Tóth Tibor: Itália és népei a köztársaság koráig

A cikk Itália történetével foglalkozik, amely közvetlenül megelőzte Róma várossá alakulását, majd pedig követve az itáliai történelmi események fonalát feldolgozza Róma történetét egészen a res publica kialakulásáig.

I. Itália földrajzi keretei

Itália a történelem folyamán rengeteg népnek szolgált lakóhelyéül. Ezt a kedvező jelenséget több tényező befolyásolta, melyek közt elsősorban meg kell említenünk a félsziget nagyon kedvező földrajzi fekvését. Itália centrális helyet foglal el a Földközi-tenger medencéjében. Összekapcsolja keletet és nyugatot, továbbá karnyújtásnyira található tőle Afrika. Ezen centrális helyzete miatt válhatott Itália már az ókor folyamán is a kultúrák olvasztótégelyévé, mely területen a népek állandó áramlása és kölcsönhatása figyelhető meg.                                 

Az Itália megnevezés eredetének megmagyarázására több elmélet látott napvilágot. Eredeti alakja Vitelia lehetett, "... amelynek töve összefüggésben áll a latin vitulus, "tinó" megjelöléssel, s ez a nomadizáló állattenyésztést folytató dél-itáliai népességre utal. Ennek körében szokásos volt az ún. ver sacrum, a "szent tavasz", amely abból állt, hogy járvány, éhínség vagy katonai veszély esetén rituálisan felajánlották az istenségnek a következő tavasszal születendő gyermekeket, illetve állatokat. Az utóbbiakat ténylegesen fel is áldozták, az előbbieknek pedig nagykorúságuk elérésekor el kellett hagyniuk korábbi földjeiket, miközben gyakran egy szentnek tekintett bika (vitulus, vitalus, vitelus vagy bos) vezette őket[1], hogy új telephelyet szerezzenek maguknak. Ezeket a dél-itáliai nomadizáló népeket hívták a görögök totemállatukról italoi-nak, s ebből alakult ki az Italia területmegjelölés..."[2] Ezen kívül azonban, az ókorban több más megjelölés is használatban volt, olyanok mint az Ausonia, Hesperia, Oinotria, Opiké vagy épp a Saturnia tellus, amelynek jelentése "Saturnus istenség földje". Kezdetben az Itália megjelölés nem is vonatkozott az egész félszigetre, csupán egy kis déli szelvényére. A későbbi idők folyamán terjedt ki a megnevezés az egész félszigetre.                                                                                                        

Domborzati szempontból Itália ugyancsak kedvező adottságokkal rendelkezik. Északon, a nehezen járható hágóival az Alpok-hegység természetes védvonalat képezett az északról jövő esetleges betörések ellen. Az Alpoktól délre található Itália legnagyobb folyója, mely folyam nagy kiterjedésű és kivételesen termékeny övezetet alakított ki maga körül. A Pó-folyó völgye napjainkban is az olasz mezőgazdaság egyik központi területének, az ország éléstárának számít. Itália másik jellegzetes vonása az egész félszigeten végighúzódó Appennin-hegység (v. Appenninek). Nem túl magas gerincei nem akadályozták a kapcsolattartást a félsziget egyes tájai között, ellentétben például Hellásszal, ahol az elzárt régiók önálló politikai életet éltek, lehetővé téve a sok kis városállam létrejöttét. Lankái kitűnő környezetet biztosítottak az állattartás elterjedéséhez. A félsziget partvonala kevésbé alkalmas hajózásra. Egyedül kedvező kikötők csupán Itália "történelmi oldalán" a Nápolyi-öbölben és a Tiberis-folyónál voltak, ahol az ókor folyamán a Róma szempontjából oly nagy fontosságú Ostia kikötője is létrejön majd. Az Adriai-tenger által határolt keleti partvidék nem rendelkezett jelentősebb kikötőkkel, hajózásra kevésbé alkalmas terület volt, illetve az illír kalózok tevékenysége sem elhanyagolható szempont. Itália szerves részét képezi az azt övező szigetvilág, melynek legmarkánsabb szigetei Szicília, Szardínia és Korzika. Szicíliát Itáliától a keskeny Messinai-szoros választja el, amelynek leküzdése sosem képviselt jelentős akadályt az itt élő népek előtt. Szicília a nagyon kedvező klímájának és a hihetetlenül termékeny földterületeinek köszönhetően, már az ókor folyamán elsőrangú gabonatermő vidék hírében állott.[3] Egyes feltételezések szerint a mai modern termesztési eljárások (műtrágyázás, mezőgépek stb.) használatának ellenére sem vagyunk képesek elérni azt a termési hozamot, amelyet az ókori Szicília produkált. A Pó-folyó völgyén és Szicílián kívül, a másik nagyon fontos mezőgazdasági terület Campania volt, amely ugyancsak fontos szerepet játszott Itália ellátásában. Ásványi nyersanyagok szempontjából azonban Itália igen szegény területnek mondható. Jelentősebb ólom- és rézlelőhelyek csupán Etruriában[4], vas pedig Elba szigetén volt megtalálható.[5] Mára ezek a lelőhelyek teljesen kimerültek, és mai szempontok szerint már az ókori lelőhelyek sem bizonyultak gazdagnak.                  

