Sásdi Tamás: Észak és Dél küzdelme az amerikai polgárháborúban

Az USA a 19. század közepén

Miközben Európában tombolt a népek tavasza, az USA 1848-ban megszerezte Új-Mexikót és Kaliforniát. A terjeszkedés nem tetszett a latin-amerikai államoknak, de az Államokon belül se mindenki rajongott érte. A déliek örültek neki, az északiak hangoztatták, hogy Mexikót megkárosították, egyenesen Lengyelországhoz hasonlították.

A két régió nézetkülönbségét az eltérő gazdasági és társadalmi berendezkedés okozta. Ez a különbség már az Egyesült Államok megalakulásakor megvolt, azonban a gazdasági-területi növekedés a különbségeket még jobban kidomborította. Észak gabonatermelő farmergazdaságaival és a technikai találmányokkal párosuló angol tőke serkentette nagyarányú iparosításával Dél rabszolgatartó ültetvényei álltak szemben.

Az északi államok ipari fejlődése már a 19. század elején megindult, és a század közepére jelentős méreteket öltött. A gőzgépek alkalmazása nem volt annyira jelentős az olcsóbb vízi energia miatt, de 1860-ra használata jelentős méreteket öltött a textiliparban. A vasútvonalak hossza 1860-ban 46.000 km-re nőtt. Az amerikai ipar ebben az időben a találmányaival tűnt ki, például a varrógép, a Colt-pisztoly, a Springfield-puska és a Henry-Winchester ismétlőkarabély.

Az USA lakossága 1850 és 1860 között a több mint két millió bevándorlóval elérte a 31,4 milliót. Különösen az északnyugati államok lélekszáma növekedett gyorsan. Az északnyugati államok gyors fejlődése együtt járt a farmergazdaságok árutermelésének gyarapodásával, és hozzájárult a belső piac növekedéséhez. Az északi államok mezőgazdaságát a búza és a kukoricatermesztés gyors fejlődése jellemezte. Fellendült a sertéstenyésztés is.

A déli államokban teljesen máshogy fejlődött a gazdaság, itt hatalmas rizs-, dohány- és gyapotültetvényeken rabszolgák dolgoztak. Dél mezőgazdaságát egyre inkább a gyapottermesztő monokultúra uralta, a dohány-és rizstermesztés csak pár államban volt domináns és kevés rabszolgát foglalkoztatott. A cukornádtermesztés is jelen volt, de csekély mértékben, mert a cukor feldolgozása jelentősebb tőkebefektetést igényelt. A gyapottermesztés óriási üzletté vált, amelybe bekapcsolódtak az északi bankok is.

Észak és Dél ellentéte

Dél agrár jellegét főleg a rabszolgaság fennmaradásának köszönhette. Délen a legnagyobb érték a rabszolga volt, amely 1855-ben elérte a 2000 dollárt is. A déliek 6,2 milliós lakosságából 350 ezer tartott rabszolgát, akik foggal-körömmel ragaszkodtak hozzájuk.

A déliek számarányukat jóval meghaladó politikai befolyással bírtak az USA kormányzásában. Az érdekeiket képviselő demokrata párt tagjai nagy számban voltak megtalálhatók a törvényhozásban és a legfelsőbb bíróságban is, sőt az elnökök is közülük kerültek ki az 1860-as novemberi elnökválasztásig. A Mexikó rovására való terjeszkedés is elsősorban a déliek érdekeit szolgálta, mert a monokulturális gazdálkodásnak kellett a földterület, a nyugati területeken pedig az 1819-es Missouri-kompromisszum alapján nem lehetett rabszolgamunkát alkalmazni. A rabszolgák foglalkoztatása akadályozta a technika fejlődését a mezőgazdaságban. Ráadásul a délieknek kevés gazdasági kapcsolatuk volt a belső piaccal, inkább Európába exportáltak és onnan szerezték be a fontosabb iparcikkeket. Az északi ipar így nehezen tudott elterjedni délen. Az ellentmondás egyre élesebb lett. A fellendülőben levő amerikai ipar védővámokat és protekcionista gazdaságpolitikát követelt, míg Dél az olcsóbb és sokszor jobb angol termékek miatt a szabadkereskedelem híve volt. A rabszolgaság megléte északon akadályozta a szabad munkaerő-áramlást. Emiatt Észak igyekezett gátat szabni a rabszolgaság terjedésének. A mexikói háborút is azért ellenezték, mert az a rabszolgatartás megerősödését szolgálta. A két országrész közötti ellentét kibékíthetetlennek bizonyult, és csak az volt a kérdés, mikor fajulnak el az indulatok.

