A keleti front 1942-43-ban:
Az 1941. december 6-án indított szovjet ellentámadás egy hónap alatt mintegy 100-150 km-rel szorította vissza a németeket. Az ellentámadás csak részleges siker volt. A középső német szárnyat sikerült ugyan meggyengíteni, de felszámolására nem került sor. Az ellentámadás március elején kifulladt. A harci cselekményeket a kora tavaszi olvadás is nehezítette. 1941 őszétől a németek hátában széles körű partizántevékenység bontakozott ki, amely dacára minden elnyomó intézkedésnek, egyre nagyobb méretű lett és elég nagy német katonai erőt kötött le.
A szovjet lakosság túlnyomó többsége a háború időszakában támogatta Sztálin rendszerét, mert a németek a szlávokat alsóbb rendű lényeknek tekintették. S ha akadtak is hiszékenyek, azok is hamar kiábrándultak a németekből. A szovjet vezetés új erkölcsi erőforrásokat tárt fel: az orosz nacionalizmust és a plebejus szovjet
hazafiságot. Mozgósították az egyházakat, a pánszláv érzelmeket, mindent, aminek németellenes tartalmat lehetett adni. A németellenességre maguk a támadók adtak egy löketet a lakosságnak. A németek és szövetségeseik nem voltak tekintettel rájuk, számos bűncselekményt követtek el ellenük. A lakosság két rossz között választhatott és ők a már megszokott rosszat, Sztálint választották.
A téli krízis után a németeknek új stratégiai tervet kellett kidolgozniuk. A Fall Blaunak keresztelt terv már nem Moszkva elfoglalását vette célba, a legnagyobb mozgást és térnyerést Hitler dél felé tervezte. Fő cél Sztálingrád bevétele, a Kaukázus vidékének elfoglalása és a török, illetve az iráni határra való eljutás volt, természetesen Hitlernek az ott található olajkutakra fájt a foga, ugyanis a háború folytatásához mindenekelőtt olajra volt szüksége. A nyári offenzíva 1942. június 28-án vette kezdetét Kurszktól és Harkovtól keletre. A németek
július 3-án bevették Voronyezst, 23-án pedig Rosztovot. Jelentős sikert arattak a Volhov-katlan kialakításával és felszámolásával Leningrádtól délkeletre. A csata során került a németek kezére Andrej Vlaszov tábornok, aki késznek mutatkozott az együttműködésre a németekkel. Ezt Hitler elutasította, mivel úgy volt vele, hogy a legyőzöttek kezébe nem szabad fegyvert adni. Közben a Wehrmacht szívósan nyomult előre a Kaukázus felé. Augusztus 6-án bevették Majkopot, amellyel jelentős olajmezők kerültek a birtokukba. Azaz csak kerültek
volna, ha a menekülő oroszok nem tették volna tönkre azokat. A fő célt, Baku és Groznij elfoglalását nem sikerült elérniük.
A 6. német hadsereg Friedrich von Paulus tábornok vezetésével augusztus 23-án megkezdte Sztálingrád ostromát. Sztálingrád jelentőségét mindkét fél fontosnak tartotta, a német támadás két nap után fenn is akadt a makacs védők ellenállásán. Novemberre már csak néhány gyárépület és néhány kilométernyi magas part maradt a szovjetek ellenőrzése alatt, de a város védői nem adták fel és a németek nem jutottak túl
a Volgán. November 19-én vette kezdetét a szovjet ellentámadás Sztálingrád felmentésére. Bemelegítésként szétmorzsoltak két román hadsereget, majd az északi és a déli támadó szovjet csapatok Kalacsnál találkoztak és hermetikusan körülzárták a Paulus vezette hadsereget. A tábornok Hitler segítségét kérte, aki a végsőkig való kitartásra utasította beosztottját. A Führer ugyan küldött felmentő sereget Erich von Manstein vezetésével, amely egészen december 21-ig sikeresen tört előre, majd 48 kilométerrel a cél előtt kimerültség és az utánpótlás elmaradozása miatt feladta a missziót. Hitler ennek ellenére is a minden áron való ellenállásra
utasította Paulust, akinek ez a következő év február elejéig sikerült is, utána a szovjetek felszámolták hadserege maradékát és innentől egy darabig hadifogolyként folytatta katonai pályafutását. A sztálingrádi csata az idők
folyamán valóságos misztikummá nőtt az orosz történelemben. Számos történész a háború fordulópontjának tekintheti, véleményük szerint itt került a hadászati kezdeményezés a szovjetek kezébe. A németeknek ugyan volt még erejük támadást indítani, de a támadásra való reagálást már maguk a szovjetek választották meg.
