„Kis nemzet büntetlenül nem követhet el nagy hibát.”
I.Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna fiaként született 1621. január 30-án Sárospatakon. Apja tudatosan készítette fel az uralkodásra, katonai nevelést várakban kapott, húszévesen váradi kapitány és bihari főispán lett. I. György a töröknél és a rendeknél elérte, hogy 1642. február 19-én fiát fejedelemmé válasszák, március 4-én be is iktatták. Feleséget is apja választott neki, a somlyai Báthory család utolsó magyarországi sarját a katolikus Zsófiát, aki az esküvő után - a későbbiek ismeretében vélhetően színleg - áttért a református hitre. A korabeli források szerint szerelmi házasságot kötöttek. „Öreg” Rákóczi halálakor 1648. október 11-én a hatalomátvétel simán zajlott, II. Rákóczi György mondhatni ideális állapotban vette át a békés és virágzó Erdélyt, tele kincstárral és jól működő hadsereggel. A török birodalom gyengélkedett több háborúja és a belső harcok miatt, ekkor Zrínyi is úgy ítélte meg, hogy érdemes velük fölvenni a harcot. II. György tisztában volt hazája korlátaival, ezért terjeszkedni akart Lengyelország felé. Mivel a somlyai Báthory ág Lengyelországbankomoly politikai tényezőnek számított, maga Zsófia is lengyel állampolgár volt, a rokonság támogatásában bízva a fejedelem kivihetőnek látta tervét (a kortársak is). A török birodalomban azonban egy zseniális szervező, katona, államférfi került hatalomra a gyermekszultán mellé, akinek
gyorsan sikerült a birodalom helyzetét konszolidálni; a török tehát ismét nagy veszélyt jelentett, bár korábban se volt ajánlatos vele szembeszállni. A portabeli változásokat Rákóczi a jelek szerint nem vette észre, vagy nem vette komolyan, mindenesetre nem mérte föl a lehetséges következményeket. A svédek szövetségkötési ajánlatára a korona megszerzésének reményében, és gazdasági kényszerből is (Lengyelország svéd vagy orosz elfoglalása megszünteti az addig kiváló kereskedelmi kapcsolatokat, ami saját családját és vagyonát is érzékenyen érintette volna.), a porta tiltása ellenére Lengyelország megtámadása mellett döntött, pedig tanácsadói és barátai mellett felesége is óvta az akciótól. Édesanyja, Lorántffy Zsuzsanna is figyelmeztette: „Az hadakozásnak kezdetit tudja az ember, de végét csak Isten tudja…” Ritkán esik szó a hadjárat támogatóiról, köztük is elsősorban Zrínyi Miklósról, aki nagyra becsülte a fejedelmet és cselekvésre bíztatta. Egyik levelében így írt: „Erdélyi fejedelem securas [biztos] legyen abban, hogy Zrini Miklós minden dolgaiban secundálni fogja és igazán szolgálni.” Zrínyi felmérte III. Ferdinánd és a Habsburg birodalom tehetetlenségét, s arra gondolt, hogy a törökkel kiegyezve elnyerhetik a királyi Magyarország Erdélyihez hasonló vazallus státusát. Az egyesített országrészek irányítójának II. Györgyöt találta legalkalmasabbnak nemzeti királyként. A 15 ezres sereg 1657 januárjában indult, hamarosan csatlakozott hozzá 20 ezer főnyi román avazallus államokból és kozák. Az erős svédekkel szövetségben a gyönge lengyelek ellen induló sereg jókedvű volt és elegáns. A bizakodó fejedelem mutatós egyenruhákat, selyemzászlókat varratott, de arra már nem maradt pénze, hogy rendes fegyvereket beszerezzen, ráadásul emberei jó része gyakorlatlan katona volt. „Rákóczi elindult, inkább fényes, mint jól szervezett sereggel; különösen hadmérnökökben volt nagy hiány, mert a fejedelem, ki sok százezret költött hiú fényűzésre, ezek megnyeréséül sajnálta a pénzt.” Hogy miért indult a legkeményebb télben a Kárpátokon keresztül? Alighanem meg akarta lepni a lengyeleket a tavaszi érkezéssel, úgy gondolta nyár elejére Krakkóba, nyár közepére Varsóba ér, s hiába ellenezték tervét leghívebb barátai. „Az emberek számosan vesztek vala… nagy kemény üdőn merőben fagyván, megholtak vala.” (Szalárdi János) A nehézségek leküzdése után eljutottak Krakkóig, onnan szinte diadalmenetben Varsóig, amit a svédek már korábban elfoglaltak. Itt találkozott X. Károly és II. Rákóczi György, de mivel a dánok megtámadták Svédországot a királyi sereg hazaindult, a hetman halála miatt pedig a kozákok is visszavonultak. Közben a bécsi udvar csapatokat küldött a lengyelek megsegítésére, Köprülü Mehmed pedig a magyarok ellen küldte a krími tatárokat. A jelentős csatát még nem vívó erdélyi sereg megkezdte a
