Sásdi Tamás: A második világháború I. rész. Lengyelország lerohanásától El-Alameinig.

Sásdi Tamás: A második világháború I. rész.  Lengyelország lerohanásától El-Alameinig.

A háború technikai újításai


A két világháború között a tudomány és a technika hatalmasat fejlődött, katonai alkalmazása teljesen átalakította a hadseregek fegyverzetét. A levegőben megjelentek az alumíniumból készült, nehézgéppuskával és gépágyúval és páncélozott pilótafülkével és golyóálló üzemanyagtartállyal felszerelt egyfedelű repülőgépek. A rövid hatótávolságú bombázók helyett megjelentek a két- vagy négymotoros, többtonnás terhet szállítani képes légi erődök. Ezek hatótávolsága elérhette a 3-6000 km-t. A tankok erősebb páncélzatot, jobb fegyvereket és nagyobb teljesítményű motort kaptak. A gyalogságot gyorstüzelésű automata fegyverekkel szerelték fel, és gyorsabb mozgatása érdekében rendszeresítették a teherautókat. A tengereken megjelentek a hatalmas repülőgép-anyahajók, amelyek akár több tucat gép bázisául is szolgálhattak. Korszerűsödtek a távközlési és
navigációs eszközök is. A harci járműveket és a gyalogsági egységeket egyaránt felszerelték rádióval. A 30-as évek végére kikísérletezték a radart, amellyel a repülőgépek távolságát, magasságát és mozgását lehetett meghatározni.

A háború kezdetére a német hadsereg (Wehrmacht) lett a világ legkorszerűbb ütőereje. Taktikája a légierő, a páncélosok és a gépesített gyalogság összehangolt és gyors támadó hadműveletein alapult. Ezt nevezték a későbbiekben Blitzkriegnek, vagyis villámháborúnak.

A háború kitörése


1939 augusztusának utolsó napján egy maroknyi német katona egy gleiwitzi szállodában tartózkodott két hete, amikor azt az üzenetet kapták, hogy meghalt a nagymama. Az üzenet Berlinből érkezett és tudták, hogy mit kell tenniük. Lengyel katonának öltöztek és támadást színleltek a helyi rádióadó ellen. Este elérték a rádióadót, amelynek őrsége már előtte be lett avatva a tervbe, így ők nem jelentettek veszélyt. A rádiót hallgatók erre az üzenetre lettek figyelmesek: "Figyelem! Itt Gleiwitz! A rádióadó lengyel kézbe került!" A beszédüket "Éljen
Lengyelország!"
szavakkal fejezték be. Az éjszaka folyamán további lengyel támadásnak álcázott akciók történtek. Másnap Hitler bejelentette a Reichstagban, hogy súlyos hatásértések történtek és "Ma éjszaka Lengyelország a területünkön első ízben lőtt reguláris katonákkal. 5 óra 45 óta visszalövünk".

A támadás valójában egy órával korábban megindult. 4:45-kor a Danzig kikötőjébe eredetileg látogatóba jött Schleswig-Holstein német hadihajó tüzet nyitott a Westerplatte-félsziget lengyel őrszázadára. Egyidejűleg szárazföldön és a levegőben hadüzenet nélküli általános támadás indult Lengyelország ellen A kb. egymillió fős lengyel hadsereg 38 elavult fegyverzetű gyalogoshadosztályból s két motorizált dandárból állt. 500 könnyű páncélozott harcjárművel, s kb. 400 korszerű repülőgéppel rendelkezett. A haderő fő ütőerejének a 11 lovasdandárt tartották, s a hadvezetés változatlanul bízott a nagy lovas erők összpontosított támadásának elsöprő erejében. A lengyel haderő elhelyezésével az állam egész területét akarták védeni. A 2800 km-nyi lengyel-német határ védelmére azonban nem volt erejük. Az 1,6 millió fős német hadsereg 62 hadosztályban tömörült, amelyhez 3200 páncélos, 2900 repülőgép, valamint két légiflotta tartozott az Észak és Dél Hadseregcsoportokban. Súlypontját a Dél alkotta, amely Sziléziából és a Kárpátokból hatolt be Délnyugat-Lengyelországba, hogy a Visztula-kanyarban bekerítse a lengyeleket. A németek szeptember 6-án elfoglalták Krakkót, 8-án elérték Varsót, ezt azonban menetből már nem sikerült bevenniük.

A Észak Hadseregcsoport Pomerániából és Kelet-Poroszországból támadó alakulatai szeptember 5-én kettévágták a lengyel folyosót, majd észak felől mélyen a lengyelek hátába kerültek. Szeptember első hetében a lengyel védelmet minden frontszakaszon áttörték.  Kéthetes küzdelem után már csak elszigetelt lengyel ellenállási gócok maradtak. Varsót szeptember 28-ig védték hősiesen. A lengyel kormány már szeptember 17-én román területre menekült, ahol internálták őket. Az utolsó harcos lelkű lengyelek október 6-án tették le a fegyvert.