A sztálingrádi hadműveletekkel párhuzamosan december 16-án a szovjetek megtámadták a Donnál állomásozó 8. olasz hadsereget, amelyet sikeresen szétzúzott. Januárban Voronyezs térségében a 2. magyar hadsereg következett, amelyet szintén harcképtelenné tettek (a magyar hadsereg doni katasztrófájáról a későbbiekben Magyarország második világháborús szerepléséről szóló írásban lesz szó).
1943 márciusában a szovjet téli támadás eredményeként a szovjetek Kurszk térségében előretolt állást foglaltak el. A német hadvezetés azt tervezte, hogy a kurszki kiszögellésben északi és déli irányú találkozó csapásokkal megsemmisíti a szovjet erőket és visszaszerzi a kezdeményezést. A szovjet vezérkar úgy döntött, hogy csapatai védelemben felőrlik a támadó ellenséges alakulatokat, majd alkalmas pillanatban ellentámadásba mennek át. A nagyon erős német páncélos offenzíva július 5-én indult meg. A németek benyomták a szovjet frontot, de áttörést nem tudtak elérni, s a támadás összeomlott.
A kurszki csata végén több szovjet hadseregcsoport lendült támadásba. 1943 szeptemberében visszafoglalták Szmolenszket, november elején pedig Kijevet. A Dnyeper bal partján hatalmas szovjet hídfő létesült. Ezt a németeknek ismételt ellentámadásokkal sem sikerült felszámolniuk. 1943 végére a szovjetek 2 ezer km szélességű fronton 300-600 km-t nyomultak előre. Teljesen felszabadult Ukrajnának a Dnyeper bal partján levő része, a Donyec-medence, Oroszország középső részének jelentős területe és az Észak-Kaukázus. A nagy támadó hadműveleteket már koordinálták a több mint 100 ezer fős partizánosztagok tevékenységével. Ezek a
németek hátában portyáztak, bénították a közlekedést és dezorganizálták az ellenség utánpótlását.
Nyugati front:
1943-ban a nyugati fronton elmérgesedett a tengeralattjáró-háború és fokozódott a németországi bombázások intenzitása. Az év elején még a német tengeralattjárók voltak fölényben, de a brit híradószolgálat fejlettségének és a német kódok megfejtésének köszönhetően egyre kevesebb veszteséget okoztak a német tengeralattjárók a szövetséges hajóknak, és végül feladták az atlanti csatát.
A levegőben fölénybe került a szövetségesek légiereje. Az amerikaiak 1943. január 27-én kapcsolódtak be a német célpontok bombázásába. Innentől kezdve az amerikaiak nappal bombázták a német városokat, míg a britekre az éjszakás szerepe jutott.
1943. január 14 és 26 között ülésezett a casablancai konferencia, amelyen Churchill és Roosevelt kimondták, hogy csakis a feltétel nélküli kapitulációt fogadják el ellenfeleiktől. Itt döntötték el véglegesen, hogy a szövetségesek Szicíliában szállnak partra.
A partraszállást megkönnyítette, hogy a stratégiai szempontból fontos olasz sziget, Pantelleria július 11-én megadta magát és ugyanezt tette Lampedusa is. A szövetségesek Eisenhower vezetésével július 10-én szálltak partra Szicília délkeleti oldalán. Az olaszoknak nem nagyon volt kedvük a harchoz, ellenállásuk gyorsan össze is omlott. A vendégeskedő német erők kicsit nagyobb ellenállást fejtettek ki, de őket is elsöpörte a szövetséges haderő. Augusztus 17-re az amerikaiak elfoglalták Messinát. Ezzel egy időben az afrikai repülőterekről felszállva megkezdődött Róma és a román olajvidék bombázása.
Megingott Mussolini helyzete is. Először a Fasiszta Nagytanács vonta meg tőle a bizalmat, majd ezen felbátorodva III. Viktor Emánuel leváltotta. Mussolinit július 26-án letartóztatták, és a király Pietro Badogliót nevezte ki miniszterelnökké. Az új kormány eleinte nem szállt szembe a németekkel időnyerés céljából, majd
szeptember 3-án aláírta a fegyverszünetet. Hitler már a köztes időben átlátott a szitán és az ország elfoglalását tervezte. A király és a kormány elmenekült Rómából, a király egyik lányát, Mafalda hercegnőt azonban a németek elfogták és Buchenwaldba hurcolták, ahonnan feltételezhetően nem tért vissza többé. A németek nem aprózták el a megszállást, szinte egy teljes német hadsereg vonult be Észak-és Közép-Olaszországba, megszállva a stratégiailag fontos alpesi hágókat és vasúti alagutakat. A szövetségesek időközben partra szálltak Calabriában és Salernónál is, de az erős ellenállás és a kedvezőtlenterepviszonyok miatt nehezen jutottak előre. A nagy őszi esőzések miattleragadtak az Appennini-félsziget hegyvonulatainak közepén.
