Bona Gábor: Az 1848-49-es szabadságharc örmény hősei című tanulmánya alapján összeállította: Topor István
Az örmények betelepülése a történeti Magyarországra
A magyarországi örmények hagyományosan 1672-t tartják a betelepedés évének, noha már előtte is és utána is érkeztek a Kárpát-medencébe, de Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől ekkor nyertek letelepedési engedélyt és kiváltságokat.
A nagyobb arányú betelepülésre a 18. század második felében került sor, amikor is Moldvából érkezett jelentősebb számú népesség. Moldvából való távozásuknak nem keresztény vallásuk és a magas adóterhek voltak az okai, hanem az, hogy 1671-ben a Gheorge Duca fejedelem elleni felkelésben örmény vezetők is részt vettek. A megtorlástól és a töröktől való félelem késztette őket, hogy Erdélybe települjenek át. Az örmény hagyomány szerint az Erdélybe települt örmények, mintegy hatszáz család, a Bagratida királyok fővárosából, Ani-ból menekültek el. A határ melletti városokban telepedtek le: Csíkszépvíz, Gyergyószentmiklós, Marosfelfalu, Petele, Görgényszentimre, Kanta, Ebesfalva területére. Ez utóbbira azért, mert itt már élt örmény lakosság. a város kereskedelmi útvonalon fekszik, az erdélyi fejedelem garantálta a védelmet. Besztercén is megpróbálkoztak a letelepedéssel, de onnan a szász iparosok és kereskedők féltékenysége miatt Szamosújvárra kellett vándorolniuk. Erdélyben – csekély létszámuk ellenére – a kereskedelem és ipar egynegyede örmény kézen van. A magyarországi örmények többnyire az 1672-ben Erdélybe betelepítettek elvándorolt leszármazottai voltak. Mivel főként kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoztak, a XVIII. századtól kezdve folyamatosan rajzottak szét Magyarország más tájai felé. A területi mozgás gyakran társadalmi változást is jelentett, illetve annak eredménye is volt.
Az erdélyi örmény kereskedők ugyanis a XVIII. század folyamán bekapcsolódtak a hagyományos erdélyi marhakereskedelembe, ennek révén számos család nagy vagyont gyűjtött. Az így meggazdagodott családok többsége azután magyar nemességet vásárolt, vagy kapott az államkincstár gyarapítása jutalmaként. Az egykori kereskedő már földbirtokot vásárolt, rendszerint ott, ahol az akkor lehetséges volt: a törökök alól a század elején felszabadult Temesi bánságban. Itt, a kincstár tulajdonát képező, de elhagyatott, s ezért bevételt nem hozó földeket meg lehetett vásárolni.
Temes és Torontál vármegyék vezető birtokos és közhivatalnok családjai között a XVIII. század közepétől majd száz évig dominált ez a réteg. Így váltak e terület fontos szereplőivé az eleméri és ittebei Kissek, a szamosújvári és némethi Dánielek, a bobdai Gyertyánffyak, a pojeni Bogdanovitsok, a Korbulyok, alias gertenyesi Hollóssyak, a később grófi rangra emelt Karátsonyiak és az erzsébetvárosi Issekutzok stb. Jellemzően e családok 1848-ig többé-
kevésbé zárt közösséget alkottak. Zárt közösségi mivoltuknak legszembetűnőbb vonásai, hogy erősen őrizték eredettudatokat, tagjai egymás között házasodtak, ragaszkodtak vallásukhoz és hagyományaikhoz, gyermekeiket előszeretettel az örményeknél szokásos bibliai nevekre keresztelték. A XIX. században azonban kezdetét vette lassú asszimilálódásuk is. A magyarokkal kötött vegyes házasságok eredményeként – etnikai-nemzeti értelemben is – egyre inkább közelebb kerültek a magyarsághoz. Leginkább azonban felfogásban és mentalitásban idomultak a magyar nemességhez.
A magyar nemessé vált örmények erősen fogékonyak voltak a liberalizmus és a polgári átalakulás szükségességét valló tanokra. Hogy miért? Ez vélhetően annak köszönhető, hogy még a harmadik-negyedik generáció körében is élt az erdélyi örmény kézműves-kereskedő társadalomból való származás tudata. Ezért is találhattak és találtak utat könnyen a magyar nemesség liberális szárnyához, mely a reformkor küzdelmeit, majd a forradalmat és szabadságharcot vezette. Az örmény származású nemesség a magyar kultúra és nyelv terjesztéséért meginduló törekvéseket támogatójává vált. Például Szamosújvár városa már az 1700-as évek végén jelentős összeget ajánlott fel egy magyar tudós társaság létesítésére. Karátsonyi Guidó (1817-1885), a délvidéki dúsgazdag örmény nagybirtokos ezt 40 ezer forinttal pedig meg is tette. Ugyancsak nem jelentett problémát az örmények számára a magyar nyelv hivatalossá tétele, Szamosújvár városa például már 1800-tól a magyar nyelvet használta felterjesztéseiben.
Ez az örmény származástudattal rendelkező, de immár magyar nemesi réteg volt az, melyből a honvédsereg örmény származású tisztjeinek többsége kikerült. A legismertebbeken kívül, mint Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Czetz János, mintegy hetven magyarországi születésű örmény harcolt tisztként 1848/49-ben a honvéd zászló alatt.
Örmények a szabadságharcban
Az 1848/49-es honvédsereg összesen mintegy 11-12 ezer tisztje közül, hetvenegynehány tisztet a mindössze 12 ezres lélekszámú örménység adta. Számarányukhoz mérten a legtöbbet. Az országos szerephez, vagy hírre jutottakon kívül azonban alig ismerjük őket. Mert a korszakkal foglalkozó néhány szakemberen kívül vajon ki tudja ma, hogy Lukács Dénes, a '48-as honvédtüzérség megszervezője és parancsnoka is örmény volt. Vagy ki emlékszik Novák Tivadarra, a buda-pesti nemzetőrség főhadnagysegédtisztjére, a szamosújvári főbíró fiára, akit Windischgraetz azért lövetett főbe 1849. március 14-én, mert császári katonákat akart átcsábítani a szabadságharc oldalára?
