Fekete György: „Félzsidó” sorsérzések és sorsjavaslatok – egy Nobel-díj kapcsán*

Fekete György: „Félzsidó” sorsérzések és sorsjavaslatok – egy Nobel-díj kapcsán*

Lassan egy teljes emberöltô is elmúlt azóta, hogy a Szentkorona égisze alatt, a magyar államvezetés s -apparátus többségi (!) cselekvô közremûködésével és sajnos a „keresztény” lakosság zömének belenyugvásával (pontosabban:  tudomásul nem vételével, sôt idônként és helyenként közönyével vagy kárörvendezésével-haszonélvezésével) leöltek – rémisztô változatosságú és számtalan számosságú megalázás, meggyötrés, megcsúfolás, kiközösítés, kirablás,  fizikai megkínzás betetôzéseként – ötszázezernél is több magyar állampolgárt (nagy részüket 1944 derekán – ugyanakkor,  amikor befejezôdött a hitleri seregek kiebrudalása a Szovjetunió területérôl és a partraszállással megkezdôdött Franciaország felszabadítása, s amikor egyáltalában a III. Biroda- lom végsô térdre kényszerülése csupán haladékot kapott a világháború kimenetelét meghatározó tényezôk eredôjeként...), kizárólag azért, mert Jahvét, a zsidó Egyistent vallották magukénak vagy szüleik-nagyszüleik tették ugyanezt. Ezt az iszonyatos sebet-sérelmet máig is nyögi az ország, és ki tudja, meddig fogjuk még hurcolni, gyermekeinkre átörökíteni. Hacsak nem érint meg bennünket valami különleges kegyelem.

2002 ôszén azonban Kertész Imre, a magyar zsidó író kapta meg – a betûvetô honfitársak közül elsôként – az olvasásba szerelmes nemzedékeinktôl várva várt nemzetközi elismerést, az irodalmi Nobel-díjat, méghozzá éppen a holokausztot feldolgozó munkássága elismeréseként. Ekként egy sorsfordító lehetôséghez, egy igazi, önfelszabadító-önmegváltó katarzis küszöbére jutott sok vihart látott nemzetünk. A nagy kérdés: elszalasztjuk-e a kivételes alkalmat ezúttal is, mint történelmünk során annyiszor.

Itt mi magunk vagyunk az ellenfél. Az elfojtott kollektív sérelemérzésünk, bûntudatunk s a társadalmi és egyéni világunkat egyaránt eltorzító-bemocskoló bûnbakolásunk  felett adatott  meg, hogy  végre  gyôzelmet arassunk.  Ez  a  szociomentális, a gondolkodásmódunkat és szívünket-lelkünket  egyszerre  megcélzó kihívás  Kertész Imre és a Svéd Királyi Akadémia jóvoltából érte el mindnyájunkat. A Nobel-díj nemcsak az írónak, de egész Magyarországnak szól. Végre rendezhetnénk közös dolgainkat egy hatalmas társadalomlélektani felszabadulásban. Vér nélkül, fiaink-lányaink, javakorabeli férfiembereink feláldozását „kihagyva” jutva kegyelmi állapotba. Embergonoszító megpróbáltatások híján a katarzisesély! – hát nem csoda ez?

Mi kell mindehhez? Lelkiismeret, képzelôerô, akarás és némi pszichikai szenvedés  magunkra  vétele. Persze a veszôdség dandárját ki-ki maga tudná le a lelkében. Ösztönözve ugyanakkor az értelmiség (fogalmát tágan, inkább közügyek iránti felelôs- séghordozás, mûveltség birtoklása, kultúrateremtés és -ápolás jegyében értelmezve, mint különbözô iskolákban szerzett ilyen-olyan jogosítványokhoz vagy diplomákhoz kötve javaslom használni itt) példaadása, értékkövetése, humánumfelmutatása által. Összességében ez egy sajátos civil szer- vezôdést, mozgalmat jelentene (a társadalmi megbékülés,  az  össznemzeti  rehabilitáció  körei?  – nem az elnevezés a lényeg). A folyamatot megtartana  egy-két-három évig, s ezalatt moratóriumot élveznének derék holokauszttagadóink a büntetôjogi elszámoltatás alól – az államszervezet és az önkormányzatok (belügy, oktatási és kultu- rális irányítás stb.) elôzékenyen kiszolgálnák. Ez lenne ám egy EU-konform nemzeti ébredés, illetve annak  szerves eleme! Haza  és Haladás  megint együtt és egyszerre! Csak magunkon kérhetjük majd számon, vajon éltünk-e ezzel a szociomentális lehetôséggel, vagy kényszernek, provokációnak, arculcsapásnak nevezve elutasítottuk, illetve meglétét elhallgattuk...

Elérkezett  tehát  a  holokauszt   emlékével  való tényleges  társadalmi  megbékélés   –  talán  utolsó „kedvezô” – pillanata (vagy – és akkor a helyzet, e tekintetben, még komolyabb – a legutolsó érdemi alkalom), hogy társadalmi tudatunk, kollektív emlékezetünk legmérgesebb és legbeágyazottabb gennygócától megszabaduljunk. Hiszen az érintett  nemzedék  maradéka  kihal  maholnap,  sôt egy-két évtizeden belül már a gyermekeik is. A további generációk pedig – amelyekben mindez az egyéni és közösségi tudatuk alá szorul – feltehetôen már sokkal nehezebben tudnak  megszabadulni a történtek hordalékaitól, a zsidó-keresztény kultúra,  sôt az egész civilizált emberiség e legnagyobb botrányának terhe alól. A borzalmak eredendô (ir)realitását az idôbeli távolság tovább hatványozza, következésképpen a holokausztban megjelenô Gonosz tettenérése  mindinkább  ellehetetlenül. Erre  akkor jöttem rá, amikor a Népszabadság 2002. október 19-i számában találkoztam a feltehetôleg harmadik generációs, önmagát egyébként liberálisként meghatározó Babarczy Eszter már-már tipikusnak mondható megállapításaival. „A »szembenézés igénye« finom változat a bûnök és bûnösök, áldozatok  és tettesek visító versengésére a magyar  közéletben, amelyet nagyon is jól ismerünk már. Ki áldozatabb? Ki bûnösebb? (...) Ha engednénk annak a csábításnak, hogy bûnösökre  és áldozatokra osszuk a ... magyar történelmet, (…) A meg nem értésnek hódolnánk  be, …(amit) Kertész Imre olyan hihetetlen és kegyetlen pontossággal  írt meg.” (Halkan  és pusztán „zárójelesen” vetem közbe, vajon illendô stílus-e a „visító” szó használata ezekrôl a történelmi ügyekrôl értekezve? Nyugtázom, nem kizárt, hogy az ismert, az auschwitzi peronon – feltehetôleg egy SS által – készített fényképen látható nyolcvan körüli fekete ruhás falusi nénike „visított”, mielôtt az utolsó levegôkortyokat kapkodta abban a gázos tusolóban; akinek likvidálásával egy újabb akadály hárult el a tengelyhatalmak gyôzelme útjából, s egy újabb merénylet veszélyétôl mentesült a Trianonban  megbocsáthatatlanul  megsebzett magyar nemzettest!  Mindazonáltal – hol a kegyelet? Vagy az ún. objektivitás egyben érzéketlenség is? Avagy identifikációs problematikaként megnyilvánuló individuális holokauszt-szindrómát takar e jelzôválasztás?)

