III./1. Trónra lépés és az osztrák örökösödési háború
1740. október 20-án meghalt VI. Károly német-római császár, III. Károly néven magyar király, utóda 23 éves leánya Mária Terézia lett. A császári cím elnyerése szóba sem jöhetett egy nő esetében, de a Pragmatica Sanctióról is gyorsan kiderült, hogy semmit sem ér. Elsőnek a bajor Károly Albert jelentette be trónigényét (toscanai nagyhercegnének nevezve Mária Teréziát férje címe után!), arra hivatkozva, hogy ő I. Ferdinánd egyik leányának leszármazottja. A szász követ urának felesége I. József leánya volt, ő ezen a címen tartott igényt az örökségre. A spanyol király szintén követelte a Habsburgok keleti birodalmát II. Károly végrendeletére hivatkozva. A legveszélyesebb ellenség nem lépett föl trónigénnyel: a fiatal porosz király II. Frigyes, segítséget ajánlott Sziléziáért, a birodalom leggazdagabb tartományáért cserében - de nem várta meg az osztrák döntést. December 16-án megtámadta Sziléziát, s mire a monarchia serege valahogy összeállt, addigra övé volt az egész tartomány; a következő év áprilisi osztrák kísérletet Mollwitz mellet simán visszaverte. Közben a bajor sereg francia csapatokkal megerősítve elfoglalta Csehországot, Felső-Ausztriát és Tirolt.
1741. szeptember 11-én a pozsonyi országgyűlésen Mária Terézia gyászruhában jelent meg és a magyar rendek támogatását kérte. „Mindenkitől elhagyatva, egyedül a magyarok hűségéhez, fegyveréhez és ősi vitézségéhez folyamodhatunk…” mondta, mire a jelenlévő nemesek életüket és vérüket ajánlották. A döntés meglepte az ellenfeleket, akik biztosak voltak benne, hogy a rebellis magyarok nem támogatják a nem sokkal korábban megkoronázott királynőt. Az országgyűlés határozata fontos katonai segítséget jelentett, bár osztrák történészeknél olyan források is akadnak, melyeknél a magyar segítségről szó sem esik. Pedig: „Lehel vezér óta nem jártak oly messze a magyar vitézek, és Lehel vezér óta nem volt oly rettegett és tisztelt magyar vitézség, mint ebben az ún. ’osztrák örökösödési háborúban’, mely Mária Terézia örökségének megvédelmezésére folyt.” (Görög Ferenc: A magyar nemzet története). Az 1741-es nemesi felkelésben 13 700-an vettek részt, 1742-ben 9 magyar gyalogezred (29 920 katona) és lovassági (huszár) ezred harcolt.
Az osztrák csapatok az elveszett területek visszaszerzésén ügyködtek, majd Bajorország ellen fordultak. Az ottani választófejedelem cseh királlyá koronáztatta magát, majd 1742 januárjában elérte, hogy császárrá válasszák, eddigre azonban egész Bajorország osztrák kézen volt. Angol közvetítéssel 1742 júliusában Mária Terézia és II. Frigyes megkötötték a berlini békét, csaknem egész Szilézia elvesztése árán. Miután Anglia katonailag is beavatkozott a háborúba (addig csak pénzt adott), a franciák is vereséget szenvedtek. Ekkor már az osztrák - valójában magyar és horvát legénységből álló - csapatok Strassburg előtt álltak. 1745 januárjában meghalt a bajor Károly Albert, özvegye pedig rávette fiát, hogy kössön békét Ausztriával. Szeptemberben a választófejedelmek - férfi Habsburg híján - Mária Terézia férjét, Lotaringiai Ferencet választották császárrá. A cím tehát visszaszállt a „Habsburgokra”, bár addigra már nem jelentett semmilyen hatalmat.
A háború tovább folyt, de mivel nyilvánvalóan nem került ki igazi győztes, sőt nagyjából minden úgy maradt, ahogy 1742-ben volt, francia javaslatra Aachenben összeülve 1748-ban megkötötték a békét. Mária Terézia elveszítette Szilézia nagy részét, Pármát, Piacenzát és Guastallát, de meg tudta tartani Németalföldet. És főleg a birodalmát, nagyhatalmi pozícióját, koronáját.
