A forradalmak előzményei
Európa harmadik nagy forradalmi hulláma 1848-ban kezdődött el, amely nem lepett meg senkit. Itáliában és a lengyel területeken 1815 óta szinte minden évtizedben volt valamilyen megmozdulás. 1846-ban Krakkóban került sor felkelésre, ennek oka a galíciai parasztkérdés rendezetlensége, az etnikai, gazdasági ellentétek, valamint a lengyel területeket felosztó hatalmak igénye a városállamra kedvező társadalmi, politikai hátteret biztosított az elégedetlenkedő mozgalmaknak. Az emigráció és a helyi forradalmi csoportok Galíciát és a Poroszország fennhatósága alá tartozó Poznant akarták elfoglalni, hogy innen megtámadhassák Oroszországot. A poroszok azonban február folyamán letartoztatták a vezetésre kiszemelt Mierolawskit. A krakkói szenátus segítséget kért, mire az osztrákok megszállták a várost. Ennek ellenére kirobbant a felkelés és 1846. február 20-án kiűzték az osztrákokat Krakkóból. Bécs azonban a nyugat-galíciai parasztfelkelőket fordította a város ellen, s ez és az osztrák-orosz katonai közbelépés véget vetett a felkelésnek. Krakkó pedig a három nagyhatalom közös egyetértésével Bécs fennhatósága alá került.
A másik előzmény az 1847-es svájci polgárháború volt. Itt 1830-ban liberális alkotmányt fogadtak el, amellyel Svájcot föderatív állammá kívánták alakítani. 7 konzervatív és katolikus kanton 1845-ben katonai védelmi szövetségre lépett, amelyet Sonderbundnak neveztek el. A Sonderbundot 1847 júniusában a Szövetségi Gyűlés feloszlatta, a szenvedő fél azonban ezt nem fogadta el. A Gyűlés 1847 november 4-én hadat üzent és kitört a polgárháború. Ausztria, Poroszország és Franciaország egyetértett a beavatkozással, főleg mivel Svájc példa lehet a többi lázadni szándékozó csoportoknak. London nem értett egyet a beavatkozással. Végül a polgárháború a Szövetségi Gyűlés győzelmével ért véget, a Sonderbund megszűnt.
A forradalmak igazi kiváltó oka egy gazdasági válság volt. 1845-ben és 1846-ban nagyon rossz volt a termés, emiatt mindenhol megemelkedett az élelmiszerek ára. Ennek függvényében az emberek egyre inkább élelmiszerre költötték pénzüket, az iparcikkek vásárlása háttérbe szorult. A válság emiatt átterjedt az iparra is. 1847-ben ugyan már bőséges termés volt, a bizonytalanság továbbra sem csökkent. A válság okozta elégedetlenség liberális forradalmi eszmékkel társulva vezetett az európai forradalmi mozgalmakhoz. Ugyan a láncreakció 1848. január 12-én indult el a szicíliai Palermóból, elterjedésében Párizsnak volt meghatározó szerepe. A továbbiakban sorra vesszük azon európai országokat, ahol 1848 tavasza döntő fordulatot hozott: Franciaországot, Németországot, Ausztriát és Itáliát.
Franciaország
Az 1846-os válság Franciaországban is éreztette hatását, egyre többen küzdöttek megélhetési gondokkal. A gazdasági válság kikezdte a rendszer alapjait. Thiers már 1848 januárjában érezte a leendő veszélyt. Az ellenzék nyilvános vacsorákon követelte a választójog kiterjesztését. Ezeket a vacsorákat nevezték bankettnek. Az 1848. február 22-re terveztek egy bankettet, amelyet a kormány betiltott, amely tüntetéseket és fegyveres összecsapásokat eredményezett Párizsban. Másnap a várost ellepték a barikádok. A nemzetőrség közvetíteni próbált, a király pedig leváltotta Guizot-t. Egy esti felvonuláson véletlenül lövöldözés tört ki, amit a megijedt nép mészárlásnak titulált és folytatta a harcot. 24-én Lajos Fülöp Angliába menekült. A képviselőházba betörtek a felkelők, majd a képviselők a Városházára mentek és ideiglenes kormányt alakítottak.