A németek gyors győzelmét két körülmény tette lehetővé. Szeptember 3-án ugyan az angolok és a franciák hadat üzentek a németeknek, de a nyugati fronton csend volt. A franciák szeptember 7-én indítottak egy támadásocskának nevezhető akciót, amikor a lengyelek sorsa már eldőlt. A franciák kb. 8 km mélyen nyomultak be német területre. Elfoglaltak 20 falut, amiket nemsokára ki is ürítettek. Franz von Halder német tábornok szerint a lengyelországi sikert csak a nyugati határ teljes legyengítése tette lehetővé, így a franciák jobban nyomulhattak volna előre. De cselekvésüket megbénította a védekezésre való összpontosítás. Azonban
a francia külpolitika tehetetlenséget és rövidlátást tanúsított, külpolitikai döntéseiben az angolokra figyelt, nélkülük nem vállalkozott semmire. A brit expedíciós hadtest első 4 hadosztálya ugyan megérkezett Franciaországba, ahol az egyesített főparancsnok, Gamelin tábornok a francia-belga határ védelmét
bízta rájuk. 1940 tavaszáig azonban semmi nem történt. A másik tényező, hogy 1939. szeptember 17-én a 40 hadosztályos szovjet hadsereg támadást indított Kelet-Lengyelország ellen. Sztálin csak egy dologra figyelt:
a Szovjetunió biztonságára. A szovjet északi hadseregcsoport Belorusszia, a déli pedig Ukrajna felől lépte át az 1921-es rigai békeszerződésben megállapított lengyel-szovjet határt. A lengyelek két oldalról szorongatott
helyzetükben letették a fegyvert. Kb. 140 ezer katonát vittek szovjet hadifogolytáborokba. 1940 elején Katyn melletti erdőben a szovjet titkosrendőrség közel 15.000 lengyel tisztet kivégeztetett. A gyilkosságokat a
németek hozták nyilvánosságra. 1943 februárjában a Wehrmacht egy csoportja találta meg a tetemeket, majd világgá kürtölték a felfedezést. A szovjet fél a Gestapo nyakába kívánta varrni az ügyet. A teljes igazság a mészárlással kapcsolatban napjainkig nem derült ki.

A német-szovjet együttműködés virágkorát érte, 1940. február 11-én újabb kereskedelmi egyezményt írtak alá. Az angol tengeri blokáddal szemben ez biztosította nélkülözhetetlen nyersanyagok tranzitszállítását az ázsiai
országokból a Szovjetunión keresztül Németországba.

A téli háború


1939. szeptember végén, október elején Észtország, Lettország és Litvánia kormányai a határaikon felsorakozott szovjet csapatok nyomására kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötöttek a Szovjetunióval. A kényszeregyezség értelmében területükön szovjet haderő állomásozott, míg 1940 nyarán a Szovjetunióhoz csatolták őket. A szovjetek Finnországot is északi védelmi övezetük részének tekintették, és 1939 őszén
területi követeléseket támasztottak vele szemben. A kívánságlista kicsi, de stratégiai fontosságú terepszakaszokat és pontokat érintett. Átengedésük lehetővé tette volna a Finn-öböl ellenőrzését, a Leningrádtól 32 kmre húzódó országhatár kitolását, északon pedig Murmanszk jégmentes kikötőjével
tőszomszédságában levő határvonal megváltoztatását. A két fél 1939. október-novemberében többször próbálkozott a tárgyalással, még Sztálinnál is járt az orosz külpolitikában tapasztalt Paasikivi, de az eredmény a hadakozás lett. Pedig a szovjetek egy szigettel is készek voltak kárpótolni a finneket. A finnek nem tudták mit tegyenek, két részre oszlottak. Egyik oldal az alkudozást, a másik a hadakozást kívánta. Végül egy kisebb szigetet ajánlottak fel, ami a szovjeteket nem elégítette ki, inkább a támadás mellett döntöttek, amely november 30-án indult meg hadüzenet nélkül. A finnek elszánt és eredményes ellenállást tanúsítottak. A Karéliai földszoroson a szovjetek megrekedtek a Mannerheim erőd-és akadályvonal előtt. December közepére a finnek
minden ponton visszavetették a támadókat.  A szovjetek február 11-én újabb offenzívát indítottak. Ezzel szemben a finnek már nem tudtak újabb tartalékokat mozgósítani.  A finn kormány attól tartott, hogy az egész
ország megszállás alá kerülhet, ezért március 12-én békekötésre kényszerült. Finnország elvesztette többek között a Karéliai-földszorost Viborg városával, s kénytelen volt a szovjeteknek bérbe adni Hanko kikötőjét.