A kedvező klíma nem csak Szicíliára, hanem az egész félszigetre jellemző, azonban eltérés mutatkozik észak és dél között. Északon a telek relatív hidegek, míg középen és délen sokkal enyhébbek és ritkán esik hó. A nyaranta csapadék csak elvétve hull, a hőség viszont mindennapos jelenség. Többek között a klíma hatására Itália több részén mocsarak alakultak ki (Latium délnyugati része), amelyeket az ókor folyamán fokozatosan lecsapoltak, így növelve a termőterület nagyságát és csökkentve a járványok előfordulásának gyakoriságát (pl. malária).                                            

II. Itália népei 

A rómaiak felemelkedése előtt két fejlett kultúrával rendelkező nép telepedett meg Itáliában, akiktől a latinok rengeteg vívmányt kölcsönöztek. Az egyik ilyen nép természetesen a görög volt, akik az archaikus kor kezdetén[6] beinduló nagy kolonizációs tevékenység következtében telepedtek meg Itália déli végein. Betelepülésüknek több oka volt: egyrészt a túlnépesedő Hellászt kívánták elhagyni, azonban más, praktikusabb okok is vezérelték őket, melyek közül a legfontosabbat minden bizonnyal a kereskedelem jelentette. Dél-Itáliában megtelepedve közvetítő kereskedelmet folytattak kelet és nyugat között. Kapcsolatban álltak a helybéli italikus népekkel is, akik a görög apoikiákat[7] nyersanyaggal látták el, cserébe azok késztermékeket (kerámia, olívaolaj, szerszámok stb.) bocsátottak rendelkezésükre. A fontosabb Magna Graecia-i települések közé tartozott Taras (Tarentum, az egyetlen Spárta által alapított apoikia), Kümé, Krotón, Sybaris stb. Szicíliában a legfontosabb, Korinthosz által i.e. 734-ben alapított gyarmatváros Szürakúza volt.                      

A görögök jelenléte Dél-Itáliában jelentős hatással volt az egész félsziget lakosságára. Kulturális kisugárzásuk elért egészen az etruszk városokig. A déli-itáliai görögök azonban sem politikailag, sem pedig kulturálisan nem voltak egységesek. Külpolitikájukat az egymás közti állandó marakodás jellemezte, melyet még az anyavárosaiktól (metropolisz) örököltek. A hellén városokra oly jellemző demokrata-oligarcha szembenállás itt is jól körvonalazódik. A belső harcokból a városok kivétel nélkül meggyengülve kerültek ki. A ión és a dór poliszok állandó viszálykodása és a belső harcaik megakadályozták a görögöket abban, hogy egy egységbe tömörülve, erőteljesebb külpolitikát folytatva hoplitáik felmasírozzanak egészen északra, az etruszk városállamok határaiig.                                                                            

Körülbelül a dél-itáliai görögökkel egy időben kezdett el felvirágozni egy másik, rejtélyekbe burkolózó kultúra, melynek lakosait mi etruszkokként ismerjük. Eredetüket homály fedi, már az ókori írók között is vita tárgya volt származásuk kérdése. Az etruszkok eredetével kapcsolatban három teória látott napvilágot. Az egyik, ókori írók által is képviselt elmélet szerint keletről vándorolhattak be Itáliába. Ezt a feltevést erősíti meg maga Hérodotosz is, aki könyvében a kis-ázsiai eredet mellett tört pálcát. Mások a pelazgokkal és a hettitákkal azonosítják őket. Egy érdekes feltevés szerint az etruszkok tagjai lehettek az ún. tengeri népeknek, amelyek az i.e. XIII-XII. században végigfosztogatták egész Hellászt, Kis-Ázsiát és Levantot.[8]  A másik, kevésbé valószínű elmélet szerint északról, az Alpokon keresztül vándorolhatott be egy nép Itália északi részére. Ezt a rozoga teóriát csupán az a feltevés támasztja alá, miszerint az etruszkok magukat a rasenna (rasna) névvel illeték. Ezt a nevet kapcsolták össze már az ókorban egyes írók (pl. Halikarnasszoszi Dionüsziosz) az Alpok lábainál található Rhaetia tartománnyal, miszerint innen vándoroltak el az etruszkok ősei.                                

A harmadik és egyben a legvalószínűbb és a legtöbb kutató által is alátámasztott feltevés alapján az etruszk nép több különböző etnikum keveredésével helyben, autochton módon jött létre körülbelül a i.e. X. és a VIII. század között. Ezen elmélet szerint az etruszk nép kialakulásában szerepet játszhattak nemcsak a helybéli, őslakos elemek[9], hanem az északról állandóan beszivárgó, illetve egyes, meg nem határozott keleti etnikumok is. A nyelvészet sem visz minket közelebb a kérdés megoldásához. Habár sok etruszk felirat maradt fenn, a nyelvüket továbbra sem sikerült meghatároznunk. Annyit azonban sikerült kideríteni, hogy valószínűleg nem indoeurópai nyelvről van szó. Bármelyik elmélet is igaz, az etruszk etnikum minden valószínűség szerint az i.e. VIII. századra végleg kialakult. Erre enged következtetni az a tény is, hogy az akkoriban betelepülő görögök nem merészkedtek északabbra, tehát jelen kellett már, hogy legyen egy olyan hatalom, amely útjukat állta az északi terjeszkedésben.

Az etruszk népességre a Magna Graecia-i görögök nagy hatással voltak, mely kiterjedt az élet minden területére. A földrajzi közelség és a kereskedelmi kapcsolatok hatására az etruszkok több hellén vívmányt átvettek saját kultúrájukba. Egyik ilyen fontos görög vívmány az írásbeliség volt. A küméi görögöktől átvett chalkisi írásrendszert hozzáidomították a saját nyelvükhöz, létrehozva az általunk is ismert és olvasható etruszk írást. Másik jelentősebb importtermékük a városállam volt. A görög és etruszk városállamoktól eltekintve Itália falusias, tanyasias jelleggel bírt. Az etruszk városok főként a korábbi kultúrák településeinek helyén, tenger- illetve folyópart mentén jöttek létre. Meghatározott alapítási szabályaik voltak (ritu Etrusco): előre lefektetett tervrajz alapján építették ki városaikat. Meghatározták, hogy hol fognak elterülni a középületek, a templomok és a várfalak. Szabályos matematikai úthálózatot hoztak létre.[10] Végül az i.e. VI. és V. század környékén városaikat küklopikus védelmi falakkal vették körbe az északról jövő kelta-gall veszély leküzdésére. A legjelentősebb etruszk városok a tengerpart mentén Veii, Tarquinia, Vulci, Vetulonia, Populonia és Caere voltak. A belső, folyópartok illetve természetes kiemelkedések mentén épített városok közül meg kell említenünk: Volsinii, Perusia, Clusium, Cortona, Arretium illetve Faesulae városokat.[11]