Az új kormány liberális (Dupont, de l’Eure, Arago, Garnier-Pages, Crémieux) és radikális republikánusokból (Lamartine, Ledru-Rollin) állt, és Louis Blanc személyében a történelemben először tagja lett egy szocialista is, valamint Alexandre Martin, akit csak Albert, a munkásnak neveztek. A miniszterelnök Dupont lett. Február 24-én kikiáltották a köztársaságot, deklarálták a munkához való jogot, a férfiakra kiterjedő általános választójog alapján általános választást írtak ki, a gyarmatokon felszámolták a rabszolgaságot, biztosították a teljes sajtószabadságot, és bezárták az adósok börtönét. Párizsban 10 órára, vidéken 11-re csökkentették a munkaidőt, a munkanélkülieknek nemzeti műhelyeket hoztak létre, amelyek a munkanélküli-segélyezés központjává váltak.
Az áprilisi választásokat a konzervatívok nyerték meg, a május 4-én összeülő alkotmányozó nemzetgyűlés képviselőinek többsége monarchista és mérsékelt republikánus volt. Május 15-én tüntetők özönlöttek a képviselőházba, mire a képviselők bebörtönözték a szocialista vezetőket. A nemzeti műhelyek rendszerét támadta az Ideiglenes Kormány. Június 21-én bezárták a nemzeti műhelyeket arra hivatkozva, hogy túl sokba kerülnek. A következő napokban a város keleti részén újra emelkedni kezdtek a barikádok. Az elkövetkező két napban véres utcai harcok során Cavaignac tábornok hadserege több ezer felkelőt kivégzett, 11.000 ember börtönbe került.
A konzervatív republikánusok átvették a hatalmat. Visszaállították a 12 órás munkanapot, visszaszorították a forradalmi klubmozgalmat és a baloldali sajtót. Az alkotmányozó nemzetgyűlés új alkotmányt fogadott el, amely a végrehajtó hatalomnak széleskörű jogokat adott. A köztársasági elnököt a lakosság férfi tagjai választották meg, aki törvényeket javasolhatott, feloszlathatta a törvényhozást, ő nevezte ki a tisztviselőket, a megyeék prefektusait és alprefektusait.
December 10-én tartották meg az elnökválasztást, amelyet meglepetésre egy bizonyos Louis Bonaparte nyert meg a szavazatok háromnegyed részével. A végrehajtó hatalom birtokában jó esélyei voltak arra, hogy fokozatosan kiépítse egyszemélyi uralmát.
Németország
A francia forradalom márciusban átterjedt Németországra is. A közepes nagyságú államok hercegei nem tanúsítottak ellenállást, sőt a liberális és nemzeti ellenzéket is bevonták a kormányokba. Heidelbergben a március elején összegyűlt ellenzéki vezetők a frankfurti előparlament összehívásáról határoztak.
Március 18-án Berlinben népfelkelés tört ki. A katonaság egy félreérték következtében a tömegbe lőtt, mire a berlini utcákon elkezdtek emelkedni a barikádok. IV. Frigyes Vilmos nem tudta mit csináljon, majd elrendelte a katonaság visszahívását. Aztán azon az elven, hogy nem tudja legyőzni a forradalmárokat, akkor csatlakozik hozzájuk és március 21-én végiglovagolt Berlin utcáin, uniformisán a forradalom fekete, vörös, aranycsíkos színeivel. Ezután bejelentette, hogy április 2-ára összehívja az egyesült Landtagot, és kiállt a poroszországi és németországi alkotmányozás mellett. Március 22-én a népképviseletről és a polgári jogokról kiadott proklamációja pedig Poroszország liberális, alkotmányos állammá alakításának ígéretét tartalmazta.
