A római emberek mindennapi életét alapvetően társadalmi helyzetük határozta meg. Más volt a vidéken, és más a fővárosban élők élete.
Vidéken a kis- és középbirtokos gazda napjait az évszakok szerint változó gazdasági munkák végzése és irányítása foglalta le. Számára pihenést és szórakozást csak az istenek és a család ünnepei, valamint a vásárnapok munkaszünetei jelentettek.
Egészen mást jelentett a vidéki élet azok számára, akik csak rövid időre utaztak oda birtokaik ellenőrzésére, vagy rokonaik, barátaik meglátogatására. A gazdagok a városi élet zaja után vidéken kerestek kikapcsolódást és nyugalmat. Ők voltak azok, akik megengedhették maguknak, hogy vidéki nyaralójukban, vagy valamelyik divatos tengerparti fürdőhelyen élvezzék a nyugalmat, a természet szépségeit.
A városi élet sokkal másabb volt, mint a vidéki, de a társadalmi különbségek itt is meghatározóak voltak. Teljesen elütött a szabadosok, az iparosok és az antik proletárok élete a „felsőbb tízezrek” életétől. A többség életét a mindennapi kenyérért folytatott küzdelem szabta meg, míg az előkelők saját szórakozásaik és kényelmük szerint osztották be az időt.
A rómaiak a napkelte és napnyugta közötti időszakot (dies) 12 egyenlő részre osztották, függetlenül attól, hogy nyáron hosszabbak, télen rövidebbek a napok. A 12 órát mind nappal, mind éjjel négy-négy hármas egységre osztották, ami egyúttal az őrségváltások idejét is meghatározták.
A gazdag római polgárok általában az alábbi napirend szerint szervezték életüket:
A felkelést követően a nap két első órájában, 6 – 7 óra között bemutatták áldozatukat, és elfogyasztották első reggelijüket. Ennek fogásai igen egyszerűek voltak: méz, gyümölcs, sajt és borba mártogatott kenyér.
A reggelit követően fogadták klienseik üdvözletét és tisztelgését. A cliensek már hajnalban kezdtek gyülekezni a vestibulumban (az épület előcsarnoka, hallja, vagy egy folyosót, amely összeköti a bejáratot az épület belső helyiségeivel), a kapus meghatározott időben az úr elé bocsátotta őket, hogy tiszteletteljes „ave domine” üdvözléssel köszöntötték urukat. Ilyenkor kérték ki patrónusuk véleményét és tanácsát a peres ügyekben, esetleg támogatást valamilyen üzleti ügyükben. Ekkor vette át mindegyik tisztelgő a maga reggeli ajándékát, ami kezdetben rendszerint valamilyen természetbeni adomány volt, később pénz.
Ezután a látogatók egy része eltávozott, hogy máshol tegyen hasonló tisztelgő látogatást, míg mások elkísérték az urat a Forumra, ahol nyilvános és a politikai élet zajlott ekkor. Az előkelő római ilyenkor jelent meg családja vagy cliensei érdekében a törvényszék előtt, ekkor vett részt a különféle gyűléseken, vagy egyéb elfoglaltság hiányában megbeszélte az eseményeket barátaival. Ez a nyilvános szereplés délelőtt 9 órától 11 óráig tartott.
Miután hazatért, 11-12 óra körül került sor a második étkezésre, a prandiumra. Ez a mi villásreggelinknek felel meg. Ennek étlapja kissé már bővült, mert meleg vagy hideg húsételekből, halból, főzelékekből és gyümölcsből állt. Hozzá mustot vagy mézből és borból készült édes italt, illetve méhsert ittak. Ha bor nem volt mellé, akkor „prandium caninum”, azaz „kutyának való ebéd” volt a neve.
A köztársaság vége felé a kényelemszeretet általánossá tette az ebéd utáni pihenést, amely addig jóformán csak a falusi embereknél volt szokásban. Állítólag Alarik 410-ben éppen a déli sziesztát használta fel Róma lerohanására és elfoglalására.
Az ebéd után pihenést követte a fürdés. Az előkelő rómaiaknak otthon is volt fürdőberendezése, de szívesen használták a díszes közös fürdőket, a thermákat. A nyilvános fürdőket bárki látogathatta.