A továbbiakban  – mélyen egyetértve Nobeldíjasunkkal, hogy az önkényuralom-történelmet feldolgozó munka  kinél-kinél csak  személyes lehet – a nemzedékrôl nemzedékre  átöröklôdô pszichikai-mentális mérgezettség  kilúgozásához szerény hozzájárulásként felidézem a magam és családi múltam vázlatos koreográfiáját, a közhistóriát túlélni „segítô” privát táncrendünket (meg- kockáztatva helyenként általánosabb elmélkedé- seket).

Idestova negyven esztendeje próbálok saját fogást találni az antiszemitizmuson, amióta velem mint kiskamasszal elôször meredt szembe a „Ki vagyok én, és kik voltak az elôdeim?” kérdése. Azonban kemény egy dió ez, szinte belevásott valamennyi fogam! Mert lelkem legmélyét a sehova se tartozás nyomasztotta. Azt kellett ugyanis elfogadnom, hogy egyidejûleg két,  egymástól nem pusztán eltérô, hanem egymással olykor sok tekintetben ellenségeskedô embercsoporthoz kötôdöm, és az egyikhez való hûség mintha kizárná a másik vállalását, holott a belsô parancs a mindkettôhöz  ragaszkodásra  utasít. Tudniillik apám zsidó, anyám meg nem.

„Régebben beszéltem már arról neked, hogy a másik nagymamád, az én anyukám  meghalt, mielôtt te megszülettél, kisfiam”, mondja Apám. 13 körül lehetek, talán korábban is firtattam ezt a nagyszülômet, de figyelmem ezúttal nem siklik tovább, tényleg akarom tudni, ki volt az a láthatóan minden ízében diszkrét – és az én szememmel  is szép! – szôkésbarna asszony, aki a Humphrey Bogart-os vagány eleganciával öltözött két férfi, nagyapám és  felnôttesnek   tetszô kisebbik  fia (apám) közül mosolyog le titokzatosan, mégis egyértelmû büszkeséggel a szülôi szoba falára  függesztett fényképrôl. Sejtem, Apa nagyjából  annyi lehet rajta, mint most én, viszont a negyvenes évek eleji kalap, pantalló és felöltô idôsíti.  „Be jó lenne nekem  is ilyen  cucc, mint Apának ott a képen!”, villan a kívánság, de hallom a hangom: „Beteg lett, azért halt meg?” Nem – nyögi Apa, s egymásra sorjázó újabb és újabb kérdéseimre, csüggedt szomorúsággal,  kezdetben el-elakadva, majd mind folyamatosabban  mondja és mondja, de inkább csak teszi az egyik szót a másik után, késôbb már szinte egykedvûen,  a hangját  egy pillanatra sem  emelve fel,  pedig szörnyûségeket tudok meg. A nagymamát (Elzát, mert így hívták, a társaságszerte tisztelt és becsült, gyönyörû Lázár-lányok egyikét, aki fiait bölcsen és rajongva szerette, urához megértôen viszonyult, a családot összetartotta, kötelességtudó volt és mûvelt – „Hû, sok minden- ben hasonlít az én Anyumra!”, döbbenek meg), agyonrúgták a lágerben. Nem követett el semmi rosszat, semmilyen törvényt nem sértett meg, ám megölték (az „indok”:  egyik  éjjel valaki lelopta  a lábáról  facipôjét, s emiatt a másnap  reggeli szemlén, az Apellen meztélláb, vagyis „szabálytalanul” sorakozott fel). Gyilkosainak valószínûleg – ezért – nem kellett bûnhôdniük,  meg azok többségének se, akik tulajdonképpen elôkészítették élete kioltását. Akik, mielôtt én lettem volna, ártalmas- nak, élôsködônek, a többi embert megbetegítônek kiál- tották ki Elza nagymamát, meg nagyapát,  apát és a velük egy vallásúakat. „A hozzánk hasonlóakat”,  fogalmaz Apa, s én nem értem, mi hasonlóság lehet egy kövér és egy sovány, egy fiatal  és egy idôs, egy barna  és egy szôke, egy atléta és egy szembetûnôen enni imádó ember, vagy egy férfi és egy nô, egy mérnök, egy boltos és egy szakmunkás stb. között. Zavaromat növeli, mikor kiderül, nem is teljesen egyforma módon hitték ugyanazt az Istent, voltak ortodoxok, voltak neológok, s olyanok is akadtak köztük, kik valójában nem hittek már Benne. Késôbb – folytatódik az apai történelemóra – sokukat elküldték a munkahelyükrôl (bár jól dolgoztak!), bizonyos állásokat tilalmaztak számukra (pedig ezek betöltéséhez értettek), majd nem szerethettek nyíltan keresztényeket (ezek elismerik Jézust az Úr fiának, akit ellenben apa ôsei megfeszítettek – „Bár azért ez így nem igaz!”, szögezôdik le), nem házasodhattak velük, aztán elkobozták  mûhelyüket, gyárukat (ha volt), elvették pénzüket, le kellett adni rádiójukat, telefonjukat, kiûzettek lakásaikból,  megfosztva bútoraiktól,  a gyerekek játékaiktól, végül, miután  összegyûjtötték ôket, öreget, középkorút, fiatalt,  kisbabát, következett a vonatra rakás, aztán a táborok, ahol majd  hatszázezrükre** halál várt (rendszerint brutálisan: gázzal, veréssel, injekció- val, akasztással, fôbelövetéssel). A vidékrôl deportáltak közül szinte mindenkit elpusztítottak, a Pesten maradottakból pedig százakat a jeges Dunába géppisztolyoztak az árpádsávosok, ezreket és ezreket meg a gettóban rájuk mért éhezés, nélkülözés, betegség ölt meg.

E kegyetlen sorstudás biztosan nem egyetlenegy beszélgetéssel szívódott belém, mégis mintha egyszerre zúdult volna rám. Félni kezd- tem: nehogy a nem zsidók megtudják, hogy „mifélék” vagyunk, mert akkor „joggal” sértegethet- nek, nekem viszont vitézül helyt kell állnom, ha nem akarok ugyanolyan gyáván viselkedni, mint akikkel a hallottakat  mind megtehették.  A kamaszfiúban életre kelt az állandó önkétely: sose éreztem szilárdan, hogy mikor viselkedem helyesen. De ezt csak ötvenen túlról látom tisztán, akkoriban  az összes ilyen külsô-belsô tapasztalás alaktalanul kavargott bennem, testetlen, ellenben minden pillanatban felülkerekedni képes, mindig más és más konkrét jelmezbe öltözködô szüntelen szorongást táplálva.

