Madarász Henrik, a parasztkirály német király (875 k. – 936, uralkodott: 919 – 936) Henrik szász hercegi családban született. Apja I. Ottó szász herceg, anyja Henrik őrgróf lánya, Hedvig volt. Őt tekintjük a szász-dinasztia és a német nemzeti királyság megalapítójának. A szájhagyomány szerint jelzőjét azért kapta, mert ezt az ősi tevékenységet ő maga is nagy kedvvel űzte. A lépvesszőből és hálóból összeállított kelepce madarak befogására szolgált. A fogságba esett madarakból a nagyobbakat ínyencfalatként elfogyasztották, a kisebbek pedig vagy kalitkába zárva házi kedvencként tartották, vagy a lábukra aranyláncot kötöttek, és a nemes kisasszonyok játékszeréül szolgáltak, amíg el nem pusztultak. Éppen e szenvedélyének hódolt akkor is, amikor a szász és frank törzsek küldöttei felajánlották neki a koronát és a jogart. Henrik a férfi legfőbb erényének az egyszerűséget tartotta, s erre tanította fiát, I.(Nagy) Ottót is. Hite szerint az egyszerűséget úgy lehet elérni, ha a testet rendszeresen eddzük a megpróbáltatásokkal szemben. Nem jó az, ha tanulásra adjuk fejünket, mert a könyvekkel való foglalkozás gyöngíti a döntőképességet, és a kételkedés csiráját ülteti el az ember lelkében. A férfi tudjon lándzsájával vadkant, medvét elejteni, a nyíllal találjon mindig célba, futásban legyen kitartó, tudja ellenfelét a nyeregből kiütni, kardját úgy forgassa, hogy közben ne hátráljon és tudja mindazt, amit egy paraszt. Mivel ő maga ilyen volt, nem véletlenül nevezték parasztkirálynak is. 919-ben, trónra lépését követően számos nehézséggel kellett szembenéznie. A svábok és a bajorok nem ismerték el királyuknak, helyette Arnulf bajor herceget támogatták a királyi székben. Mindezek tetejébe a kalandozó magyarok saját hercegségében támadták meg és mértek seregére vereséget. Henrik azonban keménynek bizonyult: előbb a sváb herceg volt kénytelen elismerni hatalmát, majd 921-ben Arnulf is behódolt. 924-ben az Árpád-fiú Üllő (vagy talán már Tevel) vezette magyar sereg ismét Szászországra tört. A dúló, fosztogató magyarok elől Henrik Werla várába szorult, ám egy váratlan rajtaütéssel sikerült elfogniuk az egyik vezért és megkötözve a király elé vitték. Hogy ez a fordulat miként változtatta meg az események menetét, arról Widukind így számolt be: „A magyarok pedig annyira kedvelték azt a főemberüket, hogy kiváltása fejében mérhetetlen mennyiségű aranyat és ezüstöt ajánlottak fel. A király azonban elutasította az aranyat, és békét kért tőlük. Végül elérte azt, hogy a foglyot más ajándékok kíséretében visszaadva, kilenc évre békét kötöttek.” A belviszályok lecsendesedésével és a magyar támadások megszűnésével Henrik előtt lehetőség nyílt terjeszkedő politikájának megvalósításához. 926-ban a nyugati-frank királyi hatalom gyengeségét kihasználva kiterjesztette hatalmi befolyását Lotaringiára. 927 és 929 között az Elbán túli szláv törzsek ellen vívott sikeres hadjáratot. Brandenburg meghódításával kezdetét vette a keleti gyarmatosítás. 929-ben az ellene lázadó vilceket és abodritákat verte le, és a cseh herceg (I. Vencel) is kénytelen volt elismerni hűbérurának. Ettől kezdve Csehország a birodalom részévé vált. A magyaroktól megvásárolt kilencévi békét arra használta fel, hogy felkészüljön a béke lejártát követő magyar támadás visszaverésére. Nagyarányú várépítkezésekbe kezdett, és a várakba telepítette a szabad parasztok kisebbik részét, míg a nagyobb részét a várak szolgálatára rendelte. Hogy a magyarok harcmodora ne érvényesülhessen, jól felkészítette seregét a