A csendes-óceáni és távol-keleti hadszíntér:
1943 folyamán a japánok egyre rosszabb helyzetbe kerültek. A csendes-óceáni flotta rádiós egységei kiderítették, merre fog menni a japán flotta legtehetségesebb főparancsnoka, Jamamoto Iszoruku. Ezt kihasználva amerikai vadászgépek április 18-án lelőtték a tengernagy gépét. A megszállt területeken különböző
jelszavakkal ("Ázsia az ázsiaiaké", "nagy ázsiai jóléti övezet") próbálták a lakosságot magukhoz állítani. Felállítottak Nankingban egy ellenkormányt és Tokióba megszervezték a Nagy-Ázsia konferenciát, ahol a japán külpolitika szellemében zajlott minden.
Washingtonban 1943 májusában rendezték a Trident konferenciát, ahol döntés született a harc további folytatásáról. Olyan kettős stratégia kidolgozásáról döntöttek, amely rákényszeríti Japánt, hogy tartalékait állandóan egyik színtérről a másikra irányítsa. Június 30-án Új-Guineán és a Salamon-szigetekhez tartozó Randován szálltak partra az amerikaiak és kezdetét vette a szigetháború. Ennek során az amerikaiak földön - vízen - levegőben, szigetről szigetre ugorva szabadították fel a japánok által megszállt területeket. Szeptemberben visszább kellett venni a japán védelmi vonalat a Mariana-szigetek - Nyugat-Karolina vonalra. A
szigetháború alatt a japánok 1944 februárjában Burmából kiindulva megpróbáltak benyomulni Indiába, ahol Boze nemzetközi erőinek támogatásával britellenes lázadást kívántak provokálni. Kisebb sikereket sikerült elérniük, de április elején a britek felszámolták a lázadást.
Jelentős lépés volt az amerikaiak partraszállása a Mariana-szigetcsoporthoz tartozó Szaipan szigetén, mivel innen már repülővel is elérhető volt a fő ellenfél hazája. Az amerikaiak a Csang Kai-sek ellenőrizte Kínában is hoztak létre repülőtereket, innen kiindulva indultak először bombázók a japán szigetekre.
A teheráni konferencia:
A sztálingrádi győzelem és az afrikai hadműveletek befejezése után már sürgetően szükség volt a három nagy szövetséges hatalom háborús terveinek és elképzeléseinek megosztására egymással. Sztálin először azt javasolta, hogy először a külügyminiszterek Moszkvában tanácskozzanak. Már csak a kormányfők találkozóját
kellett összehangolni. A helyszínre itt is Sztálin tette a javaslatot, aki Teheránt ajánlotta, míg a másik kettő elfogadta.
A külügyminiszterek konferenciáját 1943. október 18 és 30 között rendezték meg. A tanácskozás középpontjában a háború tovább folytatása volt. Az angol és amerikai küldöttség beszámolt az 1944-es tavaszi invázió előkészítéséről. A szovjetek is elfogadták a lehetséges partraszállás tervezetét, amely megadta a
konferencia jó hangulatát. Politikai kérdésekről is tárgyaltak, többek között Németország háború utáni sorsáról. Hull amerikai külügyminiszter lefegyverzést, jóvátételt és ellenőrzést kívánt, Németország feldarabolását tartózkodóan kezelte és inkább a politikai decentralizáció mellett volt. Az már itt világossá vált, hogy Németországnak minden 1937 után szerzett területétől el kell majd búcsúznia. Kimondták továbbá, hogy akárki kerüljön hatalomra a háború után Németországban, köteles a háborús bűnösöket visszaküldeni bűntetteik
színhelyére, hogy ott ítélkezzenek felettük.
A konferenciát mindhárom külügyminiszter eredményesnek értékelte és már érezték, hogy a helyzet megérett arra, hogy a három vezető is találkozzon. A nagy találkozásra 1943. november 28 és december elseje között került sor a már korábban Sztálin által javasolt Teheránban. Churchill a következőképpen emlékezett vissza az
eseményre később emlékirataiban: "Emlékezetes eseménye volt ez az életemnek. A jobbomon az Egyesült Államok elnöke foglalt helyet, a bal oldalamon pedig Oroszország ura. Lényegében mi hárman uraltuk a
világ teljes tengerészeti haderejét és légierejének háromnegyed részét, továbbá mi rendelkeztünk az emberiség történetének legiszonyatosabb háborúját vívó csaknem húszmillió katonával. Mi tagadás, nagy örömmel gondoltam rá, mekkora utat tettünk meg a győzelem felé azóta, hogy 1940 nyarán önmagunkban - a
királyi haditengerészetet és a légierőt nem számítva - lényegében fegyvertelenül álltunk szemben a hatalma teljében levő, egész Európát s a kontinens valamennyi erőforrását a markában tartó, diadalittas Németországgal
és Olaszországgal".