Noha mindannyian megérdemelnék, hogy sorsukkal, életükkel megismerkedjünk, terjedelmi okokból azonban csak a két honvéd tábornok, két ezredes, két alezredes, hat őrnagy rövid életrajzát közölhetjük, a katonai rendfokozatok sorrendjében. A 17 százados, valamint a 43 főhadnagy és hadnagy előtt csak nevük megemlítésével tisztelgünk. Talán lesz még rá alkalom, hogy az ő élettörténetüket megismerjük. Szerepe következtében mindenképen szólnunk kell Lukács Sándor hadfelszerelési kormánybiztosról is.
Honvéd altábornagy
Eleméri és ittebei KISS ERNŐ Temesváron született 1799. július 13-án. Nagyapja, Kiss Izsák erzsébetvárosi születésű kincstári hivatalnok volt, akit Mária Terézia emelt nemesi rangra a kincstár gyarapítása körüli érdemeiért. Gazdasági és kereskedői ismereteit a család eme őse természetesen saját családja számára is kamatoztatta, minek eredményeként mintegy 40 ezer hold földet hagyhatott fiára, Ágostra, Ernő apjára. Ernő anyja Bogdánovits Anna volt.
Tanulmányait a monarchia legelőkelőbb családjainak fenntartott bécsi Theresianumban, egy katonai irányultságú, de a korabeli legmodernebb társadalmi- és természettudományi ismereteket is nyújtó intézetben végezte. Katonai szolgálatát szinte napra pontosan a harminc évvel később, 1848-ban kirobbant első magyarországi harci események előtt, 1818. június 10-én a 3. dzsidás (ulánus) lovasezredben kezdte. 1826-ban már főhadnagy volt, amikor otthagyta a hadsereget, azaz kilépett és megnősült. Szentgyörgyi Horváth Krisztinát vette el, akitől két leánya született. Felesége azonban hamarosan elhunyt, ő pedig ismét aktív katonai szolgálatot vállalt (1828). Különböző lovasezredeknél szolgálva 1836-ban őrnagy, 1838-ban alezredes, 1845-ben pedig ezredes és a 2. Hannover huszárezred parancsnoka lett. Ekkor kinevezésének örömére ezredének egyik századát saját pénzén díszegyenruhába öltöztette, s elvitte bemutatni Hannoverbe Ernő Ágost királynak, aki az ezred „tulajdonosa" (névadója) volt. A huszárcsíny ugyan majd egy vagyonba került, de megérte. Végre a halvérű német is megláthatta, milyen a tűzről pattant magyar huszár. Kiss amúgy sem volt kicsinyes, szerény zsoldból élő és jobbára vagyontalan tisztjei sorát segítette ki időről időre kisebb-nagyobb kölcsönnel. S nemcsak saját tisztjeit, de bizonyos magas állású császári parancsnokokat is (például Julius Jacob von Haynau bárót, az 1840-es években temesvári hadosztályparancsnokot), akik azután előkelően elfeledkeztek a kölcsönről.
Az elismert és kiváló lovastiszt hírében álló Kiss ezredével 1848 tavaszán Ujpécsen (Torontál m.) állomásozott. Az ezred legénységének kiegészítő területe Dél-Magyarország, illetve Erdély volt. Tisztjeinek mintegy 25-30 százaléka volt magyar, a többi, miként más ezredeknél is, a birodalom többi népeinek fiaiból került ki. Az ezredet fekvése következtében az elsők között mozgósíthatták 1848. június közepén, a fegyveres szerb felkelés kitörésekor. A szegedi katonai tábor létrehozásáig – július közepe – azonban csak védelmi feladatokat láttak el. Az említett tábor létrejötte után Kiss egy dandár élén a Temesi bánság területét védte a már ott is megjelenő felkelőkkel szemben. Számos kisebb sikeres összecsapás után, 1848. szeptember 2-án a perlaszi szerb tábor elfoglalásával fényes győzelmet aratott, mintegy 4 ezer emberével egy 6 ezer főnyi szerb felkelősereget vert szét. Szeptember végén a Batthyány-kormány a Jellasiccsal szemben álló magyar sereghez rendelte, mivel az azt vezető tábornokokban nem bízott, s őt szemelték ki fővezérnek. A sereg és tisztjei azonban Pákozdnál kötelességüket megtéve, Kiss kinevezésére nem került sor.
A Bánságba visszakerülve, október 12-én az elsők között lett tábornok a honvédseregben, és az itt működő hadtest parancsnokává nevezték ki. Az ügyhöz való ragaszkodása és vitathatatlan személyes bátorsága azonban nem párosult hadvezéri képességekkel. Noha seregének zömét elitalakulatok – császári hadseregtől átjött magyar sorezredbeli csapatok, köztük saját ezrede és az elsők között alakult honvédzászlóaljak (köztük a 3. és a 9.) – alkották, képtelen volt döntő csapást mérni a szerb-osztrák szövetségesekre. Az 1849. január 3-i pancsovai kudarcot követően tisztjei Damjanich vezetésével távozását követelték a hadtest éléről, minek folytán és a komolyabb bonyodalmakat elkerülendő Vukovich kormánybiztos
felmentette beosztásából. A Debrecenbe érkező Kiss tábornokot elégtétel gyanánt altábornaggyá léptették elő és országos főhadparancsnokká nevezték ki. E hangzatos beosztás ugyan csak egy szerény, a tisztek személyi ügyeivel foglalkozó intézmény, az Országos Főhadparancsnokság vezetését jelentette, e munkáját azonban lelkiismeretesen végezte, a szabadságharc végéig pedig több alkalommal volt a mindenkori hadügyminiszter (Mészáros, majd Klapka) hosszabb-rövidebb távolléte alatt a miniszteri teendők ellátásával megbízva.
