I. Henrik német király és Mathilda királyné elsőszülött gyermeke kiemelkedő birodalomszervező tevékenységéért érdemelte ki a „Nagy” melléknevet, amellyel Freisingi Ottó (1114 k. – 1158) történetíró ruházta fel. 936-ban, apja rendelete értelmében ő kapta a német trónt. Nem vesztegethette azonban az időt, mert bár a trónra ki volt jelölve, megkoronázva még nem, és minden elvesztegetet perc csak növelte a bizonytalanságot. Még alig helyezték el apja koporsóját a kriptában, Ottó lovas futárjai elindultak a bajor, sváb, lotaringiai, frank törzsekhez és az Elbán túli őrgrófságokba, hogy összehívják a főurakat a királyválasztó gyűlésre. A gyűlés helyszínéül nem szász várost, hanem a lotaringiai Aachent jelölte meg. Választása nem véletlenül esett Nagy Károly egykori birodalmának központjára. A város szimbóluma volt nagyravágyó terveinek: a nagy frank császár nyomdokain haladva feltámasztani a Római Birodalmat, és megszerezni az Imperator Augustus címet. Alig ért véget a koronázási ünnepség, a belső és külső ellenfeleket egyaránt arra voltak kíváncsiak mennyire erős, mit lehet vele szemben elérni. Megkezdődött hát a próbatételek sorozata Ottó számára. Összeesküvések, belviszályok és lázadások ütötték fel fejüket a határokon túl. 938-ban előbb a csehek lázadtak fel, majd a keleti ősellenségek: az Elbán túli szlávok. Ő vezette ugyan a sereget, de jó politikai érzékkel ismerte fel, hogy a sereg parancsnokságát át kell engednie a tapasztalt, határ menti harcokban gyakorlott tisztjeinek. Csalhatatlan ösztönnel a legmegfelelőbb embereket választotta ki a feladatra. Ennek köszönhetően serege Hermann, billungi őrgróf parancsnoksága alatt döntő csapást mért a vendekre. Mindeközben belháborúra is kényszerült a bajor és frank herceggel, akikhez trónöröklési sérelme miatt csatlakozott bátyja, Thankmar is. Júliusban testvére várát ostrom nélkül sikerült elfoglalnia, mert a helyőrség önként kinyitotta a kapukat. A lázadó herceg a templomba menekült. Az oltárra helyezte fegyvereit, arany nyakláncát, a harci és trónörökösi jelvényeket. Ezzel jelezve, hogy megadta magát. De üldözői rárontottak a fegyvertelen emberre és lemészárolták. Még ugyanezen a nyáron a magyarok akarták próbára tenni az új király erejét. Mivel Szászországban időközben a katonai helyzet Ottó javára stabilizálódott, a magyarok mindenhol szervezett ellenállásba ütköztek, sőt több csapatuk is vereséget szenvedett. Ezek után a fősereg – anélkül, hogy harcba bocsátkozott volna – felszedte táborát, és többé nem támadt Szászországra. 939-ben a frank és lotaringiai herceg lázadását verte le. 943-ban újabb magyar betörés miatt kellett seregét mozgósítania. Ezúttal Bajorországot érte támadás, de az Enns folyó közelében, Welsnél ismét vereséget szenvedtek a magyarok. Ereje és tekintélye egyre növekedett. Ennek bizonyítáka, hogy 947-ben Harald dán király, 950-ben a cseh I. Boleszláv is hűbérurának ismerte el Ottót. A birodalomépítés szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult a 951. esztendő. A longobard király özvegye, Adelhaid kérte Ottó segítségét, mert az új uralkodó, II. Berengár király fogságba vetette. Ottó seregével átkelt az Alpokon és benyomult Itáliába. Persze a lovagi erény gyakorlása – a szorongatott helyzetbe került nő megsegítésének kötelessége – is szerepelt az indítékok között, de a valódi célja még is az volt, hogy császár akart lenni. A Nagy Károly nyomdokait követő királynak ehhez az itáliai