A konferencián a három nagy megerősítette a külügyminiszterek Moszkvában kötött megállapodásait. A konferencia legfontosabb döntése a második front megnyitásáról szólt, amelyet az angol-amerikai fél Overlord hadműveletnek nevezett el. Határoztak még Németország háború utáni meggyengítéséről, a Szovjetunió német
támadás előtti határainak helyreállításáról és Lengyelország német területekkel való kárpótlásáról.
A második front megnyitása:
A partraszállást mintegy félévnyi tervezés készítette elő. Roosevelt Eisenhower tábornokot bízta meg a hadművelet irányításával. Dél-Angliában hatalmas erőket vontak össze, mintegy 10.000 repülőgépet, több mint 4000 partra szállító eszközt és 1500 hadihajót. Már csak a helyet kellett megtalálni, ahol akatonákat partra tehetik. Lehetséges helyszínként volt a közel levő Calais és akevésbé erős védelemmel ellátott Normandia. Utóbbiban maradtak és június 5-ét határozták el kezdő időpontként.
Az időjárás azonban közbeszólt és egy kicsit segített a németeknek. A tomboló vihar mintegy 24 órával késleltette a hadművelet megkezdését. Másnap a hajnali órákban már nem volt mese és megkezdték a partraszállást. Az ejtőernyősök landolása kezdte az akciót, majd egy hatalmas ágyútűz következett. A németeket ez meglepte, ezt tetézte, hogy a szövetségesek abszolút légi-és tűzfölényben voltak. A
leghosszabb napnak is nevezett eseményen kb. 70 ezer amerikai és kb. 80 ezer angol és kanadai katonát sikerült partra tenni a kijelölt szakaszokon. Nagy vérveszteség árán hídfőket létesítettek, amelyeket megvédelmeztek a német ellentámadásokkal szemben. A hadművelet teljes sikert hozott: megvalósult az
igazi második front.
Ezen a nyáron kijutott a rosszból Hitlernek. Nem volt elég a partraszállás, még otthon is kapott egy pofont. Már 1943-ban szervezkedtek ellene, kidolgozták a Walküre fedőnevű akciót. 1944-re teljesen kilátástalannak ítélték meg Németország helyzetét, ezért a mielőbbi cselekvés mellett döntöttek. A merénylet elkövetését Claus von Stauffenberg gróf vállalta magára, aki előtte megjárta az afrikai frontot és elvesztette a jobb kezét, a bal keze egy részét és a bal szemét. Törzskari főnök révén minden helyre szabad bejárása volt, így jutott be 1944. július 20-án Hitler kelet-poroszországi főhadiszállására is. A bombát tartalmazó táskát közvetlenül a Führer mellé tette le, és kiment a teremből. A bomba felrobbant, a teremben mintegy 5 fő életét vesztette, a fő célpont azonban kisebb karcolásokkal megúszta. Stauffenberg az épületen kívül még megvárta a robbanást, majd Berlinbe sietett közölni a nagy hírt. Azonban gyorsan kiderült, hogy Hitler túlélte a merényletet és természetesen
Stauffenberg is lebukott társaival együtt. Jutalmuk nem lehetett más, mint a kivégzés.
A partraszállás után a szövetségesek sorra foglalták vissza Nyugat-Európa nagyobb városait. Őket segítette a Párizsban 1944 augusztusában kitört felkelés, melynek köszönhetően augusztus végén az amerikai egységek és De Gaulle francia alakulatának egységei ünnepélyesen bevonultak a francia fővárosba. Ezután következett Belgium és Hollandia. Brüsszelt a britek foglalták el szeptember 3-án, majd másnap következett Antwerpen.
Ekkor már Hitler az offenzívára adott választ készítette elő. December 6-án meg is indult az ellentámadás Spa-Francorchamps közelében. Az offenzíva jól haladt, de a célok és az erők már nem álltak arányban. A kezdeti pánikban levő szövetségesek megszervezték a védelmet, az időjárás pedig lehetővé tette a szövetséges légi
fölény érvényesítését. Karácsonyra a támadást leállították. Azonban a német nép számára mégsem lett olyan keserű ez a helyszín köszönhetően annak, hogy egy másik német évtizedekkel később szinte összeforrt a helyszínnel.
