Franciaország a forradalom előtt:
A 18. század Franciaország gazdasági és kulturális aranykora volt. A népesség a század folyamán 20 millióról 28 millióra nőtt és a mezőgazdaság is képes volt táplálni a gyorsan szaporodó lakosságot. Az ipar a pénzügyi stabilizációnak, az áremelkedésnek, az új piacok megnyitásának és a brit újítások fokozatos átvételének köszönhetően határozott fejlődésnek indult. A leggyorsabban a kereskedelem fejlődött, a belkereskedelem ötszörösére, a gyarmatokkal folytatott kereskedelem pedig a tízszeresére nőtt.
A társadalom csúcsán a vagyon lassanként elmosta a rendi különbségeket: a gazdag nemesekből és gazdag polgárokból létrejött egy egységes elit. A nemesség egyre nagyobb részt vállalt az adóterhekből, felső rétegéből sokan kapcsolódtak be új típusú vállalkozásokba (bányák, kohók működtetése), ők alkalmazták először birtokaikon az angol mezőgazdasági újításokat. A vagyonos polgárság nemesi rangot biztosító hivatalok vásárlásával folyamatosan áramlott át a nemesség soraiba. Kialakultak egy olyan új társadalmi rend körvonalai, amelyben a születés előkelősége helyett a vagyon előkelősége áll a társadalom élén. A népességgyarapodás és az áremelkedés természetesen feszültségeket is generált: az 1770-es évektől a polgárság nehezebben tudott hivatalt vásárolni, többen maradtak állás nélkül, a parasztság körében pedig csökkent az egy főre eső megművelhető földmennyiség.
Sokat fejlődött a kormányzat is: támogatta a mezőgazdasági ismeretek terjesztését, különböző felméréseket végeztetett, utakat, hidakat, kikötőket építtetett. A fő problémát Franciaország nagyhatalmi szerepének a megőrzése jelentette. A földrajzi helyzete miatt háború esetén Franciaország egyszerre kényszerült szárazföldi és tengeri hadviselésre, ezért egy elhúzódó háború hatalmas terhet jelentethetett. Újra és újra felmerült az adóügy megreformálásának gondolata, végül ennek megoldatlansága vezetett a monarchia összeomlásához.
A francia kulturális élet hatalmas befolyást gyakorolt a többi európai országra. Az Angliából kiinduló felvilágosodás innen terjedt tovább Európa többi részére, Franciaország így a kontinens vezető kulturális nagyhatalma, a francia nyelv pedig valamennyi művelt európai ember világnyelve lett. A francia írók és filozófusok művei világszerte ismertté váltak, a francia művészet eredményeit mindenhol utánozni próbálták. Az egyre jobban elterjedő írni-olvasni tudásnak köszönhetően megnövekedett a sajtó, az újságok és a röpiratok jelentősége. Megjelent a közvélemény fogalma és egyre többen vallották, hogy nem lehet ezzel szembeszegülve kormányozni.
A felvilágosodás hívei egyre kevésbé kötődtek a régi vallási és politikai tanításokhoz, hittek a tudomány hatalmában, a reformok sikerében, a társadalmi fejlődés lehetőségében. Azt vallották, hogy a világ átalakítható, és ez feltétlenül javulást, fejlődést eredményez majd. Ez a világnézet természetesen csak a társadalom felsőbb rétegei között terjedt el, ez a szűk réteg azonban vezető pozíciót töltött be, és meg volt győződve róla, hogy a tömegeket is meg tudja majd győzni a reformok szükségességéről.
A forradalom okai:
A franciaországi abszolút monarchiát két egymástól függetlenül keletkező, majd összekapcsolódó és egymást kölcsönösen felerősítő válság buktatta meg. Az egyik az 1770-es évektől kibontakozó gazdasági válság volt, amely az 1788-as rossz termés és az azután következő rendkívül hideg tél által felerősítve 1789-re mozgósította a városi és vidéki tömegeket. A másik a politikai válságba átnövő pénzügyi válság volt, amely 1788-89-re megbénította a kormányzatot. A politikai válság reformmozgalomhoz vezetett, amely számíthatott az élelmiszerhiány által mozgósított néptömegek támogatására is.
A 18. századi háborúk terhe 1786-ra halmozódott fel, amely a pénzügyi összeomlás szélére sodorta a kormányzatot. A társadalom vezető csoportjainak kormányellenes fellépése bírták rá a kormányt a rendi gyűlés összehívására. Ezek a rétegek pedig a felvilágosodás hatására egyenesen a régi rend teljes felszámolására törekedtek.