Csatában csupán csak egy alkalommal volt, még április 2-án Hatvannál, ahol akkor szemleúton tartózkodott, kétségtelen tény viszont, hogy személyes példamutatásának nagy hatása volt a tisztikarra. Mészáros Lázár mellett ugyanis ő volt az egyetlen magas rangú császári és királyi katonatiszt, aki 1848 őszén nemcsak csatlakozott, de végig ki is tartott a szabadságharc ügye mellett. Példáját, állásfoglalását nemcsak ezredének nem magyar tisztjei, de sok más ingadozó tiszt követte. Velük a honvédsereg pedig értékes szakembereket nyert.
Érdekességként megjegyezzük, hogy egykori ezredénél, a 2. Hannover huszárezredben szolgált a legtöbb örmény születésű tiszt együtt, szám szerint hatan.
Kis Ernő a világosi fegyverletételnél Görgey seregéhez csatlakozott, s mint a legmagasabb rangú volt császári tisztet elsőként állították Aradon hadbíróság elé és „golyó és lőpor általi" halálra ítélték. 1849. október 6-án az ítéletet végrehajtották.
Honvéd tábornok
Gidófalvi CZECZ (CZETZ) JÁNOS a háromszéki Gidófalván született 1822. június 8-án. Első ismert őse egy Vártán nevű szamosújvári kereskedő volt. Apja őrnagyként a székely-határőr huszárezredben szolgált. Tizenegy éves volt, amikor édesapját elveszítette. A család nehéz anyagi helyzetbe került, de apja tiszttársai felkarolták a tehetséges fiút, és ennek köszönhetően folytathatta tanulmányait a kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetben, majd a bécsújhelyi katonai akadémián.
Az európai hírű tanintézetben magas színvonalú képzést kapott. Évfolyamelsőként fejezte be tanulmányait, így a 62. sorgyalogezred hadnagya lett, és a szülőhelyéhez közeli Brassóba került csapatszolgálatra. Itt szembesült azzal a ténnyel, hogy székely magyarokból álló ezrede katonái a német szolgálati nyelvből alig értettek valamit, ugyanakkor a tisztek – lévén, hogy ők meg zömében osztrákok voltak – meg a magyar nyelvvel álltak hadilábon. Alig ötödük beszélte csak a magyart. Ezért a fiatal hadnagy arra gondolt, hogy egy, a tisztek számára készült kézikönyv, talán javítana a helyzeten. Így 1844-ben megjelentette a Magyar hadnyelvtan a császári-királyi osztriai hadsereg tisztjei számára című könyvét, amely a XIX. századi modern katonai szaknyelv alapművévé lett. Néhány év csapatszolgálat után 1846-ben vezérkari vizsgát tett és a bécsi Császári és Királyi Földrajzi Intézet katonai térképészeti osztályához nyert beosztást.
Az 1848. március 15-ei győztes forradalmat követően megalakult Batthyány-kormány hadügyminisztere, Mészáros Lázár felkérte, vegyen részt a magyar haderő megszervezésében. Ettől fogva katonai pályája egyre magasabbra ívelt. 1848 szeptemberében már századosként a műszaki szolgálatot képező utászkar megszervezését végezte.
Kossuth 1848. október 27-én őrnaggyá léptette elő, és kinevezte az erdélyi haderő táborkari főnökévé. Ekkor még csak huszonhat éves volt! A császári csapatok novemberi támadásának hatására az erdélyi sereg szinte teljesen összeomlott. Czetz a haderő maradványaiból szervezett maroknyi seregével meg tudta akadályozni a császári csapatok kijutását a Tiszántúlra. November 23-án ő lett az Erdély és Magyarország határán állomásozó magyar erők főparancsnoka. Ezt a beosztást vette át tőle Bem tábornok december 1-jén, akinek ettől fogva vezérkari főnöke volt.
Az 1849-es győztes erdélyi hadjárat egyik kulcsfigurájává vált, majd Bem Bánságba vezetett hadjárata következtében ő lett az erdélyi csapatok parancsnoka. Két hónap alatt szervezett újjá egy közel 30 ezer fős haderőt.
Kossuth hetekig tartó huzavona után, május 8-án nevezte ki tábornokká. A nyári hadjáratban – egy szerencsétlen lovasbalesetben szerzett sérülés miatt – már nem tudott részt venni. A világosi fegyverletételt követően szeptembertől novemberig Szilassy György pándi kastélyában rejtőzködött. A helyiek úgy tudták, hogy a kúria kapubejárata fölötti rejtett szobában, a híres írót rejtegeti Szilassy úr. Így élt a legenda, hogy a faluban bujdosott Jókai Mór. Miért hitték, hogy a nagy író rejtőzködött itt? Erre az a magyarázat, hogy Czetz nagyon hasonlított Jókaira. Erről tanúskodnak azok a képek is, amelyek a tábornokot ábrázolják.
1850 tavaszán kalandos úton Hamburgba menekült. Emigránsként bejárta a világot. Részt vett az orosz – török háborúban, majd Garibaldi oldalán a magyar légió legtevékenyebb tagjaként harcolt az olasz szabadságért. Ezt követően vasutat épített Svájcban és Itáliában, részese volt a Fréjus-alagút megépítésének, amely arról vált nevezetessé, hogy ez volt az első vasútvonal, amely az Alpok gerincét keresztül vágta.