A furcsa háborútól Franciaország legyőzéséig


1939 őszétől 1940 tavaszáig a nyugati fronton a "furcsa háború" folyt: semmi nem történt. Hitler következő hadicélja a francia seregek megsemmisítése volt, amellyel Angliát is térdre lehet kényszeríteni. Abban azonban bizonytalan volt, hogy mikor van esélye egy újabb villámháborús győzelemre. Kb. 29-féle terv született.

A francia-angol szövetséget a hamis biztonságérzet kárhoztatta tétlenségre. Mindkét haderő békésen üldögélt a Maginot-vonal erődrendszerében. A légierő gépei röpcédulákat szórtak a határ túlsó oldalán levő településekre,
meggyőzendő a németeket helyzetük reménytelenségéről. A furcsa háború 1940 áprilisában Észak-Európában ért véget. Ennek stratégiai jelentőségével mindkét fél tisztában volt. A svédországi vasércet a norvégiai Narvik kikötőjéből télen is zavartalanul szállíthatták Németországba. A norvég partvonal birtoklása létfontosságú tengeri útvonalak ellenőrzését biztosíthatta. A térségben mindkét fél preventív hadműveletre készült, a németek előrébb jártak.

1940. április 9-én a német kormány ultimátumban követelte, hogy Norvégia és Dánia fogadja el a Nagynémet Birodalom védnökségét. Egyidejűleg német harci egységek jelentek meg a két országban. Megkezdődött a Weserübung végrehajtása. Az ellenállás reménytelensége miatt X. Keresztély és kormánya tiltakozva, de elfogadta az ultimátumot. VII. Haakon és kormánya viszont nem engedelmeskedett. Élve az ország természet adta lehetőségeivel, a gyenge norvégok elszánt ellenállást tanúsítottak. A németek nem sok hasznát vették szövetségesüknek, Vidkun Quislingnek. A harcok az ország középső és északi részein időközben partra szállt angol és francia csapatok részvételével június elejéig tartottak. A király és miniszterei július 7-én Angliába távoztak és onnan irányították az ellenállást.

Nemsokára megindult a nyugati hadjárat, amely a Sárga Terv nevet kapta. 136 hadosztály indult meg, Mannstein tábornok elképzelése szerint a fő támadást az Ardenneken keresztül felvonuló páncélos és gépesített erők hajtják végre. Ezután Sedan közelében átkelnek a Maas folyón és a La Manche csatorna felé kanyarodnak. Ezután a francia és az angol haderő számára nem volt idő az unatkozásra.

Norvégia megszállása és a nyugati fronton meginduló offenzíva volt az utolsó csepp a pohárban az angol belpolitika számára. A békét megőrizni kívánó Chamberlaint május 10-én menesztették, utóda Winston Churchill lett, aki már évek óta hangoztatta a náci veszély nagyságát Nagy-Britanniára nézve és követelte az ország felkészítését a harcra. Három nappal később mondta el hírhedtté vált beszédét az alsóházban: "Nem ígérhetek
mást, csak vért, küszködést, könnyeket és verejtéket"
. Churchill lezárta elődje jóindulatra épülő politikáját és felvette a kesztyűt Hitler ellen.

A német támadás is május 10-én indult meg Franciaország és a Benelux államok ellen, utóbbi hadüzenet nélkül. Az első célpont Hollandia volt, a németek elég gyorsan törtek előre. A kellő gyorsaság egy kicsit elmaradt, mire Hitler és Göring a légierő bevetése mellett döntött. A légierő pedig tette dolgát és mondhatni profi munkát végzett. Az eredmény: Rotterdam füstölgő romhalmazzá vált. Május 15-én Hollandia letette a fegyvert.

A brit expedíciós erők egyetlen menekülési lehetősége az volt, ha még a németek előtt elérik Dunquerque kikötőjét. Május 24-én a németek a várostól kb. 15-20 km-re megálltak. Hitler nem akarta bevetni ellenük a páncélosokat, rábízta őket a légierőre és a gyalogságra. Az angolok május 26 és június 4 között 340 ezer
katonát evakuáltak Angliába.

Június 5-én kezdődött meg a Fall Rot terv alapján a Franciaország elleni hadjárat. A kétszeres erőfölényben levő németek áttörték az új francia védelmi parancsnok, által túl gyorsan felállított védelmi vonalat a Szajna és Párizs irányában és a Maginot-vonal mögött a Svájci határ felé. Június 11-én átkeltek a Marne folyón, a Maginot-vonal mögé kerültek és elvágták az Elzász-Lotharingiában levő francia erőket. Reynaud miniszterelnök még az USA elnökét is felkérte az azonnali hadba lépésre Franciaország oldalán, de kérése hiábavaló volt, az USA nem rendelkezett ekkor sem hadsereggel, sem az elszállítására alkalmas hajótérrel. Franciaország számára ekkor már teljesen mindegy volt minden segítség, mivel a németek június 14-én elfoglalták a fővárost.