Az előforradalom (1787-88):
Ebben az időszakban került sor a monarchia nagyszabású reformkísérleteire. A régi rend kiváltságos testületei azonban megpróbálták akadályozni a reformok bevezetését, mivel szerintük ilyen nagy jelentőségű intézkedéseket csak a szélesebb társadalmi csoportokat képviselő rendi gyűlés fogadhat el.
Az első fordulat az előkelők lázadása volt. A pénzügyminiszter, Calonne az államcsőd elkerülésére 1786-ban átfogó pénzügyi, gazdasági és közigazgatási reformprogramot dolgozott ki. A régi rendszer elleni heves támadásával maga Calonne előlegezte meg a forradalom későbbi törvényhozóinak radikális álláspontját. Calonne társadalmi támogatást szeretett volna biztosítani reformjai számára, ezért rávette a királyt az Előkelők Gyűlésének összehívására (1787. február). A gyűlés azonban nem bízott benne, s kijelentette, hogy egy ilyen átfogó reformprogram elfogadásához a rendi gyűlés összehívására van szükség.
A második fordulat a parlamentek lázadása volt. Miután az Előkelők Gyűlése megbuktatta Calonne-t és reformjait, utóda, Brienne, módosította Calonne tervezetét, s a párizsi parlament elé terjesztette azt. A parlament a bélyegadó és az új földadó kivételével elfogadta a tervezetet. Az engedetlen párizsi parlament tagjait a kormány vidékre száműzte, majd 1787 szeptemberében kompromisszumot kötött velük. Az új adók elejtése fejében a parlament hozzájárult a huszad kiterjesztéséhez, a kormány pedig ígéretet tett a rendi gyűlés öt éven belüli összehívására. A november 19-i ülésen azonban Orleans hercegének köszönhetően az ellentét kiújult. A parlament rendkívül hosszadalmas vitája miatt ugyanis a király gyorsítást követelt, mire Orleans hercege ezt törvénytelennek nyilvánította. Ezzel új ellenállásra ösztökélte a bírákat. A kormány megtorlásától tartó párizsi parlament 1788. május 3-án kiáltványban tette közzé a királyság sokat emlegetett alaptörvényeit, amelyeket a kormányzat sem szeghez meg.
A kormány Lamoignon pecsétőr reformjaival válaszolt 1788. május 8-án, amely megfosztotta a parlamenteket politikai szerepüktől. Az új királyi rendeleteknek a többi törvény közé való felvételét az újonnan létrehozott plenáris törvényszékekre bízták. Ez vezetett a tartományok lázadásához. 1788 nyarán a vidéki parlamentek megtagadták az engedelmességet, több városban zavargások törtek ki, a tartományi előkelőség a tartományi rendi gyűléseken tiltakozott a rendeletek ellen, és az országos rendi gyűlés összehívását kérelmezte.
Bár több parlament engedelmes maradt, a közigazgatás megfelelően működött és a hadsereg is megbízható volt, a kincstár 1788 augusztusára kiürült. Ez a pénzügyi csőd és az általános népszerűtlenség bírta rá a monarchiát a kapitulációra: elfogadta a képviseleti kormányzás elvét, felfüggesztette a májusi reformokat, és a következő év májusára összehívta a rendi gyűlést.
Szeptember 25-én a párizsi parlament bejelentette, hogy a következő évi rendi gyűlésnek az 1614-es szabályok szerint kell üléseznie. Eszerint a három rend, a papság, a nemesség és a közrendűek egyenlő számú képviselőt választanak, akik külön üléseznek és rendenként egy-egy szavazatuk van. A társadalmi elit nem nemes tagjai ezt státusvesztésnek tekintették: bár gazdaságilag és kulturálisan felzárkóztak a nemesség mellé, most mégis a parasztok és a városi dolgozók mellé sorolták őket. Ez a döntés hívta életre a nemesellenes érzelmeket a polgárság korében, mellettük a felvilágosult nemesek és papok is tiltakoztak. Széles körű társadalmi mozgalom indult annak érdekében, hogy a harmadik rendet annyian képviseljék, mint az első kettőt együttesen, a képviselők pedig közösen tanácskozzanak és fejenként szavazzanak. A kormányzat felemás lépésre szánta el magát: az első követelést teljesítették, a másik kettőt nem. Ezzel biztosította, hogy a politikai vita a rendi gyűlésben is folytatódjon.
