A Száli-házból származó Henrik 1017-ben született II. Konrád császár és a sváb Gizella gyermekeként. Apja igyekezett széles körű képzésben részesíteni és felkészíteni az uralkodásra. Már nagyon fiatalon állandó résztvevője volt a királyi tanácskozásoknak. Konrád 1028 áprilisában Pilgrim püspökkel német királlyá koronáztatta fiát, de a trónt csak 1039-ben foglalhatta el. Fekete haja és feltűnően sötét arcszíne miatt ragadt rá a „Fekete” jelző, noha vélhetően megközelíthetetlen, komor, magába zárkózott, aszkézisre hajló természete is szerepet játszott az elnevezésben. Nem nézte jó szemmel, hogy apja az egyházi tisztségeket áruba bocsátotta, ezért a mélyen vallásos uralkodó trónra kerülésekor nem fogadta el az egyházi méltóságok beiktatásakor felajánlott pénzt. Célja az egyház megreformálása volt. Olyan egyházra akart támaszkodni, amely bűnöktől mentes. Az egyházi tisztségek árusításából származó jövedelemről való lemondást az államkassza is megérezte. Hogy pótolja a kieső bevételeket, a nemeseket adóztatta. Így új ellenségeket szerzett magának. Trónra lépését követően a birodalom határai mentén kialakult helyzet arra késztette, hogy megmutassa uralkodói képességeit. Hűbérese, I. Kázmér lengyel herceget kellett megsegítenie I. Břetislav cseh herceggel szemben, aki elűzte Kázmért birtokából. Az 1040-ben csehek elleni hadjárata ugyan nem sikerült, de a következő évben már győztesen került ki a küzdelemből: a cseh herceg behódolt, és lemondott Lengyelországról. Még ugyanebben az évben a magyar királyi trónról elkergetett I. Péter fordult hozzá támogatásért. A királyi székbe emelt Aba Sámuel seregei megtámadták Ostmark, Karintia és Bajorország határvidékét, hogy a császár felvonulási terepén üres földet teremtsen. Miután a magyar csapatok a vidéket feldúlva visszavonulásba kezdtek, az osztrák és karantán őrgrófok rajtaütöttek a visszavonulókon, a foglyokat kiszabadították, Aba seregét pedig szétverték. Henriknek a betörés jó ürügyet szolgáltatott a magyar király elleni hadjárathoz. Az 1042 – 43-ban folytatott hadműveletek végén Aba visszaadta a még I. István által megszerzett területeket. 1043-ben, az akkor már öt éve özvegy Henrik (első felesége Nagy Knut dán király lánya, Gunhild volt) házasságot kötött a francia származású Poitoui Ágnessel, amely burgundiai birtokokkal járt. A cluny szerzetesek reformmozgalmával ekkor került szorosabb kapcsolatba, és ettől kezdve azon fáradozott, hogy a clunyiakat a maga oldalára állítsa. 1044-ben Henrik elérkezettnek látta az időt, hogy a főúri támogatóinak nagyobbik részét elvesztő Aba Sámuel ellen újabb hadjáratot indított. A császári sereg Péterrel és magyar híveivel 1044. július 5-én Ménfőnél szállt harcba Aba Sámuel csapataival. Aba seregének egyes részei Péterhez húztak, így amikor azok megfutamodtak, felbomlott az egész magyar hadrend. A menekülő Abát ellenfelei elfogták és megölték. Pétert Henrik visszahelyezte a magyar trónra, aki meggyengült helyzetének stabilizálása céljából elismerte hűbérurának a német uralkodót. Ezt megerősítendő 1045 húsvétján a székesfehérvári bazilikában aranyos lándzsájával együtt átadta az országot Henriknek. Mindeközben Rómában a helyzet egyre anarchikusabb lett. Egyszerre három pápa székelt Szent Péter trónján. A felkelők elűzték IX. Benedeket, és III. Szilvesztert tették meg pápának. Benedek azonban hamarosan visszatért, de belátta, hogy helyzete tarthatatlan, ezért jelentős összegű kártérítésért cserébe lemondott VI. Gergely javára. A római papság zsinata világosan látta, hogy Rómát és a keresztyén egyházat csak Henrik beavatkozás mentheti meg. Felkérték hát, hogy siessen Rómába, koronáztassa császárrá magát, s mentse meg az egyházat. A hívásnak eleget téve megjelent Itáliában, Szilvesztert lemondásra kényszerítette, Benedeket is eltávolította, a szimónia bűnében vétkes VI. Gergelyt pedig Kölnbe száműzte. Akadály nélkül juttathatta a pápa székbe saját jelöltjét, a bambergi Suitgert, aki a II. Kelemen nevet vette fel. Másnap, 1046. december 25-én a hálás Kelemen császárrá koronázta Henriket. A császár és a pápa célja közös volt: az egyház megújítása. Ám Kelemen kilenc hónappal később váratlanul meghalt, sőt utódja, a szintén német II. Damáz is csak három hétig viselhette a pápai tiarát. A szóbeszéd szerint mindkettejüket megmérgezték, de valójában a malária okozta halálukat. Ekkor Henrik rokonát, Brunót jelölte pápának, aki IX. Leó néven foglalta el a cathedra Petri- t.
A pápa körüli ügyekkel és a belső lázadások leverésével elfoglalt császár nem tudott azonnal foglalkozni a magyar üggyel. Történt ugyanis, hogy I. Péter magyar királyt a főurak elűzték trónjáról, és I. Andrást választották királlyá. Péter elkergetésével Magyarország megszűnt német hűbéres lenni. 1051-ben azonban elérkezettnek látta az időt, hogy hadat indítson András ellen. A Vértes alatti Bodajkig nyomuló csapatait szétverték a magyarok, mire a sereg megkezdte a visszavonulást. Súlyos veszteségeket szenvedtek a folyókon való átkeléskor is, főként a Rábcán. Henrik serege súlyos veszteségeket szenvedve, teljesen demoralizálva menekült haza. Következő évi újabb hadjárata is kudarccal végződött. Igaz, most csak Pozsony elfoglalása volt a célja, de kéthónapos eredménytelen ostrom, és az élelmet szállító hajók elvesztése után, amelyeket a pozsonyi Zotmund búvár süllyesztett el, eredménytelenül kellett elvonulnia a vár alól. A német források szerint azért hagyott fel a további harccal, mert IX. Leó pápa András kérésére személyesen járt közben a császárnál. 1055-ben ismét Itáliába vezette seregét, hogy régi ellenségével, a korábban már többször ellene lázadó Szakálas Gottfried herceggel leszámoljon. Gottfried ugyanis elvette Beatrix toscanai őrgrófnőt, és megerősödve szállt szembe Henrikkel. A császár a hadjáratot a toscanai városok támogatásával megnyerte, cserébe az őt támogató városok kiváltságait megerősítette. A hercegnek sikerült Flandriába menekülnie, de felesége és lánya, Mathilda fogolyként Németországba került. Gottfried még egy kísérletet tett: összeesküvést szőtt a császár meggyilkolására. A terv azonban elbukott, de egy év múlva Henrik 39 évesen meghalt. Egy hatéves fiút hagyott maga után, aki IV. Henrik néven követte apját a trónon.
Források:
Fischer – Fabian: A német cézárok. Budapest, Európa K., 1985, 206 – 214.
Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, Akadémiai K., 1984, I./1. 839 – 843., 855 – 861.
Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest, Maecenas Könyvek, 1998, 45 – 48.
Írta: Topor István