A görög hatást az etruszk kultúrára nem szabad alábecsülnünk. Az állandó kereskedelmi tevékenység hatására az etruszk városállamok gyors fejlődésnek indultak. Ebben a gyors felemelkedésben nagy szerepet játszott a vas- és rézbányászat, mely ércekben Etruria gazdag volt. Görög mintára a városállamok saját pénzt kezdtek el verni. A kereskedelmi fellendülés és ezzel egy időben a természetszerűleg jelentkező külföldi behatások teljesen átalakították az etruszk társadalmat. A korai időszakokban jelentkező nemzetségi rend felbomlott és létrejött a differenciálódott társadalom. Létezett az ún. vezetői réteg (király, arisztokraták) és a függő, gazdagok hatalmának alávetett egyszerű nép (földművesek, kereskedők, kézművesek stb.). Érdekes, hogy a görög kultúrától eltérően az etruszk kultúrában a nő személye különleges helyet foglalt el. A feliratokon gyakran, az apa neve mellett szerepel az anya neve is. Ismerték továbbá az öntözéses földművelést, mocsarakat csapoltak le, mellyel új termőterületekhez jutottak. A görögöktől átvették a szőlő, olajbogyó és egyéb növények termesztését is.                                                                   

Az etruszk társadalom államformája a városállam volt. A városállamok egymástól függetlenek voltak, önálló kül- és belpolitikát folytattak. Egyedül kulturális tekintetben voltak egységesek: körülbelül az i.e. 600-as évek fordulóján létrehozták a 12 város szövetségét (Dódekapolis), ugyancsak görög mintára. Elsősorban vallási és kulturális jellegű szövetség volt, sajátos, közösen megrendezett szakrális ünnepélyekkel. A tömörülés tagjai állandóan változtak. Ezt azzal kell magyaráznunk, hogy egyes városok felemelkedtek, míg mások elbuktak a történelmi idő folyamán. A városállamok kezdetben monarchisztikus berendezkedésűek voltak, élükön a lucumo-val (etruszk formája: laukhumakh). A város teljhatalmú urának kell tekintenünk, katonai és szakrális hatalommal is bírt. Más források szerint választották a lucumót, azonban ezt sem - mint oly sok mást dolgot - nem tudunk biztosra állítani. A királyi hatalom jelképei közé tartozott a hivatali szolgákból álló kíséret (lictores), kezükben a vesszőnyalábba foglalt kétélű bárddal (fasces). Másik fontos királyi jelvénynek - insigniának - bizonyult a bíborszínű csíkokkal ellátott öltözék (toga praetexta) és az elefántcsontból készül trónus is (sella curulis). A későbbiek folyamán ezen jellegzetességek mind megtalálhatóak lesznek a rómaiak szokásaiban. A lucumó mellett tanácsadó-segítő testületként működött a zilathok kollégiuma. Az i.e. VI. és V. század folyamán fordulat következett be a városállamok életében. A monarchiák elveszítették hatalmukat, helyüket pedig egy választott magisztrátusok által vezetett, oligarchikus állam vette át. Egyes elméletek szerint a király személye továbbra is fennmaradhatott, azonban csupán vallási szerepkörrel.                                   

Az etruszkok szakrális élete is sok görög jegyet mutat, azonban vannak egyedi vonásai is. Az eget 16 szelvényre osztották fel, amelyek isteneik lakhelyéül szolgáltak. Kezdetben Tinia (az ég ura, a legfőbb istenség), Uni és Menuvra által alkotott isteni triász játszott fontos szerepet, őket váltotta fel Jupiter, Júnó és Minerva triásza. Más isteneik is görög vonásokat mutatnak: Aplu istenük görög megfelelője Apollón volt, Aritimi Artemisznek felel meg, Herkle pedig Héraklésznak. Italikus hatásra megtalálható istenkultuszukban Nethunus és Maris neve, akik a későbbi Neptunus és Mars istenségek megfelelői. Hittek a jóslásban is, mellyel az istenek akaratát szerették volna felfedni. Külön erre a célra felszentelt papok végezték el az állatok belső szerveinek vizsgálatából álló gyakorlatot (béljóslás - haruspicium). A halottkultusz roppant nagy szerepet játszott vallási életükben. Halottaiknak valóságos különálló városokat emeltek, nekropoliszaikat olykor fallal is körülvették. A halott sírja felett gyakran hoztak véráldozatot, amelyből végül a gladiátorharcok fognak kifejlődni. Egyik különös vonása az etruszk kultúrának a saecularis-gondolat volt, mely fontos szerepet játszott a gondolatvilágukban: a sors 10 évszázadot juttatott az etruszk népnek, mielőtt az romlásba borulna. Ez egy különös dekadenciaérzetet váltott ki a társadalom mentalitásában, mely kihatással volt a mindennapi életre is. Ezzel is magyarázható, hogy köreikben elterjedt volt a démonológia gyakorlása.  

A kialakuló jólét és fellendülés következtében az etruszk hatalom már arra is gondolhatott, hogy terjeszkedésbe kezdjen. Az expanzió irányát főként a kereskedelmi érdekek határozták meg. A Kr.e. VII-VI. század folyamán gyorsan kiterjesztették hatalmukat Latium (köztük Róma) és Campania régiókra, amelyeken keresztül fontos kereskedelmi útvonalak haladtak. Északon a kezükben tartották Mediolanum (Milánó), Ravenna és Mantua városokat is, melyek szintén a kereskedelmi útvonalak ellenőrzése érdekében kerültek megszállásra. Ezen eredmények mögött azonban nem rejlett pánetruszk összefogás, csupán egyes városállamok magánakciói voltak.        