1850-ben még sikerült kompromisszumot elérni, és Kaliforniát szabad államként, Új-Mexikót pedig rabszolgatartóként vették fel az Unióba. A demokraták még ebben az évben benyújtották a Szököttrabszolga-törvényt, amely a szövetségi hatóságokat kötelezte, hogy a szökött rabszolgákat visszatoloncolják gazdáikhoz. A néger nem állíthatott tanút, és nem védekezhetett esküdtbíróság előtt, s ha szökevénynek nyilvánították, akár 20 évvel a szökés után is visszatoloncolható volt. Az 1850-es években északon már közel 20 ezer szökött rabszolga élt, akik az Underground Railroad, az 1840-ben létrehozott rabszolgaszökéseket szervező földalatti vasúthálózat segítségével jutottak el a szabad államokba. Északon nagy felháborodást váltott ki a törvény, különösen az abolicionisták soraiban, akik a négerek felszabadításáért küzdöttek. Az ellenállás a politikában egy új párt körvonalát rajzolta ki. Megszületett a Republikánus Párt, amely végzetesen kiélezte Észak és Dél ellentét. Az északiak nagy része hallani se akart a rabszolgaság kiterjesztéséről. A törvény ellen tömeggyűléseken tiltakoztak és kimondták, hogy elejét kell venni a rabszolgaság kiterjesztésére irányuló valamennyi kísérletnek. Sok képviselő csatlakozott választóinak nyomására a republikánusokhoz. A republikánusok sikere láttán a demokraták nehéz helyzetbe kerültek. Attól féltek, ha tovább támogatják a rabszolgaságot, elvesztik az északi szavazókat. Ezért a párt vezéralakja, Stephen Arnold Douglas áthidaló megoldást keresett és benyújtotta a Nebraska-törvényt. Ez arról rendelkezett, hogy a jövőben az egyes csatlakozni kívánó államok döntsék el, hogy rabszolgatartó vagy szabad államként kívánnak csatlakozni az Unióhoz. A törvény Kansas és Nebraska csatlakozási kérelmének kapcsán kapta a nevét. Ez azt jelentette volna, hogy a Missouri-kompromisszum érvényét veszti és a még nem csatlakozott szabad nyugati területek megnyílnak az ültetvényesek előtt. A törvényjavaslat végleg összekovácsolta a republikánusokat. A párton belül két irányzat alakult ki: a liberálisoké, akik korlátozni kívánták a rabszolgaságot, és a radikális demokraták, akik a rabszolgaság azonnali megszüntetését követelték.

A rabszolga-felszabadítás ellen küzdők között is két irányzat alakult ki: az első irányzat a rabszolgaságot neveléssel és meggyőzéssel kívánta megszüntetni. Ide tartozott az Új-angliai Rabszolgaság Elleni társaság megalapítója, William Garrison és Herriet Beecher Stowe tartozott. Utóbbit nevezik az amerikai realizmus anyjának. Műveiben elsőként nézett szembe az amerikai valósággal. A Tamás bátya kunyhója című munkája hatalmas közönségsiker lett. A másik irányzat az azonnali felszabadítást követelőké volt, legismertebb képviselőjük a néger Frederick Douglass, a rabszolgaság-ellenes szövetség stratégiájának kidolgozója volt.