Hát akkor bárkit, bármikor üldözni lehet, ha kiderül róla a „szégyene”? Apa ugyan,  mintegy önmaga nyugtatására megjegyzi, hogy „már más a világ”, én azonban elborzadok. Mindössze megfelelô parlamenti többség kell az efféle iszonyathoz? Szinte falom a II. világháborúról  és a fasizmusról hozzáférhetô irodalmat. Középiskolásként – koromhoz képest – járatosnak számítok a témában. A fenyegetettség érzésétôl azonban álmomban sem szabadulok.  „Kivégzéses”, lágerszerû jelenetek izzasztanak éjszakánként, és természetesen mindig enyém az áldozati „címszerep”. Nyilvánosan senki nem bántja  vagy szidalmazza   a zsidókat (államunk bünteti, a Nagybetûs Párt meg elítéli az ilyesmit), de a mindennapokban nem ritkák a bántó, kétértelmû megjegyzések. Általában hallgatok tehát érintettségemrôl.

Áttérek a lélekroncsolódásom másik pólusára, az anyai lenyomatra. Ugyanis Mamóca, ismétlem, nem zsidó. Keresztény, legalábbis csecsemôként ugyanúgy megkeresztelték, mint a szüleit és a nagyszüleit. Anyai nagyapám pedig amolyan sehívô, kérges kezû külvárosi proletár, és a nagyit is félanalfabéta, énekelgetô dolgos asszonynak ôrzi gyermeki emlékezetem. Innen, a keresztény családi oldalról is tekeredik ám a gubanc! Mert hasztalan veszem számításba a fölmenôim „keresztény ágának” külön fájdalmait (hogy például a család neszmélyi barátainak fiát a falut elfoglaló Ivánok lôtték agyon). Mindez nem ad feleletet alapkérdéseimre.

Hogy is van ez? Akkor most a nem zsidóktól félni kell, vagy se? De az erzsébeti (nagy)Papáék mind-mind olyan jók, s még a telekszomszédokban sincs semmi különös. Hát akkor fogalma  sem lehet az emberfiának, hogy mitôl lesz bárki az ellensége, ha netán kiderül róla, hogy: zsidó (még ha csak félig is az)?

A zavar oldásában nem segítettek a családi legendák sem. A történetek fôszereplôi hiába pozitív figurák, azt kell látnom, bárhogy csûröm és csavarom, a zsidóknak és „zsidóbarátoknak” jut mindig a gyengébb pozíció.

A pestszenterzsébeti Átlós utcában mindenki szerette Klinkhoffer urat, de legalábbis tiszteletet éreztek iránta. A szegényes zöldségeskertek aprótelkein töppedô, szobakonyhás házsor lakói közt ô szedte a bérleti díjat. És az itt élôk, a környékbeli gyárak  munkásai,  olykor rá-rászorultak háziuruk türelmére. A Papa  ezt aztán úgy kommentálta utólag, hogy „lám, nem az számít, hogy ki zsidó, és ki nem, mert csak jó emberek meg rosszak vannak”. És bizony  hogy  sajnálta Klinkhoffer  urat, amiért eldeportálták. Az óbudai  téglagyárba – amely gyûjtôtáborként szolgált a végsô transzport elôtt –, ahogy  elmondta,  még át is bumlizott  hozzá, hogy az ôrök háta megett, a kerítés fölött átdobjon neki valami kis kajacsomagot.

Egy másik családi történetünk ahhoz a Neszmélyhez kötôdik, ahol a megszületésemet alighogy megélt Dédmamám, mint megtért hívô, élte utolsó éveit. Nála húzódott meg a pesti ostrom elôl odamenekített  két unokalány, a csitri anyám és a már kismama nôvére, a még csecsszopó unokabátyácskámmal. Ott vonult, vánszorgott a szemük elôtt, a poros bécsi országúton,  a Pestrôl hajszolt,  kiéhezett halálmenet, s az én Mamócám, az akkor alig tizennégy esztendôs merész fruska, a Dédim által sütött veknit hajította oda közéjük. Aztán váratlanul meglátogatta ôket a faluban az a Rózsika néni, aki keresztanyja volt a már említett picikének. Azzal  a szándékkal érkezett, hogy valamiképp segíthessen a közeli munkaszolgálatos   táborban  raboskodó élettársának, a zsidó-szocdem Ödi bácsinak. És csodák csodájára, a gyerekkocsi lett a táborhoz tett „kirándulásuk” trójai falova, mert a keresztény (!) asszonyok a baba alá rejtették az Ödi bácsinak szánt kis élelmet, s a járgányukat nyikorgatták buzgón, úgy falaztak  vele a keret elôtt.

Mindazonáltal mindent megtettek-e, amit tehettek volna? Semmi titkolni- vagy szégyellnivalójuk nincsen? Ki a megmondhatója?

A holokauszt lelket mételyezô és torzító hatását, úgy látszik, egyik oldalon sem semlegesíthették a sajnos csak fehér hollónak számító, keresztény zsidómentések, errôl tanúskodik mind a szakirodalom, mind pedig az izraeli Jad Vasemben utólag kitüntetettek  gyér száma. Apai nagyapám, sokak szerint, ugyan hamar visszanyerte tartását (a borzalmak ötvenéves kora körül érték el ezt a zömök, szemmel láthatóan fizikailag erôs, vastag csontozatú, boltozatos mellkasú, külsôre vasegészségû embert), ám megkérdezhetô: nem a sok elfojtott kín (felesége tragédiája stb.), a példaértékû önfegyelem hozta-e rá a viszonylag korai halálba torkollott gyomorrákját? És természetesen apám sem úszta meg ép bôrrel és lélekkel az akkor átélteket.