Az etruszk terjeszkedés nem csupán a szárazföldre terjedt ki. Kereskedelmi érdekeik érvényre juttatása a tengeren megkövetelte egy erős etruszk flotta létrejöttét, amely azonban a hellének erős ellenállásába ütközött. A görögök ugyanebben az időben kerültek ellentétbe hasonszőrű okok miatt a punokkal is. Ez egy sajátos pun-etruszk szövetség megkötéséhez vezetett, amelynek célja a dél-itáliai görög hatalom végleges megtörése volt. A szövetség megkötését követően nemsokkal, körülbelül i.e. 540/535 környékén került sor az alaliai tengeri csatára, amelyben az etruszkok elsüllyesztették a görög flottát. Ez a győzelem bebiztosította az etruszk hegemóniát a Földközi-tenger északi medencéjében, továbbá  sikerült megszerezniük Korzika szigetét is. Az etruszk thalasszokrácia hatalma azonban nem tartott sokáig. Kevesebb mint 70 év múlva Szürakúza türannosza Hierón, i.e. 474-ben megsemmisítő vereséget mért az etruszk flottára a Kümé (Cumae) melletti csatában. Ugyanebben az időben, i.e. 480-ban szenvedtek  a punok is vereséget a himerai ütközetben (Szicília), ahol Gélón, Hierón testvére mért megszégyenítő vereséget a karthágói hadseregre.[12] Az etruszk tengeri fölény megsemmisülése csak egyik következménye volt az egyre gyengülő etruszk hatalomnak. A küméi vereség csupán egy csepp volt a már egyébként is csordultig telt pohárban, miután i.e. 509 környékén Róma is függetlenítette magát az etruszk származású királyok hatalma alól. Az etruszkok hatalmának leáldozott, azonban még korántsem dőlt el, ki veszi majd át a vezető szerepet Itáliában.      

Az etruszkokon és a helléneken kívül Itália lakóinak számítottak még az indoeurópai nyelvet beszélő italicus törzsek, akiknek eredetéről több elmélet látott napvilágot. Sokan autochton népeknek tekintik őket, azonban sem ezt, sem pedig azt feltevést nem sikerült eddig bizonyítani, hogy bevándoroltak volna a félszigetre.[13] Történetük tanulmányozásához egyedül a régészet nyújt biztos támpontokat, a későbbi korokban íródott források többnyire nem megbízhatóak. Ebből is adódik, hogy történetük homályos, rengeteg az átfedés és a még fel nem derített terület.                             

Az italicus népek egymáshoz nagyon közel álló kultúrát és civilizációt képviseltek. Nyelveik hasonlósága kézzel fogható bizonyítéka a hosszú ideje tartó együttélésnek és a közös ősöknek. Nyelveiket két nagy csoportba oszthatjuk: a latin-faliscus illetves az oscus-umber vagy másként az umber-sabellus[14] nyelvek. A latin-faliscus nyelveket beszélő népeket nevezik még égető italicusoknak is, mivel halottaik hamvait urnákba helyezve temették el. Az oscus-umber csoport pedig utólag a temetkező italicusok megjelölést kapta: halottaikat  sírokba temették el.[15] Az "égető italicusokhoz" csupán két, kis területen és kevesek által beszélt nyelv, nyelvjárás tartozik: a latint Latiumban, Róma központtal beszélték, míg a faliscust tőle északabbra. Egyes feltételezések szerint ide tartozik még a sicalus nyelv is, amelyet Szicília belsőbb területein beszéltek.[16] Itália többi részén, északon az etruszkok civilizációjától egészen délig a görög városállamok határaiig az oscus-umber nyelveket beszélték. Ezen nyelvcsoport legjelentősebb képviselője maga az oscus és az umber, továbbá  a picenumi és a szabin nyelvek. (A szabin nyelv az umber egyik nyelvjárása.)                              

Itália nyelveinek vizsgálata során kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy az egyes nyelvjárások mellé lehetséges-e egy adott etnikumot (v. régészeti kultúrát) társítanunk. Az esetek többségében igen, tehát számolhatunk latin, faliscus, szabin és umber törzsekkel, azonban például az oscus nyelvet beszélte Itália legharciasabb és legelterjedtebb népe, a szamnisz. Ezen italicus nyelveken kívül azonban a Róma előtti idők Itáliájában még több más nyelv is használatban volt. Feltétlenül meg kell említeni északon a Pó-völgyének vidékén  használatos, illír gyökerekkel rendelkező venét (venetus) törzset és nyelvét. Délen, a mai Apuliának megfelelő régióban éltek a mesapiusok (mesapii), akik ugyancsak balkáni, illír  ősökkel dicsekedhettek, a környezet hatására azonban nyelvük sokat idomodott a helyi  kultúrák (görög, oscus) nyelveihez. Északon, az etruszk városállamok határán túl két nem indoeurópai nyelvet beszélő törzs is megtelepedett, a ligúrok és a raetiaiak. Róluk nagyon keveset tudunk. Származásuk homályba vész.[17]      

III. Róma az urbanizálódás és az államiság rögös útján

Róma korai történetének tanulmányozásához egyedül a régészeti leletekre támaszkodhatunk. A mondákra illetve a mitológiára csak elvétve hagyatkozhatunk, azonban némely helyen olyan meglepő átfedésekre lelhetünk a modern tudomány és a szájhagyomány között, amelyek esetlegesen bizonyíthatják egyes mondák valóságalapját.           