Látva a német sikereket Mussolini is részesedni akart a franciasalátából, neki főleg a francia gyarmatokra fájt a foga. Hitler szándékosan kívánta távol tartani olasz barátját a háború ezen szakaszától, félve az angolok gyarmatéhségétől, a franciák kezén kívánta hagyni a gyarmatokat. Mindenesetre június 10-én Olaszország hadat üzent Franciaországnak. Tíz napig semmit sem csináltak, 21-én megindultak, a fegyverszünetig viszont a franciák sikeresen feltartóztatták az olasz offenzívát. Nem akart kimaradni a zsákmányszerzésből Franco sem, aki semlegességét felcserélte nem hadviselő státusra. Bizonyos feltételek mellett hajlandó lett volna a háborúba is belépni, de ezeket olyan magasan szabta meg, hogy talán ő maga sem gondolta komolyan. Spanyolország továbbra is megmaradt Németország szállítójának egészen addig, amikor már Franco látta a későbbiekben
a végkifejletet.  Miközben Hitler barátai a hadba lépésen gondolkodtak, a franciák körében éles viták bontakoztak ki a hogyan tovább kérdéséről. Reynaud részéről felmerült az Észak-Afrikába menekülés gondolata is, de mivel ezt nem sokan támogatták, lemondott. Közben egyre nagyobb befolyást szerzett Philippe Pétain marsall, akinek vezetésével június 17-én új kormány alakult. Rögtön az első intézkedése az volt, hogy fegyverszüneti kérelemmel fordult a német hadvezetőséghez. Hitler kész volt a fegyverszünetre, de előtte tartott egy megbeszélés Mussolinival Münchenben. A Duce számára kellemetlen meglepetést okozott, hogy Hitler csak egy keskeny határsávot adott neki az észak-afrikai francia gyarmatok helyett.

Ismerős mondás, hogy a történelem ismétli önmagát. Hitler ezt egy kisebb szerepcsere kivételével túlságosan komolyan vette. Június 22-én került sor a fegyverszünet aláírására. Szándékosan választotta ki a helyszínt: ugyanabban az erdőben, szó szerint ugyanabban a vasúti kocsiban írták alá a fegyverszünetet, mint 20 évvel
korábban. A fegyverszüneti egyezmény előírta a francia fegyveres erők lefegyverzését és feloszlatását. Az ország jelentős része német megszállás alá került. Dél-és Délkelet Franciaországot nem szállták meg, itt Vichy székhellyel francia kormány működhetett. Ennek joghatósága az egész országra kiterjedt.

Anglia egyedüli harca


1940 júniusától Anglia szövetségesek nélkül, minimális védelmi felkészültséggel állt szemben a világ legerősebb hadigépezetével. A németek megkezdték az előkészületeket az angliai partraszállásra, a Seelöwe haditerv alapján. A légierő július elején indított támadásaival kísérletet tett arra, hogy légi fölényt szerezzen a La Manche csatorna felett, amelyet a partraszállás feltételének tekintettek. A német bombázások ugyan sok kárt okoztak Angliának, de a brit légvédelmet és a vadászgépek ellentámadását sem kellett félteni. Augusztus 25-26-a éjszakáján brit bombázók elmerészkedtek Berlinig, ahol megmutatták, hogy a német fővárost is meg lehet ám támadni. A német hadvezetés válasza az angol városok, elsősorban London lakónegyedeinek bombázása volt. Szeptember 7-től 65 éjszakán keresztül német bombázók Londont lőtték. A lakosság pedig az éjszakákat a pincékben, metróállomásokon és más búvóhelyeken töltötte. Hitler és Goebbels arra számított, hogy a lakosságnak elege lesz a háborúból és elkergeti Churchill kormányát. Azonban az angolok inkább a németekre lettek dühösek. Szeptember 15-én lezajlott egy hatalmas légi csata Délkelet-Anglia légterében, amelyet az utókor Battle of Britainnek keresztelt el. A csatában 56 német és 26 brit repülő vált harcképtelenné, a brit légvédelmet nem sikerült megtörni és a németek se tudtak semmilyen fölényt kiharcolni a levegőben. Ugyan
a partraszállás terve már szeptember 21-re ki volt tűzve, látva az állapotokat, 17-én Hitler inkább bizonytalan időre elhalasztotta.

1940 nyarától Hitler gyanította, hogy Anglia azért nem adja fel a harcot, mert partnerekben reménykedik. Ketten jöhettek számításba: az USA és a Szovjetunió. Roosevelt 1940 novemberi elnökválasztáson aratott fölényes győzelmét követően elfogadtatta a kongresszussal a lend-lease törvényt. Ennek értelmében az elnök hadfelszerelést kölcsönözhetett azoknak az országoknak, amelyek katonai erejét fontosnak ítélte az USA biztonsága szempontjából.