A belépődíj rendkívüli olcsó volt: a férfiaknak ¼ as, a nőknek ½ as volt, a fiatalokat viszont ingyen engedték be. Rómában Kr. e. 33-ban már 170 magánkézben lévő közfürdő közül válogathattak a polgárok. Mindegyikben volt hidegvizes (frigidárium), langyos (tepidarium), melegvizes (caldarium) medence és gőzfürdő (laconicum). Az első hatalmas közfürdőt Agrippa építtette, és aedilisségének évében (Kr. e. 33.) mindenki ingyen fürödhetett és borotválkozhatott. Más személyiségek és császárok is követték példáját. A 3. században harminc évig építették Caracalla fürdőjét, 108 ezer négyzetméternyi területen, fényűzően berendezve. Diocletianus fürdője ezen is túltett méreteivel.
A thermák nemcsak a fürdés céljait szolgálták, hanem a szórakozás egyéb fajtáit is, testgyakorlásra is be voltak rendezkedve, de ezen kívül olvasó- és társalgótermük is volt. A fürdést mindig egybekapcsolták a testgyakorlással, annak elhanyagolása a lustaság jele volt. Legszívesebben labdáztak (pila ludere), de a futás, ugrás, ökölvívás, és diszkoszvetés is kedvelt sportáguk volt. Az idősebb emberek általában megelégedtek a sétával.
A fürdőből visszatérés után kb. a 11. vagy 12. órában (nálunk délután 5 – 6 óra tájban) kezdődött a főétkezés, a cena, azaz ebéd. Ennek helye az ebédlőterem, a triclinium volt. A szó jelentése: három étkezőkerevet. Eredetileg a kereveteket U alakban állították egymás mellé, s a kifejezés ezt fedte, később bővült a jelentése az egész ebédlőterem megnevezésére. Az előkelőbbek cenája általában három részből állt: az előétel, maga a cena és a csemege. Az előételeket olyan anyagokból válogatták össze, amelyek serkentik az étvágyat, így szerepeltek itt saláták, tojás, osztriga, olajbogyó, apró sós halak, mártások, zöldségfélék. Az előételhez is méhsert ittak.
Maga a cena több fogásból állt. Az étkezést tojással kezdték. Az első fogás néha egy egész vadkanból állt, vagy más rendkívüli ételből, amelyet fuvolaszó mellett tálaltak fel. Kedvelt
ételeik közé tartozott a császármadár, fácán, pulyka, a kolbász, az angolna. A második rész után egy kis pihenőt tartottak, majd feltálalták a csemegét, amely süteményből, sajtból, befőzött és friss gyümölcsből, főként almából állt. Mert az étkezést tojással kezdték és almával végezték, így jött létre a szólásmondás: ab ovo usque ad mala, azaz az elejétől a végéig. Az olyan ebédet, amely a tojástól kezdve végig mindenben bővelkedett, cena rectának nevezték.
Gyakran hívtak vendégeket. A hospitium – a vendégbarátság – életük szerves részét képezte. A vendégbarátság gondolatát és gyakorlatát a rómaiak a görögöktől vették át. Vendégbarátság lehetett két személy, de két község között is, szóbeli vagy írásbeli megállapodás alapján. Ilyenkor a cena fogásait még dúsabbá és változatosabbá tették, és lakomát vagy ünnepies vendégséget rendeztek.
A római férfiak bal karjukra támaszkodva, fekve, míg a nők ülve étkeztek. Az asztalt három pamlag vette körül. Az asztalnál a főhely a középső pamlag első helye volt, ugyanennél a pamlagnál a harmadik hely a házigazdát illette meg. Az asztalnak a szabadon hagyott negyedik oldalán át tálalták fel a szolgák a fogásokat.