Latium Itália központi részén terül el. A Tiberis ártere a korai római időkben mocsaras vidéknek számított, ahogy maga a hét domb vidéke is, amelyek lejtői közé olykor-olykor kiömlött a megáradt folyó vize. Maga Róma hét dombja körülbelül 25 km távolságra helyezkedik el a Tirrén-tengertől. Elég távol ahhoz, hogy ne legyenek kitéve tengerről jövő közvetlen támadásnak, azonban nem is túl messze attól, így a tengerrel való kapcsolat is megoldott volt. A hét domb magassága nem haladja meg az ötven métert, némelyek alig észrevehetőek, sőt. Stratégiai szereppel a Capitolium, a Palatinus (Palatium) és az Aventinus bírtak, míg a folyótól távolabb található Quirinalis, Viminalis, Esquilinuis és Caelius (Querquetulanus) csupán a másodhegedűs szerepét játszották.

Régészeti ásatások segítségével sikerült bebizonyítani, hogy már i.e. 1400 környékén Róma hét dombja egy bronzkori településnek adott otthont. Latium természetesen már korábban, a mezolitikum és a neolitikum folyamán is lakott volt (sőt, a Neandervölgyi-ember nyomai is megtalálhatóak), azonban ez az első bizonyítéka annak, hogy Róma városának kezdetei - egy falu keretében - egészen a bronzkorig nyúlnak vissza. A történelmi idő folyamán Róma hét dombján további falvak jöttek létre, amelyeket bizonyíthatóan latinok népesítettek be. "A kunyhók általában négyszögletesek voltak, a falak nádból és földből készültek, s az egészet sártető borította. A gazdák elsősorban pásztorok, kisebb részt földművesek lehettek." [18] Ezen falvak - meglepő módon - földrajzi közelségük ellenére elszigetelt életet éltek. Egyes falvak között nekropoliszokra is bukkanunk, amely kétségtelen bizonyítéka két adott település különállásának. Érdekes megfigyelni a hét domb megnevezésbeli különbségeit is: a Quirinalison kívül mindegyiket mons-nak, tehát hegynek nevezték, miközben a Quirinalis csupán a domb, vagyis a collis megjelölést kapta. Ennek okát abban látják a kutatók, hogy a collist egy, a hegyekből levonult törzs népesíthette be, akik számára az alacsony kiemelkedések csupán domboknak tűnhettek. Ezt a rejtélyes népet sokan a szabinokkal azonosítják, akiknek jelenléte a hét dombon megkérdőjelezhetetlen történelmi tény. Egyes elméletek szerint szabin dombnak minősül még a Viminalis és az Esquilinus is, azonban az újabb vélekedések szerint ez csupán a Quirinalisra volt jellemző.           

Róma városának kialakulása egy több évszázados folyamatnak köszönhető, amely egészen a VI. századig tartott. A városiasodás első lépcsőfokát két palatinusi falu, a Germalus és a Palatual egyesülése jelentette. Erre a régészeti leletek alapján i.e. 730-720 környékén kerülhetett sor, amikor is a Palatinust fallal vették körbe. Ez bizonyos alapot adhat a Romulus-legendának, azonban ettől a modern tudomány természetesen elzárkózik. A második szakasznak az ún. Septimontium-időszakot tekintjük. Ez alatt egy olyan falvak közötti szövetséget kell értenünk, amely magába foglalta a már Palatinuson egyesült két falut, továbbá Velia, Oppius, Fagutal, Cispius és Querquetual falvakat. A Septimontium kifejezés (hét hegy) értelmezése egyébként ma vita tárgyát képezi a tudományos körökben. Egy valószínű elmélet szerint a "hét domb" elnevezés a nép ajkán alakulhatott át, eredetileg a saepire, saepti (megerődített) szó bizonyulhatott az eredeti alaknak. Ez alapján a Septimontium megjelölést nem hét dombként, hanem "megerődített hegyekként", vagy szabadabb fordításban "földhányással körülvett hegyekként" kell értelmeznünk. Ha mindez igaz, akkor a városiasodás egyik következő szakaszát kell látnunk a Septimontium-időszakban, amely során a Palatinus két falvához továbbiak csatlakoztak, kiterjesztve a már meglévő település határát. Minderre az i.e. VIII. század végén, VII. század elején kerülhetett sor. Ebben az időszakban azonban még nem találkozunk az államiság jegyeivel.            

Az államiság kialakulásának kérdése rengeteg talányt rejt magában. Sokak szerint erre majd csak az etruszk királyok megjelenésével kerül sor, azonban más vélekedések szerint számolnunk kell egy a már etruszk uralom előtt létrejövő latin-szabin királyság gondolatával. Az utóbbira több tény is utal. A latin rex (király) megjelölés teljesen független az etruszk lucumótól, illetve a vallástörténet egyes bizonyítékai is ezt a feltevést támasztják alá. [19] A latin-szabin közösség létrejöttét[20] alátámasztja az az általános tény és felfogás is, amely szerint mindkét nép exogám életet folytatott, tehát gyakori volt az egymás közti párválasztás, amelyet talán egy szerződéssel is megpecsételhettek. A római mondák is megőrizték a két nép egyesülését. A hagyomány szerint a latinok és a szabinok közösen ülték meg Consus isten ünnepét, a Consualiát. Az egyik ünnepség közben azonban a latin ifjak orvul elrabolták a szabinok leányait, mely sértésre azok szabin rokonai fegyvereik után nyúltak. A feldühödött férfiak végső összecsapását csupán a szabin nők közbelépése tudta megakadályozni. Könyörgéseik meghallgatásra leltek és a két nép békejobbot nyújtott egymásnak. Romulus ezek után Titus Tatius szabin királlyal közösen uralkodott, egészen annak haláláig. A szabin közösség bekapcsolódását a latin falvak vérkeringésébe egyben az urbanizálódás egyik következő lépcsőfokának kell tekintenünk. Az etruszk hatalom beszüremkedése előtt került még sor Rómában a forum kialakítására, mely akkoriban még mocsárnak adott helyt. A láp lecsapolását követően a tér felületét ledöngölték, tehát a kikövezés még váratott magára. Mindezen jelenségek csalhatatlan jelei egy, az urbanizálódás magasabb szintjén álló városnak. A vélemények megoszlanak, de mégis biztosra állítható, hogy még az etruszk hatalom előtt létrejött Róma városa, melynek időpontja az i.e. VII. századra datálható. Azonban való igaz, hogy városias kinézetet majd csak az etruszk uralom alatt nyer az örök város, a ritu Etrusco keretében. De erről később.