küzdelemre. A taktika lényege az volt, hogy a magyarok bevezető nyílzápora ellen rendezett sorokban, pajzzsal védekeznek, majd még mielőtt azoknak alkalma lenne másodszor is lőni, heves vágtával és lendülettel lerohanni őket. Mindvégig ügyelve arra, hogy a hadrend ne bomoljon meg. Ilyen előkészületek után várta Henrik a 932-ben adóért érkező magyarokat. Éppen súlyos betegség lepte meg, amikor hírül hozták neki a magyarok érkezését. Azonnal követeket küldött szét az országba, és elrendelte, hogy minden hadra fogható férfi négy napon belül, fejvesztés terhe alatt, jelenjen meg táborában. Amikor a követek jelentették, hogy a magyarok Merseburgnál vannak, a király azonnal megindult ellenük. Henrik magyar hadicsellel számító taktikája bevált. A szászok rendezett sorokban, gyors rohammal lepték meg az ellenfelet. A magyarok erre futásnak eredtek. Liutprad így számolt be a magyarok fejvesztett meneküléséről: „Isten kegyes ajándéka folytán bekövetkezet az,
hogy amazoknak inkább a futáshoz, semmint a csatához jött meg a kedvük. Lustának szidják akkor a gyors paripát; ezenfelül a melldíszek ékessége és a fegyverek tekintélye sem nyújt védelmet a magyaroknak, hanem csak terhet jelent számukra. Eldobálják ugyanis íjaikat, szétszórják nyilaikat, sőt melldíszeiket elvetik, hogy a lovak annál könnyebben fussanak, és csupán a menekülésre van gondjuk.” Henrik rendezett sorokban csak addig üldözte őket, amíg táborukat elérte, és a foglyokat kiszabadította. A magyarok felett aratott első nagy győzelmének emlékét a merseburgi vár felső termének falára festett képen örökíttette meg. A merseburgi győzelem után két évvel (934-ben) a birodalmától északra elhelyezkedő viking kereskedővárost, Hedebyt támadta meg, és rombolta le. Ezután a dánok által megszállt területeket szabadította fel, és visszaállította az egykori Schleswigi Őrgrófságot. Ez volt egyben az utolsó nagy vállalkozása. Henrik még életében gondoskodott utódlásáról. Mivel az elsőszülöttség joga (a primogenitura) még nem volt érvényben, így gyerekei közül a legrátermettebbnek vélt Ottót választotta. A legbefolyásosabb nemesi családokat sikerült meggyőznie döntése helyességéről, miután magyarázatul a következőt adta: elsőszülött fia, Thankmar nemzésekor még csak herceg volt, ám Ottó már királlyá választása után jött világra, azaz „bíborban született”. Ezért elsőbbség illeti meg, mivel a királyokat és császárokat maga Isten helyezi hatalmukba, így nemzőképességük is részesül e felsőbbrendűségből. Alig múlhatott hatvan éves, amikor a királyi kastélyáról és kolostoráról híres Memlebenben gutaütés érte. Még volt annyi ereje, hogy magához hívassa fiait, és elbúcsúzzon tőlük. Uralkodásának jelentőségét az adja, hogy a Nyugati-Frank Királysággal el tudta ismertetni a nem Karoling származású uralkodók jogát a Keleti-Frank Királyság trónjára. Ennek következtében a két birodalom egymástól hivatalosan is kettévált. Lépésével megteremtette a későbbi Német-római Birodalom alapjait, melyet fia, I. Ottó teremtett meg.
Források:
Fischer – Fabian: A német cézárok. Budapest, Európa K., 1985, 15 - 27.
Liutprand: Antapodosis. In. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest, Gondolat, 1975, 223 - 233.
Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, Akadémiai K., 1984, I./1. 666 – 670.
Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest, Maecenas Könyvek, 1998, 30 – 32.
Widukind: A szászok története. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest, Gondolat, 1975, 246 - 255.
Írta: Topor István