Keleti és csendes-óceáni front 1944-ben:
1944 elején Leningrád megszabadult a blokád szenvedéseitől. Június 22-én a nyári nagyoffenzíva megindításával ünnepelték meg, hogy már három éve hadakoznak a németekkel. ezzel megkezdődött Belorusszia felszabadítása. Az offenzíva során a Vörös Hadsereg mintegy 28 német hadtestet számolt fel. Július 3-án a szovjetek elfoglalták Minszket. A hónap végén Varsó térségében elérték a Visztulát, amin azonban nem keltek át.
A közelgő Vörös Hadsereg tudatában a lengyelek felbátorodtak és augusztus 1-én felkelést robbantottak ki Varsóban. A lengyel vezetők tévesen értékelték a katonai helyzetet. A szovjet hadsereg támadása kifulladt és nem volt elég ereje ahhoz, hogy menetből elfoglalja Varsót. Sztálin elutasította, hogy angol és amerikai
repülőgépek igénybe vegyék a szovjet repülőtereket, amikor segélyszállítmányokat juttatnak el Varsóba. Csak akkor járult hozzá a felkelők támogatásához, amikor már késő volt. Nyilvánvalóan nem kívánt hatékony segítséget nyújtani a vele szemben álló lengyeleknek. A varsóiak október 2-án kénytelenek voltak letenni a
fegyvert. A várost a németek büntetésül a földdel tették egyenlővé.
A déli szakaszon 1944. augusztus 20-án megindult szovjet támadás következményeként Romániában 23-án megbukott Antonescu németbarát rendszere. Az új kormány fegyverszünetet kért, majd hadat üzent Németországnak. A szovjet csapatok a hónap végén átlépték a korabeli román-magyar határt. A szovjetek egészen áprilisig hadakoztak Magyarország területén, amelyről majd a későbbiekben, Magyarország második világháborús szerepléséről szóló írásban lesz szó.
Szeptember 5-én Bulgária következett. Három nappal korábban nyugatbarát kormány alakult, majd 9-én a bolgár hadsereg egy tiszti csoportja puccsal szovjetbarát vezetést állított fel. Nemsokára a Vörös Hadsereg bevonult Szófiába. Finnországgal szeptember 19-én kötöttek fegyverszünetet.
A csendes-óceáni hadszíntéren október 19-én kezdődött meg a partraszállás Douglas MacArthur vezetésével. A sorsdöntő csatára pár nappal később, október 22 és 25 között került sor. A japánok mindent megtettek, de nem tudták megakadályozni, hogy a Fülöp-szigeteket az amerikaiak elfoglalják. A csata végeztével Japán már
nem számított tengeri hatalomnak. November 24-én pedig az amerikai légierő megkezdte Japán bombázását, ami kitartott egészen a háború befejezéséig. Közben elfoglalták Manilát, Okivanát és szétbombázták Tokiót. A britek 1945. január 3-án nekikezdtek Burma visszahódításának, majd májusban elérték Kínát.
A jaltai konferencia:
1945 elején az antifasiszta koalíció nagyhatalmainak közös érdeke volt a katonai és a politikai együttműködés fenntartása a végső győzelem érdekében. A Jaltában február 4 és 12 között rendezett csúcstalálkozón Churchill, Roosevelt és Sztálin vett részt. Ekkor már kiéleződtek a viták.
Az ENSZ-szel kapcsolatban felmerült vitás kérdések lezárásában, amennyiben a nyugati hatalmak elfogadták mind a Sztálin által a nagyhatalmak számára követelt vétójogot a Biztonsági Tanácsban, mind azt, hogy Ukrajna és Belorusszia saját képviselethez jusson, annak ellenére, hogy a maguk részéről lemondtak a korábban
tervezett 3 fős jelenlétről. A lengyel kérdésben a hatalmak elfogadták keleti határként a Curzon-vonalat némi apróbb javítással a lengyelek javára. A nyugati határt egyelőre nem határozták meg, de egyetértettek abban, hogy Lengyelországot jelentősen el kell tolni nyugat felé. A német megszállási rendszert Jaltában kiegészítették a brit és az amerikai zóna rovására a francia megszállási övezet közbeiktatásával.
A jóvátételi kérdésben újabb vita bontakozott ki, amit nem is sikerült lezárni, mivel az óriási szovjet követeléssel a nyugatiak nem értettek egyet. A távol-keleti kérdéseket illetően Churchill és Roosevelt egy titkos egyezmény keretében elismerte a Szovjetunió jogát bizonyos mandzsúriai területekre, és Roosevelt vállalta, hogy ehhez megnyeri Csang Kaj-sek hozzájárulását. Sztálin ezzel szemben megígérte, hogy a Vörös Hadsereg az európai háború vége után 2-3 hónap múlva beavatkozik a távol-keleti hadműveletekbe.