A forradalom kitörése:
A forradalmi ideológiát Sieyés abbé fogalmazta meg leghatásosabban Mi a harmadik rend? című röpiratában, amely rendkívül népszerűvé vált. Megfogalmazta azt a hamis, de a politikai csatározások során jól felhasználható tételt, hogy a kiváltságokat egyetlen szűk, a társadalomnak semmiféle hasznot nem hajtó réteg bitorolja, amely könnyűszerrel leválasztható a nemzetről. Nemcsak a kiváltságok elleni nagy hatású támadást fogalmazta meg, hanem egyben az egy és oszthatatlan nemzeti szuverenitás elvét is, amellyel a későbbiekben megnyithatták az utat a hatalom koncentrálása és társadalmi ellenőrzésének felszámolása előtt.
1789-ben tulajdonképpen három forradalomra került sor, amelyek különböző társadalmi rétegek között robbantak ki, és céljaik is eltértek egymástól, kölcsönhatásuk eredménye azonban a régi rend teljes megsemmisülése lett.
A Versailles-ban ülésező rendi gyűlés forradalmát felvilágosult papi (Sieyés, Grégoire), nemesi (La Fayette, Mirabeau) és polgári (Mounier, Barnave) vezetők irányították. Céljuk az alkotmányos monarchia megteremtése volt.
A harmadik rend képviselői együttes ülésezésre szólították fel a papság és a nemesség képviselőit, s ezzel megtagadták a társadalmi rend felosztását. Júniusban nemzetgyűléssé nyilvánították magukat, s jelezték, hogy immár ők képviselik a legfelsőbb hatalmat Franciaországban. A király ezért úgy döntött, hogy közli a képviselőkkel akaratát, s amíg a termet előkészítették a számára, addig a képviselőket pár napra kitiltották onnan. 1789. június 20-án ezért ők átvonultak a versailles-i labdaházba, ahol megesküdtek, hogy addig nem oszlanak fel, amíg alkotmányt nem készítenek Franciaország számára. A király három nap múlva ismertette a képviselőkkel saját reformprogramját. Bár a politikai szabadságot és a képviseleti rendszert elfogadta, a képviselők már azt is megalázónak tartották, hogy megvitassák az uralkodó előterjesztéseit, és Mirabeau vezetésével nyíltan megtagadták parancsait („..Mi a nép akaratából vagyunk itt, és csak a szuronyok hatalmának engedünk.”)
A városok forradalmát az robbantotta ki, hogy az előző évi rossz termés miatt 1789 nyarán rendkívül felment a kenyér ára. A növekvő népi nyugtalanság miatt a király hadsereget vont Párizs és Versailles köré, majd elbocsátotta a népszerű pénzügyminisztert, Neckert. Ezért Párizsban július 12-én felkelés tört ki. A Városházán összegyűlt választók nemzetőrséget és új városi elöljáróságot hoztak létre. Július 14-én a fegyvert és lőport kereső lázadók elfoglalták a Bastille-t. XVI. Lajos ezután békítő gesztusokat tett: visszahívta Neckert, eltávolította a főváros közeléből a hadsereget, majd Párizsba ment, ahol elfogadta a nemzetőrség és az új városi elöljáróság felállítását. A francia városok országszerte követték Párizs példáját. A régi hatalom megsemmisült, a királyi központosítást képviselő intendánsoknak távozniuk kellett, az adószedést felfüggesztették. Megindult a nemesség emigrációja.
A falvak forradalmát a nagy félelem néven emlegeti a történetírás. Ezt három dolog váltotta ki: az éhség, a remény és a félelem. Az előző évi rossz termés miatti élelemhiány, a rendi gyűlés összehívásával felfokozott várakozások és a június végén terjedni kezdő rémhírek országszerte mozgósították a parasztokat, akik felfegyverkeztek, majd a földesúri rendszer ellen fordultak. Több földesurat erőszakkal lemondattak jogaikról, a földesúri hatalom dokumentumait és külső jeleit megsemmisítették.
Az alkotmányos monarchia időszaka, a forradalom demokratikus vívmányai (1789-92):
A Bastille bevétele után a július 17-től ülésező Alkotmányozó Nemzetgyűlésre várt a feladat, hogy megalkossa az ország új alkotmányát abból a célból, hogy az abszolút monarchiát alkotmányossá változtassa át.
A hármas forradalom eredményeit augusztusban pecsételték meg. Az ijesztően ható felkeléssorozat hatására augusztus 4-én a Versailles-ban ülésező nemzetgyűlés liberális nemesi és polgári képviselői összegyűltek, hogy kezdeményezzék a kiváltságok és a legterhesebb feudális szolgáltatások eltörlését. A jelenlévők valósággal tolongtak, hogy ünnepélyesen lemondjanak az adózási kiváltságokról, a robotról és más személyi szolgáltatásokról. Kimondták, hogy többé nem lehet pénzen vásárolni hivatalokat. A papság képviselői lemondtak a tizedről.
