Csernyánszky Pál: A birodalmi eszme a Karoling-korban

A IX. században, Nagy Károly halála után változott meg a birodalmi gondolat; három ellentétes, ám egymással párhuzamosan létező változata alakult ki a korabeli Európában: kettő (a pápáé és a római arisztokráciáé) az Alpoktól délre, a harmadik pedig északon, a frank területeken. A IX. század elején a „Regnum Francorum”, a császári birodalom (Károly első utódja, Jámbor Lajos a király címek helyett is az „Imperator Augustus” titulust használta[1]) egyszerre volt politikai és szakrális intézmény. A császár nem csupán a Nyugat ura, hanem a kereszténység bajnoka is (a korabeli ábrázolásokon állandó császári attribútum a Szent Kereszt és a hit pajzsa): az egyházzal összefonódott birodalom lényegében Krisztus evilági teste, és fő feladata az, hogy megvédje a kereszténységet és elősegítse annak világméretű diadalát. Ez természetesen nem emberi léptékű feladat, így a hozzá szükséges hatalom sem származhat akárhonnét. A császárt a pápa koronázza meg és teszi szakrális személlyé, az Egyház felkent bajnokává- így a hatalom a pápa közvetítésével magától Istentől ered (a pápai közreműködés elvi alapja a VIII. században hamisított Donatio Constantini volt, amelyet a XV. század közepéig eredetinek tartottak)[2].Ez az elv ugyan sérült akkor, amikor Nagy Károly a halála előtt a pápa közbenjárása nélkül tette császárrá a fiát, Lajost, de hamar helyreállt, amikor az utódot 816-ban „szabályosan” is megkoronázta IV. István pápa- igaz Rheimsben és nem Rómában. A császárok már a kezdetektől megpróbálták átültetni a gyakorlatba a kereszténység védelmének elvét: az Ordinatio Imperii, a birodalom 817-es „felosztása” azt a célt is szolgálta, hogy egyértelművé tegye a politikai viszonyokat és ezáltal elősegítse az egység és a béke megtartását. Ez a rendelet szigorúan véve nem is felosztás volt, megmaradt a birodalom egysége. A három újonnan kijelölt uralkodó közül Lothar (Jámbor Lajos elsőszülöttje és társuralkodója, aki így megkapta a császári címet is) vitathatatlan felsőbbséget élvezett két öccse, Pippin és Lajos felett (akik például külpolitikai lépéseket is csak az ő engedélyével tehettek).[3]

A 817-es „felosztást” 843-ban egy újabb követte: ekkor a birodalom már tényleg három részre szakadt. Jámbor Lajos legfiatalabb fia, Kopasz Károly (aki már az Ordinatio Imperii után született) a Rhône-tól nyugatra fekvő területeket kapta (ez volt a Nyugati Frank Királyság, lényegében a későbbi Francia Királyság elődje), Német Lajos a Rajnától keletre eső földeket (ebből a Keleti Frank Királyságból nőtt ki később a Német-Római Birodalom), Lothar pedig a kettőt elválasztó sávot és Itáliát. A három királyság egyenrangú volt, de a közös „Regnum Francorum” név megmaradt, Lothar pedig megtartotta a császári címet. Bár egy IV. Leó pápához írott levelében a császár azt állítja, hogy a birodalom egysége megmaradt, csupán az változott, hogy most hárman kormányozzák egy helyett, ez nem felelt meg a valóságnak.[4]

Lothar 855-ben bekövetkezett halála után ez a teljességgel fiktív egység is megszűnt, a császári méltóság presztízsével együtt. Fia, II. Lajos megörökölte ugyan a császári címet az észak-itáliai területekkel együtt, de semmi egyebet. Két nagybátyja felosztotta egymás között Lothar egykori birtokait, sőt nem hivatalosan még a császári címet is használták. Ez hivatalos okiratban nem jelent meg, de legalább két kortárs forrás utal arra, hogy császárnak tekintették őket bármiféle koronázás nélkül. A Fuldai Évkönyv a 869. év leírásakor császárnak nevezi a frissen lotharingiai királlyá koronázott Kopasz Károlyt, Szt. Gallen-i Notker pedig Német Lajost tünteti ki ugyanezzel, pusztán a királysága méreténél fogva. Az isteni jóváhagyással elérhető császári cím helyébe a birodalom puszta erejétől függő méltóság lépett: azt nevezték császárnak, aki több nép felett uralkodott. Ennek az lehetett az eszmei háttere, hogy Nagy Károly is egy sok népet magába foglaló birodalmat uralt és aki az utódai közül az méltó a császári címre, aki minél jobban követni tudja ezt a példát.[5]