Az új törvény megszavazása Kansasban élezte ki legjobban az ellentéteket. Itt megindult a szabad és a rabszolgatartó erők versenyfutása a szavazatokért. A szomszédos Missouriból rabszolgával rendelkezők, távolabbról az új-angliai szervezetek támogatásával szabad telepesek érkeztek. 1855 tavaszán Missouriból érkezett 5000 rabszolgapárti fegyveres, és megakadályozta, hogy a lakosság a rabszolgaság ellen szavazzon. A beavatkozás polgárháborút eredményezett, amely elhúzódott, mert mindkét fél megfelelő utánpótlást kapott az Unióban élő támogatóitól. A kansasi eset akkora felháborodást váltott ki északon, hogy a demokraták vezetője kénytelen volt javaslatát visszavonni, a Republikánus Párt pedig „a vérző Kansas” jelszóval indította az elnökválasztáson jelöltjét, Charles Fremont. Ő azonban túl radikális volt az északi nagytőkének, ezért a demokrata párti James Buchanan lett az elnök. Buchanan kereskedő családból származott, majd ügyvéd lett. James Knox Polk idején külügyminiszterként tevékenykedett. Követként dolgozott Szentpéterváron és Londonban. Ő volt az egyetlen elnök, akik agglegény maradt. Emiatt politikai ellenfelei azt terjesztették róla, hogy homoszexuális.

Észak és Dél ellentét tovább feszítette a Dred Scott-ügy. Dred Scott egy északon élő néger rabszolga volt, akinek ügye eljutott az USA Legfelsőbb Bíróság elé. Dred Scott azt kérte a bíróságtól, hogy nyilvánítsák szabadnak, hiszen huzamosabb ideig északon lakott. A Bíróság azonban úgy döntött, hogy a rabszolga nem polgára az Uniónak, így nem lehet alanya a szövetségi bírói eljárásnak. Tehát a rabszolga pusztán csak árucikk, amelyet tulajdonosa bármely államba magával vihet és azt csinálhat vele, amihez kedve tartja. A határozat rádöbbentette az északiakat, hogy a déliek a törvényhozás és a legfelsőbb bíróság, valamint a végrehajtó hatalom birtokában bármikor rájuk kényszeríthetik a rabszolgaságot, és ezért egyre erőteljesebb küzdelmet indítottak ellene.

1858 nyarán új színfolt jelent meg a politikai palettán. Illinois-ban az addig ismeretlen republikánus jelölt, Abraham Lincoln nyilvános vitát ajánlott Douglas szenátornak. Lincoln szinte teljesen iskolázatlan volt. Apja farmján dolgozott, segédkezett boltban és kovácsműhelyben. Állandóan olvasott és fokozatos önművelésének köszönhetően ügyvédi irodát nyithatott. A rabszolgaságot erkölcstelennek tartotta, de nem támogatta az abolicionistákat. A rabszolgamunka új territóriumokra való kiterjesztését azonban a szabad farmerek gazdasági fejlődése akadályozásának tekintette, s elvi alapon is ellenezte. A hét különböző városban tartott vita során Freeportban Lincoln olyan kérdést tett fel a territóriumok kapcsán, amelyre Douglas olyan választ adott, amin Dél felháborodott. Ugyan a kampányban Douglas nyert, de Lincoln Illinois határán kívül is ismert lett.

Ezután John Brown akciója borzolta a kedélyeket. Brown húszgyermekes farmer és vállalkozó volt, aki afféle ótestamentumi harcosnak tekintette magát. 1856-ban a rabszolgaság híveinek és ellenfeleinek kansasi küzdelmében hidegvérrel meggyilkolt öt teljesen ártatlan farmert. 1859. október 16-án embereivel együtt elfoglalta Virginiában Harper’s Ferry szövetségi fegyverraktárát. Két emberét a környező ültetvényre küldte, hogy fegyveres harcra hívják az ott dolgozó négereket. Elképzelése az volt, hogy a környék négereit felfegyverezve, általános rabszolgafelkelést indít el. A felkeléshez nem csatlakozott senki. A tengerészgyalogság kétnapi harc után elfogta. Árulás, gyilkosság és felkelés szítása miatt halálra ítélték és felakasztották. Eleve reménytelen akcióját még Garrison is elmebeteg vállalkozásnak nevezte. Az abolicionisták azonban dicsőítették nemes célját.