Augusztus.24-én született meg Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. Eszmei forrásvidékét a felvilágosodásban kell keresnünk, de az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és a Bill of Rights gyakorolta rá a közetlen hatást.
A Függetlenségi Nyilatkozatból az ember természetes és elidegeníthetetlen jogaira vonatkozó tézist vették át. „Az emberek szabadnak és egyenjogúnak születnek és azok is maradnak. A társadalmi megkülönböztetések csak a köz javát szolgáló tevékenységen alapulhatnak”. Természetes jogok: szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomással szembeni ellenállás. Leszögezték a népfelség elvét, amely szerint „minden főhatalom lényegénél fogva a Nemzetben gyökerezik”. Több cikkely taglalja a törvény fogalmát, alkalmazásának módozatait, deklarálva a törvény előtti egyenlőséget minden állampolgár számára. A dokumentum egyik leglényegesebb részét képezi a demokratikus szabadságjogok felsorolása, ezek közül a vallásszabadság áll az első helyen.
Montesquieu A törvények szelleméről című művének koncepciójára vezethető vissza a 16. cikkely: „Nincs alkotmánya egyetlen olyan társadalomnak, melyben a jogoknak nincs biztosítékuk, sem pedig, melyben a hatalom megosztása nincs megszabva”. A 17. cikkely a magántulajdont „sérthetetlen és szent jog”-nak nyilvánította.
Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata a forradalmárok vezető csoportjának gondolkodását meghatározó eszmék ünnepélyes meghirdetése az egész emberiség számára. Mindazonáltal szerves része volt az alkotmányozás munkájának, irányelvként szolgált az 1791-es alkotmány kidolgozása során, amelynek bevezetését képezi.
Franciaország polgári átalakítását az 1791.09.03-án megszavazott és a király által 13-án elfogadott első írott alkotmány segítségével valósították meg a törvényhozók. A népképviseleti alapon álló alkotmány a főhatalmat egynek, oszthatatlannak és elidegeníthetetlennek jelentette ki, amely a nemzeté, ennélfogva „a népnek sem egyetlen csoportja, sem egyetlen személy nem sajátíthatja ki a maga számára annak gyakorlását”. A 3 hatalmi ágat szétválasztotta, a törvényhozói hatalmat két évre választott, egykamarás nemzetgyűlésre bízta. A monarchia maradt az államforma, élén a királlyal, akit ezentúl a Franciák Királyának neveztek. Az alkotmány alárendelte a királyt a Törvénynek. Hatalmát miniszterei útján gyakorolta, akiknek ellenjegyzése nélkül rendeletei érvénytelenek voltak. Ami a törvényhozásba való beleszólását illeti, csupán 4 évre szóló felfüggesztő vétójoggal rendelkezett.
Az alkotmány legsebezhetőbb pontja és a leghevesebb viták tárgya a cenzusos választójog volt. Aktív és passzív polgárokra osztották a franciákat. A passzívaknak Sieyes felfogása szerint joguk volt „személyük, tulajdonuk, szabadságuk védelmére”, azonban megtagadta tőlük a közhatalom aktív kialakításában való részvételt. Az aktívaknak megfelelő nagyságú egyenes adót kellett fizetniük. Az ő első fokú gyűléseiken választották meg az elektorokat, akik a még több adót fizető állampolgárok közül kerültek ki. A választási procedúra utolsó szakaszában az elektorok választói gyűléseket tartottak a département-ok székhelyein abból a célból, hogy megválasszák a nemzetgyűlési képviselőket. A kétlépcsős választási rendszer következtében a Törvényhozó Gyűlésben zömmel vagyonos és tehetős rétegek képviselői ültek.
A hatalom birtokosainak még két súlyos problémával kellett szembenézniük: a királyi udvarnak a forradalomra nézve egyre veszélyesebb törekvéseivel és a vallási kérdéssel.