Március 31-én a frankfurti előparlament megkezdte tanácskozását. Az első ülésen Gustav von Struve a monarchia megszüntetését és az USA-hoz hasonló föderatív szövetségi alkotmányozást továbbá az előparlament összes lehetőségeinek kihasználását, a parlamentarizálódási folyamat teljes lezárását és az események ellenőrzését sürgette. Beadványát túl radikálisnak találták. Az egységet és a szabadságot inkább az angol mintájú alkotmányozással vélték elérhetőnek. Az előparlament elhatározta az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását, de a német alkotmány részleteivel kapcsolatban nem foglalt állást.
Struve ezután visszatért Badenbe, ahol megkísérelte, hogy a köztársaságot fegyveres úton vívja ki, majd kiterjessze egész Németországra. Azonban április 20-án a kormánycsapatok leverték. Híveivel együtt Svájcba menekült.
Május 18-án az alkotmányozó gyűlés képviselői a frankfurti Szent Pál-templomban megkezdték a tanácskozást. Elnökké a hesseni Heinrich von Gagern választották.
A nemzetgyűlés 1849. március 27-én fogadta el a birodalmi alkotmányt, amely főleg a külpolitika, a hadsereg, a törvényhozás és a gazdaság területén erős hatalommal rendelkező császárságot irányzott elő. A császárnak csupán felfüggesztő hatályú vétójogot engedélyeztek, a Birodalmi Gyűlés határozatait a Reichstagnak kellett jóváhagynia. 1849. március 28-án a nemzetgyűlés IV. Frigyes Vilmost német császárrá választotta.
Időközben Poroszországban Vilmos megszilárdította márciusban megrendült hatalmát. A július közepi újabb berlini megmozdulások láttán a polgárság a nyugalom és a biztonság garanciáit a királytól várta. A porosz nemzetgyűlés üléseit felfüggesztette. A határozatot az alkotmányozó klub államcsínynek minősítette, ellenállás alakult ki vele szemben. November 12-én kivételes állapotot rendelt el Berlinben. A porosz kormány a nyugtalanságot a hadsereggel, a rendőrséggel és politikai eszközökkel is igyekezett leszerelni. 1848. december 6-án királyi rendelettel alkotmányt hirdetett ki, amely a feloszlatás alatt levő nemzetgyűlés tervezeteire épült. Kétkamarás törvényhozást vezettek be, a népképviselőket általános, titkos és egyenlő választójog alapján választották, a bírói hatalmat törvényileg korlátozták, az állami pénzügyeket a népképviselet ellenőrzése alá helyezték, amely elfogadta a költségvetést. Poroszország dekrétummal alkotmányos monarchia lett.
A király rövidesen módosította az alkotmányt. 1849 májusában az általános választójogot háromosztályos választójoggal váltotta fel.
A porosz király április 3-án visszautasította a császári koronát. Ezt azzal indokolta, hogy ehhez nem érez elég erőt magában, különösen nem az ország 1/3-ának elvesztése árán, a korona Ferenc Józsefet illeti. Ezzel lezárult az egységes Németország parlamenti monarchikus alkotmányos állammá alakításának frankfurti kezdeményezése. Emiatt a birodalmi alkotmány nem léphetett életbe, noha 28 kisebb állam április 14-én elfogadta azt. Poroszország május 14-én visszahívta nemzetgyűlési képviselőit Frankfurtból, másokat is visszahívtak. Még május 26-án a nemzetgyűlés a néphez fordul, hogy még a megmaradt 100 taggal határozatképes, azonban 31-én Stuttgartba helyezték át székhelyüket. Innen június 17-én utasították ki őket. Ezzel végleg lezárult a reményteljes kísérlet.
Ausztria
Az 1848-as összeurópai forradalom egyik legfontosabb színtere Bécs. Itt március 13-án a polgárok és a külvárosi munkástömegek radikális fellépése kényszerítette ki a változást. Metternichet menesztették, a cenzúrát megszüntették, és kilátásba helyezték a Reichsrat egybehívását. A császár kormányt alakított, amelynek élére Kolowrat került, majd egymást gyorsan váltva liberális hírben álló politikusok. A szakágak élére minisztereket neveztek ki.