A háromhatalmi egyezmény és a háború továbbterjedése


A szovjet vezetés 1940 nyarán tovább folytatta területszerzését szomszédaitól. 1940. június végén ultimátumban követelte Romániától, engedje át Besszarábiát és Észak-Bukovinát és a moldvai Herta területét. Bukarest engedelmeskedett.  Az angliai kudarc, az USA növekvő aktivitása és a Szovjetunió balkáni igényei arra késztették Hitlert, hogy második frontot nyisson keleten, a Szovjetunió megsemmisítésének előkésztéseképpen. Tervei külpolitikai megalapozására a tengelyállamok szorosabb szövetségét kezdeményezte. 1940. szeptember 27-én írta alá Németország, Olaszország és Japán az háromhatalmi egyezményt. Az egyezmény veszélyes volt Angliára és az USA-ra. Fenyegető volt a paktum a szovjetek számára is, bár számára is nyitva hagyták a csatlakozást. Japán elismerte Németország és Olaszország európai vezető szerepét az új rend megteremtésében, míg a másik két fél ugyanezt tette Japán esetében a kelet-ázsiai térségben.

1940 őszén a háború átterjedt a Földközi-tenger keleti medencéjének tágabb térségére. Mussolini Anglia szorongatott helyzete miatt tovább akarta építeni birodalmát a Mediterráneumban és Afrikában. 1940. október 28-án az olaszok megtámadták Görögországot. A hadjárat kudarcot hozott. Ugyanez történt Egyiptomban is. Churchill döntött a balkáni háborúba való beavatkozásról és az afrikai brit csapatok jelentős részét átszállították
Görögországba. Hitler ekkor elhatározta, hogy megtámadja Görögországot. A német támadás sikeréhez szüksége volt Jugoszlávia legalább passzív támogatására. Ezért Jugoszláviát a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásra kényszerítették. Március 27-én azonban angolbarát puccs történt Belgrádban. Hitler ekkor a Marica-tervet kiterjesztette Jugoszláviára is. 1941 áprilisában a balkáni villámháború gyorsan véget ért, s a jugoszláv hadsereg letette a fegyvert. Ebben nagy szerepe volt, hogy a fasiszta usztasák német és olasz
támogatással április 10-én kikiáltották Horvátország függetlenségét. Április 21-én a görögök is kapituláltak, az angolokat pedig sietve evakuálták. Így a Balkán is német s részben olasz uralom alá került. A zsákmányból Bulgária is kapott.

A Szovjetunió megtámadása


Molotov 1940. november 12-14-én Berlinbe látogatott, tárgyalt Hitlerrel és Ribbentroppal. Utóbbi kettő a Szovjetunió déli irányú terjeszkedését javasolta, s felvetették a Szovjetunió csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez. Molotov kifejtette, hogy a Szovjetunió Finnország mellett érdekelt még Bulgária, Románia,
Magyarország, Jugoszlávia, Görögország, a lengyel térség és a keleti-tengeri hajózás ügyében. Mivel a szovjet kormány a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást Németország számára elfogadhatatlan feltételekhez kötötte, Hitler 1940. december 18-án aláírta a Barbarossa utasítást, amely szerint "a német fegyveres erőknek az Anglia elleni háború befejezése előtt gyors hadjáratban szét kell zúzniuk Szovjet-Oroszországot".

Hitler a jószomszédi viszony megszüntetését 1941. június 22-ére tűzte ki. A német haderő 145 hadosztályt vonultatott fel. Az Észak Hadseregcsoport feladata a Baltikum és Leningrád elfoglalása volt. A Minszk-Szmolenszk-Moszkva főirányban a Közép Hadseregcsoport állt. A Dél Hadseregcsoport Kijev Dnyepropetrovszk felé sorakozott fel.

A Wehrmacht offenzívája teljes taktikai meglepetést ért el. A szovjet légierő nagy részét már az első napon a repülőtereken megsemmisítették. A páncélos csoportok szinte felszeletelték a szovjet alakulatokat, majd a második hullámban érkező gépesített gyalogság a szétdarabolt részeket bekerítette. A németek elfoglalták
Belorusszia és Ukrajna jelentős részét, a Baltikumot, mélyen betörtek Oroszország területére és kb. 400 km-nyire megközelítették Moszkvát. Északon szeptember 8-ig elérték a Ladoga-tavat és elvágták a szárazföldi összeköttetést Leningráddal. Megkezdődött a város 900 napos blokádja.

Történészek napjainkig vitatkoznak arról, hogy Sztálin tudott-e a támadásról. Egyes források szerint titkos adatok alapján tudott róla, de nem adott nekik hitelt, mivel ezzel a németek ellen kívánták hergelni. Mások szerint teljesen bízott a Molotov-Ribbentrop paktumban és nem gondolt arra, hogy ezt Hitler felrúgja.
Azonban a Szovjetunió két világháború közötti történelme alapján tudjuk, hogy Sztálin mindenkivel szemben bizalmatlan és gyanakvó volt, így az utóbbi teória nehezen képzelhető el. Valószínű, hogy számított a támadásra, de ezt jóval későbbre számította. A támadás idején a Vörös Hadsereg eléggé rossz állapotban
volt, amelyet főleg Sztálinnak köszönhetett a 30-as évekbeli tevékenysége alapján.

