Mindenszentek (latinul: festum omnium sanctorum) a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, a protestantizmus az elhunytakról emlékezik meg ilyenkor. Az ezt követő halottak napja fokozatosan vált egyházi ünnepből az elhunytakról való általános megemlékezéssé.
A IV. században mindenszentek ünnepét a pünkösd utáni első vasárnap ülték meg, és az ortodox keresztény egyház ma is ekkor tartja. A kezdetben az összes keresztény vértanúra, később "minden tökéletes igazra" emlékező ünnep a 8. században tevődött át november 1-jére, egy kelta ünnep időpontjára. Jámbor Lajos frank császár 835-ben IV. Gergely pápa engedélyével már hivatalosan is elismerte az új ünnepet, így ettől kezdve a mindenszentek az egész katolikus kereszténység ünnepe lett.
November 2-a a halottak napja a keresztény világban. Szent Odiló clunyi apát 998-ban vezette be emléknapul a Cluny apátság alá tartozó minden bencésházban. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, és a XIV. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette. A halottakról, elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapul. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk. Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével. A halottak napi gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak.
Mindenszentek ünnepe gazdag hagyományokban. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.
Göcsejben mindenki annyi verset harangoztatott, ahány halottja volt. Másutt a koldusokatajándékozták meg az alkalomra készült cipóval, rétessel.
A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” Szűkebb hazámban, a Tápió mentén egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.
Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.
Zentán Mindenszentek napján a család minden tagja meggyújt egy gyertyát, azt tartották, hogy akié a legelőször leég, az hal meg leghamarabb. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.
Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. A hagyományos paraszti közösségek egy részében "a halottak hetén" munkatilalom van: nem szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy "ne zavarják a holtakat", s "mert a besózott káposzta meglágyul", és mert mindez bajt hozhat a ház népére. Ehelyett őröltek, kukoricát morzsoltak.
A halottak napja tágabb értelemben a család ünnepe is, hiszen a szülőföldtől távolra szakadt rokonok ilyenkor hazalátogatnak, és a temetők, meg a még élő rokonok felkeresésével mintegy megújítják a családi összetartozást.
A szokásról a magyar irodalom talán legszebb leírását Sütő András művében, az Anyám könnyű álmot ígért című kötetének, Világítunk című fejezetében olvashatunk. Kedvcsinálónak egy rövid részlet:
„Estefelé, hogy apám is hazakerül a műhelyből, és leszappanozza magáról az olajat, szénport, elindulunk mindahányan a temető felé. Anyám karján egy csokor fehér őszirózsa, öcsém hóna alatt egy csomag fehér gyertya. Hangos és derűs a beszélgetésünk, mintha lakodalomba mennénk. Tömegek hullámzanak a román és magyar temető felé. Két kicsi város ég most a falu két dombján. Gyerekek farsangi maszknak kiképzett sárga tököt szorongatnak a hónuk alatt: abba majd égő gyertyát helyeznek, és halálosdit játszanak, ijesztgetik az öregasszonyokat.
- Nem tudják, mivel játszanak - mondja mellettem egy öreg paraszt a fejét csóválva.
- Vajon mi tudjuk-e? - kérdem.
- Nem játék ez, uram! - tiltakozik. - Hanem tulajdonképpen: megemlékezés. Azokra, akiktől szemölcseinket örököltük. Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket.
Néz rám, hogy van-e kedvem vele vitába szállani. Csak formai ellenvetéseim lehetnének: az emberi értékek folytonosságában egyetértünk. Mi több: annak eredményeképpen kerültünk ide a Semmi és a Volt kertjébe, a nemlét korhadt jelei közé, ahol ezerszeres ragaszkodással állapítjuk meg újra, hogy élünk és emlékezünk.”
Otthonos, meleg fényben úszik a temető. Az ég borús, havat ígér. A föld még nem fagyott le: az ásóval, kiskapával megbolygatott hantok sötéten csillognak, a föld friss szaga elkeveredik az őszirózsa s a gyertyák illatával. Ahogy nézem: itt egyelőre mindenki dolgozik. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan káposztát, palántát - most gyertyasorokat ültetnek. Némelyek térden állva, puszta marokkal morzsolják, egyengetik a földet: a jeltelenség minden irányába szerteguruló göröngyöket kényszerítik vissza két-három négyzetméternyi területre. Egy-egy megrendült mozdulat mintha élő arcot simítana el, de ez inkább a lét emlékezése: a szó makacsul a jelenhez tapad.
Áprily Lajos: Mindszent
A tűzfalakra hűs ködöt
sír a november mélabúsan.
Emberfürtös villamosok
futnak a ködbe koszorúsan.
Mindszent-virágos ár sodor
s egy dísztelen sír gondja éget:
ó, hogyha áthajítanám
koszorúval a messziséget.
Tudom, hogy vár ma, nő a köd,
nincs rajta rács, nincs rajta kőjegy.
Határon átkiáltanám:
ringasd szelíd karokkal, Őrhegy!
Körül az este glóriás:
ezernyi gyertya gyúl - s kilobban.
Ő alszik fénytelen tovább
a kergetőző évszakokban.
Hó villan. Vérpiros bogyót
fehérbe ejt a rózsa bokra.
Sírok között friss por szitál
a temetői nyúlnyomokra.
Aranybogár a bodzafán,
a csúcson villámok csatáznak.
Karó-dárdás terraszokon
asszonyok szőlőt karikáznak.
A sárga gesztenyés tövén
az élet ifjú láza tombol.
A labdázó fiúk zaját
szél hozza a kollégiumból.
S jönnek szirénás, vad szelek,
hogy fenn az új telet jelentsék.
Az én életem évszakos,
az ő évszaka: végtelenség.
Topor István
Források:
Magyar Néprajzi Lexikon 3. kötet, Akadémiai Kiadó, 1987, 622 – 623.
Tátrai Zsuzsanna - Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások, 1997.
A magyar folklór. Szerkesztette: Voigt Vilmos. Osiris Kiadó, 1998, 427.