Spanyolországban ismerkedett meg az egyik argentin diktátor unokahúgával, Ortiz de Rosas kisasszonnyal, akit feleségül vett. 1860 májusában feleségével és kisfiával Argentínába költözött. Ettől kezdve részt vett a modern Argentína megteremtésében. Az ő nevéhez fűződik a korszerű elveken alapuló katonai térképészeti és műszaki szolgálat megteremtése. Feladatát olyan nagyszerűen oldotta meg, hogy az argentin hadsereg egyik műszaki alakulata tiszteletből az ő nevét vette fel, és viseli mind a mai napig. De a legnagyobb hírnevet az argentin katonai akadémia megalapításával vívta ki, amelynek irányítását éveken átvezetője volt. Feladatait közmegelégedésre végezte, amit Buenos Aires egyik főterén mindmáig álló lovas szobra tanúsít.
Hosszú életkort élt meg. 1904. szeptember 6-án Buenos Aires-ben hunyt el. Halálának 65. évfordulóján földi maradványait, az argentin köztársasági elnök jelenlétében, katonai tiszteletadással helyezték végső nyugalomba Buenos Aires legrégibb katonai akadémiájának kápolnájában.
Honvéd ezredesek
Szkárosi LÁZÁR VILMOS első ismert őse Lázár János erzsébetvárosi kereskedő volt. O maga a Torontál megyei Nagybecskereken született 1815-ben. A katonai pályát választva 1833-ban hadfiként a 61. gyalogezredhez került, majd hadnagy lett a 34. gyalogezrednél. A napóleoni háborúktól tartó hosszú békeidőszak azonban nem kedvezett a gyors katonai előmenetelnek, így 11 év szolgálat után Lázár végül is megvált a hadseregtől. 1847-ben a
Magyarországon a szárnyait próbálgató vasútnál helyezkedett el, az Első Magyar Központi Vasút főpénztárosa lett.
A honvédsereg alakításakor a Pozsonyban szerveződő 39. honvédzászlóalj főhadnagyává nevezték ki (1848. okt.), innen azonban már november elején századosként átkerült az 1. honvéd utászezredhez, annak egyik zászlóalját megalakítani. Ennek sikeres befejezését követően, 1849. február elején őrnaggyá és a tartalék csapatok parancsnokságával megbízott Répássy tábornok segédtisztjévé nevezték ki. Répássy hamarosan a Perczel-hadtestből alakult II. hadtest parancsnoka lett, s új beosztásában Lázár is elkísérte.
Április elején a Zempléni hadmegye parancsnokságát bízták rá. Ez már önálló hatáskört jelentett, miután a Bereg, Ugocsa, Ung és Zemplén megyék területén állomásozó mintegy 2000 főnyi katonaság élén neki kellett e terület megszervezni. E dandárnyi erővel még a hónap folyamán Kassára vonult, ahol egy hadtest alakult Felső-Magyarország keleti felének védelmére. A hadtestben Lázár egy hadosztály vezetését vette át. Május folyamán a hadtest a Kárpátok hágói közelében nyomult előre.
A cári csapatok június közepén Galícia felől meginduló támadása lehetetlen helyzetbe hozta a magyar sereget. A támadók több mint tízszeres túlereje megállításukat nem, legfeljebb előnyomulásuk lassítását tette lehetővé. A magyar csapatok elkeseredett utóvédharcok közepette Eperjes körzetéből Kassán és Miskolcon át július közepére Ceglédig vonultak vissza. Itt, a tartalék hadtesttel egyesülve egy 26 ezer fős csoportosítás jött létre, a két hadtestből és a lengyel légióból álló Tiszai hadsereg. A korábbi utóvédharcokban kitűnt Lázárt alezredessé léptették elő és megerősítették hadosztályparancsnoki beosztásában, a sereg pedig folytatta a visszavonulást a főerők összpontosítására kijelölt Szeged irányába. A Dembiński tábornok vezette sereg az előzetes tervekkel és elképzelésekkel szemben július végén Szegedet is feladta, s csak a Maros túlpartján tett kísérletet a nyomában megjelenő osztrák fősereg, Haynau megállítására.
Az augusztus 2-i újszegedi, majd 5-i szőregi kísérlet azonban kudarccal végződött. Dembiński Temesvárig hátrált. Következett az augusztus 9-i temesvári csata, mely az akkor már Bem vezette sereg vereségével és széthullásával ért véget. A Szeged feladása (júl. 30.) óta már az egykori felső-magyarországi hadtest élén álló Lázár alezredes Bem utasítására nagy erőfeszítések árán még összegyülekeztette hadtestét. (Minden valószínűség szerint ez lett személyes vesztének „oka", mivel Bem teljesítménye elismeréseként augusztus közepén ezredessé léptette elő Lázárt). A világosi fegyverletétel hírére augusztus 19-én azonban megadta magát az osztrákoknak.
Mivel egy hadtest élén - és ezredesként! - esett fogságba, a császáriak annak megfelelő eljárást alkalmaztak vele szemben. Azaz a magasabb magyar parancsnokok közé sorolták, vagyis a „legbűnösebbek" kategóriájába. Csupán egy mentőkörülményt vettek figyelembe; azt, hogy az osztrákoknak, nem pedig az oroszoknak adta meg magát. Meg is kegyelmeztek neki: kötélről - golyóra. Örmény társával, Kiss Ernővel egyszerre fogadta a halált.
LUKÁCS DÉNES. Az erzsébetvárosi örmény családból származó Lukács Nagyváradon született 1816-ban. Tanulmányait a Budán állomásozó 5. császári és királyi tüzérezred iskoláján végezte (1830—1833), majd az ezred hadapródja lett. Később a bombászkarnál mélyítette tovább tüzérségi ismereteit, ahonnan eredeti ezredéhez visszakerülve az egykor
általa is látogatott iskola tanára lett. S 1848 tavasza végre a hőn óhajtott tiszti rangot is meghozta számára. Májusban hadnagy lett. Bizonyára nem gondolta még ekkor, hogy a következő év folyamán öt új fokozatot is lép majd a ranglétrán. Az elsőt 1848 augusztusában, amikor honvéd főhadnagy és a nemzetőrség rendezésével megbízott Országos Nemzetőri Haditanács tüzérségi előadója lett. Szeptember végén pedig máris honvéd tüzér százados, aki az előző nem egészen két hét leforgása alatt egyszerre három üteget is kiállított a Jellasiccsal szemben álló magyar sereg számára.