kivonulást, ami fölért egy meneküléssel, olyannyira, hogy július 22-én a pánikba esett Rákóczi megalázó békét kötött a lengyelekkel: feladta hódításait, szabadon engedte hadifoglyait, több mint egymillió forintos hadisarcra kötelezte magát és elfogadta, hogy seregét a lengyelek vezessék a határig. Ő maga párszáz fős kísérettel a legrövidebb úton indult Erdélybe, magára hagyva a felszereléssel bajlódó sereget, Kemény János irányítása alatt, akiket a lengyelek egyenesen a tatárok elé vezettek. Sokakat lekaszaboltak ott helyben, a többieket fogságba hurcolták a Krím-félszigetre. Időközben Lubomirski marsall katolikus csapatai lecsaptak a védtelenül maradt protestáns Erdélyre, s amerre mentek pusztulás maradt, miként Rákóczi csapatai után Lengyelországban. A felégetett, kormos templomfalakra fölírták: Kölcsönért kölcsönt fizetünk vissza neked, jó szomszéd! A serege nélkül hazatérő fejedelemtől a tízezer (más források szerint húszezer) fogoly kiváltását kérte- követelte az ország, amit ő magánvagyonából meg is tehetett volna, de „… nem erre, nem is a porta kibékítésére fordította megmaradt kincseit, dacos erélyét, hanem az uralom megtartására” (Marczali). Visszautasított minden kritikát, nem vállalta, hogy rajta múlott volna a hadjárat szerencsétlen kimenetele. Elszánta magát, hogy rendbe hoz mindent, de Köprülü nem adott rá esélyt: felszólította a rendeket, hogy váltsák le Rákóczit és válasszák meg Rhédey Ferencet, ami 1657. november 2-án meg is történt. Csakhogy II. György nem adta fel könnyen: sereget gyűjtött, maga mellé állította a hajdúkat és a székelyeket, és fegyverrel kényszerítette ki újraválasztását (1658. január 14. Medgyes). A következményekre nyugodtan mondhatjuk, hogy elszabadult a pokol. Köprülü nagyvezír maga indult serege élén az engedetlen tartomány renitens uralkodója (török szempontból helytartója) ellen, odaparancsolva a tatár kánt is, a XIII. sz.-i tatárjárás óta nem tapasztalt iszonyatot zúdítva Erdélyre. Elpusztítottak mindent, kivéve azokat a nagyobb településeket, amelyek képesek voltak egyszeri, nagy összegű váltságdíjat fizetni. Amerre vonultak ember, állat, de sokszor növény se maradt, még a gyümölcsfákat is kivágták, hogy semmi ehető ne maradjon utánuk. A két sereg egyes számítások szerint százezer foglyot hurcolt magával. Rákóczi nem szállt szembe a förgeteggel, újra összegyűjtött seregével elhagyta az országot! Köprülü megemelte az éves adót, és egyszeri félmillió tallér hadiadót vetett ki; ez akkora összeg volt, hogy a korábbi, virágzó Erdély is csak nehezen tudta volna összeszedni. Amikor az újra lemondatott (1659. március 30.) Rákóczi helyére lépő Barcsay jelezte, hogy a tönkretett országnak nincs ennyi pénze, a nagyvezír megoldást javasolt: vegyék el Rákóczitól. II. György még ekkor sem akart lemondani a hatalomról, 1659. augusztusában úgy látta,
ismét eljött az ő ideje, visszatérhet trónjára. Megindult a Partiumban állomásoztatott seregével, s mivel nem ütközött ellenállásba (Barcsay nem akarta, hogy újra erdélyi vér folyjék, inkább félreállt), a Marosvásárhelyre összehívott országgyűléssel harmadszor is megválasztatta magát. 1659. novemberében ismét török támadás érte Erdélyt, ezúttal a hódoltság felől, de a fejedelem most nem tért ki, Zajkánynál megütközött a budai pasával és vereséget szenvedett. A következő - immár végzetes - csatára 1660. május 22-én a Kolozsvár közeli Szászfenesnél került sor, ahol a budai pasa ismét győzedelmeskedett. Rákóczit súlyos fejsebekkel Nagyváradra menekítették, de életét megmenteni nem tudták. Korabeli feljegyzések szerint súlyos sebláza alatt feleségét hívogatta és a stafétával értesített Báthory Zsófia lóhalálában rohant Munkácsról, hogy férje a karjai közt végezhesse be zaklatott életét. Hatalomvágya nemcsak megcsonkította Erdély területét - Várad és a Partium nagy része török hódoltság alá került - hanem gyöngítette addigi függetlenségét is semmissé téve a megörökölt „aranykort”. Úgy cselekedett, ahogy 1658 végén írta: „Isten úgy segéljen, nem gondolok vele, ha
Erdély pusztán marad is, mégsem hagyom böcsületemet; ha én nem bírom más is ne bírhassa; ha csak öt vagy hat hétig is bírom a fejedelemséget, de mégis bemegyek.” II. Rákóczi György 1660. június 7-én halt meg. Sárospatakon temették el édesanyja mellé.
Írta: Márk Éva