A konferencia kibocsátott egy nyilatkozatot (Nyilatkozat a felszabadított Európáról) amelyben a győztes szövetségesek leszögezték, hogy minden népnek joga van szabad választásokkal demokratikus berendezkedést teremteni és "szabadon választott, a nép akaratának megfelelő kormányokat" lábra állítani.
Az európai háború befejezése:
A szövetségesek 1945 elején már két irányból fenyegették Németországot. 1945. január 12-én kezdték meg a szovjetek az újabb nagyoffenzívájukat, amely részben az északikelet-porosz és a Varsótól északra húzódó lengyel frontra, részben attól délre, Varsó felé irányult. Január 17-én Varsóból romhalmazt csináltak, majd
eljutottak az Oderához. Innen már közel volt Berlin.
Február elején az angolszászokon volt a sor, ők a Rajnától nyugatra elhelyezkedő német erőket vették célba. Március 5-én elfoglalták Kölnt, két nappal később az amerikaiak átkeltek a Rajnán. Április végén érték el az Elbát és Torgaunál összetalálkoztak a szovjetekkel. Egyes leírások szerint nagy volt a találkozás keltette öröm, a csapatok tagjai baráti öleléssel köszöntötték egymást, utána mindenki ment a saját útjára. Németország körül bezárult a gyűrű. Hitler látott némi esélyt a helyzet megfordítására, mivel Roosevelt váratlanul április 12-én
meghalt, de a németek helyzetén már ez sem segített.
Olaszországban 1945 áprilisában az angol-amerikai hadseregek kijutottak a Pó-síkságra és előrenyomultak Észak-Olaszországban. Hadmozdulataikat támogatták az április 25-én felkelt észak-olaszok. Partizánok elfogták a németekkel menekülő Mussolinit, akit április 28-án kivégeztek. Olaszországban május 2-án a németek
fegyverletételével véget ért a háború.
A Berlin elleni végső harc április 16-án kezdődött meg. Hitler és a náci vezetők maradéka a berlini kancellária bunkerében húzta meg magát és véglegesen úgy döntött, hogy nem hagyja el a fővárost. Halvány remény még élt benne, hogy talán a Walther Wenck vezette 12. hadsereg fel tudja menteni a fővárost. Wenck támadása összeomlott és hadserege elmenekült az amerikai övezet felé. Hitler a hír hallatán magánkívül volt. Utolsó tette az volt, hogy feleségül vette barátnőjét, Eva Braunt. Titkárnőjének lediktálta politikai végrendeletét, melyben Dönitzre ruházta ált az államfői hatalmat. A vesztett háború és a nősülés gondolatait nem tudta feldolgozni és feleségével együtt április 30-án öngyilkos lett. Majdnem egy időben Hitler halálával a Reichstag épületére a szovjet katonák kitűzték a vörös zászlót. Másnap Hitler hű barátja és munkatársa, Goebbels is követte
parancsnoka példáját, de nem egyedül: feleségével együtt gyermekeiket alvás közben megmérgezték, majd egymással is végeztek.
A május 2-án megalakult Dönitz-kormány megkezdte a kapitulációs tárgyalásokat. Május 7-én Alfred Jodl Eisenhower tábornok reimsi főhadiszállásán aláírta a feltétel nélküli kapitulációról szóló okmányt. Ez 48 órát biztosított arra, hogy a német katonákat visszavonják a keleti frontról a nyugati övezetekbe. 8-áról 9-re
virradó éjszaka pedig a szovjet főhadiszálláson, Berlin-Karlhorstban Wilhelm Keitel ismételte meg a fegyverletételi dokumentum aláírását. Az európai háború véget ért.
A potsdami konferencia:
Az utolsó szövetséges konferenciát Potsdamban 1945.július 17 és augusztus 2 között rendezték. Ezen az USA-t Harry Truman, Nagy-Britanniát előbb Churchill, majd július 29-től Clement Atlee képviselte. A Szovjetuniót ki más, mint Sztálin képviselte.
A német kérdésben az ellentétek rendkívül kiéleződtek, a helyzetet végül James F. Byrnes amerikai külügyminiszter javaslatcsomagja mentette meg. Ez bizonyos feltételek mellett kilátásba helyezte a szovjetbarát kormányok elismerését, amit összekapcsolt a lengyel-német határ kérdésével és a jóvátétellel.