1789. október 5-6-án XVI. Lajost és Marie Antoinette-et a Versailles-ba vonuló párizsiak a fővárosban kísérték. Lajos Párizsban cselekvésében korlátozottnak érezte magát. Marie Antoinette titkos levelezést folytatott európai uralkodókkal, hogy beavatkozásra bírja őket a monarchia megmentése végett. 1791. július 20-án végzetes lépésre szánták magukat: éjfélkor az inasnak öltözött Lajost és családtagjait megszöktette a királyné szeretője, Axel Fersen. Varennes községbe érve azonban Lajos kinézett az őket szállító batár ablakán, a falu polgármestere, Jean-Baptiste Drouet a pénzérmék alapján felismerte. Letartóztatták a királyi családot és a batárt visszafordították a fővárosba. Az őket kísérő menet volt „a monarchia halottasmenete”.
A szökés súlyos bel-és külpolitikai következményekkel járt. Többé senki nem hihette, hogy a királyság intézménye összeegyeztethető a forradalom vívmányaival.
Eddig Franciaországban nem voltak republikánusok. Jacques Brissot a király szökése után azonnal a köztársasági mozgalom élére állt, és minden valószínűség szerint ő szerkesztette azt a petíciót, amelyet a Mars mezőn összegyűlt tömeg július.17-én elfogadott. A petíció a király megbüntetését követelte. La Fayette a nép közé lövetett. A Mars mezei sortűz nyilvánvalóvá tette a nemzet kettészakadását.
Ennél is erősebben osztotta meg a nemzetet a vallási kérdés. Miután az alsópapság többsége 1789 tavaszán a harmadik rendhez csatlakozott, támogatását a forradalom kitörése után sem vonta meg tőle. Komoly veszteségei is voltak az egyháznak. Mivel a tizedet kárpótlás nélkül törölték el, augusztus 4. legnagyobb vesztese így az egyház lett. Talleyrand, Autun püspöke indítványa alapján az Alkotmányozó Nemzetgyűlés november 2-án szekularizálta az egyház javait, amelyet nemzeti javaknak nyilvánított azzal a megkötéssel, hogy az állam gondoskodik a papság fizetéséről.
A vallási kérdés mint politikai probléma 1790-ben keletkezett. Február 13-án eltörölték a szerzetesrendeket. Július 12-én elfogadták a papság világi alkotmányát. A püspökök számát a megyékhez igazítva 134-ről 83-ra csökkentették. Fel kellett esküdniük az alkotmányra. Akik ezt letették, alkotmányos papoknak, a megtagadókat refraktáriusoknak nevezték. Utóbbiak belső ellenállással vagy emigrálással válaszoltak a fokozódó elnyomásra. Kb. 30 ezer pap menekült külföldre.
A pápa, VI. Pius elítélte ezt az Emberi és Polgári Jogok nyilatkozatával együtt. Szerinte a forradalom nem egyeztethető össze a hittel és az egyházhoz tartozással.
A girondista köztársaság (1792-93):
A girondisták elnevezés csak a 19. Században vált általánossá, a kortársak brissotistáknak nevezték őket, mivel Brissot volt a legismertebb vezetőjük. A névadó Gironde megyéből azonban mindössze 9-en származtak. Voltak közöttük nemesek, nagykereskedők, hajótulajdonosok, íróemberek, tisztviselők, de legnagyobb csoportjukat az ügyvédek alkották.
Az 1791.október 1-én összeült Törvényhozó Gyűlésben a kisebbségben levő girondistáknak meghatározó szerepe volt, politikai karrierjük ekkor vette kezdetét. Korábban együtt küzdöttek a jakobinusokkal a régi rendszer ellen. 1791-92 telén azonban szembekerültek egymással a háború kérdésének eltérő megítélése miatt. A háborút legfőképpen a király akarta, aki reménykedett a forradalom hadsereg hiányában való vereségétől a feudális Európától. A girondisták szerint a háborúnak a népek felszabadítását kell szolgálnia. A jakobinusok ellenezték a háborút. Március 15-én a Gironde kormányt alakíthatott és XVI. Lajos április20-án hadat üzent II. Ferencnek. Innentől a háború uralta az ország egész életét.
A jakobinusok háborúellenesek voltak, de kitörése után vállalták a nemzeti védelem ügyének képviseletét. Kiadták a „veszélyben a haza” jelszót, felállították toborzósátraikat. Április 25-26-án éjjel komponálta meg Claude-Joseph Rouget de I’Isle kapitány a Rajnai Hadsereg harci dalát, amely később Marseillaise néven Franciaország nemzeti himnusza lett.
Augusztus 10-én a párizsi nép megrohanta és elfoglalta a Tüileriákat, amit egyértelmű volt a királyság bukásával. A következő napokban a királyt és családját a Temple börtönébe zárták. Augusztus végén a porosz hadsereg átlépte a határt, és szeptember 2-án elfoglalta Verdunt. A veszélyérzet a tömeghangulatban börtönmészárlásokhoz vezetett. Ezeknek a heteknek az igazságügyi tárcát birtokló Danton volt a hőse, aki bátorította a népet az ellenállásra.