IV. A királyok kora

Mint már említettük, Róma államiságának első állomása a latin-szabin királyság volt. Az ezt követő etruszk uralom mély nyomot hagyott a rómaiak életének minden aspektusában. Erre az időszakra tehető, a későbbi köztársaságkori intézmények legtöbbjének a létrejötte, illetve magának a római népnek a differenciálódása is, patrícius illetve plebeius néprétegekre.                 

Róma archaikus társadalmi rendje az i.e. VI. században etruszk befolyásra alakult ki. A rómaiak a kezdetektől fogva családokban éltek, a rokon családok pedig nemzetségekbe (gens) tömörültek. A család élén a pater familias (családfő) állt, aki kénye-kedve szerint rendelkezhetett rokonaival, gyermekeit akár rabszolgának is eladhatta. Több nemzetség alkotott egy curiát (corivia - "férfiközösség"). A hagyomány szerint minden curia 100 gyalogos és 10 lovas kiállítására volt kötelezve. Katonai szerepén túl, a curia képezte a comitia curiata szervezeti alapját is. A 30 curiát 3 tribusba (törzs) sorolták be, amelyeknek etruszk eredetű nevei is ismeretesek: Tities, Ramnes, Luceres. A másik fontos társadalmi változás, amely ebben az időszakban bekövetkezett a természetes folyamatok eredményeképp, a nép felosztódása patrícius és plebejus (plebs, plebeius) társadalmi osztályokra. "A patríciusok a korai Rómában származásuk, valamint a gazdasági, társadalmi, politikai és vallási életben betöltött szerepük, egyszersmind kiváltságaik révén zárt rendet alkottak."[21] Ezen kiváltságaikat biztosította, hogy általában magas tisztségeket töltöttek be az állami intézményekben (szenátorok, kül. magisztrátusok). Nagy földbirtokokkal rendelkeztek, a hadizsákmányból oroszlánrészük származott. A comitia curiata is gyakorlatilag az ő kezükben volt, mivel nagy számú függő helyzetű cliensük segítségével könnyen háttérbe szoríthatták az ekkor még gyenge és nem egységes plebs akaratát. A plebs és a patrícium közötti éles határ kialakulásához az is hozzájárult, hogy tiltva volt a plebejusus és patríciusok közötti házasságkötés. A plebs (plere - tölteni szóból) egységes, önálló politikai akarattal bíró rétege majd csak a köztársaságkor első évtizedeiben alakul ki, azonban annak gyökerei már a királyok korában fellelhetőek. Tagjai (tehát a szabad köznép) ugyanúgy rendelkeztek polgárjoggal, csupán a patríciusok kiváltságait nem élvezhették. Sajátos római képződménynek kell tekintenünk, mivel az etruszk civilizáció nem ismerte a független köznép fogalmát. A plebejusok rétegéből kerültek ki a patríciusok cliensei (cluere - valakire hallgatni szóból), vagyis a függő helyzetben lévő, a patríciusnak kötelezettségekkel tartózó polgárok. Gyakori jelenség volt, hogy a plebejus saját elhatározásából vetette alá magát a patrícius uralmának, aki cserébe védelme alá helyezte és földet juttatott neki (patrocinium). Ismert volt még Rómában a rabszolgatartás intézménye is, azonban még nem volt annyira elterjedve, mint ahogyan az a későbbi korokra lesz jellemző. A rabszolgák főként a hadjáratok során foglyul ejtett ellenség sorai közül kerültek ki, de ekkor még maguk a római polgárok is könnyen rabszolgává válhattak. Ennek egyik formája az adósrabszolgaság volt, amikor a kölcsönt felvett személy nem tudta visszafizetni adósságát, ami után munkájával kellett ledolgoznia tartozását.[22] Továbbá, mint ahogy már említésre került, maga a pater familias is eladhatta rokonait rabszolgasorba, azonban vissza is vásárolhatta őket. A rabszolgák sosem képeztek különálló, politikai akarattal rendelkező réteget, erre nem is volt lehetőségük alárendelt helyzetükből adódóan. Ezért nem is vettek részt a plebs oldalán az eljövendő korok osztályharcaiban.                                                           

A latin-szabin királyság élére a választott rex került, akinek a hatáskörébe tartozott  egyaránt a hadsereg, a bíráskodás, illetve a vallás irányítása, amelyek közül bármily meglepő is, valószínűleg a vallási játszotta a legfontosabb szerepet.[23] A király tanácsadó testületeként működött a szenátus, vagyis a vének tanácsa. A király intézménye mellett létezett a népgyűlés, a comitia curiata[24], melynek tagja volt minden felnőtt római férfi. A hagyomány romulusi alapításnak tekinti, azonban létrejöttének pontos dátuma nem ismert. Egyik legfontosabb feladatai közé tartozott az új király kiválasztása és magisztrátusok hatalmának szentesítése. Továbbá különböző szerepkörökkel rendelkezett a kultuszt, a családi viszonyokat és a bíráskodást illető kérdésekben.                                                                        

A hagyomány Róma első királyának Romulust tekinti, aki sikerrel egyesítette a hét domb lakosságát, miután közösen uralkodott a szabin királlyal, Titus Tatiusszal. A tradíció az ő nevéhez köti a királyság intézményeinek megalapítását, a hadsereg megszervezését és magának a római népnek a felosztását patríciusokra és plebejusokra. Haláláról kétféle mondabeli elmélet látott napvilágot: az egyik szerint az istenek magukkal vitték az egek magasságába, a második, számunkra sokkal kézzelfoghatóbb magyarázat szerint a patríciusok borotvaéles kései végeztek vele. A római mondák alapján i.e. 753-tól 715-ig uralkodott. Utóda Numa Pompilius lett (i.e. 715-672).                                                                     