Először jött létre működőképes és felelős kormány. Felelőssége abban állott, hogy miniszterei ellenjegyzésekkel garantálták, az uralkodói elhatározások nem állnak ellentétben a törvénnyel.
A hatalmat Bécsben a győztes polgárság gyakorolta. Létrehozta saját fegyveres testületét, a Nemzeti Gárdát. Miközben a birodalom peremvidékeit Milánótól Pestig átjárta a forradalom lángja, az osztrák tartományok városai nyugodtak maradtak. Egyedül Prágában használták ki a csehek a helyzetet, hogy nemzeti mozgalmuk politikai követeléseit megfogalmazzák. Parasztmegmozdulásokra csak elszórtan került sor. Galíciában a helytartó önhatalmúlag kihirdette a feudális szolgáltatások azonnali beszüntetését. Néhány alpesi tartomány követte a példát.
Bécsben az új kormány minden téren engedményekre kényszerült. Az alkotmányos követelésekre kész tervezettel válaszolt április 25-én és ki is hirdette a császár nevében. Az összes paraszti terhet és szolgáltatást 1849 januári kezdettel eltörölte.
A német egység ügyében is engedett: az örökös tartományokban is lezajlottak a választások a frankfurti parlamentbe.
A kormány április alkotmánya a személyi és szabadságjogok kodifikálásában megfelelt a liberális polgárság várakozásainak, a szélesebb közvélemény azonban heves kritikával fogadta oktrojált volta és túlzottan centrista jellege miatt és mert a császárnak egy sor döntő kérdésben abszolút vétójogot biztosított. A kormány erre visszavonta saját alkotmányát. Egy újnak kidolgozására összehívta a Reichsratot. Az ugyanekkor kibocsátott választójogi rendelet vagyoni cenzushoz kötötte a választáson való részvétel jogát. Repedés mutatkozott meg a forradalmi erők táborában a liberálisok és a radikálisok ellentétei miatt.
A megosztottságot kihasználandó kormány kísérletet tett a demokratikus tábor bázisát képező egyetemisták lefegyverzésére. Védelmükre május 15-én megmozdultak a külvárosok szegényei.
A demokraták demonstrálták erejüket, a megrémült uralkodó Innsbruckba menekült, követte őt az udvar és a nemesség több tagja.
A nyár folyamán Ausztria szerte sor került radikális csoportok elszórt fellépéseire. A prágai szláv kongresszus idején fegyveres felkelés tört ki a városban. Ez alkalmat adott Alfred Windisch-Gratz hercegnek, hogy Prágát lövetve megmutassa: megvédi a dinasztiát és a birodalmat a forradalom ellen.
A polgári forradalomnak Ausztriában is az alkotmányosság megteremtését és a feudalizmus lebontását kellett intézményesen megoldania. Júliusban ült össze Ausztria első választott parlamentje Bécsben. A Reichsrat a jobbágykérdéssel kezdett. Kimondták a jobbágyi viszonyok megszüntetését. A megváltás anyagi terheit részben az állam vállalta magára, részben a parasztoknak kellett kifizetniük. Ez volt a forradalom legnagyobb ausztriai eredménye.
Október 3-án császári manifesztum feloszlatta a magyar országgyűlést. Bécs demokratikus erői akadályozták meg, hogy a bécsi helyőrségből október 6-án csapatokat vezényeljenek a magyarok ellen. Segítségükre keltek az egyes sorkatonai alakulatok és a bécsi nép. A fegyverraktárakból a tömeg felfegyverkezett, Theodor Latour hadügyminisztert közben felkoncolta.
A forradalom utolsó szakasza védekezés volt, újabb követeléseket nem fogalmaztak meg. Közben az Olmützbe menekült udvar Windisch-Gratzet bízta meg, hogy teremtsen rendet Bécsben. A császár csapatok október 23-án körülzárták Bécset, és 8 nap után elfoglalták. A felkelők 9 vezetőjét kivégezték.
