II. Ottó és Theophanu gyermeke volt. Ottó mindössze három éves volt, amikor apja, II. Ottó császár meghalt. A gyámság joga miatt kitört viszályban a már korábban megkoronázott gyermeket az apai ágon rokon Civakodó Henrik bajor herceg a félszemű Ekbert gróffal és egy fegyveres csapattal Kölnből elrabolta. A királyi székre pályázó Civakodó azonban nem számolt az anya és a nagyanya (Adelhaid, II. Ottó felesége) bátor és ravasz válaszlépéseivel. A két asszony megbízható segítőre talált Willigis, mainzi érsekben, és ügyes diplomáciával, valamint nem kevés intrikával meghiúsították tervét. 984-ben a Meiningen közelében tartott birodalmi nagygyűlésen kénytelen volt átengedni az értékes túszt. Ottó előbb anyja gyámsága alá került, de alig töltötte be a tizenegyedik évét, amikor anyját, Theophanu császárnét elvesztette. Azt az asszonyt, akiről Thietmar szász krónikás írta: „…bár nemének gyengeségeitől nem minden tekintetben maradt mentes, a görögöknél szokatlan mintaszerű életet élt, és igazi férfierővel védte meg fia birodalmát…” Ezután négy évig nagyanyja gyámkodott felette. Kisgyermek korától kemény nevelésben részesül, amely megedzette a testi megpróbáltatások elviselésére. Még gyermek volt, de már király, és ebben a minőségében a harcosoknak szüksége volt a király üdvhozó jelenlétére. El kellett hát kísérnie harcosait a szlávok elleni és belső lázadók elleni hadjáratokba. Nem csoda, hogy hozzáedződött a katonák durva szokásaihoz, a pusztítás látványához, a vér szagához. Az ifjú korára vonzó külsejű férfi magas termetű volt, haja és szeme feketeségét anyjától örökölte. Személyisége varázsának senki nem tudott ellenállni. De nem csak külsejével hódította meg az embereket, hanem a korban uralkodóra egyáltalán nem jellemző műveltségével. Három nyelven beszélt: németül, latinul és görögül, jártas volt a filozófia és a matematika tudományában. A tudósok méltó partnerének bizonyult a tudományos vitákban is. Kedvelte a zenét, verseket írt. Szellemi fölénye méltán váltotta ki kortársai elismerését, akik mirabilia mundi („a világ csodája”) néven emlegették. Ottó 14 éves volt, amikor 995-ben kezébe vette az egyeduralkodói hatalmat. Első lépésként megszabadult nagyanyja, a „királyok anyjának” nevezett Adelhaid gyámságától, aki visszavonult az általa Elzászban alapított Selz-kolostorba. Még ebben az évben a birodalmi lándzsához hasonló díszes lándzsát küldött ajándékul I. István magyar királynak abból az alkalomból, hogy feleségül vette Civakodó Henrik lányát, Gizellát. Az ifjú uralkodó első útja Itáliába vezetett. XV. János pápa ugyanis felajánlotta a császári koronát Ottónak, ha cserébe visszaállítja a pápai hatalmat Rómában. Udvarával felkerekedett, és Itáliába vonult, de mire az örök városba értek, János meghalt. A római nemesség felajánlotta neki, hogy válasszon ő utódot János pápa trónjára. Ottó habozás nélkül unokaöccsét, a német Brúnót jelölte ki János utódjául. A pápaválasztó zsinat, az uralkodó kívánságának megfelelően, 996. május 3-án felszentelte Brúnót a keresztény egyház vezetőjének, aki V. Gergely néven az első német pápája lett az egyháznak. A hálás Gergely aztán május 21-én császárrá koronázta unokabátyját. Itt tartózkodása alatt ismerkedett meg Gerbert dAurillacot és Prágai Adalbertet, akik példaképeivé váltak, tanácsadói és barátai lettek, végül jövőbeni politikai koncepciójának kialakulását is erősen befolyásolták. Ottó császár visszatért német területre, hogy a keleten fellázadt vendeket megregulázza. Eközben Rómában a nemesség elűzte Gergelyt, helyére pedig a császár egykor rajongva szeretett görög nevelőjét, Philagathoszt választották meg pápává, XVI. János néven. Ottó visszatért Rómába és 998 februárjában Philagathoszt katonái elfogták, és kegyetlenül megcsonkították. Szemét tüzes vassal kiégették, fülét és orrát levágták, nyelvét kitépték, majd a császár elé vezették. Ottó valószínű megbánta, hogy parancsára ily kegyetlenül bántak el hajdani nevelőjével, mert egy köztiszteletben álló remetének, Nilusnak megengedte, hogy kolostorba vigye a szerencsétlen embert. Ám a pápai trónra visszahelyezett Gergely ezt megakadályozta. A bestiális kegyetlenséggel megcsonkított embert törvényszék elé vonszolta, letépte róla a pápai köntöst, majd a szerencsétlent átadta a csőcseléknek, akik darabokra tépték testét. Az Angyalvárba visszahúzódó lázadó nemesek