A hátamon a szôr feláll, ha elképzelem (és – közbevetem e helyütt – nem tudom, meg nem vagyok képes nem elképzelni, sôt már nem is akarom nem elképzelni!), hogy alig-nagyfiúként, mint Apát, engem ragad el a zsidótörvények  jogfosztó  árja, engem  sodorva  véget nem érni tûnô megaláztatások stációi felé. Nem szabadulok a gondolattól: nézzünk csak meg bárki mai 10–14 évest! Akad köztük nagyképûbb és szerényebb, hevesebb és szelídebb, szemtelenkedôbb és illemtudóbb, ápoltabb és rendezetlenebb,  kinek-kinek  rokonszenvesebb vagy  kevésbé vonzó, mégis mindegyiket  beburkolja  valami kamaszos báj, s egyben valami megejtô gyermeki védtelenség. Ezekben az esztendôkben fordulhat még egy nagyot, életre szólóan maradandót a felnôtté alakulás! Mit jelenthetett apámnak olyan világban létezni, ahol a törvények (melyekrôl addig azt tanulta, hogy mindig betartandók,  hiszen a közjót, a közboldogulást szolgálják) számára  egyszer csak megbélyegzést, a többiek (a nem izraelita vallásúak) közül történô kilökést parancsolnak, visszahozva – a dualizmus (K. und K.) elôtti idôkbôl – ôsei azokhoz  viszonyított örök egyenlôtlenségét? Elviselve  a  mély  igazságtalanság  érzését,  tudniillik asszimiláns, magát a magyar haza hû tagjának valló neológ zsidó család sarjaként született. Amikor anyukájával  (a pár  évre  rá  konclágerben  halálba   taposott nagymamámmal) tiszta szívvel lelkendezve együtt örvendeztek  azon,  hogy Komárom,  Kolozsvár stb. végre megint országuk, államuk részévé vált, enyhítve valamelyest így az ôket is bántó, szerintük is meg nem érdemelt és helyeselhetetlen trianoni béke határméltánytalanságait.  Amikor – megkísérlek most pár sor erejéig teljesen „belépni” apámba  – nem azért nem vesznek fel az egyetemre majd, mert esetleg nem  elég jól tanulok, hanem mert oda születtem, ahova. Amikor nem azért nem kapok majd egy bizonyos területen állást, munkát, mert képzetlennek vagy ügyetlennek ítéltetek hozzá, hanem mert zsidóként láttam meg a napvilágot. Amikor nem azért utazhatok a villamoson kizárólag a hátsó peronra húzódva, mert mondjuk a kerékpárom velem van (amit ellenben az itt tárgyalt  okok miatt már egyébként is le kellett adnom  a hatóságnak), hanem azért, mert papírjaim  nem kereszténynek igazolnak.  Amikor nem azért ékeskedek az utcán ruhámra „jól láthatóan és szabályszerûen felerôsített” sárga  csillaggal, mert én döntöttem ebben, hanem azért, hogy ne büntessenek  meg, amennyiben e nélkül a „jelkép” nélkül érne az igazoltatás. Igaz, ekként meg (hogy rajtam van), bárki idegen leköphet, belém köthet, kigúnyolhat,  s nem tanácsos ellenállnom. Amikor a jegyrendszeri fejadagom nem azért kisebb a nem zsidókénál, mert a testemnek kevesebbre lenne szüksége. Amikor – s ez fáj leginkább! – társaimmal egyetemben  kizárnak a Cserkész Szövetségbôl,  s nem azért, mert akármelyikônk megszegte volna a tizenkét pont bármelyikét, hanem mert a 446-os Kemény Zsigmond  cserkészcsapatot,  amelyik  a miénk,  zsidó gyerekek alkotják (holott – függetlenül nemtôl, fajtától, nemzetiségtôl,  vallástól,  származástól  – minden cserkész testvér, s én annyira  szeretek mindenki testvére lenni!). És az efféle elôírások alól nincs igazán  kibúvó, illetve ha mégis, akkor nagyon rejtôzködve, nagyon titokban, önmegtagadás árán, tûrve a bármikor bekövetkezhetô tettenérés, leleplezôdés, megszégyenülés  és megbüntettetés  veszedelmét.  Aztán  – visszahelyezkedek  újra „magamba”,  hogy ismét a mából tekintsek le e magántörténelemre –, 1944 nyarán,  értesülvén a vidéki hitsorsosok tömeges és erôszakos ismeretlenbe szállításáról a család elhatározza, elhagyja az országot. Illegálisan, hiszen  másként már nem  lehet.  Kockázatos, viszont nincs más mód. Nagyapám  (szerény tehetôségû kiskereskedô) – jobb híján – egy csendôrben bízik, akit „üzletileg” lekötelezett (azt hiszi). Megállapodnak, az „Ôr- mester úr” segít átjuttatni ôket a Délvidék feltételezhetôen titóista zónájába,  hogy továbbszökhessenek a közelinek remélt balkáni  angol partraszállás irányába. Apám az elôôrs. Természetesen az ôrmester Újvidéken (addig mímelte a cinkos útitársat a vonaton) feladja ôt. Az ottani DEF-en (defenzív osztályon) a csendôrnyomozók nem kímélik apát.  Még a nemi szervét is villanyozzák ennek az éppen-kamasznak. Három napra rá megtörik, megírja a maga után hívó levelet nagyszüleimnek. A család ismét együtt van (nagybátyám, apám fivére kivételével, aki még 1940-ben legálisan emigrált Palesztinába), a bácstopolyai internálótáborban. Horthy-proklamáció, elmulasztott szökési lehetôség. Végül a legutolsó együttlét, a koppánymonostori erôd kazamatáinak egyikében. Elza-mama itt is feleség és anyuka: az odahajított  szalmából  meg szegényes gönceikbôl családi sarkot ágyaz maguknak... Másnap szétszakítják ôket, külön-külön  vagonokba a férfiak és a nôk. Nagymamám  végül Ravensbrückbe kerül, ott éri el a Felfoghatatlan. Nagyapa és apa sok-sok csodával, de kibírják. Ebben két körülmény igen fontos. Egyrészt: szinte végig együtt maradnak (egy barakkban; nagyapa óvja fiát, kölyökféltô ösztönnel és valami hihetetlenül erôs felelôsségtudattal); másrészt: nem megsemmisítô, hanem ún. munkatáborban kötnek ki (egy földalatti  repülôgépgyárban dolgoznak – Leitmeritz, ma Litomerzsice). No azért nem gyilkolásnélküliségrôl van szó, hanem arról, hogy az ölés csupán SS-szeszély és fizikai  brutalitás kérdése volt (átlagosan ezer hulla/hó), nem pedig iparszerûen szervezett és „gázosan”  modern megoldásé. Ám a legnagyobb csoda apám  biológiai megmenekülésében, hogy  túléli a lágerkórházat is, nagyapa  meg rátalál (tudniillik ô a legvégén elkerül másik táborba, s a természetesen szintén legyengült, lesoványodott nagyapám, már felszabadulván, Pestrôl utazott vissza, hogy Csehországban, Theresienstadtban/Terezinában kalandos keresôakciója szerencsével járjon). Fekete József szó szerint ölben vitte haza porontyát (a vonaton protekciós helyet „organizálva” neki), mindent megtéve feltáplálásáért (például: lágy tojást, húslevest is bûvészkedett). Apám akkor (1945 tavaszán) 16 év/180 cm/37 kg-ot  képezett  (plusz tífusz,  mellhártyagyulladás és lábszárfekély). Így szabadult  ki – konkrétan szovjet katonák közremûködésével különben – egy szinte kisfiú (a csontja szúrta a fenekét, ha leült) a meggonoszult idô vasmarkából, legalábbis annak leghalálosabb és  legszennyesebb szorításából...

Nincs senki, akit ne sebezne meg mélységesen, ne  tépne  darabokra,  ha  15-16 évesen hasonló ôrületek közepette veszti el édesanyját. Különösen igaz ez férfiak esetében. Pláne, ha a gyász mellett, sôt azzal összefüggésben, önvád cibálja az embert.