S most már nem volt megállás. Az október közepén immár őrnagy Lukács elveszi egykori ezrede lövegeit, diák-tüzéreket, kiszolgált katonákat toboroz, és Pesten sorra állítja fel az újabb és újabb ütegeket. Közben újításokat vezet be és tüzérségi szakkönyvet ír, hogy megkönnyítse a tüzérek kiképzését. Ám az 5. tüzérezred lövegei és a hadszertárakban fellelt ágyúcsövek egyszer csak elfogynak. Sebaj, irányításával műhely épül, s megkezdődik a fővárosban a löveganyag gyártása is. Tüzérek készítik a lőszert az ágyúkhoz, s a puskákhoz is, végső soron ezt is ő felügyeli. A lázas munkának december végén a főváros feladása vetett véget, de csak rövid időre. A tüzér főparancsnokság és a műhelyek áttelepülnek Nagyváradra, ahol minden folytatódik. Lukács január végén már alezredes, május végétől ezredes. Címe: a honvéd tüzérség országos főparancsnoka. Neki és munkatársainak volt köszönhető, hogy a szabadságharc delelőjén már mintegy 500 tábori ágyúnk bömbölhetett a harctereken. Piros-fehér-zöld lafettás ágyúk, rajta a Zrínyi jelmondattal: „Ne bántsd a magyart!".
Lukács az utolsó pillanatig kitartott Nagyváradon, s csak Görgey seregével hagyta el a fedezetlenül hagyott várost. De vitte magával szekerek tucatjain a mozdíthatót Arad felé. Nem öntődött azonban több ágyú, mert jött a világosi fegyverletétel. S következett az aradi hadbíróság. A halálos ítélet, melyen a hagyomány szerint egy epizód változtatott. Ferenc József, akit tüzér tanár korában Lukács tanított lovagolni...
Nem tudjuk, hogy valóban az uralkodó közbenjárásának, vagy Haynau pillanatnyi enyhülő fejfájásának volt-e az eredménye, de Lukács végül kegyelmet kapott. A halálos ítéletet 16 év vasban letöltendő várfogságra változtatták. Azután az idők enyhültek, s egyre többen amnesztiát kaptak. 1856 áprilisában Lukács Dénes is elhagyhatta a komáromi vár kazamatáit.
Még megérte a kiegyezést, s hogy személyét nyilvánosan is köztisztelet övezze. 1868. április l-jén halt meg, Nádudvaron.
Honvéd alezredesek
BENŐ ISTVÁN Szamosújváron született 1799-ben. 1821-ben a cs. kir. hadseregbe lépett, ahonnan 1841-ben a 31. (erdélyi) gyalogezred főhadnagyaként ment nyugalomba. 1848 októberében Aranyosszék nemzetőrségének őrnagy-parancsnoka lett, nemzetőrei élén Aranyosszéket és Alsó-Fehér megyét védte a román felkelőkkel szemben. Novemberben az erdélyi magyar csapatokkal Kolozsvárt feladva Bánffyhunyadra vonult vissza, majd részt vett Bem tábornok december-januári ellentámadásában. Észak-Erdély felszabadítását követően Marosújvár katonai térparancsnoka lett. 1849. április végétől Tordán és környékén egy új honvédzászlóaljat alakított. A júliusban 134. honvédzászlóalj besorolást nyert 1052 fős alakulattal Tordáról június 23-án a szegedi táborba indult. Ott kaptak egyenruhát - puskát azonban nem, mert azzal a kormány nem tudta ellátni őket. A zászlóalj így kiegyenesített kaszákkal vívta meg a temesvári csatát, s azt tette le a dévai fegyverletételkor (aug. 18.).
Benőt, mint volt császári tisztet Nagyszebenben hadbíróság elé állították. Az 1850. május 29-én meghozott ítélet kötél általi halált mondott ki, ezt azonban a „legfelsőbb kegyelem" 10 évi várfogságra változtatta. Kufsteinban raboskodott 1852 júniusáig, amikor is amnesztiában részesült. Kiszabadulását követően a Kolozs megyei Mezőszentmártonban telepedett le, s ott halt meg 1867. december 14-én.
Szamosújvári BOGDÁNFFY (1848/49-ben Bogdánfi) ANTAL Kolozsvárott született, 1819 körül. Jogot végzett, majd ügyvédi vizsgát tett és 1842-ben Kraszna megye tiszteletbeli főjegyzőjévé választották. Reformpárti politikusként részt vett a megye közéletében. Ezért koránt sem véletlen, hogy a kormány 1848. szeptember 20-án őt bízta meg a Szilágysomlyón alakuló 31. honvédzászlóalj polgári toborzási biztosának feladatával. S noha katonai előképzettsége nem volt, a zászlóalj szervezése során szerzett érdemeiért október közepén századossá nevezték ki az említett alakulathoz. E minőségében részt vett Észak-Erdély felszabadításában, majd a dél-erdélyi harcokban. A március 2-i medgyesi ütközetben tanúsított bátorságáért Bem őrnaggyá és Szamosújvár katonai térparancsnokává léptette elő. Később - május közepén - azonos minőségben Marosújvárra helyezték át. A „békebeosztás" azonban nem elégítette ki Bogdánfit, többször is a harctéri alkalmazásáért folyamodott. Végül Vetter tábornok, a délvidéki magyar erők főparancsnokának a törzsében nyert alkalmazást (jún. 14.). Ugyanott július 27-én alezredes lett. A szabadságharc után egy ideig bujkált, majd az idők enyhültével ősei otthonában, Szamosújvár városánál nyert hivatalt. 1859-ben az olaszországi magyar légió megalakulásának hírére Olaszországba szökött, hogy, mint sokan mások, az olasz-francia-osztrák háborútól várja Magyarország sorsának jobbra fordulását. A légió alezredeseként 1862-ig szolgált, majd hazatért. Itthon az 1867-ben megalakult pest-budai honvédegylet tagjaként őrizte tovább a szabadságharc hagyományát. 1905-ben Gödöllőn, 86. életévében hunyt el.