III./2. A magánember és családanya
Trónra kerülésekor Mária Terézia életvidám, bájos küllemű ifjú hölgy volt sok rajongóval. Podewils gróf, a porosz király bécsi követe maga sem hitt igazán saját mondataiban: „Nem lehetett mást hallani a királynő felől, mint dicséretet. Mindenki az égbe emelte. A rendek annyira segítették, amennyire csak bírták. A nép panasz nélkül vetette alá magát az adónak…” Ez utóbbi sor egészen biztosan túlzás, de a gróf abban is kételkedett, hogy egy uralkodót őszintén szerethetnek alattvalói. Pedig Mária Teréziát tényleg szerették. Először is szép volt, még ellenségei is Európa legszebb uralkodónőjének tartották, pedig nemigen törődött a külsejével, sőt a szépítőszerek használatát udvarhölgyeinek is tiltotta. Ékszereket alig viselt, a fodrászra sajnálta az időt. Szobáját nem fűtette, ablakait télen is nyitva kellett tartani, felolvasónője és szobalányai sokat szenvedtek ettől. Rendkívüli munkabírása és kötelességtudata sem könnyítette meg a szolgálatában állók dolgát, gyakran volt elégedetlen és türelmetlen még önmagával is. Tizenhat terhessége alatt sem kímélte magát, s alig lehetett rábírni, hogy szülés után legalább pár napot ágyban maradjon.
Gyors elhatározásaiban csak ritkán hagyta magát tanácsadói által befolyásolni. A legapróbb problémáról is tudni akart. Minden részletkérdésről maga döntött, nemcsak a politikában, hanem az udvartartásában élők magánéletében is. Végtelenül fontosnak tartotta az erkölcsi tisztaságot, a róla kerengő rosszízű pletykák minden alapot nélkülöznek. Létrehozott a rendőrségen belül egy ún. szüzességi bizottságot (Keuschheitscomission), melynek joga volt ellenőrizni a bécsiek magánéletét. Hamarosan már 500 ilyen bizottság működött, s idővel a külföldi diplomaták ablakain is belestek. A csoportokat később fel kellett oszlatni, mert ártatlanokat is zaklatni kezdtek, viszont a bécsiek erkölcsei nemigen javultak.
Lotaringiai Ferenc jó megjelenésű, udvarias, békés természetű fiatalember volt, kilenc évvel idősebb Mária Teréziánál. Amikor a hercegnő 14-15 évesen házasságra érett, a korábban Bécsben nevelkedő, szinte vagyontalan herceg lett a kiválasztott - aki nem kapta meg a hozományt, mert képtelen volt hozzátenni az azonos összegű jegyajándékot. Az európai nagyhatalmak érdekei nem engedték meg az Osztrák Birodalom egy jelentős hatalommal való szoros szövetségét. Mária Terézia szívből örült a döntésnek, szerelmes lett ugyanis Ferencbe, aki ideális férjnek bizonyult, minthogy nem voltak hatalmi ambíciói.
Szinte évente szült, első három gyermeke közül kettő korán meghalt. Negyedikként, 1741-ben született a várva várt trónörökös József (1780-1790), majd további tizenkét gyermek, köztük II. Lipót (1790-1792). Leányai közül legismertebb Mária Antónia, francia nevén Marie Antoinette, XVI. Lajos francia király felesége; a forradalom során mindkettejüket kivégezték.
Mária Terézia közismerten gondos, jó anya volt, őszintén szerette gyermekeit, ez a tulajdonsága szokatlannak, már-már egyedülállónak számított az uralkodók között. A nyilvánosság előtt fegyelmezett gyerekek szüleik társaságában felszabadultan viselkedhettek, amiről egy ízben édesanyjuk is beszámol, mondván, nehéz úgy levelet írni, hogy a hancúrozó gyereksereg folyton eltereli a figyelmét. Rendszeresen és a legváratlanabb időpontokban látogatta meg gyermekeit, ezzel elejét véve a személyzet - nevelők, dajkák, szolgálók - önkényeskedésének, ami nem volt ritka akkortájt főrangú házaknál sem. Megszabta a tanmenetet: a nap mindig imádsággal kezdődött, fontos volt a nyelvtanulás (latin, francia, olasz, magyar, cseh), lányoknak a kézimunka, fiúknak a vívás, lovaglás, hadtudományok. Leányait leendő férjük iránti engedelmességre szoktatta, bár ő maga nem gyakorolta ezt az erényt, sosem engedte ki kezéből a gyeplőt. Gyermekeit Habsburgnak tekintette (utódaikat a világ azóta is!). Amikor sógora 1780-ban meghalt azért gyászolta különösen, mert szerinte kihalt a nagy múltú Lotaringiai család. Eszébe se jutott, hogy saját tíz élő gyermeke is Lotaringiai: férje és utódai gyakorlatilag beolvadtak a Habsburg-házba.