Apát nagyon sokáig rágta a kétely, nem azon múlt-e anyukája élete-halála,  hogy a csendôrerôszak  és ravaszság végül megíratta vele azt a bizonyos, szüleinek zöld  utat jelzô,  a megmenekülés  lehetôségét hamisan megcsillantó levelezôlapot. Holott – s az „eszével” ezt ô mindig tudta! – a dologban valóságos alternatíva nem volt, akkor akár így, akár úgy, de mindenképpen  internálták és deportálták volna ôket (a csendôr már „feldobta” a családot, a nyomozók pusztán  a „nemzetvédelmi munkájukat” tupírozták fel ily módon).

Apám – önemésztéssel tetézett – tragikus szülôvesztése, amely kombinálódott magyar nemzeti tudata megrendülésével és a zsidósághoz mint a mindenkor üldözhetô kisebbséghez tartozás bûnbakérzésével, amiképpen már utaltam rá, engem is megkaristolt. Fél életemet „tematizálta”, s évtizedekre a „nem én követek el alkalmasint szégyellnivalót, hanem magam vagyok a szégyen, s tévedés már a létezésem is” állapotba lökött. Akaratlanul kitermeltem a saját, „békeviselt” deviálásomat, ami természetszerûen  kiváltotta a társadalmi intézményrendszer üldözô-megmentô, a normákba visszapréselni igyekvô beavatkozását. A gyerekkori szorongásgomolyagok meg orvosi mércével minôsíthetô  egészségkárosodásba  kanyarodtak. És ahogy múltak az évek, kegyetlen testi-lelki kálváriát jártam, amíg – hála istennek – meg tudtam fejteni, és visszájára tudtam fordítani ezt az egész lelki hóbelevancot. Bizony, csak nehezen sikerült eliminálnom a holokauszt – nekem adagolt – másodgenerációs méregcseppjeit. Tanúskodjék errôl hajdani „pszichonaplóm” egy-két részlete.

„(...)Sokadik öngyilkos-szcénám után – egy belsô-kerületi kórház Pesten, krízisintervenció. Letudva a gyomormosás cseppet sem felemelô élményét (úgy beszélnek az érintettel, mint aljadékkal, rongybábuként rángatják-lökik  ide-oda stb.). Kôpadló,  átható fertôtlenítôszag.  Fejtôl bokáig vászoning,  gomb, madzag  nélkül. Mezítláb. Cigaretta elvéve, kórterem lezárva, ablakokon rács. A küszöbnél állandóan  ápoló, a börtönszolga. Vaságyak, kétes tisztaságú  ágynemûvel. Közvetlenül nyíló WC, hihetetlenül mocskos, ajtaja leszakítva lityeg (különben sem zárható). Hát innen, pár óra elteltével, csak a tényleg megátalkodottan halálvágyók nem kívánkoznak kifele. Nyolcan-tízen lehetünk, a telítettség ötvenszázalékos. Társaim legkülönbözôbb rendûek-rangúak. A csavargótól  a megtévedt vagy kiborult  kisemberig, a bûnözôtôl a garabonciásig. Mellettem valaki az ágyához bilincselve. Borostás, hatalmas ember. Keze lapátnyi, válla-háta a szeneseké. Mégis részvéttel szól hozzám, vigasztal. (...) A magamfajta  ványadt értelmiségi (töritanárka) legfeljebb mimóza lehet itt. Viszont senki sorstárs nem bánt. Egyébként is, lipóti tapasztalataimmal tudom, mindig a személyzetre kell ügyelnem, baj máshonnan nem érhet. (...) ...megjártam a hadak útját a Nagy Házban... Elektrosokk, elmebetegnek porciózott gyógyszerelés, hálós  ágy.  Szadista,  verekedôs  kórházi SS-ek, képmutató, látszatkedves orvosnôk. Az ún. pszichoterápia kényszeredett idomítási kísérletezés, nem nevelés vagy fejlesztés. (...)”

Akkoriban  – fiatalemberként  – alapközérzetem sem volt a legstabilabb. Világmegváltásra sóvárgó ifjú titánként – mégis vagy éppen ezért –  „nagy ívû” hangulatokat, gondolatokat örökítettem meg magamnak.

„(...)Biztonságérzetünk egy csapásra elenyészik.  A világ kiszámíthatósága felborul. Mintha  a talaj szaladna ki a lábunk  alól. Rádöbbenünk, saját belsônk meg egyik-másik embertársunk éppannyi ismeretlen veszedelmet tartogat a számunkra, mint a vak természeti erôk. Folyamatos  aggodalom, feszültség tölt el bennünket: hajlunk  úgy érezni, hogy teljesen kiszolgáltatottak lettünk. És kezdünk hamis kapaszkodókat és támasztékokat keresni, de szinte minden kicsúszik az ujjaink közül... (...) Egyszer csak felsejlik, hogy elvesztettük a régi önmagunkat (talán sosem voltunk azok?), s inkább mintha csetlô-botló »felnôtt gyermekek« vagy »felnôtt kamaszok« lennénk. Gyötörhet bennünket – hol a parttalan szabadság olthatatlan szomja, hol az ûzött-hajszolt vad szenvedélyes sóvárgása a menedék, a biztonság után, összefonódva más erôs érzelmekkel: a múlt miatti állandó  szégyenkezéssel; a valamikori megaláztatásokból minduntalan  megújuló dühvel; az önsajnálat és az éngyengeség örökös önkínzásával; az úgynevezett »normálisok« elôtti leleplezôdés szüntelenül szorongató félelmével;  a szép emberi  kapcsolatokra áhítozással s az ezekre való képtelenség bizonyosságának tudatával. Keblünkre ölelnénk az egész mindenséget, mi azonban nem kellünk senkinek. Vagy kongó ürességet érzünk, a kiszáradt  fához hasonlítunk.  A konformok, a szürkék, az ügyeskedôk (a mindig fal  mellett araszolók  stb.) túlélnek minket: megisszák borunkat, elszeretik kedveseinket.  A Senki és Semmi Fiai és Lányai vagyunk... (...)

Kutya-nehéz! Keservesen nehéz szembenézni önmagammal.

Borzasztóan  erôs, nagy  kilengésû érzés- és indulathullámok között vergôdöm, tarkítva tiszta, józan pillanatokkal.

Újra és újra elmerülnék az önsajnálatban. Lehúz, mint a hínár.

De küzdök. Nem adom fel!!! (Megint sírok.)

Végre hitelesen sírok,  zokogok, bôgök, mert nem a környezetnek, nem a külvilágnak teszem.

Csak magamnak bömbölök.

Elvonultam ide, egyedül, a teljes magányba. Mindent elutasítok, ami az önmagamra irányuló koncentrálást megterhelné, illetve ami védtelenségérzésemnek teret adna...

Úgy teszek, mint a sebesült állat, a meglôtt horpaszú csikasz. Elbújok.

Ám én olyan, csapdába esett állat vagyok, amely ma- ga eszkábálta saját csapdáját.