Sztálin a háború kitörését követően diktátorként viselkedett. Mítoszának összeomlásától tartott. Amikor közeledtek a németek Moszkva felé, bepánikolt, kapkodott és bűnbakokat keresett. Koholt vádak alapján kivégeztetett néhány bűnösnek nyilvánított tábornokot. Gondolt arra is, hogy esetleges területi engedmények
fejében megegyezzen Hitlerrel.

A kezdeti zűrzavar után azonban megtörténtek a legsürgősebb intézkedések a hadviselés irányítására. Valamennyi közhatalmi funkciót az elnökletével működő Állami Honvédelmi Bizottságra ruházták. Sztálin tudta, hogy az emberek tőle várják az útmutatást. 1941.július 3-i rádióbeszédében mindenkit a barátjának nevezett.
Tudatta, hogy hosszú háborúra kell felkészülni és a Szovjetunió nagy területei tartósan német megszállás alatt maradnak. Ezért meghirdette a felperzselt föld taktikáját és a partizánháború megindítását.

A keleti hadműveletek első szakaszát óriási német fölény jellemezte. A sikerek ellenére kiderült, hogy a hatalmas orosz térségben még a német haderő sem képes arra, hogy egy időben több irányban támadjon. Ezért Hitler augusztus közepén delet jelölte ki fő offenzívairánynak. A szovjet ellenállás megtöréséhez és a háború gyors befejezéséhez szükségesnek tartotta a Donyec-medence bánya-és iparvidékének elfoglalását és az összeköttetés elvágását a Baku környéki kőolajmezőkkel. Ezért utasítást adott Ukrajna elfoglalására. A szovjetek nem vártak déli támadást. A németek szeptember 19-én elfoglalták Kijevet és a hónap végére egész Ukrajnát.

Október 2-án a Közép Hadseregcsoport megkezdte a Moszkva elfoglalására indított Tájfun hadműveletet. Főleg október közepén fordult válságosra a helyzet. Megindult a szervezett kiürítés és a pánikszerű menekülés. A városban kihirdették az ostromállapotot. A védők kitartását erősítette, hogy Sztálin Moszkvában maradt.
A kellő pillanatban megérkeztek a szibériai hadosztályok is.

November 15-17-én indult az újabb német roham. A villámháború sikerében bízva nem készültek a téli hadviselésre. A támadás december 4-5-én megrekedt. Másnap Zsukov tábornok vezetésével megkezdődött a szovjet ellentámadás.  Hitler szövetségeseit is bevonta a Szovjetunió elleni háborúba. A románok már első nap
támadásra indultak Besszarábiában és Észak-Bukovinában. 23-án beléptek a szlovákok is és átlépték a szovjet határt. Magyarországot a napjainkig tisztázatlan kassai bombázás sodorta bele a háborúba, amelyet akkor a
szovjetekre kentek. Molotov hiába közölte a moszkvai magyar követtel, hogy nincs követelésük az országgal szemben, sőt hajlandó segíteni Erdély további területeinek visszaszerzésében, július 1-én a magyar hadsereg Kárpát-csoportja benyomult szovjet területre, a Gyorshadtest német alárendeltségben a Donyec-medencéig jutott.

A sok kudarc mellett volt sikerélménye is a szovjeteknek. Az első az volt, hogy sikerült lebonyolítani mintegy 10 millió hadkötelezett mozgósítását és frontra küldését. Bár az újoncok képzettsége sok kívánnivalót hagyott maga után, mégis a Wehrmacht csapatai úgy érezhették, hogy az ellenfél katonái csak többen lesznek
és ez nem volt belekalkulálva a pár hónapos villámháborúba. A másik siker az evakuálás volt, amely alapján a legfontosabb hadipari üzemeket leszerelték és átszállították az Urálon túlra.

Churchillt nem érte váratlanul a német támadás, június 22-i rádióbeszédében támogatást ígért a Szovjetuniónak. 1941 őszén a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az USA megállapodott a Szovjetunió részesedéséről a kölcsönbérleti szállításokban. A megállapodás előtt a két angolszász vezető, Churchill és Roosevelt találkozott egymással az Új-Fundland melletti öbölben egy hadihajón. A tanácskozás az Atlanti Chartát eredményezte augusztus 14-én, amelyben leszögezték, hogy a háború eredményeként nem kerülhet sor annexióra az érintett nép hozzájárulása nélkül, valamint, hogy minden népnek joga van ahhoz, hogy maga válassza meg azt az államformát, amelyben élni akar.