Szigorú is próbált lenni: egy ízben megesett, hogy az önfejű, elkényeztetett Józsefet pálcázásra ítélte. Amikor figyelmeztették, hogy osztrák főherceggel ilyen még sosem történt, haragosan válaszolt: Meg is látszott rajtuk! - de az ítéletet visszavonta. A neveltetéshez nem tartozott a szexuális felvilágosítás. Marie Antoinette nyolc éve volt Lajos felesége, amikor még mindig nem tudta, hogy nem elég imádkozni a gyermekáldásért. (Bátyja, József párizsi látogatásakor szerzett csak tudomást a valóságról; József ugyanakkor rábeszélte sógorát fitymaszűkületének megműttetésére.) Amikor Jozefa lányát Mária Terézia a rossz hírű és rossz külsejű nápolyi királlyal jegyezte el, azt mondta: „Ha teljesíti kötelességét Isten és a férje iránt üdvözül, s még ha egyébként szerencsétlen lesz is, én meg leszek elégedve.” A dinasztikus érdek felülkerekedett az anyán.
Élete végéig levelek útján próbálta igazgatni idegenbe került felnőtt gyermekeit: előírta miként viselkedjenek, s inkább korholta, mint dicsérte őket. Különösen neheztelt Marie Antoinette-re fényűző öltözködéséért, de még a gyakori mulatozásokért és a férfi módon való lovaglásért, pedig az utóbbi kettőben ő maga is „bűnös” volt elhízása előtt. Arra is figyelmeztette lányait, hogy ne avatkozzanak bele az uralkodásba, elégedjenek meg férjük szívével, bizalmával. A hozzá hasonlóan tehetséges és uralkodásra termett Krisztina lányának így írt: „Tudod, hogy mi nők alá vagyunk rendelve férjünknek, hogy neki engedelmességgel tartozunk, hogy egyetlen célunk mindenben férjünk kell hogy legyen, hogy őt szolgáljuk, hasznára váljunk és megnyerjük … s ne akarj parancsolni neki… Soha ne éreztesd vele fölényedet…” Szegény Lotaringiai Ferenc hasonlókat sem tapasztalt szerető neje részéről. Valamennyi gyermek, még a legszigorúbban fogott József trónörökös is mindvégig szerette édesanyját. Egyetlen kivétel Mária Amália volt, akit a nála öt évvel fiatalabb pármai herceghez adtak nőül, amit a leány megbocsátani nem tudott, és kategorikusan visszautasított minden anyai tanácsot, mígnem teljes szakításra került sor köztük.
Ferenc császárról mindeddig kevés szó esett. A politikától visszavonultan élt, saját kedvteléseivel töltötte napjait. Volt idő amikor meg akarta osztani az uralkodás terheit feleségével, aki azonban indulatosan letorkollta, s bár utána mentegetőzve elnézést kért, a férfi feladta kísérleteit, elfordult a közügyektől. Szeretett vadászni, kertészkedni, kőzeteket és érméket gyűjtött, érdekelte az alkímia, és a császároknál szokatlan tevékenységbe fogott: üzletelni kezdett. Már fiatalon kiváló pénzügyi tehetségről tett tanúbizonyságot, amikor apja halála után rendbe tette Lotaringia gazdaságát. Bécsi évei alatt először csak birtokokat vásárolt ahol manufaktúrákat alapított, majd tőzsdére vitte a pénzét. Megalapozta a császári család magánvagyonát, s halálakor 19 millió forint értékben hagyott pénzt, kastélyokat és egyebeket József fiára. A boldogságot pedig ott kereste, ahol megtalálni vélte. Azt mondta egy alkalommal, hogy ő nem tartozik a bécsi udvarhoz, az a királynőé és gyermekeié. Mellőzöttségében próbált legalább kellemesen élni, míg végre talált egy pontot, melyben kitörhetett felesége ellenőrzése alól. Mint már említettük, jóvágású, gáláns férfi volt, nemcsak a felesége találta annak. Az egész udvar előtt ismert viszonyai valamiféle vigaszt jelentettek számára. Sokévi házasság és a sokadik gyermek után Mária Terézia szomorúan panaszolta egyik levelében, hogy mint nő már nincs hatással a férjére.