Az ételeket hatalmas fatálcákon vitték a rabszolgák. Egyikük, élő étlapként, megnevezte az egyes ételeket és ajánlotta a vendégeknek. Az asztalkendőket a házigazda szolgáltatta, vagy a vendégek vitték magukkal. Erre azért volt szükség, mert kést és villát nem használtak, kézzel ették az apró szeletekre vágott húsdarabokat. Ezért is hordtak körül minden fogás után a szolgák vizet, amellyel a vendégek kezüket leöblítették, és utána az ugyancsak magukkal vitt törülközővel megtörölték. Ünnepies lakomákon hajukat illatos kenőcsökkel és olajokkal kenték meg, és virágkoszorúval ékesítették. A hiedelem szerint a hűs lombkoszorúval övezett fejnek nem árt meg olyan hamar a bor.
Evés közben általában keveset ittak, de a cenát gyakran követte borozás, amelyen borkirályt választottak, aki meghatározta a bor és a víz keverési arányát, valamint azt, hogy milyen sorrendben kinek az egészségére (Bene tibit! Bene te!) és mennyit igyanak. Az erős délvidéki borokat vízzel keverték, 1/3 rész borhoz rendszerint 2/3 rész vizet tettek.
A lakomák alatt vitatták meg a napi eseményeket, a versenyek esélyeit, az irodalmi és művészi világ legújabb híreit. Szívesen meghallgatták a tudósok előadásait, vagy gyönyörködtek a színészek és táncosnők műsorában.
A lakoma volt az előkelő római napi programjának utolsó pontja; ha korán fejeződött be, akkor a lefekvésig terjedő időt sétálással vagy társasjátékkal töltötték ki.
A fent bemutatott napirend természetesen csak egy általános keret volt, amit a legkülönbözőbb és legváltozatosabb tartalommal tölthettek meg. A délelőtti programot olykor cirkuszi, színházi vagy amfiteátrumi játékok tették színessé.
A Krisztus születése körüli időben már nem lelhető fel Rómában a régi, egyszerű életmód. Ahogy Róma terjeszkedik, úgy váltja fel az ősi egyszerűséget, a régi mértékletes étkezést a végeláthatatlan lakomák sora. A császárság idején már keleti pompa jellemzi a házak berendezését és az étkezést is. A jómódúak házában halastó, szökőkutak díszlenek az oszlopcsarnokok mellett. Az étkezésekre elképesztő összegeket fordítanak a gazdagok. Lucullus, akinek neve egyenlő a nagyvonalú vendéglátással, a lakomával, a minden képzeletet felülmúló bőséges étkezéssel, akkora összegeket költött lakomáira, hogy még Caesart is elképesztette. A fényűző és pazarló életmód megfékezésére törvények születtek. Cato törvényt hozott, amelyben elrendelte, hogy csak nyitott kapuk és ajtók mellett szabad étkezni, de előírta a meghívható vendégek számát és azt is, hogy egy-egy étkezés mennyibe kerülhet.
A lakosság legnagyobb része nem engedhette meg magának a fentebb bemutatott étkezési luxust. A szegényebb emberek és a falusiak tápláléka a kölesből vagy tönkölyből készített kása (puls), a főzelékek, gyümölcsök, néha hal és marhahús voltak. Szerették a sajtféléket, a tésztákat, és az étel ízesítéséhez tengeri halból készített csípős mártást használtak, a garumot. Ma már nem tudjuk pontosan miből, hogyan készült, és milyen íze volt, kétségtelen azonban az, hogy Rómában és Itáliában, de mindenütt ahol csak rómaiak éltek, a garumnak nagy volt a keletje. Finom garumot Itáliában, különösen Pompejiben készítettek, de legtöbbre a hispaniai
mártást becsülték. A garumból sokat fogyasztottak, szinte majdnem minden ételhez és étkezéshez fel lehetett használni, érthető tehát, hogy nagy mennyiségben állították elő, és ugyancsak sok került a római piacra.
Sokféle kenyeret készítettek búzából, kölesből, daralisztből, fehér lisztből, különféle ízesítéssel, változatos formában.
Írta: Topor István
Források:
Cornell, T. – Matthews J., A római világ atlasza, Helikon, 1991
Polányi Imre Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya. Gondolat Kiadó, Budapest, 1969 https://www.romaikor.hu/index.php?p=cikk&a1=6&a2=33&id=432#top