A japán támadás és az USA hadba lépése


Eközben Japán már készült a támadásra. 1941 szeptember-októberében folytak az előkészületek, és egyidejűleg a diplomáciai csatározások az USA-val. A japánok ragaszkodtak ahhoz, hogy ismerjék el különleges jogaikat Kínában, Indokínában és Holland Kelet-Indiában. Az amerikaiak hajthatatlanok voltak. Hajlandóak lettek volna kereskedelmi megállapodásra, amely biztosította volna Japán számára a stratégiai fontosságú nyersanyagok szállítását. Az amerikai vezetés tudta, hogy Japán nem fogadja el az ajánlatot. November 27-én figyelmeztették a Hawaii-szigetek és a Fülöp-szigetek amerikai bázisainak parancsnokait a várható japán támadásra.

Japán már szeptember 6-én eldöntötte a támadás tényét: "Amennyiben október végéig nem sikerül megállapodni, a Birodalom azonnal megkezdi háborúját az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Hollandia
ellen"
. A háborús tervet december 1-én fogadták el végérvényesen. December 7-én reggel Japán légi és tengeri erői minden előzetes hadüzenet nélkül, meglepetésszerűen megtámadták a Hawaii-szigeteken található Pearl Harbor kikötőjében tartózkodó amerikai flottá. Néhány hadihajót és számos repülőgépet használhatatlanná tettek. Az amerikai repülőgép-hordozók nem tartózkodtak a helyszínen, így azok megúszták a pusztítást. Épségben maradtak még az üzemanyag-tárolók és a javítóműhelyek is.

A támadás másnapján az USA és Nagy-Britannia hadiállapotba került Japánnal. 11-én Németország és Olaszország üzent hadat az USA-nak, így a háború most már tényleg globális lett.

Az USA és Japán közötti csaták nagy része a tengeren zajlott, a legnépszerűbb harci eszköz a repülőgép-hordozó hajó volt, amely a fedélzetén és a hajótestben szállított repülőgépekkel a tűzerőt mélyen bevitte az ellenséges vizekre.  Pearl Harbor megtámadása után a japán hódítás virágkorát élte: 1941 decemberében lerohanták lerohanták a Maláj-félszigetet, a Fülöp-szigeteket és Hongkongot, 1942 januárjában megszállták Borneót, Celebeszt és Szumátrát, februárban Szingapúrt, márciusban Rangoont, Jáva szigetét és Új-Guinea északi partvidékéig nyomultak előre.

A következő lépés a Fidzsi-és Samoa-szigetek elfoglalása által a Fülöp-szigetekről Ausztráliába szorult délnyugat-csendes-óceáni haderő (MacArthur) és a közép-csendes-óceáni amerikai egységek (Nimitz) elszigetelése lett volna. Első lépésnek a közép-csendes-óceáni flotta megsemmisítését szánták. 1942 június
elején szinte a teljes japán flotta támadásra vonult fel a Midway-szigetek ellen. A csata június 4-én 4 japán repülőgép-hordozó elsüllyesztésével végződött. A győzelem jelentős volt: itt sikerült megállítani a japán
előrenyomulást.

Az amerikai ellentámadás Guadalcanal szigetnél bontakozott ki. Augusztusban kezdték meg a támadást, majd a tengerészgyalogság bekerítette a japán helyőrséget. Ezzel kezdődött meg Japán kálváriája.

1941-1942 fordulóján Churchill és Roosevelt újra találkozott egymással Washingtonban. Felállították a közös brit-amerikai vezérkart, amely a kidolgozta a szövetséges lépések stratégiai vonalát. Aláírták az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát. Ebben 26 ország vállalta, hogy az Atlanti Charta jegyében vívja a háborút, a győzelem
érdekében mozgósítja valamennyi erőforrását, s nem tárgyal sem a különbékéről, sem a fegyverszünetről. A nyilatkozat nagy erejű katonai szövetséget hozott létre a háromhatalmi egyezmény ellenpólusaként, s új világszervezet született.

Az Endlösung, a zsidókérdés végleges megoldása


A nácik a leghatékonyabbnak az európai zsidók kiirtására irányuló tevékenységükben mutatkoztak, s ezt elősegítette, hogy a demokráciák nem nyújtottak segítő kezet a fenyegetett zsidóknak. A zsidók elleni náci hadjárat gettók felállításával és szervezett gyilkossági hullámokkal kezdődött Lengyelországban. A Szovjetunióban a begyűjtött zsidók tömeges kiirtásával kezdték programjuk megvalósítását, ezt főleg gépfegyverrel kipufogógázzal végezték. Bár a zsidókérdés végmegoldására Hitler már 1941 júliusában kiadta szóbeli utasítását, az európai méretű tömeggyilkosságot azonban végül az 1942. január 20-án Reinhard Heydrich elnökletével megtartott Wansee konferencia határozatai alapján kezdték el és hajtották végre. Ez az egész európai zsidóság megsemmisítését tűzte ki célul.