koronát kellett megszereznie. Miután a Berengár börtönéből kalandos körülmények között megszökött asszonnyal Paviában találkoztak. A krónikák szerint mindketten az első pillanatban megszerették egymást. Az öt éve már özvegy Ottó nem habozott sokáig, megkérte Adelhaid kezét, aki „a zömök, patriarkális szakállat viselő, ódivatú, hosszú szász köntösbe öltözött németben nyilván furcsa idegent látott, ráadásul az apja lehetett volna, de ő volt a megmentője”, és igent mondott. Ottó ezzel a házassággal megszerezte a Longobard Királyságot, és Paviában kiadott rendeletében felvette a „Rex Francorum et Longobardum” címet. Berengar megrettent és behódolt előtte. 953-ban az előzőeknél is véresebb lázadással kellett szembenéznie. Frigyes, a kegyvesztetté vált mainzi érsek hatására fia, Liudolf és veje, akit haja színéről Vörös Konrádnak neveztek fegyvert fogtak ellene. Sőt, hogy megszabaduljanak Ottótól, 954-ben a félelmetes magyarokkal léptek
szövetségre, és hívták őket segítségül. A Bulcsú vezette sereg mégsem avatkozott harcba, mert az utolsó pillanatban a lázadó hercegek megrettenve tettüktől a magyarokat átirányították Franciaország felé. Ottó vereséget mért a két hercegre, és mindkettejüket, valamint az őket felbujtó mainzi érseket megfosztotta méltóságuktól. A következő esztendő (955) Ottó nagy diadalát hozta. A több mint fél évszázada német területek felé irányuló magyar rabló hadjáratoknak vetett véget az Augusburgnál aratott győzelmével. Nyár közepén Bulcsú, Lél és Súr vezette magyar csapatok nagyszabású bosszúhadjáratra indultak, miután meggyőződtek arról, hogy Ottó visszatért Szászországba. A Dél-Németországra nagy erőkkel rázúduló magyarok pusztításairól a Regensburgba bezárkózott, halálosan beteg Henrik herceg futárai értesítették Ottót. A király kiemelkedő szervezőkészségét mutatta, hogy négy hét alatt mozgósítani tudta a frankokat, bajorokat, svábokat és a vele 950-től szövetséges cseh herceg, I. Boleszláv hadait. Először fogtak hát össze a különböző német törzsek a közös ellenséggel szemben. Augusztus 10-én a két tábor szembetalálkozott. Az ütközetet a magyarok kezdték. A Lél vezette kabar – székely csapatok a Lech folyón átúsztatva lecsaptak a hátvédet alkotó csehekre, akik a kezdeti megingás után visszaverték a támadást. Bulcsú haderejének heves nyílzápora sem tudta megbontani a német fősereg hadrendjét, és zárt hadrendben megindult az ellentámadás. A nyílt terepen harcra késztetett magyarok nem tudtak ellenállni a nehézfegyverzetű német lovasságnak. Ottó veje, az apósa hűségére visszatért Vörös Konrád herceg és frank légiója szétverte a magyarokat. Ám a herceg a teljes győzelmet már nem érhette meg, mert torkán áthatoló nyílvesszőtől holtan esett össze. Bulcsú harcosai először megpróbálták megállítani a német rohamot, de hadrendjük felbomlott, és a sereg nagyobbik része futásnak eredt. Estére a németek szétverték, felmorzsolták a magyarokat. Másnap reggel Ottó lovas futárai szétvitték a hírt: tartóztassák fel a magyarokat. Parancsára a bajor nép felkelt, fegyvert fogott és a menekülő magyarok közül sokat lemészárolt. Ez változtatta az augusburgi csatavesztést megsemmisítő vereséggé. Bulcsú, Lél és Súr is a németek fogságába került, akiket Henrik herceg elé vezettek Regensburgba. A kegyetlen természetű herceg, aki évekkel korábban kiheréltette az aquileiai pátriárkát, pár hónappal azelőtt pedig megvakíttatta a salzburgi érseket, felakasztatta őket. Az augusburgi