Szeptember 20-án Valmynál a kiképzetlen önkéntesekből álló francia forradalmi hadsereg legyőzte a kor legjobb hadseregét, a poroszt. Kellerman tábornok háromszínű tollal díszített kalapját kardja hegyére tűzve elkiáltotta magát: „Éljen a nemzet”, amit utána ismételtek, amivel megszületett a francia nemzettudat. Másnap kikiáltották Párizsban a köztársaságot. Valmy a királyok és dinasztiák Európájával a nemzetek Európáját állította szembe. A csata helyszínén ott volt a német költő, Goethe, aki a következőket mondta: „Itt és ma a világtörténelem új korszaka kezdődik és Önök elmondhatják, hogy tanúi voltak.”
A Gironde azonban csak pár hétig élvezhette népszerűségének gyümölcseit. A következő hónapokban bel-és külpolitikája sikertelen volt. A király perében tanúsított mentegető magatartása kudarcot vallott, XVI. Lajost 1793. január 21-én lefejezték. Dumoriez tábornok 04.05-i árulása nagy presztízsveszteség volt számukra. Politikai balfogásnak minősült Jean-Paul Marat perbefogása (április.12-24). Az újoncállítás miatt kitört a vendéei parasztfelkelés (március.11) tovább növelte nehézségeit. Véglegesen kiéleződött a Gironde és a Hegypárt harca, amely az utóbbi a tömegekre kívánt támaszkodni.
A Gironde bukását azonban a liberális gazdasági doktrínához való makacs ragaszkodása okozta. Veszetteknek nevezte el azokat, akik az árak maximálását, a spekulánsok elleni erőteljes fellépést és rekvirálást, a szűkölködők és az önkéntesek családjainak állami támogatását követelték. Hangoztatta a kereskedelem teljes szabadságának elvét. A Gironde-nak egyszerűen nem volt szociálpolitikája. Ilyen előzmények után döntötték meg a jakobinusok által megszervezett felkelők a Gironde uralmát (május 31-június.2).
A jakobinusok hatalmon (1793-94):
Nevüket a párizsi rue Saint-Honorén lévő, Szent Jakabról elnevezett dominikánus kolostorról kapták, itt tartották gyűléseiket 1789 novemberétől kezdve. A Jakobinus Klub két nagy válságperiódust élt át. A feuillantisták kiválása után a második nagy szakadás 1792 őszén következett be, amikor a Gironde és a Hegypárt szembekerült egymással. Ekkor jelent meg a politika színpadán a tulajdonképpeni jakobinizmus. Amikor kezükbe ragadták a politikai hatalmat 1793 nyarán, az ország helyzete kétségbeejtő volt. A közjó diktatúráját megvalósítani akaró Közjóléti Bizottságnak számolnia kellett a súlyos gazdasági és társadalmi problémák együttes hatásával. A vészhelyzetben foganatosított radikális intézkedések közül kiemelkednek a június-július folyamán elfogadott, a különböző paraszti követelések kielégítését szolgáló rendeletek. Az emigránsoktól elkobzott vagyonokat részben eladták, részben kiosztották tízholdas parcellákban a nincstelen falusiak között. Felosztották a faluközösségi földeket a község lakói között. Kárpótlás nélkül eltörölték a még fennmaradt földesúri adókat, robotszolgáltatásokat.
Az össznépi támogatás elnyerése végett dolgozták ki az 1791-esnél jóval gyakorlatiasabb alkotmányt. A rendkívüli körülmények miatt életbe léptetését elhalasztották a háború befejezéséig, azonban soha nem vezették be, csak eszmetörténeti jelentősége van. A tulajdont alapvető emberi jognak minősítve Robespierre kifejtette, hogy ez a jog nem csorbíthatja mások biztonságát, szabadságát, létezését és tulajdonát. Ebből kiindulva szögezte le, hogy „a társadalom köteles biztosítani valamennyi tagjának létfenntartását, akár úgy, hogy munkát ad nekik, akár úgy, hogy ellátja a létfenntartás eszközével azokat, akik nem tudnak dolgozni”. A hatalom decentralizálásának, az önkormányzatnak, a kisközösségek önigazgatásának, a munkához, közsegélyhez és művelődéshez való jognak a koncepciójával a jakobinusok közelítették meg leginkább a Rousseau által megálmodott közvetlen és szociális demokráciát. A Konvent által június 24-én elfogadott alkotmányt népszavazás ratifikálta.