Numa Pompilius, szabin származású király, az ókori híradások alapján békeszerető uralkodó volt. Uralkodása alatt több új kultuszt teremtett, illetve neki írják még fel a különböző vallási és kézműves kollégiumok létrehozatalát. Őt követte Tullus Hostilius (i.e. 672-640), a harmadik római király. Az ő nevéhez kötik Alba Longa, egy ugyancsak latiumi város elfoglalását. Tullus Hostilius hódításait Ancus Martius (i.e. 640-616) folytatta. A hagyomány neki tulajdonítja a Tiberis torkolatvidékének bekebelezését és Ostia városának megalapítását. Röviden áttekintve, ezen uralkodókat tekinti a római hagyomány az első, még nemzeti királyainak. Romulus létezését a tudomány teljes mértékben elveti, azonban Numa Pompilius, Tullus Hostilius és Ancus Martius királyok valójában is létező személyek lehettek. Tetteik szintúgy tartalmazhatnak bizonyos valóságalapot, például az említett hódításokra valóban sor került még a királyok kora alatt.                                                                               

A római történetírás Tarquinius Priscus királynak (i.e. 616-578) tulajdonítja az etruszk hatalom létrejöttét Rómában. Többnyire a tudósok is elfogadják valós történelmi személynek. Uralkodásának a rómaiak által megadott időintervalluma minden bizonnyal a képzelet szüleménye, azonban való igaz, hogy pont az ő uralkodásának ideje alatt Róma városában nagy változások mentek végbe. Ebben az időben, tehát az i.e. VII. század végén és a VI. század elején Róma urbanisztikai arculata megváltozik. A forum mocsarait teljes mértékben lecsapolják, és ezúttal a teret ki is kövezik. Környékéről eltűnnek a kalibák, helyükre kőépítmények kerülnek. Monumentális templomok és erős falak kerülnek kiépítésre. Mindezen változásokat az etruszkok megjelenésével lehet egyedül magyarázni, akik a városépítés mesterei voltak.                                                                                                   

Az etruszkokat kereskedelmi és nagyhatalmi érdekeik vezérelték Latiumba, amely elfoglalása után Campaniára vetették magukat. A Róma feletti hatalmat - időben váltakozva - az etruszk városállamok irányították. Kezdetben, az első király nevéből következtetve, Tarquinia városa gyakorolhatott vezető szerepet Rómában. Azonban Tarquinia mellett a későbbi idők folyamán ebben a szerepben tetszelgett még Vulci, Clusium és Veii is.                       

Tarquinius Priscus jelentéktelen uralmát Servius Tullius uralkodása követte (i.e. 587-535). Megdöntvén Tarquinia város befolyását Rómában, Vulci etruszk város támogatását élvezve Servius Tullius több döntő fontosságú reformot hajtott végre, melynek keretében sor került az ún. timokratikus alkotmány bevezetésére és a római társadalmi viszonyok teljes átszabására. A király és a plebs között létezett egy bizonyos érdekközösség, amely az elnyomó arisztokrata befolyás ellen irányult. A király természetszerű érdeke volt, hogy visszaszorítsa a patríciusok túlzott befolyását, amely végső soron a királyi hatalmat is korlátozta. A patríciusok domináns helyzetét a comitia curiatában betöltött kivételes helyzetük biztosította. Nagy számú cliensük segítségével gyakorlatilag az irányításuk alatt tarthatták a népgyűlés munkáját. Ezt a rendszert verte szét Servius Tullius reformja, aki létrehozott egy a nem curiákra támaszkodó népgyűlést, a comitia centuriatát. Nevéből is adódik természete: a curiák szerepét a centuriák (századok) katonai egységei vették át. Azonban a hadsereg legütőképesebb és legfontosabb fegyvernemét a nemesi lovasság alkotta. Magától adódik a szükségszerűség, hogy ezentúl a hadseregben ne a lovasság, hanem a plebejusok alkotta phalanx játssza a főszerepet. Ezt a váltást a későbbiekben a harctéri tapasztalatok is indokolttá tették (harcok Veii városa és bizonyos hegyi népek ellen).           

A lakosságot a tulliusi alkotmány 3 osztályba sorolta vagyoni helyzetük alapján. A középosztályt, az ún. classis-t, az önmagukat felszerelni tudó módos rómaiak alkották. A hadseregben mint nehézgyalogosok szolgáltak. E felett állt a supra classem, a patríciusok osztálya, amely a hadseregben a lovasság szerepét látta el. Centuriáinak számát tekintve a supra classem elmarad a classistól, amely különbség biztosította a módosabb plebejusok befolyását a comitia centuriatában (minden centuria egy szavazattal rendelkezett). A legalsó, infra classemhez a legszegényebb néprétegek tartoztak. A hadseregben talán mint könnyűgyalogosok szolgálhattak (egyes vélemények szerint egyáltalán nem katonáskodtak), azonban sem a hadseregben, sem pedig a politikai életben nem játszottak fontos szerepet. "Ebben a rendszerben háttérbe szorult a származás, csökkent az esetleges előjogok jelentősége, döntő tényezővé vált a vagyoni helyzet, mert a census határozta meg minden polgár katonai kötelezettségét, sőt részben politikai súlyát is a centuriák számának megállapításával." [25] A korai comitia centuriata szerepe számunkra nem állapítható meg pontosan.[26] Illetékességei közé tartozott - katonai jellegéből adódóan - feltehetően a védelem megszervezése és a támadó akciók kitervelése. Az arisztokrácia korábbi privilégiumai közül elveszítette a meghódított területek egymás közötti felosztásának jogát is, mellyel nagy csapást mértek esetleges további erősödésére. A nemzetségek széttörését illetve a születéssel járó előnyjogok eltörlését célozhatta meg az az ugyancsak Servius Tullius nevéhez kötött reform, amely Rómát 4 területi tribusra osztotta. A Servius Tullius nevével fémjelzett reformok csupán részben érték el céljukat, mivel a nemesi arisztokrácia továbbra is megőrizte domináns helyzetét, még ha alaposan meg is tépázták korábbi privilégiumait. Továbbra is, az etruszk királyok egyik fő célja a patríciusok hatalmának csökkentése maradt, amely azonban végül hatalmuk elvesztéséhez vezetett.                                                                    