1764-ben tartották Lipót fiúk esküvőjét Innsbruckban. Augusztus 18-án Ferenc rosszulléttel ébredt, de eleget tett családi kötelezettségeinek. Este szobája felé indulva esett össze, a gyorsan odaérkező orvosok tehetetlenek voltak: valószínű azonnal meghalt, talán infarktusban vagy agyvérzésben. Mária Terézia összeomlott a hírre. Hosszú haját levágatta, fölvette gyászruháját, s attól fogva feketében járt. Mély fájdalmában még az utolsó szerető, a „belle princesse”-nek nevezett Auersperg hercegné gyászát is átérezte: „Hercegné, mi sokat veszítettünk” - mondta. Hátralévő 15 évének minden szabad percét férje sírja mellett imádkozva töltötte.
III./3. Az uralkodó
Uralkodói jelszava: „Iustitia et clementia”, magyarul „Igazságosság és kegyesség” volt, s emellett ki is tartott, amennyire a körülmények és saját beállítottsága engedték.
Trónra lépéséről és az örökösödési háborúról már beszéltünk. Az gyorsan kiderült, hogy az államkassza üres, a királynő járatlan az államügyekben, öröklött, idős tanácsadói pedig a múlt képviselői. A háború közben, de főleg annak lezárultával megkezdte az államszervezet és a hivatalrendszer átalakítását. Először a folyton üres kincstárral kellett valamit kezdeni; ebben egy Sziléziából menekült, birtokait, vagyonát vesztett gróf, Friedrich Wilhelm Haugwitz lett a fő támasza, akinek reformjai megduplázták a bevételeket, stabilizálták a pénzügyeket. Ezzel egy időben létrehozták a Directoriumot, azaz a központi kormányszéket, melynek feladata volt a közigazgatás, valamint az adók behajtása. Szilézia elvesztésével elkerülhetetlenné vált az ipar fejlesztése, a kereskedelem fellendítése. Előbbiért manufaktúrákat hoztak létre, az utóbbi érdekében levantei kereskedelmi társaságot alapítottak (Levante: a Földközi-tenger keleti partvidékének elnevezése, jelentős szerepe volt az Európa és Ázsia közti kereskedelemben. Levanteinek nevezték az ügyes, ravasz, rámenős kereskedőket). A hadsereget is megreformálták: az épp zajló háborúkra toborzott zsoldosok helyett állandó hadsereg alakult, ellátásukról már nem a települések, hanem a központi költségvetés gondoskodott, egységesítették a szabályzatot, a vezénylés nyelvezetét, és 1752-ben Bécsújhelyen katonai akadémia nyílt tisztek képzésére.
Mária Terézia rendkívül vallásos volt, buzgó katolikus, az egyház hatalmát mégis erősen korlátozta (pl. egyházi bíróságok csak egyházi ügyekben dönthettek és a pápa rendeleteit csak akkor hirdethették ki, ha ő engedélyezte). A nem katolikusokat viszont szinte a teljes jogfosztottságig üldözte, így próbálta az áttérésre kényszeríteni őket. Az örökös (osztrák, cseh) tartományokban nem tűrte meg a protestánsokat, át kellett települniük Magyarországra és Erdélybe, ahol nem volt képes teljesen megszüntetni a kialakult vallási toleranciát. Büntetéssel fenyegette a katolikusok áttérését protestáns hitre, adminisztratív akadályokat gördített a vegyes házasságok elé: ha ilyen családban konfliktus adódott a törvények a katolikus felet támogatták. „Az utókor nem fogja elhinni a türelmetlenség és embertelenség azon eseteit, melyeket az én időmben a protestánsokon elkövettek.” (Szirmay Antal táblabíró és író - 1747-1812 -) Protestánsok sokáig még orvosi diplomát sem szerezhettek, s egyéb diszkriminatív intézkedések sokasága látott napvilágot. Acsády szerint gyermekrablások is történtek: nem katolikusnak nevelt gyermekeket elcsalogattak vagy elvettek szüleiktől és nem adták vissza, jezsuiták nevelték őket. (Más forrásban nem találtam erre utaló nyomot!)