A diktatúra szervezetének kiépítésére, a terror gépezetének beindítására 1793 őszén került sor. A terror tulajdonképpeni nyitányát a szeptember 17-i gyanúsak elleni törvény megszavazása jelentette. Gyanúsnak minősítették a zsarnokság és a föderalizmus híveit, mindazokat, akiktől a hatóságok megtagadták az állampolgársági hűséget tanúsító igazolást, a felfüggesztett hivatalnokokat, a régi nemeseket, az emigránsok hozzátartozóit és a refraktárius papokat. Közéjük sorolták azokat is, akik élelmiszereket vásároltak fel vagy emigránsokat bújtattak. Annyira szélesen húzták meg a gyanúsak körét, hogy az egész országban elharapódzott a félelem.
A terror gépezetét a március 10-én felállított Forradalmi Törvényszék működtette. Élén Antoine Fouquier-Tinville állt. A törvényszék 1793 végén Marie Antoinette-et, az elfogott girondista képviselőket és másokat küldött vérpadra. A következő tavasszal kerültek sorra a dantonisták és a héberisták. A Nagy Terror az 1794 június 10-i törvénnyel vette kezdetét, amelyet Georges Couthon terjesztett elő és fogadtatott el a Konventben. A bírósági eljárás gyorsítása végett megszüntették a vádlottak tárgyalás előtti kihallgatását, akik nem fogadhattak védőt. Couthon olyan törvényt akart, amelyik kiírtja a „zsarnokság engesztelhetetlen csatlósait”.
Mérsékelt és radikális ellenzékének fizikai megsemmisítésével a robespierre-ista centrum elvesztette addigi támogatóit. Ahogy Saint-Just mondta: „A forradalom megfagyott”. Az elszigeteltségből való kitörés miatt Robespierre új vallást kreált, a Legfőbb Lény kultuszát, amelynek ő lett a főpapja. Kísérlete azonban kudarcba fulladt, a forradalmi nemzet megbomlott egységét egy teljes mértékben gyökértelen vallással már nem lehetett helyreállítani. A politikai életben alkalmazott diktatórikus rendszabályoknak, a gazdaság központi irányításának egyetlenegy értelme lehetett csupán: a háború eredményes folytatása. Robespierre-nek a Konventben ülő ellenfelei azonban csak akkor léptek fel ellene, amikor már nem kellett többé félniük az abszolút monarchia visszaállításától. Ez akkor érkezett el, amikor Jourdan tábornok Fleurusnél döntő győzelmet aratott az ellenség felett (július 26). Július .28-án megdöntötték a jakobinusok hatalmát. Robespierre-t és társait letartóztatták és másnap ki is végezték. A Nemzeti Konvent hamarosan felszámolta a terrort és a diktatúrát, valamint visszavonta a forradalmi kormányzat intézkedéseit.
A thermidori Konvent és a Direktórium időszaka (1794-99):
A konvent képviselői megpróbáltak visszatérni az 1789-91-es időszak elveihez. A parlamentáris köztársasági irányzat megszilárdítására és a tulajdonosok uralmának biztosítására törekedtek. Társadalmi támogatottságuk azonban nem volt, a forradalom negatív eredményeit a nép nem tudta egyik napról a másikra elfelejteni. A Konvent mérsékeltjei tartós, működőképes és békés rendszert szerettek volna kiépíteni, miközben harcra kényszerültek az egykori terroristák, a párizsi nép, a Hegypárt maradéka, az emigránsok és az új jobboldal ellen.
1794 őszén felelősségre vonták a terror során leginkább kompromittált képviselőket. 1795 tavaszán lezajlott a párizsi sans-culotte-ok utolsó felkelése. Kenyeret és az 1793-as alkotmány visszaállítását követelték. Az éhező nép betört a Konventbe, az egyik képviselő levágott fejét lándzsahegyen nyújtották át az elnöknek. A nemzetőrség megbízható alakulatait mozgósítva a Konventnek viszonylag könnyen sikerült úrrá lennie a helyzeten. Ezután leszámoltak a Hegypárt maradékával is, akik támogatták a felkelést. 1795 tavaszán és nyarán délen fehérterror bontakozott ki, júniusban az emigránsok partraszállása okozott gondot. A gondok mellett volt sikere is a konventnek: annektálták Belgiumot, megszállták a Rajna bal partját és Hollandiát, Baselben békét kötöttek a poroszokkal és a spanyolokkal. Ez azonban nem tette népszerűbbé a Konventet.