Ez meghozta a fordulatot. Az udvar nyíltan hozzáfogott hatalma restaurálásához. November 21-én Felix Schwarzenberg alakított kormányt. December 2-án I. Ferdinánd lemondott a trónról Ferenc József javára. Windisch-Gratz megindult Magyarország ellen.
A frankfurti parlament csak akkor volt hajlandó Ausztriát a jövendő nagynémet egységállam részeként elfogadni, ha az egykor Német Szövetséghez tartozó tartományait különválasztja a nem német tartományaitól. Ez a birodalom felbomlását jelentette volna. Az osztrák kormány november 27-én elutasította a kérést.
1849. március 4-én kibocsátották az olmützi oktrojált alkotmányt, amely az uralkodó és a kormány hatalmát megnövelte az alkotmányos testületekkel szemben.
Itália
A forradalmak kirobbanása
1848 első napjaiban még csak békés tiltakozóakciók zajlottak. Milánóban az egyetem fizikaprofesszora dohány bojkottra szólította fel polgártársait, akik hallgattak rá. Este a rendőrök és osztrák hazafiak szivarozva provokálták az olaszokat, másnap már vér folyt. Végül az osztrák lovasság teremtett rendet. A dohány bojkott január 9-én Paviában még véresebb összecsapáshoz vezetett.
1848. január 12-én Palermóban népfelkelés tört ki a Bourbon-uralom ellen. Barikádokat emeltek, fegyveres csoportok támadtak a királyi lovasságra, hatalmas tüntető tömeg követelte az 1812-es alkotmány visszaállítását, a szabadságot. A Bourbon rendőrség és hadsereg bezárkózott laktanyáiba és átengedte a várost a palermóiaknak, akik 10 napos elszánt küzdelemben kiűzték a nápolyi király 15 ezer főnyi helyőrségét a városból. A királyi csapatok rövidesen kivonultak egész Szicíliából. Február 2-án ideiglenes szicíliai kormány alakult, amely hamarosan proklamálta a sziget függetlenségét, és újra életbe léptette a napóleoni idők alkotmányát. Hamarosan Nápolyban is forrongás kezdődött. II. Ferdinánd (1830-59) Február 10-én alkotmányt bocsátott ki.
A forradalmak hírére Torinóban március 4-én Károly Albert aláírta a Statutót, a Szárd Királyság oktrojált alkotmányát, alkotmányos királyságot létrehozva, választott képviselőházzal és a király által kinevezett szenátussal. A király a végrehajtó és a bírói hatalom feje, a parlamenttel együtt gyakorolja a törvényhozó hatalmat is. Kinevezi a kormányokat, amelynek el kell nyerni a parlament bizalmát is. Az alkotmány biztosítja a törvény előtti egyenlőséget, a sajtó-, a gyülekezési- és a gondolatszabadságot, a magántulajdon sérthetetlenségét. A katolikus vallást egyetlen államvallásként definiálja, de tolerálja a többit is. Károly Albert aláírta a választói törvényt is, amely szerint választójoggal rendelkezett minden 25. életévét betöltött férfi, ha tudott írni és olvasni, és ha évente legalább 40 líra adót fizetett. Az alkotmány aláírása után Cesare Balbo alakított kormányt.
A Bécsben kirobbant forradalom híre március 13-án érkezett Velencébe, 17-én Milánóba. A velenceiek március 17-én kiszabadították a börtönből Daniele Manint, a liberálisok vezetőjét. 18-án felkelt Milánó népe is, megtámadta a 14 ezer fős osztrák helyőrséget, 5 nap alatt kiűzte őket a városból.
„Ötnapos felkelés” Milánóban (le cinque giornate di Milano), 1848. március 18–22.
„Ötnapos felkelés” Milánóban (le cinque giornate di Milano), 1848. március 18–22.