Mindent, ami itt olvasható, egyedül, teljesen egyedül (ismét sírok) találtam ki, mindenre egymagam jöttem rá.

Rájöttem: amennyiben életben akarok maradni, akkor ki kell beleznem magam,  még azon az áron is, ha undorodom attól a sok szennytôl  és gyengeségtôl, amit rejtegetek. Napok óta alig alszom, ugyanis amint leteszem a fejem a párnára, érzem, sebezhetôvé válok.(...)” Az önmegbékélés hosszú folyamat volt. Végsô szakaszát talán az a belsômmel, az úgynevezett gyerekénemmel folytatott hosszú-hosszú disputa hozta  el,  ami  a  zsidó–nem  zsidó  szülôpáros, mondhatni isteni kegyelmû újra magamba építését jelentette.

„– Érzem,  megint  fészkelôdsz-rakoncátlankodsz, Gyurika.  Megértelek, tulajdonképpen igazad van. Félsz hazajönni,  ugye? Hiszen velem szemben  bizalmatlan vagy. Miért is hinnéd  el, hogy jó lesz nekünk együtt? Mert, ha visszagondolok  negyven  évembôl a második húszra, hát alig törôdtem veled...

– Szegény-szegény, árva Gyurka! Ne félj, innentôl minden másképpen lesz. Most már György-apuka vigyáz rád, ahogy a szüleit is óvni fogja, megfelelve ezzel a valamikori fiatal Apukája kedvesen komoly és megértôen szigorú elvárásának.

– Te is tudod, Gyuri, az én Apukám öreg és beteg, sok gyötrelmet megélt. A koncentrációs táborban  – tizenhat évesen  – valóban elvesztette az Anyukáját. Korán elvesztette, megölték gonosz emberek, s így nem lehetett módja Anyukáját (azt a nagymamánkat, akit – emiatt – mi csupán elbeszélésekbôl ismerünk) egyedül kellôen újrateremteni saját magában. Bocsássunk meg  tehát neki. Ô a szerencsétlenebb sorsú minálunk, ugyanakkor az életünket tôle származtatjuk. És bocsáss meg Anyukánknak, aki kisgyerekkorától megélt, számtalan családi tragédiával, egyszóval ezzel a nem-könnyû batyuval a hátán, Téged valójában korlátok  és feltételek nélkül szeretett,  és szeretni fog mindörökké,  mert ha nem lesz, akkor is, s amíg csak létezünk, mindig érezni fogjuk óvó pillantását, éspedig az én, tükörbôl visszanézô tekintetemen át.

– De fôleg te kérj, Gyuri, bocsánatot tôlük. Kérj bocsánatot azért a sok kínért, amit szenvedésedben nekik okoztál. Mert – s számodra valószínûleg ez a leglényegesebb – ôk enélkül is megbocsátanak neked (sôt minden bizonnyal ezt – mint eddig oly sokszor  – már meg is tették), te azonban nem tudsz majd akkor megkegyelmezni magadnak, ha most nem hullasz valamiképpen a lábuk  elé... A saját bocsánat-megadásodat meg inkább éreztesd, ahelyett hogy szavakba foglalnád nekik.(...)”

Ennyi volna hát a zsidó és a „keresztény” származást egyszerre vállaló, ezzel is, azzal is azono- sulni próbáló félzsidó sorsérzéseim tömör megvallása. Az igazi kérdés ellenben úgy szól, hogy valójában miként vélekednek minderrôl azok, akik a zsidó eredetben  nem érintett,  illetve ha mégis, akkor azt így vagy úgy elutasító emberek? Az egyéni észlelés elkerülhetetlenül torz, mégis megkockáztatom: igen kevesen képesek valóban átérezni a „zsidó” fájdalmakat (az örömöket talán igen, hiszen ezeknél sokkal kevésbé fenyeget a kellemetlen önszembesülés veszélye), a zöm általában értetlen,  „süket”, rosszabb esetben közönyös, még rosszabb esetben gyûlölködô. – A világ azonban kétezer éve ilyen. Legfeljebb a következô kétezer évben is ilyen lesz. Minek errôl annyit beszélni? Különben is, ne provokáljunk senkit! – szólalnak meg viszont nem kevesen, úgymond közülünk. Nos – javaslom válaszolni erre –, éppen a holokauszt miatt. Amelynek számos tanulsága a következô olvasatban is összegezhetô: azért, hogy soha ne ismétlôdjék meg a holokauszt (se másutt, se nálunk), egyrészt folyamatosan eleget kell tennünk a „...beszéld el fiadnak... ” isteni törvényének (Mózes II. 13, 8.) és az ide csatlakoztatható  tudásunkat  alkalomhoz illôen, ám szüntelenül  terjesztenünk  szükséges a saját leszármazottaink körén kívül is, másrészt nem nyugodhatunk  bele abba, hogy a velünk (mint zsidókkal) esett embertelenségekkel ennyire ne érezzen együtt a világ nem zsidó oldala (mint jelenünkben),  végül pedig megalkuvás nélkül és azonnal (és nyíltan!) szegüljünk szembe a holokauszt bármely elôzményéhez akárcsak hasonlatos  minden  jelenséggel. Tudniillik,  ha  a  holokauszt kérdésében  nem jut egyetértésre  velünk a világ, a magunkfélezsidó és zsidó származású – emberek élete mindenkor megkérdôjelezhetô lesz! Mindennek érdekében pedig, akármennyire fájó vagy kilátástalannak tûnô a vállalkozás, elkerülhetetlen újra meg újra felvilágosítanunk, türelmesen cáfolnunk, érvelnünk. Az elsô lépés a zsidókat és zsidók iránt rokonszenvezôket sújtó értetlenségeknek-vádaskodásoknak-ellenségeskedéseknek a közbeszéd szintjén (nyelvén) érthetô és széles körben – az oktatás rendszerétôl a tömegkommunikációig – terjesztett  megválaszolása lenne, nem beérve az egyébként már tengernyi vonatkozó történettudományi felelet-cáfolat szakmai berkekben, illetve fôleg a kulturális-politikai elit által olvasott sajtóorgánumokban történô  publikálásával. A fô hazugságok, amelyek leleplezésére összpontosítani indokolt:

  1. a holokauszt nem egyedi esemény a világtörténelemben, lásd az asszíroktól az örményölô ifjútörökökig – ez ám a csúsztatás, teszem hozzá én;
  2. a nácizmus/fasizmus és a kommunizmus/államszocializmus közé egyenlôségjel kívánkozik, tehát az elôbbi embertelenségei nem is annyira szörnyûek, illetve kiegyenlítôdnek – „szalonképessé” válnak, fordítom ezt én le – az utóbbi borzalmai révén;
  3. a zsidóság örök hálára kötelezett, hiszen mindenhová bekéredzkedett,  s mindenhol „gyanútlanul” befogadták;
  4. mivel Auschwitz óta a honi zsidóságnak messze nem fáj Trianon, állítható, hogy közömbös a magyarság sorskérdései és -tragédiái iránt;
  5. sérelmes, hogy – úgymond – a legjobb pozíciókban mostanság is zsidók ülnek;
  6. a zsidóság túlérzékeny, s errôl a kollektív neurózisáról önmaga tehet; egyébként is üldöztetésének saját maga a kiváltója;
  7. a zsidóság – változtathatatlan! – természetébôl adódóan mindenkor világuralomra tör;
  8. a zsidók – szinte egytôl egyig – önzôk, élôsködôk és erkölcstelenek;
  9. a zsidó gyásznak, fájdalomnak kár hitelt adni, mert a zsidók a saját bajaikból is üzletet csinálnak, mint például a holokausztból;
  10. az antiszemitizmus elleni fellépés az alkotmányos alapjogok, köztük  a szólásszabadság megsértése; a zsidók az anti-antiszemitizmusukkal valójában a rasszizmusukat  takarják  el;
  11. szó sem lehet többszörös nemzeti, illetve közösségi identitásról, valaki vagy zsidó énazonosságú, vagy magyar, a választás e téren – elôbb-utóbb – kikerülhetetlen;
  12. Izrael hódító és kirekesztô politikát folytat, már a léte igazságtalanság;
  13. minden nem zsidó, aki a zsidókat „követi”, óhatatlanul elpártol saját népétôl-nemzetétôl. Nem titkolom, engem személy szerint is rettenetesen bánt az összes efféle vélekedés (hamisságuk, embertelenségük miatt), azonban „hittel hiszem”, hogy – sok-sok erôfeszítés és találékonyság árán  – feloldhatók, szétoszlathatók. Mert  igaz gondolatnak tartom, hogy az emberfia (és -lánya)  eredendôen  jóra született, s ha elkövet is olykor gonosz dolgokat, illetve visszhangzanak is néha belôle a Gonosz nézetei vagy engedelmeskedik is idônként az adott  térben  gonoszul mûködô ösztönöknek,  ô maga ritkán, csak igen szélsôséges helyzetekben változik át teljesen gonosszá. Mondhatjuk így is: történelmi érvényû  tapasztalatok  mutatják,  miszerint nem jelentéktelen számú és minôségû történésnek kell lezajlania ahhoz, hogy emberek a Gonosz kizárólagos hatalma alá kerüljenek. Ennélfogva nincs okunk a teljes reménytelenségre...

Persze valódi eredményre (= zsidóellenes elôítéletek, zsidóságellenes gyûlölködés minôségi fordulattal felérô csökkenése) akkor jutunk, ha a gondolkodáson, a tudatos tudaton kívül a tárggyal kapcsolatos érzelmekre szintén nagy (helyesebben:  még nagyobb)  nyomatékkal  hatunk. Ezért, bármily meglepôen hangzik (és ezt bátorkodom nóvumként elgondolni), beleéléssel és együttérzéssel ajánlott fordulnunk  éppen  az ún. antiszemiták felé. Természetesen az együttérzés a gonosz nézetekre (és az innen eredhetô gonosz tettekre)  ne terjedjen ki, érvényes azonban az adott antiszemita ember, illetve csoport konkrét társadalmi-gazdasági, nemzeti, etnikai, kulturális és egyéni/egyénenkénti kiszolgáltatottsága tekintetében.  Ugyanakkor  az empátiás viselkedésbôl történô mintaadás mellett tényleg ne szégyelljük a korábbi és jelenlegi üldöztetésünkbôl- fenyegetettségünkbôl levezethetô fájdalmainkat, gyászainkat a világ elé tárni. Mindazonáltal, stratégiai, az ügyben perdöntô tényezô az lesz, hogy sikerül-e rádöbbenteni  az antiszemita felfogású embertársainkat: antiszemitizmusuk, vagyis a zsidókat célba vevô bûnbakolásuk ôket úgyszintén meggyötri, nekik is káros, hiszen vádjaik (és ezeknek megfelelô cselekedeteik) – elfojtott bûntudat formájában – saját fejükre hullanak vissza, s önbizalmukat zsugorítva, valóságérzékelésüket torzítva újragerjesztik pont azt az általuk vesztesnek-korlátozottnak-akadályozottnak, idegen-ellenséges (zsidó) külsô erôktôl behatároltnak érzékelt állapotukat, amelytôl az antiszemitizmussal eredetileg szabadulni igyekeztek (ugyanez a szociálpszichológia nyelvén és pozitív megközelítésben: a kognitív disszonancia frusztrációs háttere képességnövelési, kreativitáserôsítési lehetôség biztosításával szûkítendô). Fontossága miatt ismételjük meg a tételt: amennyiben – a korábbi hasonló erôfeszítések minden kudarca dacára – nem az emberi elesettség dimenziójában értelmezett, de specifikált empátiával és szolidari- táskészséggel fordulunk az antiszemitákhoz (miközben egyáltalán nem szentesítjük esetleges gonoszságaikat, sôt...), nem fogjuk tudni elérni, hogy velük együtt tárjuk fel, milyen kudarcok, sérülések és sértettségek vagy elôítéletek ágyazták meg életveszélyes beállítódásukat,  zsidókárhoztató irányultságukat. Tehát akárhogy kerülgetjük, a végkövetkeztetés: a terroristák és vezetôik – Izrael számára a közeli jövôben sajnos továbbra is elkerülhetetlen – szeparált likvidálási követelményével egyetemben a világ zsidósága, mint történetének 5763 esztendeje alatt oly sokszor, ismét humanitárius-humanizációs kényszerbe szorult. De  hát nem ezt tartalmazza-e bibliai üdvtana? Ekként valósítva meg a különösben az általánost. Ami (mármint  a különös)  különben  nem más, mint a zsidóság „önzô” érdeke, elemi létfeltétele. Ez pedig valahogy így is hangozhat: mindenki által megszeghetetlen etikai törvénnyé kell válnia, hogy senki nem fedheti el a saját tehetségtelenségét más ember tulajdonával és vérével!