A zsidókat annyira gyűlölte, hogy valamennyit kitiltotta a birodalomból, de pár év múlva, amikor nélkülük összeomlani kezdett a gazdaság, visszahívta őket. Rendeletére a cigányokat „újmagyarnak” vagy „újlakosnak” kellett nevezni, megkövetelte, hogy a földesurak támogassák a letelepülni szándékozó cigányokat, de megtiltotta nekik az egymás közti házasságot, sőt még a zenélést is. Újszülöttjeiket parasztcsaládokhoz akarta adni, hogy erkölcsös nevelést kapjanak, az ötlet természetesen hamvába holt.
Bár ő maga nem volt igazán művelt, fontosnak tartotta az oktatás fejlesztését, új egyetemeket alapított, igaz, ehhez alsóbb iskolákat is létre kellett hozni. A feloszlatott jezsuita rend vagyonának jó részét erre fordította, és 1777-ben a Ratio educationist kötelezővé tette az egész birodalomban. Urbárium rendelete a jobbágyok jogait és kötelezettségeit rögzítette a hatalmaskodó földesurakkal szemben. „Etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk” - mondta állítólag. A magyar nemességgel azonban nemigen boldogult. Ők még az 1751 évi országgyűlésen is Werbőczyvel érveltek: „az Isten, a természet és a törvény szolgaságra” teremtette a jobbágyot - mondták. Rabszolgának tekintették őket és úgy is bántak velük.
1759-ban konfliktus robbant ki Franciaország és Anglia között, és május 1-jén Kaunitznak köszönhetően (róla később) szövetséget kötöttek az évszázados ellenfelek, a franciák és az osztrákok. Mária Terézia Sziléziát akarta visszaszerezni, s amikor a szövetséghez csatlakoztak a svédek, az oroszok és a poroszoktól okkal tartó német fejedelmek, kitört a „hétéves” háború. A kezdeti osztrák sikerek után II. Frigyes került fölénybe, majd fordult a kocka. Az oroszok még Berlint is elfoglalták, az új cár azonban különbékét kötött Frigyessel, aki így erőre kapva ismét elfoglalhatta Sziléziát. Az 1763. február 15-i hubertsburgi béke visszaállította és rögzítette a háború előtti állapotot. A hétéves háború egyetlen nyertese Anglia volt, mivel teljes győzelmet aratott a gyarmatokon és a tengeren is Franciaország felett. Magyar részről 11 ezred vett részt 29 920 katonával, továbbá 12 huszárezred, kb. 10-12 000 lovassal (1759 évi adat). Szólni kell a harcok során kiemelkedő magyar sikerekről is: az 1757. június 18-i Kolin melletti győzelemben, ami után Frigyesnek ki kellett vonulnia Csehországból, nagy szerepe volt Nádasdy Ferenc (e néven ötödik a nagy múltú családban) horvát bán lovasságának. E győzelem emlékére alapította Mária Terézia a róla elnevezett katonai rendet. A másik emlékezetes eset Hadik András nevéhez fűződik: a tábornok a porosz vonalakat megkerülve3560 válogatott katonájával lerohanta, elfoglalta és megsarcolta Berlint dúlás, fosztogatás nélkül, semmiféle kárt nem okozva. Mire a porosz felmentő csapatok megérkeztek Hadik kis seregének nyoma sem volt. A nagyhírű huszárcsínyt még sokáig tanították katonai akadémiákon. A hálás királynő grófi címet adományozott Hadiknak, és előbb Buda kormányzójává, majd Erdély főparancsnokává és királyi biztosává nevezte ki.