A velencei polgárőrség március 22-én elfoglalta az Arsenalét (fegyvergyár vagy tár) és az osztrák kormányzó palotáját. Manin a Szent Márt téren kihirdette az osztrák uralom bukását és a köztársaság újjászületését. Az osztrákok kiürítették a várost. Közben egymás után keltek fel Lombardia, Velence, Pármai és a Modenai hercegség városai is, a központokban ideiglenes kormányok alakultak. Az osztrák helyőrség mindenhonnan elvonult, csatlakozva Joseph Radetzy tábornokhoz az észak-olaszországi várnégyszög erődrendszerébe.
Az Ausztria elleni függetlenségi háború
1848. március 23-án milánói küldöttség érkezett Torinóba, a piemonti hadsereg védelmét kérve. A torinói minisztertanács megszavazta a védelmet Milánónak és szükség esetén valamennyi olasz államnak az Ausztriának szóló hadüzenettel együtt.
Ezután piemonti hadsereg nyomult be Lombardiába. Az Ausztria elleni háborúhoz több olasz uralkodó is küldött csapatokat. Látszólag széles nemzeti egység jött létre Piemonttól Szicíliáig. Április végétől kezdett lazulni a szövetség. IX. Pius pápa lelkiismereti okokra hivatkozva visszahívta csapatait a frontról és nem kívánt részt venni a háborúban. Ez felháborította Ferdinánd nápolyi királyt, aki ugyanígy tett.
Az olaszok több kisebb ütközetet nyertek ugyan, az osztrákok azonban felülkerekedtek. Radetzky 1848. június 24-25-én Custozzánál döntő győzelmet aratott a piemontiak felett. Károly Albert Milánó felé hátrált, majd feladta, amit augusztus 6-án elfoglaltak az osztrákok. A Szárd Királyság fegyverszünetet kért, amely augusztus 8-án lépett életbe. Az egyezményben a két fél kötelezte magát, hogy elismeri és nem lépi át a háború előtti határt, a Ticino folyót.
A Velencei Köztársaság tovább harcolt. Majd a demokraták felülkerekedtek Toscanában és Piemont is túljutott a vereségen. 1848 őszén Róma következett. November.25-én IX. Pius Nápolyba menekült. 1849. február 2-án Rómában kikiáltották a köztársaságot, majd 18-án Firenzében.
1849. január 22-én választásokat tartottak Piemontban, amelyen többségben olyan képviselőket választottak, akik az Ausztria elleni háború hívei voltak. Károly Albert is vállalta a háborút.
A király március 20-ára tűzte ki a háború megindítását. Sajnos a harc nem tartott sokáig a felkészületlenség miatt. Március 23-án a novarai csatában döntő győzelmet arattak az osztrákok. Károly Albert lemondott és önkéntes száműzetésbe vonult. Utóda, II. Viktor Emánuel (1849-78) fegyverszünetet kért Radetzkytől. Az 1849. augusztus 6-án Milánóban aláírt békeszerződés visszaállította a háború előtti határokat. A piemontiaknak 75 millió frank kárpótlást kellett fizetnie Ausztriának, Modenának és Pármának. Az osztrákok pedig elhagyták Piemont területét a szerződés ratifikálása után.
A vereség Ausztria javára fordította az erőviszonyokat. 1849 nyarán a Bourbon-hadsereg helyreállította II. Ferdinánd hatalmát Dél-Olaszországban. 1849. május 25-én II. Lipót is visszatért Firenzébe. A Római Köztársaságnak a francia expedíciós hadsereg vetett véget 1849. július 3-án. A Velencei Köztársaság tartotta magát legtovább, augusztus 23-án írták alá a megadásról szóló okmányokat. Radetzky 30-án vonult be Velencébe.
Felhasznált irodalom:
- 19. századi egyetemes történelem 1789-1914. (szerk.: Vadász Sándor). Korona Kiadó, Bp., 2005.
- Fulbrook, Mary: Németország története, Maecenas Könyvkiadó, Bp., 1993.
- Hahner Péter: Az 1848-as forradalmak. In: Rubicon 2011/3-4
- Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2002.
- Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás 1814-1945. Osiris Kiadó, Bp., 2003.