Az 1860-as elnökválasztás és következményei

Az 1860-as elnökválasztások a republikánusok és a demokraták közötti elkeseredett harc jegyében zajlottak. A demokraták már áprilisban összehívták a konvenciót, ahol sokáig nem sikerült jelöltet állítaniuk. Végül az északi demokraták Douglast jelölték, míg a déliek a Kentuckyból származó John C. Breckinridge-nek szavaztak bizalmat. A republikánusok gyorsan döntöttek, Lincolnt jelölték William Sewarddal szemben. Az Unió egységét féltő csoportok, a whigek és az Amerikai Párt létrehozták az Alkotmányos Uniópártot, amely a Tenesseeből származó John Bellt jelölte.

Lincoln 180 elektori szavazatot kapott és győzött 18 szabad államban. Az új elnök célja az USA egységének megőrzése és a republikánus program megvalósítása volt. Ez nem lehetett könnyű feladat, mert a déli államok Lincoln megválasztásának esetére elszakadással fenyegetőztek. A sort Dél-Carolina kezdte 1860. december 20-án. Az eseményről a leköszönő elnök, Buchanan, egy bálon értesült, amikor az utcán nagy lárma támadt. Buchanan pár perc alatt éveket öregedett. A következő két hónapban Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana és Texas követte. 1861. február 4-én megalakították az Amerikai Konföderált Államokat, elnökükké Jefferson Davist választották.

Lincolnt 1861. március 4-én iktatták be elnöki hivatalába: Az elszakadás kérdését igyekezett tárgyalások útján megoldani. A konfliktus békés megoldására nem volt esély, de az sem volt mindegy, ki kezdi az öldöklést. A kezdő szerepét végül a déliek vállalták magukra, amikor 1861. április 12-én tüzérségi tűz alá vették a dél-carolinai Charleston kikötőjét ellenőrző Sumter-erődöt, melyet az Unió katonasága tartott megszállva, s ezzel megkezdődött a polgárháború.

A polgárháború

A háború kitörésének hírére Virginia is a konföderációhoz csatlakozott, példájukat rövidesen követte Észak-Carolina, Arkansas és Tennessee is. A 11 konföderált állam székhelyévé a virginiai Richmondot tették meg. A háború kezdetekor az erőviszonyok a következőképpen alakultak:

A déliek mellett szólt továbbá, hogy közülük többen választották a katonatiszti pályát. Ők adták a West Point Katonai Akadémia legtöbb növendékét és a legtehetségesebb tisztek is közülük kerültek ki. A konföderáció hadseregének parancsnoka Robert E. Lee tábornok volt. Lee a függetlenségi háború egyik virginiai hősének a fia volt, harcolt a mexikói háborúban és ő ejtette foglyul John Brownt. Nem örült a déli államok kiválásának, és ellenezte a rabszolgaságot is. Azonban Virginia ellen nem kívánt harcolni, így került a déliek oldalára. Végtelen találékonysággal tudott győzelmet aratni reménytelennek tűnő helyzetekben. Ellenfelei is tisztelték.

Lincoln rövid háborúra számított. Ezért április 15-én 75 ezer milicistát hívott fegyverbe, háromhavi szolgálatra. Április 19-én elrendelte a déli partok blokádját.

Az északi hadsereg 1861. július 21-én a Bull Run folyó mellett Washington közvetlen közelében ütközött meg a déliekkel, és bár vereséget szenvedett, de meghiúsította a főváros elfoglalását. A vereség hírére a kongresszus ötszázezer katona fegyverbe állítását szavazta meg, és 250 millió dollár értékben hadikölcsönt bocsátott ki. Emellett felemelték a behozatali vámokat és a kereseti adót, az elnök pedig felhatalmazást kapott minden olyan vagyon elkobzására, amely az USA kormánya ellen volt felhasználható. Észak terve az Anakondatervben öltött testet, amely szerint az északi flotta blokád alá veszi a déli kikötőket, a hadsereg pedig a szárazföld felől szigeteli el a lázadókat, megbénítva ezzel dél gazdaságát. A terv sok időt igényelt, a kivárás viszont veszedelmesnek bizonyulhatott, mert a déliek számíthattak a blokád miatt gyapotéhségben szenvedő Anglia támogatására. Az angolok beavatkozását végül a munkanélküliséggel sújtott angol munkásság hiúsította meg.