Honvéd őrnagyok
Pojeni BOGDÁNOVITS HUBERT 1815-ben Nagyszebenben született, Erzsébetvárosról elszármazott magyar nemességet nyert családból. 18 éves korában a katonai pályára lépett és 1848 tavaszán főhadnagyként a 2. Hannover huszárezredben szolgált. Ezredével a Délvidéken állomásozva 1848 júniusában az elsők között vette fel a harcot a szerb felkelőkkel, védte a Temesi bánság magyar, német és román falvait a magyar kormánynak az engedelmességet felmondó szerb határőrök és a támogatásukra a szerb fejedelemség területéről beözönlő önkéntesek támadásától. Tevékenységével a szerb felkelést akkor még hivatalosan elítélő bécsi hadügyminisztérium is elégedett lehetett, mivel július 23-án császári és királyi századossá léptette elő.
Azzal azonban valószínűleg már kevésbé értettek egyet Bécsben, hogy októberben, amikor az udvar és a magyar kormány között a szakítás bekövetkezett, az ezred, s vele Bogdánovits magyar oldalra állt, pontosabban a helyén maradt és folytatta a harcot a szerbek ellen. Az uralkodó iránti hűség és a katonai fegyelem kötelességének érzetét sok volt császári-királyi tiszthez hasonlóan Bogdánovitsban is legyűrte az igazságérzet és a hazafiság. Maradt és nem tért vissza a császári zászló alá. Annál is inkább, mivel nem ő hagyta el a zászlót, hanem az ment át — a szerb felkelők táborába. Mindenesetre megkönnyebbüléssel fogadta, hogy amikor ezredét a magyar kormány a reguláris (osztrák) császári csapatok ellen indította, neki nem kellett egykori fegyvertársaira fegyvert fognia. 1849. február közepén ugyanis az országos főhadparancsnokká előléptetett egykori ezredparancsnoka, és rokona, Kiss Ernő
őrnagy-karsegédévé nevezték ki. Ott, az Országos Főhadparancsnokságon a tisztek személyes ügyeinek (szabadságolások, házasságkötések, adósságok stb.) adminisztrációjával foglalkozott. Szolgált Debrecenben, Pesten, Szegeden, végül Aradon a világosi fegyverletételig. Az aradi császári hadbíróság 5 év várfogságra ítélte Bogdánovitsot. Két hét elteltével azonban elengedték, csupán a rangfosztás maradt. Ezt követően visszavonult Krassó megyei birtokára, s ott gazdálkodott 1882-ben Lúgoson bekövetkezett haláláig.
DEÁK GYÖRGY Csíkszépvízen született – a helyi örmény kolóniából származott – 1819. április 19-én. A katonai pályát választva 1838-ban fölcsapott huszárnak a 2. Hannover- huszárezredbe. 1848-ban ugyanott őrmesterként szolgált. Alakulatával 1848 nyarán részt vett a szerbek elleni „kis háborúban".
Ősszel, a honvédzászlóaljak tömeges felállításakor szükség volt szakismeretekkel rendelkező tisztekre, így a már tíz éve katonáskodó Deák is megkapta az arany kardbojtot. Hadnagy lett a 27. (nagyváradi) honvédzászlóaljnál. Novembertől csapatával az erdélyi seregben harcolt, december elején főhadnaggyá, 1849 januárjában pedig századossá léptették elő. Májusban a 27. honvédzászlóalj tartaléka néven Kalotaszeg vidékén szerveződő zászlóalj parancsnoka lett. Július közepén alakulatával a Székelyföldre került, ott Bem őrnaggyá nevezte ki, s máris indultak a segesvári csatába. A július 31-i vesztett ütközetben a zászlóalj zöme megsemmisült. A két századot kitevő maradvánnyal Deák Gál Sándor kicsiny székelyföldi oszlopához csatlakozott Csíktusnádon. Mögöttük az üldöző császáriak, a hátukban a Marosvásárhely felől közeledő oroszok - mégsem adták fel. A gyűrűből mesterien kicsúszva a Mezőségen át augusztus közepén csatlakoztak a Kolozsvárott álló magyar erőkhöz. Ám a szabadságharc ekkorra már elbukott, legyőzte a túlerő. Az erdélyi csapatok Kolozsvárról Zsibóra visszahúzódó maradványa a hozzá csatlakozó Kazinczy-hadtesttel a világosi fegyverletétel hírére a további harc beszüntetése mellett döntött. A tábor eloszlott, maradványai 24-én az oroszok előtt letették fegyvereiket.
Deák szintén a menekülést választotta. Erdély hegyei között bujkált, majd álnéven Krassó megyében telepedett le. A kiegyezés után a megye várnagyává választották. Sorsa jobbra fordulását azonban nem sokáig élvezhette, már 1868. december 3-án elhunyt Lúgoson.