Kimondta, hogy fenn kell tartani Németország gazdasági egységét, de a jóvátételi kérdés megoldásába olyan elemeket vitt bele, amelyek máris megalapozták a gazdasági szétválást egy nyugati és keleti részre. Elvetette
ugyanis a fix jóvátételi összeg megjelölését, és a Szovjetunió által követelt összeget nem fogadta el a nyugati szövetségesekre nézve. A határozat értelmében a Szovjetuniót megillető jóvátételi összeget a megszállási zónák mindenkori folyó termeléséből kellett kiemelni minden egyes övezetben. A nyugatiak hozzájárultak
ahhoz, hogy a Szovjetunió megkapja a nyugati zónákban található ipari felszerelés 15%-át, és ugyanannak további 10%-át ellenszolgáltatás nélkül. A XIII. cikkely kimondta, hogy Lengyelországban, Csehszlovákiában és
Magyarországon élő németeket "rendezett és humánus módon" át kell telepíteni Németország területére. Kimondták a nácizmus felszámolását és a háborús bűnösök megbüntetését. Jóváhagyták a korábban kijelölt megszállási övezeteket: a Szovjetunió Németország keleti és középső, Nagy-Britannia északnyugati, az USA a déli, Franciaország délnyugati területén kapott övezetet. Központi kormány létesítéséről a szövetségesek nem
intézkedtek, lehetővé tették azonban, hogy a Szövetséges Ellenőrző Tanács felügyelete alatt államtitkárságok létesüljenek a pénzügyek, a közlekedés, a külkereskedelem és az iparügyek intézésére.
Felállították a Külügyminiszterek Tanácsát, hogy készítse elő az Olaszországgal és Németországgal szövetséges kisebb államok békeszerződéseit. Felszólították a japánokat a fegyverletételre.
Japán térdre kényszerítése:
1945 tavaszára már alig volt kiképzett japán katona, az üzemanyagot pedig cseppenként tartották nyílván. Senki se tudta Japán meddig tart ki. A háború gyorsabb befejezése érdekében Roosevelt és Churchill Jaltában (1945. február) szorgalmazta a Szovjetunió hadba lépését, de Sztálin nem adta magát ingyen: ígéretet tett arra, hogy az európai győzelem után 2-3 hónappal hadat üzen Japánnak, ha Mongólia szovjet befolyás alatt maradhat, az orosz-japán háborúban elveszített kínai érdekeltségeket visszakapja és a Kuril-szigetek is hozzá kerülnek.
A háború végső szakaszára készítette el az első kísérleti atombombát a Los Alamosban dolgozó, Robert Oppenheimer vezette nemzetközi kutatócsoport. Július 16-án meg is történt az első kísérleti atomrobbantás. A kísérletezők láthatták, hogy soha nem látott, pusztító erejű fegyvert alkottak meg. A tudóscsoport azonnal üzent
is Potsdamba. Truman a következő kódolt szöveget kapta: "A műtét ma reggel megtörtént. A diagnózis még nem teljes, de az eredmények kielégítőnek tűnnek, és máris meghaladják a várakozásokat".
Churchill is hasonló üzenetet kapott: "A gyerekek megfelelően világra jöttek".
A potsdami konferencián Sztálin előtt titokban tartva az USA, Nagy-Britannia és Kína felszólította a japánokat a fegyverletételre (július 26). A nyilatkozat szigorú feltételeket tartalmazott, de nem volt feltétel nélküli és nem érintette a császár személyét. A felek azt sem közölték, hogy milyen pusztító erejű fegyver került a birtokukba. A japán kormány hajlott az engedelmeskedésre, de a hadsereg nem. A japánok végső elkeseredésükben továbbra is folytatták a fanatikus kamikazeakciókat.
A fanatikus japánokat látva Truman kiadta az utasítást: a műtét során létrehozott szörnyszülöttet be kell vetni. A természet kicsit akadályozta a bevetést, a katonák 3 napig vártak, hogy tiszta idő legyen. Augusztus 6-án teljesült a vágyuk és nem volt már kifogás. Az Enola Gay névre keresztelt B29-es felszállt, kamrájában ott lapult az uránból készült Little Boy névre keresztelt első szörnyeteg. A célpont Hiroshima városa volt, amely negyed 9 után kapta meg az égi áldást. Az egykor virágzó ipari város 80%-a elpusztult, az áldozatok számáról a különböző szakirodalmak eltérően nyilatkoznak, közvetlenül a robbanástól meghalt személyek száma 70-90 ezerre tehető, az összes áldozat pedig - beleértve a sugárzás következményeit - mintegy 160-240 ezerre
becsülhető. A repülő parancsnoka, Paul Tibetts hatalmas pusztításról számolt be, elbeszélése szerint a városból semmi sem maradt. Az egész legénység megdöbbent a látványtól. A gép pilótája pedig a következő kommentárt rögzítette a repülő naplójába: "good results", vagyis jó eredmények. A jó munka eredményét egy túlélő beszámolója alapján is átérezhetjük: "Egyszerre villanás vakított el, amelyet rögtön egy másik követett. A kert árnyai eltűntek. A tárgyakat nem lehetett megkülönböztetni egymástól. Azonnal felugrottam, hogy
meneküljek, de utamat romok és leszakadt gerendák foglalták el. Rendkívül gyengének éreztem magam, és meg kellett állnom, hogy lélegzetet vegyek. Legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy teljesen meztelen vagyok".