Az utolsó etruszk i.e. 535 és 509 között uralkodott Rómában. Tarquinius Superbus, a gőgös király követte elődje politikáját, folytatva a vagyonos réteg elleni küzdelmet, amely azonban végül hatalmának elvesztéséhez vezetett. A patríciusok megdöntötték hatalmát. Az utolsó etruszk király jellemvonásait és történetét a római annalisztika a következőképpen írja le: kegyetlen uralkodó volt, aki nem tisztelte sem a törvényeket, sem pedig a szenátust. Uralkodása alatt mindenki rettegésben élt, senkit sem kímélt, aki ellene szegült. Harcias királynak bizonyult, rengeteg hadjáratot vezetett a környező városok ellen. Vesztét végül fia okozta. Sextus Tarquinius beleszeretett a tiszta és nemeslelkű Lucretiába, Collatinus feleségébe, akit egyik éjszaka meglepett és magáévá tett. Másnap Lucretia elárulta szörnyű titkát rokonainak, majd tőrt döfött szívébe. Collatinus és legjobb barátja, Lucius Junius Brutus esküvel fogadták meg, hogy megölik a Tarquiniusokat. A nép felbujtása után megfosztották a hetedik római királyt is hatalmától, aki a közeli etruszk városokban talált menedékre. A király elűzése után bevezették a köztársaságot, amelynek első két consulja Collatinus és Brutus lettek.                                  

A valóság ennél azért árnyaltabb volt, de a lényegen a hagyomány sem változtat.

V. Róma a köztársaságkor átmeneti időszakában - összegzés

Ma a történettudomány az i.e. 509-es évet pontos dátumnak fogadja el, tehát a köztársaság, a res publica bevezetésére valóban ekkor kerülhetett sor. Az etruszk iga lerázásával, és a köztársaság bevezetésével azonban Róma elveszítette azt a jótékony védelmi hálót, amelyet a közvetlen etruszk befolyás biztosított számára a környező népek ellen. Sőt, magával az etruszk városállamokkal is ezek után csak ellenségeskedésekre számíthatott. Valószínű, hogy az utolsó Tarquinius elűzése után Róma rögtön egy etruszk város, Clusium befolyása alá került. Uralkodója Porsenna, feltételezhetően már a király elűzésében is szerepet játszhatott. Porsenna protekturátusa Róma érdeke is volt, mivel így nem maradt hirtelen egymaga ellenségektől körülvéve. Tehát az etruszk befolyás Rómában továbbra is töretlenül érvényesült. Clusiumot váltva ezt a szerepet Veii fogja átvenni, egészen a cumae-i etruszk vereségig (i.e. 474), amely után ténylegesen megszűnik az etruszk dominancia Latiumban, mint ahogyan egész Itáliában.                                                                                                      

Az örök város földrajzi helyzetéből adódóan a népek találkozási helyéül szolgált. Északról az etruszkok érvényesítették befolyásukat, délről pedig a hellének szolgáltak mintául a latinok számára. Róma városában e két nép kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Azonban nem szabad túlbecsülnünk sem a külföldi behatást. Róma annak ellenére, hogy nyitott volt az idegenek előtt, mindig is megmaradt latin városnak. Még az etruszk királyok uralma alatt is a latin nyelv maradt hivatalban. Magára a latin nyelvre az etruszk csak nagyon kis hatással volt, melyet bizonyít az etruszk eredetű szavak viszonylag csekély száma. Másrészről viszont Róma városának megnevezése etruszk eredetű. Nevét az etruszk gens Ruma nevéből származtatják.                  

A látványos fejlődés ellenére Róma a köztársaságkor kezdetén még mindig csak a városra és szűk környezetére korlátozódott. Egyes vallási szertartások vizsgálata alapján a kutatók sikerrel tudták kikövetkeztetni az urbs korai méreteit. Ezen vizsgálatok alapján Róma területe mintegy 100 négyzetkilométert tehetett ki és körülbelül 15 000 lakosnak adhatott otthont. A hadsereg létszámát a lakosság számához viszonyítva 3000 fősre becsülik (amely egybeesik a curiák katonaállítási kötelezettségeivel). Róma igazi felemelkedése még váratott magára. A legégetőbb problémák nem is kívülről fognak jelentkezni, hanem elsősorban belülről. Az i.e. V. és IV. század folyamán a patríciusok és a plebejusok ádáz harcot fognak folytatni jogaik érvényesítése érdekében. Csupán ezen két osztály kibékülése után kerülhetett sor Itália, majd pedig a mediterráneum meghódítására.

VI. Felhasznált irodalom

• 1. Havas László - Hegyi W. György - Szabó Edit, Római történelem, Osiris Kiadó, Budapest, 2007.                             
• 2. Иван Јордовић, Стари Грци. Портрет једног народа, Завод за уџбенике, Београд, 2011.(=Ivan Jordović: Az ógörögök. Egy nép portréja)    
• 3. N.A. Maškin, Istorija Starog Rima, Naučna KMD, Beograd, 2005.(=Maškin: Ókori Róma története)
• 4. Hermann Kinder - Werner Hilgemann - Manfred Hergt, Atlasz Világtörténelem, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2006.                            
• 5. Kertész István, A hódító Róma, Kossuth Könyvkiadó, Budapest,  1977.                                                      
• 6. Alföldy Géza, Római társadalomtörténet, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.