Gattáji GOROVE ANTAL, a Bihar megyei Kosgyán község szülötte 1822. október 30-án született. Jogot végzett, majd ügyvédi vizsgát tett, 1848 tavaszán Bihar megye aljegyzője volt. Májusban, amikor elhangzott a vészkiáltás, hogy a „haza veszélyben van!", s elkezdődött az első tíz honvédzászlóalj toborzása, Gorove az elsők között állt a zászló alá. A szegedi 3. honvédzászlóalj katonája lett. A legelébb jelentkezett önkéntesek közül a kormány többeket már júliusban hadnaggyá léptetett elő, így kapta meg ő is ezt a rangot. De meg is szolgálta a megelőlegezett bizalmat. Egy sor szerbekkel vívott összecsapásban tűnt ki. 1849 januárjában főhadnagy, februárjában pedig százados lett. A tavaszi hadjáratot az akkor már tábornokká avanzsált egykori zászlóaljparancsnoka, Damjanich hadtestében küzdötte végig. Harcolt Szolnoknál, Tápióbicskénél, Isaszegnél, s részt vett Buda várának ostromában. A tavaszi hadjárat végén a katonai érdemjel 3. osztályával, Buda bevételét követően a 2. osztállyal is kitüntették. Június 15-én őrnagy és az alakuló 103. zászlóalj parancsnoka lett. Ami pedig nem kis teljesítményt jelentett, még forradalmi viszonyok között sem: közlegényből őrnagyig felvinni! Alakulatával július közepén a cári fősereggel szemben Cegléd környékén fölállított Tiszai-hadseregbe osztották be. Kedvüket szegte viszont, hogy a zászlóalj a fegyverhiány következtében nem jutott puskához, s így nem volt bevethető.
A világosi kapituláció után Aradon Gorovét is besorozták. Néhány év elteltével hadnagy lett, majd 1858-ban leszerelt. Ügyvéd lett. A kiegyezés után őrnagyként reaktiválták a magyar királyi honvédséghez. 1870-ben a katonai törvényszék elnökévé nevezték ki. 1877-ben ezredesként vonult nyugalomba. 1881. november 27-én Budapesten halt meg.
HANKOVICS GYÖRGY Kolozsvárott született, szamosújvári eredetű, magyar nemességet kapott családból. Jogot végzett, majd Bihar megye szolgálatába lépett. 1836-tól folyamatosan a megye egyik járásának szolgabírája volt.
A szabadságharcban előbb nemzetőr századosként vett részt, Bihar megye egyik mozgósított zászlóaljával, mely 1848 szeptemberétől novemberig a bánsági hadszíntéren levő magyar csapatokat erősítette. 1848 novemberében honvéd századosi rangban Vetter tábornok parancsőrtisztje lett. A tábornok ez időben közvetítésével folytatott tárgyalásokat Stratimiro-viccsal, a szerb nemzeti mozgalom demokrata szárnyának vezetőjével a megbékélés érdekében. (Hankovics rokoni kapcsolatban állt Stratimiroviccsal.) Később a hadügyminisztérium futártisztként alkalmazta Hankovicsot, majd márciusban ismét Vetter tábornok mellé került, aki őt a parancsnoksága alatt álló fel-dunai hadsereg törzséhez osztotta be. Vetter hamarosan megbetegedett és távozott, Hankovics azonban maradt, s az új főparancsnok, Görgei tábornok április 12-én törzsének főintendánsává tette. 1849. április 30-án őrnagy és a hadseregnél felállított vegyes (polgári-katonai) törvényszék elnöke lett, annak megszüntetését (június közepe) követően pedig a VII. hadtest hadbiztosává nevezték ki. E minőségében a világosi fegyverletételig szolgált.
A császáriak előbb szabadon engedték, 1852-ben azonban egykori törvényszéki elnöki tevékenysége miatt letartóztatták. A hadbíróság előbb halálra, majd tíz év várfogságra ítélte. 1856-ban Josefstadtból szabadult, amnesztiával. A kiegyezés idején uradalmi jószágkezelőként a Kolozs megyei Magyarbikalon kereste kenyerét. Ott is halt meg 1883 őszén.
Eleméri és ittebei KISS ANTAL Nagyváradon született 1823-ban. Kiss Ernő honvéd tábornok unokaöccse volt. 19 évesen tisztjelöltként beállt a 2. Hannover huszárezredhez, ahonnan 1846-ban a bécsi magyar nemesi testőrséghez került. 1848. szeptember 20-án testőrtársaival összebeszélve Jellasics Magyarország elleni támadására hivatkozva benyújtották lemondásukat, s hazatértek.
Itthon azonnal szolgálatra jelentkeztek a honvédseregbe. Kiss a Délvidéken állomásozó 10. (debreceni) honvédzászlóaljhoz került főhadnagyként. A szerbek elleni harcok során novemberben századossá lépett elő. Alakulatával 1849 januárjában a fel-dunai hadtesthez vezényelték. Részt vett a felvidéki visszavonulásban, majd a tavaszi hadjárat küzdelmeiben. Május elején alakulatának ideiglenes parancsnoka lett. Zászlóalját vezette a június 13-i csornai összecsapásban, majd 27-én Marcaltőnél, végül a Délvidéken, a Titeli-fennsík ostrománál (júl. 19. és 23.). A temesvári ütközetben (aug. 9.) már őrnagyként vett részt. A szabadságharc végén kimenekült, 1851-ben azonban Kossuth megbízásából illegálisan visszatért, mint az ellenállási mozgalom egyik szervezője. Árulás következtében hajszál híján letartóztatták, ami biztos halált jelentett volna számára, sikerült azonban ismét külföldre szöknie. Angliában telepedett le, ahol a londoni lord major lovászaként kereste kenyerét. 1858-ban hazatért. Négy év várfogságra ítélték, 1859-ben azonban kegyelmet kapott. Gyulán
kezdett új életet, ahol a helyi takarékpénztár tisztviselője lett. 1895-ben ugyanott fejezte be életét.
TOMPOS GERGELY Róla viszonylag keveset tudunk. Alsó-Fehér megyében, Tövisen született, 1820 körül. A fegyveres harc kirobbanásakor már nős volt. Előbb egy nemzetőr csapat századosaként harcolt, és Piskinél megsebesült. 1849. március 23-án Bem tábornok a 14. (első székely) határőrezred 2. zászlóaljához osztotta be azonos rangban. E zászlóaljjal áprilisban részt vet a Temesköz felszabadításában, melynek során a katonai érdemjel 3. osztályával tüntették ki (ápr. 24.). Május 27-től alakulatának ideiglenes parancsnoka volt a bácskai (IV.) hadtestnél. Vetter altábornagy nevezte ki őrnaggyá, és alakulata, mely akkor már a 77. honvédzászlóalj elnevezést viselte, valóságos parancsnokává.