Három nappal később a fontos vasúti csomópont, Nagaszaki került a célkeresztbe. A Fat Man névre keresztelt plutóniumbombát a Books Car szállította Charles W. Sweeney vezetésével. A bombát 11 óra után dobták le és nagyobb pusztítást végzett, mint előzőleg az urániumbomba. A robbanás nyomán öt kilométer hosszú és három
kilométer széles kráter keletkezett, mintegy 2000 ház elpusztult és mintegy 40 ezer ember vesztette életét, 70 ezerre tehető a súlyos égési sebesüléseket szenvedők száma.
Közben 8-án a szovjetek is kivették végre részüket a japánok elleni háborúból és Mandzsúriában támadást indítottak a Kvanung-hadsereg ellen.
A Nagaszaki elleni támadás napján a császár magához hívta tanácskozó testületét és kifejezte, hogy véget akar vetni a vérengzésnek. A hadsereg továbbra is nehezen engedett, augusztus 14-én végül ők is belementek a kapitulációba.
Sóva császár 15-én a rádióban bejelentette: "A háború menete számunkra kedvezőtlenül alakult, folytatása sem a világ, sem pedig saját magunk számára haszonnal nem jár..." Japán számára véget értek a harcok. A
szövetségesek Koreát a 38. szélességi fok mentén északi szovjet és déli amerikai megszállási övezetre osztották. Szeptember 2-án a tokiói öbölben horgonyzó Missouri csatahajón a szövetségesek és Japán képviselői aláírták a japán fegyverletételt rögzítő okmányt.
A háború mérlege:
A háború totális volta miatt több áldozattal járt, mint az első világégés. Kiterjedt a hátországra, ennél fogva a polgári lakosságra is. A polgári áldozatok számát többre becsülik a katonainál. Mintegy 50-55 millió ember vesztette életét a 6 éves öldöklő küzdelem során, ebből a polgári áldozatok számát 29 millióra becsülik. Az Antarktisz kivételével valamennyi földrész érintve volt a harcokban, amelyekben 61 ország hadserege vett részt. A háború nem határok menti csatatereken zajlott, a frontok falvakon, városokon, országokon át mozogtak és számos régi nagyváros vált a földdel egyenlővé. A legtöbb veszteséget a Szovjetunió szenvedte el, itt 20 millióra becsülik az áldozatok számát. A háború másik fontos következménye volt, hogy megszűnt a világ
Európa-központúsága. Innentől kezdve a világ sorsát egy félig európai és egy Európán kívüli nagyhatalom határozta meg.
Felhasznált irodalom:
20. századi egyetemes történet I.
kötet: Európa (szerk.: Németh István). Osiris Kiadó, Bp., 2006.
Boyle, David: A II. világháború
képekben. Glória Kiadó, Bp., 2002.
Egyetemes történelem 1945-1990
konzultációs jegyzet 2009. 02. 14. Tanár neve: Dr. Kozári József, helyszín:
Eszterházy Károly Főiskola
Horváth Jenő - Paragi Beáta -
Csicsmann László: Nemzetközi kapcsolatok története 1941-1991. Pannonprint Kft,
2009.
Ormos Mária - Majoros István:
Európa a nemzetközi küzdőtéren Felemelkedés és hanyatlás 1814-1945. Osiris
Kiadó, Bp., 2003.
Ránki György: A második
világháború története. Gondolat Kiadó, Bp., 1982.
Romsics Ignác: A 20. század rövid
története. Rubicon-Ház Bt., Bp., 2011.
Ungváry Krisztián: A háború sötét
arcai. Adalékok a II. világháború mentalitástörténetéhez. In: Rubicon 2005/1
Vitári Zsolt: A Valkűr akció.
Merénylet Hitler ellen. In: Rubicon 2009/6
Köszönet Fehér Zoltán történésznek
az írás közbeni segítségért, a szöveg átnézéséért.