban kimondta, hogy néptörvényeket csak Károlyi hozzájárulásával hozhat a kormány, aki bármely minisztertanácson részt vehet, s jelenlétében az elnöklés joga is megilleti. A külügy irányítása
is Károlyi kezében maradt. Január 18-án alakult meg a Berinkey-kormány, amelyben nagyobb szerepet kaptak a szociáldemokraták és a parasztság képviselőjeként miniszteri tisztséget kapott Nagyatádi Szabó István, viszont nagy meglepetésre Jászi Oszkár kimaradt a kormányból.
A kormányválság az átalakulással sem múlt el. Január 25-én a Károlyi-párt kettészakadt és a többség Lovászy vezetésével ellenzékbe vonult.
A kápolnai földosztás
1919. február közepén meghozták a földreformról szóló néptörvényt, amely lehetővé tette az 500 kat. holdon felüli nagybirtok és a 200 kat. holdon felüli egyházi birtok kártalanítás melletti kisajátítását. Ezekből a földekből javarészt 5-20 holdas családi birtokokat akartak kialakítani. Elsősorban a gazdasági cselédek és a földmunkások között kívánták felosztani a földeket, előnyben részesültek a hadviseltek, a rokkantak és hozzátartozóik. A földosztás amolyan PR-szerű megkezdése volt Károlyi tevékenysége kápolnai birtokán február 23-án. Kál határában ő maga kezdte meg hitbizománya felosztását. A földosztás máshol nem
folytatódott, a földbirtokosok nem hajlottak erre.
Márciusra a kormánynak teljesen megcsappant a társadalmi támogatottsága. A munkásságot és a kispolgárságot befolyása alá vonta a kommunisták propaganda-hadjárata. A parasztság közönyös volt, a polgári erők többsége a Lovászy-féle ellenzéket támogatta.
A Károlyi-rendszer bukása
A kommunisták egyre több tüntetést szerveztek és szinte maguk mellé állították a lakosságot. Mindenáron a polgári kormány lejáratására törekedtek. Eleve olyan jelszavakat tűztek zászlajukra, amelyeket a Berinkey-kormány képtelen volt teljesíteni. Ezzel tovább hergelték a tömeget. Január végére már a belügyminiszter
felhatalmazást kapott a kommunista veszély minden áron való megállítására. Január 28-án a Munkástanács minden lehetséges helyről kitiltotta a kommunistákat, akik ezután sem törtek meg. Inkább a befolyásuk alá vont
tömegeket egyre radikálisabb akciókra ingerelték. Ennek köszönhetően február 20-án a tömeg megtámadta a Népszava szerkesztőségét, mivel szerintük a lap megsértette őket. Az incidens során megölték a szerkesztőség 6 védőjét, akik között rendőrök is voltak. Ennek köszönhetően már intézkedni lehetett, így 77 kommunista vezetőt őrizetbe vettek, 32 a Gyűjtőfogházba került. A párt helyiségeit bezáratták, a Vörös Újságot pedig betiltották. Ezek azonban ideiglenes intézkedések voltak, a kormány semmit sem tudott tenni a kommunisták ellen. Ugyan bennmaradtak a vezetők a Gyűjtőfogházban, de bárkit fogadhattak, bármiről tárgyalhattak. Sőt még a Vörös Újság is megjelenhetett újra. A fogház egyfajta politikai klubbá vált. Kun Béla itt egyezett meg a szociáldemokratákkal való együttműködésről.
A végső döfést az antant adta meg Károlyi rendszerének. A január közepe óta ülésező békekonferencia egy újabb jegyzéket küldött Vix alezredessel, amely követelte, hogy a magyar kormány vonja vissza az akkor még a Szatmárnémeti - Nagyvárad - Arad vonaltól keletre álló csapatait a Debrecen - Szeged vonalig. Károlyi elfogadhatatlannak tartotta a követeléseket és közölte Vixszel, hogy nem hajlandó ezt aláírni. Ezt közölte a minisztertanáccsal is. Az anarchia és a bolsevizmus elkerülésének lehetőségét egy szociáldemokrata kormány
megalakításában látta. A minisztertanács a kormány lemondása mellett döntött, Károlyi eredetileg maradt volna a helyén. Arra azonban Károlyi sem számított, hogy a Gyűjtőfogházban a kommunisták és a szociáldemokraták megegyeztek egymással és a proletárdiktatúra kikiáltása mellett döntöttek. Károlyit egy lemondó nyilatkozattal félreállították, aki a történteket tudomásul vette és visszavonult. A kommunisták elérték céljukat.
Felhasznált irodalom:
20. századi magyar történelem 1900-1994. (szerk.: Gergely Jenő - Pölöskei Ferenc - Izsák
Lajos). Korona Kiadó, Bp., 1997.
Hajdú Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Napvilág Kiadó, Bp., 2012.
Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914-1945. Történelmi Kézikönyvtár
sorozat (sorozatszerkesztők Simándi Irén és Ifj. Barta János). Csokonai Kiadó,
Debrecen, 1998.
Ormos Mária: Világháború és forradalmak 1914-1919. Magyarország története 17. kötet
(főszerkesztő Romsics Ignác). Kossuth Kiadó, Bp., 2009.
Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság. Labirintus sorozat (sorozatszerkesztő:
Steinert Ágota). Helikon Kiadó, Bp., 1988.
Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Rubicon-Ház Bt., Bp., 2011.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Bp., 2005.
Salamon Konrád: Magyar történelem 1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998.