csatát követően többé nem kellett tartania a magyaroktól, hiszen a nyugati irányú kalandozásokkal a magyarság felhagyott. A hagyomány szerint a győzelmi mámorban úszó németek még ott, a Lech-mezőn császárrá kiáltották ki Ottót. Ennek azonban semmilyen jogi következménye nem volt. A tényleges császári cím megszerzésére még várnia kellett hét évet. 961-ben a Berengár által szorongatott XII. János pápa kérte Ottó segítségét. A pápa védelmezőjének szerkörében fellépő király nem titkolt célja a római császári cím megszerzése volt. Ottó félelmetes seregétől megrettenve Berengár visszavonult az Appeninek sziklaváraiba. 962 januárjában bevonult Rómába, az örök városba. 962. február 2-án, a vasárnapi harangok Ottó császárrá koronázását is jelezték. A pápa és a rómaiak Szent Péter sírja felett esküdtek neki hűséget. A koronát Ottó már a magyarok felett aratott győzelem (955) után megrendelte egy reichenaui aranyművesnél. Színaranyból készült nyolc lemezét gyöngyberakásos pántok tartják össze. A nyolc szimbolikus jelentéssel bír: nyolc szeglete volt Nagy Kátoly udvari kápolnájának, nyolc ember élte túl a vízözönt, a nyolc a tökéletesség, a végtelenség száma, a nyolc a császári szám. XII. János hamar megszegte esküjét, mert a következő évben összeesküvést szőtt a császár ellen. Az uralkodó ezért zsinati határozattal megfosztotta a pápai széktől, és helyére VIII. Leót ültette. Amint a császár elhagyta Rómát, János visszatért, de hamarosan meghalt. A rómaiak ekkor V. Benedeket választották pápává, de ez Ottónak nem tetszett, mert feltétlen hívét Leót szándékozta a hatalomba visszajuttatni. A császári csapatok hamarosan megjelentek Róma alatt, és ostromra készülődtek. Benedek jobbnak látta, ha lemond a pápa címről Leó javára. 965 elején újra Leó ülhetett szent Péter trónjára. 966 és 972 közötti harmadik itáliai hadjáratának valódi célja Dél-Itália megszerzése volt. Itt azonban háborúra kényszerült az itt szintén jelentős birtokokkal rendelkező Bizánccal.. Végül a két nagyhatalom küzdelme megegyezéssel zárult. Az egyezség értelmében Ottó az általa megszállt területekről kivonta seregét, cserébe Bizánc elismerte császárságát. Ezt megerősítendő a két uralkodó gyermekeiket összeházasította. Ottó fia, aki ugyancsak ezt a nevet viselte (967-ben már császárrá koronázták őt is), feleségül vette II. Romanosz Theophanu nevű lányát. A császár valamint a birodalom erejét és tekintélyét jól példázta a quedlinburgi gyűlés, ahová az akkori Európa valamennyi állama elküldte követeit, hogy hódolatukról biztosítsák Ottó császárt. Megjelent a császári udvarban Bizánc, a Kijev Rusz, Csehország, Dánia, Lengyelország, Bulgária uralkodójának küldöttsége. És ott voltak Géza fejedelem követei is. Ez a gyűlés volt utolsó közszereplése.
974. május elején Memlebenbe vonult, ahol apja halt meg. Valami erő vonta ide? Nem tudni, de május 7-én imádkozás közben hangtalanul összerogyott, majd néhány órával később kilehelte lelkét. Halálakor Európa leghatalmasabb és katonailag legerősebb birodalmát hagyta fiára, II. Ottóra.
Források:
Fischer – Fabian: A német cézárok. Budapest, Európa K., 1985, 15 - 94.
Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, Akadémiai K., 1984, I./1. 685 – 701.
Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest, Maecenas Könyvek, 1998, 32 – 35.
Widukind: A szászok története. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest, Gondolat, 1975, 246 -
Írta: Topor István