Ausztriában a háború alatt szinte zavartalanul folyt az élet, csak az árak nőttek és az államkassza ürült ki teljesen - a királynő azonban ekkor sem változtatott szokásain, ugyanolyan fényes bálokat, vadászatokat tartott, mint békeidőben. A külügyek korlátlan hatalmú irányítója Kaunitz kancellár volt, akit posztjára 1753-ban nevezett ki Mária Terézia. (Wenzel Anton von Kaunitz 1711-ben született, szülei papnak szánták, de ő állami hivatalba lépett. Hiú, önimádó ember volt, ezért háta mögött kinevették, gúnyolódtak rajta, de kétségtelenül nagy formátumú államférfi volt. Hosszú élete során - 83 évet élt - négy császárt szolgált, hatalma csúcsára Mária Terézia uralkodása idején jutott. Fél évszázadon át irányította a nemzetközi politikát, amiért Európa kocsisának nevezték.) A gondok enyhítésére felállították az Államtanácsot, melynek csak véleményezési joga volt, de meghallgatásuk nélkül a királynő nem dönthetett. A pénzügyek irányítását az udvari kamarára és a főszámvevőszékre bízták, a közigazgatás a cseh-osztrák udvari kancellária kezében volt, az államháztartás rendbetételére külön bizottság alakult. Mária Terézia súlyt fektetett a kereskedelem fejlesztésére, szorgalmazta a Duna hajózhatóvá tételét, valamint utat építtetett Magyarország és Fiume közé. 1769-ben megalakult a bécsi tőzsde, hamarosan papírpénzt is kibocsátottak. Az intézkedések - valamennyi mögött ott volt Kaunitz - gazdasági fellendülést hoztak.
Magyar királynőként legismertebb fellépése a híres „vitam et sanguinem” esete, karján a csecsemő Józseffel, ámbár miként Acsády Ignác megjegyzi „ez a festői jelenet nem játszódott le soha”. Az örökösödési háború idején 1744-ben írta Pálffy János nádornak: „Nincs semmi, amit a magyarok vitézségétől és hűségétől ne várhatnék el minden alkalommal, nincs semmi, amit a királyság javára szíves és hálás lélekkel megtenni kész ne volnék.” Így esett, hogy az 1751. évi országgyűlésen a rendek erőteljes tiltakozásának engedve Magyarországon nem vezették be a Haugwitz-reformokat: a nemesek megtagadták az adózást és a közigazgatás átalakítása sem történt meg. A reformok és az adók elmaradásáért Mária Terézia vámszabályozással kárpótolta birodalma többi részét. Az országot vámhatár vette körül, ami kiszolgáltatta az alig éledő magyar ipart a jóval fejlettebb osztrák és cseh manufaktúráknak. Az uralkodó és a rendek közötti ellentét az 1764. évi országgyűlésen csúcsosodott ki, amikor visszautasították, hogy a nemesi felkelést pénzzel váltsák ki, és hogy a jobbágyokat az udvar védelmébe vegye. Megtörtént a szakítás, a királynő nem hívott össze több országgyűlést, hanem rendeleti úton kormányzott. Ekkor születtek a tanügyi és egészségügyi rendelkezések, valamint az úrbérrendezés. Utóbbi akkor vált égetővé, amikor 1765-ben parasztmozgalom formálódott; vezetőit az udvarban is fogadták, néhányukat Mária Terézia személyesen. Ekkor még szép szóval meg lehetett nyugtatni az embereket, de minthogy a földesurak jottányit sem engedtek követeléseikből, a következő évben komoly lázadás tört ki. A nemesek félelmét kihasználva a haragos királynő keresztülvitte úrbéri rendeletének bevezetését: meghatározta a jobbágytelkek nagyságát - ezeket védte is a földesúri kisajátítástól - s megállapította a birtokosnak járó szolgáltatások maximumát. „Hogy Mária Terézia a magyarság legnagyobb jótevői közé emelkedjék, ahhoz még csak az kellett volna, hogy úrbérrendezését a vámpolitika magyar érdekű átalakításával koronázza meg. De nem tette, s az ő gazdasági politikája ép úgy Magyarországnak Ausztria általi kizsákmányolására irányult, mint elődeié.”(Acsády) Ugyancsak rendeleti úton tanulmányi bizottságot állított fel, egészségügyi rendeletében pedig előírta minden megyére egy diplomás orvos és minden járásra egy diplomás bába kötelező alkalmazását.
Elmondhatjuk, hogy számtalan módon igyekezett kedvezni a magyaroknak. Gyarapította az ország területét: visszacsatolta a még Zsigmond által elzálogosított 13 szepesi várost, amelyeket Lengyelország feldarabolásakor a monarchia szerzett meg, s szintén visszaadta Fiumét. Ünnepnappá nyilvánította augusztus 20-át, hazahozatta a Szent Jobbot, megalapította a Szent István-rendet, s a legnagyobb jó, hogy hosszú uralkodása alatt Magyarország területén nem zajlott háború. Akadtak persze magyarellenes intézkedései is: betelepítési akciója során a legtermékenyebb földeket adományozta az érkezőknek; az erdélyi rendelkezéseire megindult székely mozgalmakat 1764-ben a „madéfalvi veszedelem”-ként elhíresült vérengzéssel torolta meg (ekkortól fokozódott a székelyek tömeges kivándorlása Bukovinába és Moldvába). Hozott még egy egészen extrém intézkedést is: az Ausztria területén működő prostituáltakat évente kétszer összefogdostatta és Magyarországra deportáltatta.