Az 1862-es év eleje északi győzelmeket hozott. Az északiak legtehetségesebb tábornoka Ulysses Simpson Grant volt. Grant fiatalkorában visszahúzódó és gátlásos volt, senki se gondolta róla, hogy katona lesz belőle. Ő is West Pointba járt és harcolt a mexikói háborúban. Egy időre otthagyta a hadsereget, majd a polgárháború idején visszatért. Hamarosan kiderült, hogy ahol ő megjelenik, ott működni kezd a hadsereg szervezete. Ezt jól mutatja Port Henry és Fort Doneldson elfoglalása. Itteni kijelentése tette híressé: csak feltétel nélküli és azonnali kapitulációt fogad el. Ellenfelei alkoholizmussal vádolták, mire Lincoln a következőképpen védte meg: „Nem nélkülözhetem ezt az embert. Harcol!” Tény, hogy korábban a családja hiánya miatt egy párszor felöntött a garatra, de a polgárháború idején szinte sohasem nyúlt a pohárhoz.

Grant a két erőd elfoglalása után döntő győzelmet aratott Shilohnál, és visszaszorította a déliek tennessee-i hadseregét. 1862. április 26-án az északi flotta bevette New Orleans városát és ezzel ellenőrzése alá vonta a Konföderáció számára nagyon fontos Mississippit. A háború első nagyszabású hadművelete 1862. május-júniusban zajlott le. McClellan tábornok gondosan előkészítette támadását, amelyben 110 ezer főnyi haderejével a James és York folyók között partraszállva kívánta Richmondot megközelíteni. A tökéletes tervet azonban Lee tábornok védekező hadmozdulatai füstbe vitték. A Bull Runnál másodszor is vereséget mértek az uniós erőkre, majd Lee betört Marylandbe. A döntő ütközetre szeptember 17-én került sor Antietamnél. A polgárháború egyik legvéresebb csatája gyakorlatilag döntetlennel végződött. Lee a bizonytalan utánpótlás miatt visszavonult. Lincoln ezt követően fontos lépésre szánta el magát: előzetes bejelentést tett, hogy január 1-ével elrendeli a lázadók birtokában lévő rabszolgák felszabadítását.  Bár nem az egész ország területén történt meg a felszabadítás, mégis sok hívet szerzett északnak, és visszalépésre kényszerítette a Konföderációt elismerni készülő Angliát és Franciaországot. A rabszolga-felszabadítás minden egyezkedés lehetőségét kizárta Észak és Dél között. Ezután 1862. május 20-án elfogadták a Telepítési Törvényt (Homestead Act), amely minden amerikai állampolgárnak, aki nem fogott fegyvert az Unió ellen, a nyugati szabad földekből 160 acre (kb. 0,41 hektár) kiterjedésű parcellát juttatott 10 dollár illeték lefizetése fejében, s öt év folyamatos művelés után a földet használója tulajdonába adta.

1863. március 3-án észak elrendelte az általános hadkötelezettséget. A törvény azonban megengedte helyettes állítását vagy 300 dollár fejében a szolgálat megváltását. A törvény óriási elégedetlenséget váltott ki, és több napos zavargásokhoz vezetett New Yorkban, ahol a zendülőket csak a hadsereg bevetésével lehetett leverni. Az északiak szívesen mentek önként a hadseregbe, de a sorozást nem nagyon szerették. Végül 46 ezren bevonultak, 120 ezren pedig helyettest állítottak. A sorozások által kiváltott ellenszenv felerősítette az északi békepárt hangját. Hívei voltak a rézfejűek, akik nevüket az ötcentesből kivágott, a szabadság istennőjét ábrázoló jelvényük után kapták. Szerintük Dél legyőzhetetlen, tehát a háború teljesen felesleges. Vezetőjük Clement Vallandigham volt, aki szabadon fejthette ki nézeteit, és csak a sorozások elleni agitációja után tartóztatták le, majd a déliekhez való száműzetésre ítélték.