A képviselők társadalmi támogatás híján csak saját hatalmuk meghosszabbításától remélhették a köztársaság fennmaradást. Ezért kimondták, hogy az új törvényhozás kétharmadát a Nemzeti Konvent volt tagjainak kell alkotniuk. Emiatt októberben kirobbant a felkelés, amelyet Bonaparte tábornok ágyútüze vert le. A leköszönő konvent hiába hirdette meg a forradalom végét, a politikai ellentétek továbbra is megmaradtak.
Leköszönés előtt kiadták az 1795-ös alkotmányt. Ez a hatalmi ágak hangsúlyozott szétválasztásával, valamint gyakori választásokkal próbálta megakadályozni egy újabb diktatúra létrejöttét. A végrehajtó hatalom élén az öttagú Direktórium, a törvényhozás élén pedig két kamara, az Ötszázak és a Vének Tanácsa állt. Az új kormányzat jelentős eredményeket könyvelhetett el: sikerült rendezni a pénzügyeket, felszámolták az államadósságot.
A kormány továbbra is jobb-illetve baloldali ellenfeleivel kényszerült harcolni, időnként alkotmányellenes eszközöket is bevetve. 1796-ban Babeuf és Buonarroti magántulajdon felszámolását célzó összeesküvését számolták fel. Az 1797-es választásokon a jobboldal aratott győzelmet, amely a Direktórium elleni fellépésre készült. A baloldali direktorok szeptemberben katonákkal vetették körül az Ötszázak és a Vének Tanácsának épületeit, a jobboldal vezetőit letartóztatták. Az 1798-as választásokon a baloldal nyert. A Direktórium most a hadsereg beavatkozása nélkül módosította végeredményt.
A békét se tudták biztosítani, inkább folytatták a terjeszkedő külpolitikát. A megszállt területeken testvérköztársaságokat hoztak létre. 1798-ban Bonaparte vezetésével hadsereget küldtek Egyiptomba, majd flottával próbálták segíteni az ír felkelőket. Emiatt az európai hatalmak megindították a második franciaellenes koalíciót (1798-1802).
Itáliában és német területeken vereséget mértek a franciákra. Bonaparte elfoglalta Máltát, Alexandriát és Kairót, de miután Abukirnál Nelson megsemmisítette a flottáját, Egyiptomban rekedt. A külső veszély ismét belső radikalizálódáshoz vezetett. Az 1799-es választásokon a baloldal nyert. Júniusban az Ötszázak Tanácsa magyarázatot követelt a Direktóriumtól a katonai vereségekre, majd erélyesebb republikánusokat neveztek ki direktorokká és miniszterekké. Kényszerkölcsönt vetettek ki a gazdagokra, és elfogadtatták a túsztörvényt, amely mindenkit a terrorra emlékeztetett. Párizsban újra feltűntek a jakobinusok, vidéken pedig ellenforradalmi lázongásokra került sor.
A katonai vereségek és a belső lázongások hatására a kormányzat vezető politikusai belátták, hogy a köztársaság fennmaradása érdekében erősebb végrehajtó hatalomra van szükség. Úgy tervezték, hogy ezt katonai nyomással érik el. Az összeesküvésben a diktátorrá választott Sieyes játszotta a vezető szerepet. Az Egyiptomból hadsereg nélkül hazatérő Bonaparténak szánta a kard szerepét, remélve, hogy a képviselők megfélemlítése után ő visszavonul és nem szól bele semmibe. Nem kicsit tévedett.
1799. november 9-10-én a Direktórium lemondott, Bonaparte katonái pedig szétkergették a tiltakozó Ötszázak Tanácsát. Az összeesküvők kijelöltek egy alkotmánybizottságot, amely a 3 ideiglenes konzullal (Bonapartéval, Sieyes-zel ás Ducos-val) összeállította az új alkotmányt. Ez a forradalom lezárásaként is értékelhető, mert szakított a népszuverenitás elvével, nem tartalmazta az emberi jogok nyilatkozatát, nem törekedett a hatalmi ágak szétválasztására, s a köztársasági formák látszólagos megőrzésével monarchikus hatalmat hozott létre.
Felhasznált irodalom:
- 19. századi egyetemes történet (szerk.: Vadász Sándor), Korona Kiadó, Bp., 2005.
- Hahner Péter: A francia forradalom. In: Rubicon 2011/3-4.
- Hahner Péter: A régi rend alkonya. Egyetemes történet 1648-1815. Panem Kiadó, Bp., 2006.
- Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2002.