Igen nagy szolgálatot tett viszont egy magyaroknak szánt gesztussal, a testőrség felállításával. Úgy vélte, megismeri és magához édesgeti a magyarokat, ha minden vármegyéből magához rendel két-két különleges bánásmódban részesülő fiatalembert. A testőrként szolgáló ifjak némelyike hazatérve valóban igyekezett átplántálni környezetébe a Bécsben megismert értékeket, a fejlettebb, modernebb gondolkodásmódot, a felvilágosodás eszméit. A Theresianumban ösztöndíjjal is ellátott fiatalok tanultak vívni, táncolni, társaságban viselkedni, németül és franciául magas szinten beszélni. A hadtudományok kiemelkedő oktatásával a királynő elérte, hogy a császári seregben szerepet kapjon végre magyar tisztikar is. Az akkoriban Bécsben szolgálók közül kerültek ki a „testőrírók”: Báróczy Sándor, Barcsay Ábrahám, az „öreg” Orczy Lőrinc vagy Naláczy József. Legnagyobb hírnévre Bessenyei György tett szert, aki Ágis tragédiája c. színművével elindította a magyar felvilágosodást. Néhányuk magyar nyelvű műveinek kiadását maga a királynő finanszírozta.
1778 nyarán veszi kezdetét a bajor örökösödési háború, melyet osztrák részről a társuralkodóvá korábban kinevezett és császárrá koronázott József vezetett, úgy hogy gyakorlatilag nem állt pénz a rendelkezésére, hiába kérte újra és újra anyjától. A porosz Frigyes már 66 éves volt, rég nem kívánt kockázatos vállalkozásokban részt venni. Könnyű győzelmet remélt, de túl óvatos, sőt határozatlan lett. A két sereg inkább csak kerülgette egymást, jelentősebb összecsapásra nem került sor. Az osztrákok megszerezték a porosz utánpótlást, a helyi élelmiszerkészletet elvitték, a porosz sereg éhezett. A katonák a földeken talált krumplit ették és némi gyümölcsöt, zömmel éretlen szilvát, ezért kapta ez a hadi esemény a „krumpliháború” vagy „szilvaháború” gúnynevet. A tescheni békeszerződést 1779. május 13-án, Mária Terézia születésnapján írták alá.
Az eseményeket a királynő egyre kevésbé tudta figyelemmel kísérni; élete utolsó évtizedében testi és szellemi állapota is hanyatlott, önfejűsége fokozódott, fiával, a trónörökössel egyre romlott a kapcsolata. József, hogy a konfliktusokat elkerülje szinte állandóan utazott, bárhova, csak Bécsben ne kelljen lennie.
1780 novemberében Mária Terézia köhögni kezdett, mégis részt vett a vadászaton, ahol az esőben-szélben megfázott. Csak pár napi maradt ágyban, úgy érezte még rengeteg munka vár rá. A hónap közepe táján már annyira köhögött, hogy le kellett mondania a miséről, majd egyre rosszabbul lett. Tudta, hogy az út végére ért, felkészült a halálra gyónással, utolsó kenettel, de még akkor sem tudta megtagadni önmagát: csaknem végső leheletéig leveleket írt, a legutolsó tanácsokat Lipót fiának adta. „A császárné hátrahagyott műveit nem lehet néhány mégoly tekintélyes kötetbe is belefoglalni. Mária Terézia hátrahagyott műve - Ausztria” - mondta Joseph Alexander Helfert osztrák történész (1820-1910).
Mária Terézia 1780. november 29-én halt meg. A nemrég bevezetett italadó miatt a bécsiek nem gyászolták, alig mutattak részvétet december 3-i temetésén.
Márk Éva
Felhasznált irodalom:
- Acsády Ignác: A magyar birodalom története 1490-1903
- ifj. Barta János: Mária Terézia
- Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok
- Kiss-Béry Miklós: Mária Terézia
- Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867 (Magyarok Európában III.)