1867-ben erzsébetvárosi gazdálkodóként a Küküllő megyében alakuló '48-as honvédegylet tagja lett. 1877 és 1882 között Erzsébetváros polgármestere volt, később a helyi örmény egyház gondnoka lett. Ugyanott halt meg 1885-ben.
Honvéd századosok
BOCSÁNCZY ADOLF, Szamosújvári BOGDÁNFFY (BOGDÁNFI) FERENC, Pojeni BOGDÁNOVITS VIRGIL, Szamosújvári és némethi DÁNIEL BÉLA, DÁNIEL LÁSZLÓ ARTHUR, GYERTYÁNFFY FERENC, Gertenyesi HOLLÓSSY JÓZSEF KOZÁK, Szamosújvári NOVÁK NÁNDOR, Szamosújvári NOVÁK ÖDÖN, SIMAY LUKÁCS , SIMAY GERGELY, SZENKOVICS FERENC, SZENTPÉTERI IMRE, SZENTPÉTERI MIKLÓS, VERTÁN ENDRE, VERTÁN MÁRTON
Honvéd főhadnagyok, hadnagyok
Adamovich János, Akoncz József, Antalffy József, Bogdánffy Gábor, Czecz István, Esztegár László, Gajzágó János, Gajzágó László, Gajzágó Salamon, Gámán Zsigmond, Gorove István, Gyertyánffy Adolf, Gyertyánffy Gyula, Gyertyánffy László, Gyertyánffy Zsigmond, Hankovits Károly, Harmath Miklós, Issekutz Antal, Issekutz Imre, Issekutz Zsigmond, Kövér Gusztáv, Kövér Lajos, Lászlóffy Antal, Lászlóffy Bogdán, Lászlóffy Károly, Lukács István, Lukács Kálmán, Lukács Pál, Novák Bogdán, Novák Imre, Novák János, Nuricsán József, Papp Márton, Pátrubán Márton, Sárosi Pál, Hádsián Kajta, Szarukán János, Szenkovits Imre, Szenkovits Miklós, Szentpéteri Ferenc, Szongott Jakab, Voith József, Voith Miklós
A honvédsereg felszerelési kormánybiztosa
Az 1848/49-es honvédseregben szolgáló örmény tisztek és katonák felsorolása nem lenne teljes, ha nem ejtenénk szót egy olyan kiemelkedő személyiségről, mint Lukács Sándor. Kiss Ernőhöz, Czetz Jánoshoz, Lázár Vilmoshoz és Lukács Déneshez hasonlóan ugyanis neki is országos, kiemelkedő szerep jutott.
LUKÁCS SÁNDOR, a már említett Lukács Dénes honvéd tüzér ezredes unokatestvére volt. Szintén Nagyváradon született, 1822-ben. Ügyvédi képesítést szerzett, majd Győrben telepedett le, ahol hamarosan a város politikai és kulturális életének egyik meghatározó személyisége lett. A helyi haladók pártjának egyik vezetője, ismert reformpárti politikus .
Az 1848-as márciusi forradalom után a város egyik országgyűlési képviselőjévé választották. Jellasics támadása idején a város kormánybiztosává nevezték ki. E minőségében ősztől az ő felügyelete és irányítása alatt szerveződött a 23. és 39. győri honvédzászlóalj.
1849. január 9-én a forradalmi kormány a honvédsereg felszerelési kormánybiztosává tette meg. Ez lényegében azt jelentette, hogy neki kellett átvennie a honvédsereg felruházását és felszerelését végző központi szerv, az Országos Ruházati Bizottmány feletti közvetlen felügyeletet. Már az ő közvetlen irányításával költözött az említett ORB több száz lovasszekérnyi anyagával, munkaeszközeivel és jelentős számú személyzetével Budáról 1849 januárjában a hadi helyzet következtében Nagyváradra. Az ügyes és energikus Lukácsnak volt köszönhető, hogy nemcsak az áttelepülés történt meg zökkenőmentesen, de a termelés is késedelem nélkül beindult, s folyt szakadatlanul, 1849 májusáig. Ennek eredményeként a gyártás mindaddig az igényekkel is lépést tudott tartani.
Az már nem Lukácson múlott, hogy a kormány hibás döntése következtében májusban az Országos Ruházati Bizottmányt Nagyváradról ismét a fővárosba költöztették. Ez ugyanis majd két hét kiesést jelentett a termelésben. Ráadásul, mire a munka újra beindult, máris ismét csomagolni kellett. A közeledő orosz csapatok elől előbb Szegedre, majd Aradra költöztek. Lukács így hiába tett meg minden tőle telhetőt, a június-júliusban gomba módra szaporodó új alakulatok ruha- és felszerelési igényeit már csak részben tudta kielégíteni.
Mivel tevékenységét az ellenség táborában is számon tartották (távollétében 1852-ben halálra is ítélték), az emigrációt választotta. Előbb az Egyesült Államokban, majd Franciaországban telepedett le. Ott is halt meg, elhagyatottan, Bisanos városában, 1854. június 8-án.
Topor István
Források:
- Bona Gábor: Az 1848-49-es szabadságharc örmény hősei. Országos Örmény Önkormányzat, Budapest, 1995.
- Kedves Gyula: Argentína magyar hőse. Élet és Tudomány 2004. 44. szám
- Topor István: Pándon bujdosott az 1848-49-es szabadságharc egyik tábornoka, Czetz János. Pándi Tükör 2004. 4. szám