1863 első fele ismét vereséget hozott az északiaknak. Hooker Chancellorsville-nél többnapos csatában alulmaradt Lee katonáival szemben. Ezután Lee még egy kísérletet tett támadó hadműveletre, júliusban ismét átkelt a Potomacon, s Pennsylvania iparvidéke ellen indult. A Hookert felváltó Meade tábornokkal találkozott össze Gettysburgnál, ahol a háború talán legvéresebb csatáját produkálták. A július 1-3-a között lezajlott csatában Lee esztelen kockázatot vállalt az uniós erők védelmének áttörésére, eredménytelenül. Az északiak 23 ezer, a déliek 30 ezer katonát vesztettek. Lee vereséget szenvedett, de seregének maradékát meg tudta menteni, mert nem üldözték. Ez volt Dél utolsó kísérlete, hogy a háborút átvigye az Unió területére. Július 4-én Grant negyedszeri próbálkozásra bevette a Mississippi utolsó konföderációs erődjét, Vicksburgot. A város elestével észak az egész Mississippi-völgyet ellenőrzése alá vonta, és elvágta Texast, Louisianát és Arkansast dél többi államától. November 25-én a Chattanooga melletti ütközet pedig már dél legfontosabb vasútvonalának ellenőrzését is lehetővé tette. Ezután Lincoln felismerte, hogy Grant az ő embere: képes megnyerni a háborút. Ezért 1864 márciusában az USA katonai főparancsnokává nevezte ki és így nyilatkozott róla: „Grantben a tökéletes hidegvér és a makacs céltudatosság a nagydolog! (…) Nem könnyen idegesíthető fel, és olyan a harapása, mint a buldogé. Ha egyszer valamibe belemélyesztette a fogát, nem lehet lerázni”.

1864-ben Grant több véres csatában Richmond ellen tört, William Tecumach Sherman tábornok pedig bevette Atlantát. Ezután megkezdte híres masírozását a tengerhez. Hadseregéről decemberig nem érkezett hír. Grant a potomaci hadsereggel hatolt be Virginiába, s bár súlyos veszteségei voltak, nem volt hajlandó visszavonulni. A lapok már Grant mészárosnak nevezték.

Közben a figyelem az elnökválasztások felé fordult. A háború alatt Lincoln egyre népszerűbb lett és 212 elektori szavazattal és a közvetlen szavazatok 55%-ával ismét nyert.

Decemberben újra hallatott magáról Sherman, 22-én bevette Savannah-t, ezzel befejeződött a Konföderáció maradék területének kettévágása. Ezt követően Dél-Carolina fővárosa, Columbia ellen vonult. A városból csak por és hamu maradt az északi csapatok bevonulása után. Sherman csapatával tovább vonult Észak-Carolinába. Áthaladva South és North Carolinán, március végén csatlakozott Granthez. Április 2-án elesett Richmond. Grant tovább üldözte Lee-t Észak-Carolina felé, majd Appomatoxnál bekerítette és április 9-én fegyverletételre kényszerítette. Grant nagylelkűen viselkedett a legyőzöttekkel: Élelmet küldött nekik, a katonák hazavihették lovaikat a mezőgazdasági munkákhoz, a tisztek pedig megőrizhették oldalfegyvereiket. Grant ezt azért kötötte ki, hogy ne kelljen Lee kardját átvennie. A fegyverletételi okmány aláírása után a következőket mondta: „A háború befejeződött, a lázadók újra honfitársaink, s legjobb lenne, ha a győzelem feletti örömet azzal jeleznénk, hogy minden demonstrációt mellőzünk”. Lincoln a győzelem hírére a következőt üzente Grantnek: „Hadd menjenek valamennyien, a tisztek és a többiek, én csak engedelmességet akarok, nem további vérontást… Senkit sem akarok megbüntetni, bánjanak velük minden szempontból liberálisan. Mi csak azt kívánjuk, hogy ezek az emberek újra az Unióhoz kötődjenek, és alávessék magukat törvényeinek”.