Ebben a pillanatban, az írás végéhez közeledve ismertem fel, hogy dolgozatom egyértelmûen „zsidósra” fogalmazódott. Ezt vállalom, fenntartom. Felelet a jelen hazai és nemzetközi környezet antiszemitizmusára (meg erre hajló közönyére). Félzsidó vagyok és egészmagyar, ám amióta élek, állandóan a zsidóságomban éreztem magamat veszélyben. Úgy gondolom, hogy a náci koncentrációs táborokban teljesen vétlen magyarokat pusztítottak el (akik még fegyvert sem fogtak, pontosabban foghattak, hiszen miként birkózik meg a puska súlyával egy csecsemô, akkor  is, ha zsidó...). Úgy gondolom, hogy a holokauszt Mohácsnál is nagyobb Mohács, Trianonnál is tragikusabb Trianon. Úgy gondolom, hogy anyám fivére, aki 1944 késô tavaszán elesett a Kárpátok elôterében (odaküldte a messze város, megállítani mannlicherével a már folyamatosan ellentámadó Bolsevista Rémet) nem hôsi halott, de áldozat, mégpedig ugyanazon rendszer és bitangjainak áldozata, amely és akik asszonyokat, öregeket, gyerekeket irtottak ki családom zsidó ágából (s ôket, eltérôen szerencsétlen ifj. Szekfû Józseftôl és társaitól, meggyilkolásuk elôtt még éveken át megbélyegezték, erkölcsileg megalázták, javaikból kiforgatták...). Úgy gondolom, hogy itt, a Duna két partján, minôsített neveletlenség indiánok, kambodzsaiak, ruandaiak lemészárlása után kutakodni ahelyett, hogy a magyar állam, a magyar társadalom, a magyar értelmiség elhordozná – saját döntésébôl! – a történelmi felelôsséget zsidó honfitársai múltbeli üldözéséért és megsemmisítéséért. Úgy gondolom, hogy Auschwitz után minden dolog, amely elé a „magyar nemzeti” jelzôpáros kerül, okkal igényel külön hitelesítést. Úgy gondolom, hogy a külsô erôszak, az önkény nem menti fel az embert alapvetô erkölcsi kötelmei alól. Úgy gondolom, hogy parancs ide vagy oda, a Jót kell igyekezni szolgálni. Úgy gondolom, emberi mércével örökre bûn marad, ha valaki csak azt tette is, hogy  végrehajtásra  kötelezett  közigazgatási tisztviselôként  feljelentette a  –  „jóindulatú” figyelmeztetése dacára – sárga csillagot viselni továbbra se hajlandó volt zsidó polgártársát (illetve „jelentette” ezen szabálymulasztást az elôírt hivatali ügymenetnek megfelelôen), amiképpen ugyanilyen megítélés alá esik a deportáltak  vonatszerelvényeinek  vasutasként  volt valamikori kiszolgálása (és mindezen a sztálinizmus összes ördögisége  semmit  nem  változtat,  még  akkor sem, ha az ÁVH ökle lesújtott, ráadásul „túlméretezett csapással”, esetleg pont egy ilyen jegyzôre, forgalmistára stb. – nem is említve most a „vitéz és dicsô” magyar kir. csendôrséget, a deportálások tulajdonképpeni lebonyolítóját). Úgy gondolom, hogy a mai Magyarország  „zsidós része” más, mint az 1890-es és 1910-es évek között született elôdei. Mert képes megengesztelôdni (amennyiben tényleg meg akarják engesztelni!), de ha ismét bekövetkezne az a bizonyos rettenet (hiszen csupán nagyhatalmi konstelláció és kül-, belgazdasági helyzet függvénye, ugyanis a magyar társadalom a mi idônkben se immunisabb az antiszemitizmussal szemben, mint fél évszázada, meg elôtte...), inkább  utolsó leheletéig ellenáll, harcol, semhogy hagyja magát baromként – mártír szüleihez, nagyszüleihez hasonlóan – vágóhídra hurcolni. Úgy gondolom, hogy aki igényt tart az emberlét civilizációs rangjára, az soha, semmi semmilyen formában nem mentegeti vagy kisebbíti az Endlösungot.  Másféle  végsô  megoldása  nincs  a Végső Megoldásnak. Ebben nem található alternatíva, keresni ilyent pedig lelket dermesztô embertelenség. Tudniillik a Jó és a Gonosz között istentelenség pártatlanságra  törekedni... E zárómondat jegyében hadd osszam meg az Olvasóval egy bizakodó látomásomat is.  

Verôfényes délután. Itt is, ott is egy-egy nyilvános elôadást,  jobban  mondva fórumot  hirdetnek.  A címük közös:  „Emlékezzünk”. Az  utcákon és tereken  színes embercsoportok nyüzsögnek.  Egyesek fennhangon szónokolnak,  mások  pedig maguk   eszkábálta  táblákat emelnek magasba:  – Zsidó vagyok, nagymamámat és nagypapámat megölték a ti nagyszüleitek, vagy legalábbis szó nélkül tûrték ezt a borzalmat.  Ugye a gyerekeimet nem fogjátok már bántani? – Annak idején apám, bizony hazavitte egy deportált zsidó család néhány bútorát. Segítsetek,  hogy ne kelljen szégyenkeznem többé! – Bocsássátok meg végre, hogy elkeseredésem az ávóba vitt, hogy ott álljak bosszút Auschwitzért! – és szinte mindenki egyszerre tûzi ki a szíve fölé a kokárdát és a szolidaritás Dávid-csillagát. Sírás vegyül önfeledt nevetéssel, s a megkönnyebbülés sóhajának közös ritmusára ismeretlen emberek ölelik át és vigasztalják egymást. Mindeközben  pedig az egész várost fuvallatként lengi be a lágy, kedves muzsikaszó, ahogy a zsidó-jiddis zene harmóniába olvad az olykor szomorkás,  máskor meg vidáman csengô magyar  népdalokkal.

Bár ne lenne mindez utópia!

P. S. Nem kizárt, hogy a szerzôt éri majd a „kirekesztés” vádja. Holott ô csak a köztudat, a közvélekedés(ek) valóságában létezô, jelen esetben a zsidóságot, de rajta keresztül az összes úgynevezett kisebbséget – sôt mindent, ami emberi az em- berben – bántó, elpusztítani-bûnbakolni törekvô felfogás és gyakorlat erkölcsiségét, közéleti jogosultságát tagadja. Ezért beszél „zsidókról” és ezért vállalja a „zsidóságát”. Azokkal értve egyet, akik nem zsidókérdést mondanak, hanem anti- szemitakérdést. Mert a képlet – Auschwitz óta – sajnos egyszerû. Antiszemita = potenciális zsidó- gyilkos; zsidógyilkos = emberellenes.  Röviden: antiszemitizmus = a Gonosz. A néven nevezés pe- dig miért volna „kirekesztés”? (Az már más irányba tartó kérdés, s ebben nagyon igaza van Kertész Imrének,  hogy  Auschwitzcal  és  az  Auschwitz után történtekkel bebizonyosodott: szervezett népirtás,  bürokrata  tömeggyilkos funkcionálhat ideológiai vagy bármiféle módon tudatosult antiszemitizmus nélkül, tudniillik elegendô hozzá a totalitarizmus felülkerekedése.)



* A dolgozat publicisztikai kivonata lásd in Népszava, 2002. dec. 7., 17. old. (Szép Szó melléklet, 1. old.) – 130. évf., 285. szám.
** A túlélôk – köznapi („átlagember” birtokolta) – történelememlékezete, így apámé is, a mártírok számának inkább a teljes összegét jegyezte anélkül, hogy a történettudósokéhoz hasonlóan, preciszírozta volna a munkaszolgálat és a háború eleji mészárlások – Kamenyec-Podolszk! – részesedését e rettenet egészébôl (hányaduk egykilenced, illetve közel tíz százalék volt).