sem jártak jobban. Miután az erődöt a németek bevették, a felkelőket lemészárolták, vezetőjüket, Crescentiust és tizenkét hívét elrettentésül, lábuknál fogva akasztották fel. Ottó nem tért vissza a Német Királyságba. Gerbert hatására új irányt vett politikája, amelynek középpontjába a római császárság feltámasztásának, a Renovatio imperii Romanorum terve állt. A birodalom központja Róma városa lett. A Palatinuson elkezdték a császári palota építését. Gerbert befolyása a császárra még inkább növekedett, amikor Gergely váratlan halálát követően Ottó nyomására a pápaválasztó zsinat Gerbertet választotta meg egyházfőnek (999. április 2.) II. Szilveszter néven ő lett a 141. pápa. Ottó még Rómában tartózkodott, amikor a pápához megérkeztek I. István követei, hogy uruknak koronát kérjenek. Miután a császár sem ellenezte a kérést, II. Szilveszter teljesítette azt. A tél közepén, ezerkétszáz kilométeres vad vágta után megérkezett Gnieznoba, hogy lerója kegyeletét barátja, a mártírhalált halt Adalbert sírjánál, és hogy tárgyaljon I. (Vitéz) Boleszláv lengyel herceggel. Tárgyalásuk eredményeként Ottó megszűntette a lengyelek adókötelezettségét, hozzájárult a lengyel egyház kiválásához a német egyházi szervezetből, Vitéz Boleszlávot pedig frater et cooperator (testvér és munkatárs) rangra emelte. Engedményei utat nyitottak a lengyel önállósodás előtt. Ekkortájt született meg a császár és a pápa fejében egy római-keresztény birodalom eszméje. Ebbe a nagy körbe, amelyben a tanítómester és a tanítvány tevékenykedett és gondolkodott, beletartoznak Itália, Germánia, de a birodalmon kívül eső Gallia és Szkítia is. Az eszme megvalósításához az ősöktől remélt segítséget. Az 1000. esztendőben felkerekedett, és Aachenben ment az előd és példakép, Nagy Károly sírjához. Titokban, az éj leple alatt néhány hűséges emberével bevonult a székesegyházba hogy megkeresse Nagy Károly elfeledett sírhelyét. A Mária oltára előtti padlót feltörette, és addig ásatott, amíg egy üregben rá nem bukkant Károly sírjára. Ekkor leereszkedett az üregbe, magához vette a halott egyik fogát, az arany nyakláncot a kereszttel és a ruha néhány foszlányát, majd az sírboltot újra befalaztatva távozott. Mi lehet a hátborzongató tett oka? A nagy elődtől remélt támogatást, hozzá könyörgött segítségért, és ezért vette magához a halott fogát, az arany láncot a kereszttel meg a ruhafoszlányokat, hogy Nagy Károly erejét magára ruházza, és áldásában részesüljön. A fényes tervek a császárság megújítására nem valósulhattak meg. A német hercegek elégedetlenkedése, Itália lázongása, majd a váratlan római felkelés (1001-ben) arra kényszerítették az uralkodót, hogy a pápával együtt elhagyja Rómát. Ám nem jutott messzire csak 40 kilométernyire, Paterno kastélyáig. Testileg, lelkileg összetört, az emberekben mélységesen csalódott császáron erőt vett a mélabú. Úgy vélte: kudarca Isten büntetése, aki nem akarta elfogadni szolgálatait. Ez hajszolta kétségbeesésbe. Még nem töltötte be a huszonkettedik évét, amikor meghalt. A haldokló mellett virrasztó barátai úgy vélték meghasadt a szíve. Más magyarázat szerint a szigorú böjtölésekben legyengült teste nem tudott ellenállni a maláriának, ezért halt meg. Sem feleséget, sem utódot nem hagyott maga után. Utolsó kívánságát, hogy testét Aachenbe, Nagy Károly mellé temessék, nem volt könnyű teljesíteni. Tetemét a forrongó, lázongó Itáliából hűséges, gyermekkori bajtársai csak kemény harcok árán tudták haza vinni. A sors furcsa fintora, hogy amikor a holttesttel elérték a Brenner-hágót, ugyanabban az időben Bari kikötőjében horgonyt vetett az a hajó, amely II. Baszileosz bizánci császár bíborban született lányát, Zoét – Ottó menyasszonyjelöltjét – hozta.
Források:
Fischer – Fabian: A német cézárok. Budapest, Európa K., 1985, 136 – 170.
Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, Akadémiai K., 1984, I./1. 758 – 763.
Székely György: A Német-római Birodalom 1000 körül. www.historia.hu/archivum/1999/990910szekely.htm
Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest, Maecenas Könyvek, 1998, 38 – 39.
Írta: Topor István