Lincoln már 1863 decemberében nyilvánosságra hozta a tervét az Unió helyreállításáról. Eszerint az egyének amnesztiát kapnak, ha leteszik az esküt az Unióra. Kivételt képeztek a Konföderáció főtisztviselői. A rabszolgáktól eltekintve tulajdonuktól sem kívánta megfosztani őket. Azt tervezte, hogy amint az 1860-ban szavazati joggal rendelkező állampolgárok 10%-a hűségesküt tesz az Uniónak, államuk visszakapja önkormányzatát. Nem akarta radikálisan átalakítani a déli társadalmi rendszert sem: azt tűzte ki célul, hogy egyelőre kizárólag a műveltebb és a hadseregben harcoló feketék számára biztosít politikai jogokat. A győzelemmel akkora tekintélyre és befolyásra tett szert, hogy széles körökben elfogadtathatta volna elképzeléseit a háború utáni rekonstrukcióról. Minden gesztusa a békét és a kiegyezést szolgálta.

1865. április 14-én végzetére elment a washingtoni Ford Színházba megnézni Tom Taylor Amerikai kuzinunk című vígjátékát. A színész John Wilkes Booth is volt. Booth a déli államokkal rokonszenvezett, de a hadsereghez nem csatlakozott. 1864 végén pénzügyi gondjai támadtak és egyre gyakrabban berekedt. Minden problémájáért Lincolnt okolta. Barátaival megegyezett, hogy meggyilkolják az elnököt, az alelnököt és a külügyminisztert. Johnson alelnök leendő gyilkosa félelmében nem hajtotta végre a rábízott cselekedetet. A másik társa több késszúrással megsebesítette Seward külügyminisztert. Booth viszont véghez vitte tervét: belopózott az elnöki páholyba, és pisztolyával közvetlen közelről fejbe lőtte Lincolnt. A zűrzavarban a színpadra ugrott a páholyból és a következőt kiáltotta a nézőknek: „Így végzik a zsarnokok”. Ezután törött lábbal elmenekült. Lincoln másnap reggel halt meg. Booth egy virginiai ültetvény csűrjében húzta meg magát, ahol pár nap múlva katonák bekerítették és agyonlőtték. Három cinkosát halálra ítélték és felakasztották.

A háború mérlege

Az északiak 360 ezer, a déliek 260 ezer katonát vesztettek összesen. Ennyi vesztesége nem volt az USA-nak az első és a második világháborúban összesen. Ez a háború az első valódi iparosított totális háború. Vont csövű fegyvereket használtak, a benne levő mintázat felgyorsította a golyót. Megjelent a tengeralattjáró, páncéloshajó. Alkalmazták a távírót.

A polgárháború befejezése után addig soha nem tapasztalt gazdasági fellendülés bontakozott ki az USA-ban. A polgárháború és az azt követő rekonstrukció lehetővé tette, hogy az ország egyetlen összefüggő tőkés piaccá integrálódjon. Az ipari tőke képviselőinek hatalomra jutása olyan helyzetet teremtett, amelyben a honi ipart megfelelő védővámokkal lehetett támogatni és óvni a külföldi vetélytársaktól. Az amerikai gyapotért, marhahúsért és fáért Európából vásárolt legmodernebb technika szédítő gyorsasággal vitte előre a gazdaságot.

Sásdi Tamás

Felhasznált irodalom

• 19. századi egyetemes történelem 1789-1914 (szerk.: Vadász Sándor). Korona Kiadó, Bp., 2005.
• Hahner Péter: Az USA elnökei. Animus Kiadó, Bp., 2012.
• Hahner Péter: Amerika a polgárháború korában. In: Rubicon 2011/3-4
• Kozári József: Egyetemes történelem 1849-1918. EKF Líceum Kiadó, Eger, 2005.
• Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1973.