A zsidók meggyilkolása a hatalmas náci lágerbirodalom keretében folyt, részben az átlagos táborokban számukra kialakított élelmezési és igénybevételi normák eredményeként, részben a különleges megsemmisítő táborokban elgázosítás útján. Az Endlösung keretében meggyilkolt zsidók számát 4,2-5,7 millió közé teszik. A
legismertebb táborok Lengyelországban működtek (Chelmno, Belzec, Sobibor, Treblinka, Majdanek, Auschwitz-Birkenau). Auschwitz gázkamrája 1942. május 15-én kezdett működni, 1500 zsidó elgázosításával.

Észak-afrikai hadszíntér


Észak-Afrikában már 1940-ben jelen voltak olaszok és az angolok. Először Mussolini csapatai vették be ősszel Egyiptomot, amelyet az angolok 1940-1941 fordulóján visszavettek. 1942. kora nyaráig kellett várni a német segítségre. Az Erwin Rommel vezette Afrika Korps május 26-án kezdte meg hadműveleteit. A cél Egyiptom elfoglalása és a Csatorna elérése volt. Június 10-én elfoglalták Tobruk kikötőjét, ami az angol utánpótlás fő bázisa volt. Rommel folytatta az előrenyomulást és eljutott El Alameinig. Hitlert a keleti front jobban érdekelte, ezért nem az Afrika Korps nem kapott kellő utánpótlást és az előrenyomulás megakadt. Időközben a britek ellentámadásba kezdtek az észak-afrikai fronton. Az új brit főparancsnok Bernard Law Montgomery lett, aki azonnal elkezdte az előkészületeket az ellentámadásra. Október 23-án elkezdték a hadműveleteket és november 2-án a brit erők El-Alameinnél áttörték a német-olasz állásokat. Rommel nem tartotta be Hitler utasítását a minden áron való kitartással kapcsolatban és Tunisz felé menekült. A kezdeményezés Észak-Afrikában a szövetségesek kezébe ment át.

Pár nappal későbbb, november 7-éről 8-ára virradóan kezdődött meg az amerikai-brit erők vezette Torch művelet. Roosevelt elnök szükségesnek tartotta, hogy az amerikai szárazföldi haderők is részt vegyenek a németek elleni harcban. A hadműveletben kb. 80 ezer amerikai vett részt a későbbi elnök, Dwight Eisenhower vezetésével. A szövetséges haderő partra szállt Marokkóban és Algírban. Vichy-Franciaország államfője, Pétain marsall nem nézte jó szemmel a szövetségesek tevékenységét és ellenállásra adott parancsot az ott állomásozó francia erőknek és a Földközi-tengeren levő francia flottaegységnek. Ezt az ellenállást a szövetségesek gyorsan megtörték és nemsokára ők uralták Észak-Afrikát Tunisztól nyugatra.  A Torchra
adott német válasz a maradék Franciaország megszállása volt.

Tunisz közelében került sor az első német-amerikai összecsapásra, amelyet az akkor még tapasztalatlan amerikai fél elvesztett. A hadjárat menetében ez sokat nem változtatott, az egyiptomi 8. brit hadsereg Rommel egységeit visszanyomta decemberben a líbiai Bueratig. 1943 februárjában még próbálkoztak egy kisebb támadással, de Rommel kilátástalannak tartotta és leállította. Ráadásul Hitler máshova vezényelte Rommelt, ami egyet jelentett az afrikai területek feláldozásával. Az afrikai német parancsnok Hans Jürgen von Arnim lett. Neki nem sok babér termett, mivel csapatát az amerikai-brit erők április 7-én körülzárták. A német-olasz maradványcsapat május 11-13-án adta meg magát, ami az afrikai harcok befejezését jelentette.

Felhasznált irodalom:

20. századi egyetemes történet I.
kötet:  Európa (szerk.: Németh István).
Osiris Kiadó, 2005.

Arany Éva - Németh István: Kelet
Golgotája. Katyn. In: Rubicon 2008/6

Németh István: A II. világháború
első napjai. In: Rubicon 2011/6

Németh István: Winston Churchill.
A rendíthetetlen oroszlán. In: Rubicon 2011/6

Ormos Mária - Majoros István:
Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás  1814-1945. Osiris Kiadó, Bp., 2003.

Ránki György: A második
világháború története. Gondolat Kiadó, Bp., 1982.

Romsics Ignác: A 20. század rövid
története. Rubicon-Ház Bt., Bp., 2011.

Somlyay Rita Ágnes: Finnország
túlélési stratégiája, avagy megmaradni két világ között. Szakdolgozat. Budapesti
Corvinus Egyetem, Nemzetközi kapcsolatok szak, 2013. Témavezető: Dr. Békés
Csaba

Köszönet Fehér Zoltán történésznek
az írás közbeni segítségért, a szöveg átnézéséért.