Balduin 1161-ben született Amalrik, jeruzsálemi király és Courtenai Ágnes edesszai grófnő házasságából. Apja 1162-ben, miután meghalt bátyja, III. Balduin király, került a trónra, de ennek az volt az ára, hogy el kellett válnia feleségétől. Ettől kezdve a gyermek apja udvarában nevelkedett, anyjával alig találkozott. A trón várományosának nevelését apja Türosz püspökére, Türoszi Vilmosra bízta. Egy alkalommal a trónörökös a palota kertjében játszott barátaival. A gyerekek azon versengtek, melyikük tudja a fájdalmat leginkább elviselni. Ezért egymás karjába mélyesztették körmüket. Ekkor figyelt fel a püspök, hogy „az ifjú herceg volt az egyetlen, akinek arcizma sem rándult”, miközben körmök hatoltak húsába. A fájdalom iránti érzéketlenségből arra következtetett, hogy tanítványa valamilyen betegségben szenved. Azt azonban ekkor még nem tudták azonosítani, mi a betegsége, de ahogyan egyre idősebb lett, úgy vált egyre bizonyosabbá, hogy egy súlyos trópusi betegség: a lepra támadta meg. Ettől kezdve csak Leprás Balduinnak (BAUDOUIN LE LÉPREUX) nevezték. 13 évesen koronázták királlyá. Mivel gyermek volt még, azonnal intrikák középpontjába került: az előkelők körében megindult a küzdelem a régensségért. Előbb Miles de Plancy, később pedig apja unokatestvére, III. Rajmund tripoliszi őrgróf töltötte be a régensi tisztet. Amint Balduin a nagykorúságot jelentő 16. évébe lépett, Rajmundot félreállítva magához ragadta hatalmat. A gyógyíthatatlan kór csak a testét emésztette szellemét nem: kiváló politikusnak és bátor hadvezérnek bizonyult. Hamarosan alkalma nyílt képességei bizonyítására. Lejárt ugyanis a régense, III. Rajmund által Szaladin szultánnal kötött kétéves békeszerződés, és 1177 novemberében a szultán ezt kihasználva seregével megindult a Jeruzsálemi Királyság ellen. A Földközi-tenger partvidékén lépte át az ország határát. A templomos lovagok nagymestere Gázánál állította fel seregét abban a hitben, hogy ez a szultán támadásának célpontja. Szaladin azonban megkerülte a templomosokat, és észak felé fordult. A már ekkor súlyosan beteg Balduin ötszáz lovagból álló seregével Aszkalonhoz vonult, hogy feltartóztassa a szultán hadát. A túlerőben lévő szaracénok azonban beszorították őket a város falai közé, Szaladin pedig immár akadály nélkül haladhatott tovább Jeruzsálem felé. Balduin, hogy megfelelő nagyságú sereggel ismét harcba bocsátkozhasson, és megakadályozza Jeruzsálem elfoglalását, visszahívta a templomosokat Gázából. Az egyesített sereg élén haladva erőltetett menetben, északnak kanyarodva megkerülte Szaladin hadait. November 25-én a szaracénok alig huszonhét kilométerre voltak a fővárostól, amikor Balduin ezerfős seregével megjelent. A becslések szerint huszonhatezer főt számláló szaracén sereggel kellett felvenniük a küzdelmet. Balduin bepólyázott kézzel az első sorban lovagolt. Az ütközetről a korabeli krónikás így írt: „Az Igaz Keresztet a betlehemi érsek, Aubert vitte elöl, és az Úr kegyelmes volt a keresztényekhez. Pedig mindenki felhagyott a reménnyel, hiszen a lepra jelei Baudouin királynak már az arcán is mutatkoztak. De Isten erőt adott neki: a mieink szétszórták Szaladin ezerfőnyi testőrségét, amelynek tagjai urukhoz hasonlóan sárga páncélt viseltek…”. A menekülő szaracénok nagyobbik részét megölték, Szaladin is majdnem odaveszett, csak nagy nehézségek árán tudott elmenekülni. Később, amikor felidézte az eseményeket, így beszélte el: „Azon a napon egy ifjú lovagot láttam elszántan felém vágtatni, mellemnek irányított lándzsával. Mellette két harcos is felém tört. Csaknem elértek már, amikor tisztjeimnek sikerült felfogni a döféseket, és én nem sebesültem meg.” A bepólyált kézzel, betegségtől eltorzult arccal, halált megvető bátorsággal küzdő Baldiun babonás félelmet keltett a szultánban. Talán azért, mert a titokzatos betegség, a lepra körül vadabbnál vadabb híresztelések terjengtek a muzulmánok között Kelet szerte. Valószínű, ez a babonás rettegés bénította meg Szaladint, amikor a következő évben Bejrút alatt kitért a csata elől, miután megtudta, hogy Balduin vezeti a keresztény sereget. Sőt, 1179-ben Galileában is kerülte harcot, pedig akkor Balduin már nagyon beteg volt. Kezét nem tudta felemelni, mindkét szemére megvakult, de megparancsolta testőreinek, hogy hordágyon vigyék ki a csatatérre. A haldokló király ágya körül már is megindult a marakodás. Nővére férje, Guido de Lusignan akarta mindenáron megkaparintani a királyi széket. Balduin összeszedve minden nerejét eltávolította Lusignant a tróntól, és 1183 novemberében egy gyermeket, unokaöccsét tette meg trónörökösnek. Az ötévesen megkoronázott fiú az V. Balduin nevet kapta, gyámjául pedig III. Rajmundot, ill. III. Courtenay Jocelay-t nevezte ki. Néhány hónappal édesanyja után, 1185. március 16-án Jeruzsálemben Leprás Balduin is meghalt. A beteges, és törékeny gyermekkirály azonban alig egy évnyi uralkodás után 1186 augusztusában, Akkonban meghalt. Az új uralkodó a Leprás testvére, Szibilla lett, aki társuralkodóként maga mellé vette férjét, Guido de Lusignant. Azt, akit IV. Balduin 1183-ban éppen trónra törése miatt távolított el az udvarból.
Források:
Erdődy János: Keresztes lobogók alatt; Móra Ferenc Könyvkiadó; 64 – 66.
Howarth, Stephen: A templomosok titka; Kossuth Könyvkiadó, 1986; 133- 149.
Írta: Topor István