A birodalmi eszme így egyre jobban elszakadt a frank gyökerektől (példa erre II. Lajos itáliai „száműzetése”) és közeledett Rómához mind földrajzilag, mind eszmeileg.  A Regnum Francorum és az antik Róma közötti eszmei kapcsolat már Nagy Károly idején is létezett; ő nem véletlenül pont Rómában koronáztatta meg magát (az itáliai királyságot jelentő paviai már egy újabb tradícióra, a langobardokéra utalnak). Ez volt a „caput mundi”, az akkor ismert világ fővárosa, a római császárok, az apostolok és a pápák városa (ez akkor is igaz, ha a régi fény időközben kissé megkopott). Spirituális és politikai jelentőségét már Nagy Károly előtt felismerték azok, akik szintén a Római Birodalom megújításában gondolkoztak. Justinianus a VI. században két évtizedes háborút folytatott a Város és Itália birtoklásáért (bár ő maga sohasem járt ott), és a VIII. század elejének pápái is a „Sancta Dei ecclesiae Respublica Romanorum” formulát használták az okiratokban (bár ez inkább csak jámbor szándék volt). II. Lajos a bizánci császárhoz, Baszileioszhoz intézett 871-es levelében világosan kimondja, hogy a császári méltóság tekintetében a nyugati császárok a keletiek felett állnak többek között azért is, mert az övék az antik székváros (az egyéb okok között azt említette, hogy a nyugati császárok hűek maradtak a kereszténységhez, míg a bizánciakat megfertőzte az eretnekség és el is görögösödtek).[6]

A Karolingok törekvéseit a birodalom megújítására a pápa és a római arisztokrácia is támogatta, bár más okból-egy ponton mindenesetre összeértek az elképzeléseik: hatalmas presztizst és gazdasági fellendülést jelentene, ha Rómából újra császárváros lenne. Ezenfelül azonban homlokegyenest ellenkező elveik voltak. A pápa nagy léptékben gondolkozott: nyugati politikai befolyását akarta megerősíteni, ezen kívül pedig eszközként akarta használni a császárt a római arisztokrácia ellen- ezért is volt fontos az, hogy végső soron ő választhatta ki, kit koronázzon meg és kit ne. Az arisztokrácia a Város kormányzására (ezt is antik mintára képzelték el, visszaállították például a régi tisztségeket is) és a pápa irányítására törekedett (ezt a X. század első felében sikerült is elérni), ezért hangsúlyozták a saját szerepüket a császárválasztásban.[7]

II. Lajos 875-ben hunyt el; nem hagyott gyermeket maga után és ezzel vége szakadt a császári cím örökletes voltának. Ő maga Német Lajos fiát, Karlmannt jelölte utódjául, de II. Hadrián pápa már a császár halála előtt Kopasz Károly mellett döntött.

Az „egyház, a köznép és a nemesség” által választott császárt (ahogy a pápa fogalmaz egy hozzá írott levelében) először itáliai királlyá koronázták Paviában, majd 875 végén császárrá Rómában. A frankok csak a következő év nyarán szereztek tudomást erről a diplomáciai sikerről, amikor az új császár a pápa kíséretében és császári díszbe öltözve jelent meg egy rheimsi gyűlésen.[8] Az új császár (aki a pecsétjére a „Renovatio Imperii Romani et Francorum” feliratot véste, hogy ezzel is jelezze a politikai irányvonalát[9]) a pápa alárendeltje lett, de VIII. Jánosnak nem sok haszna volt ebből, ugyanis Károly egy évvel később váratlanul meghalt. A császári méltóság négy évig betöltetlen maradt. A következő tulajdonosa a 881-ben megkoronázott Vastag Károly volt (Német Lajos fia), akit egyáltalán nem érdekeltek Itália belső ügyei; egyesíteni akarta Nagy Károly birodalmát. Ez sikerült is neki, de pusztán a szerencse folytán: a rivális uralkodók (akik a rokonai voltak) sorra meghaltak és mindegyik után ő örökölt.

Vastag Károly 888-ban meghalt és ezzel a birodalma is szertefoszlott: Nagy Károly birodalmát a középkor hátralévő részében senki nem tudta egyesíteni. A császári méltóság a legerősebb itáliai főnemes, Spoletói Guido kezébe került (vele együtt a fia, Lambert is császár lett). A pápát, Formosust csak a tőlük való félelem kényszerítette erre a lépésre. 895-ban végül nyíltan szembefordult a két császárral és Arnulf német királyt hívta be ellenük. Arnulf meg is jelent; megverte Lambertet (Guido nem sokkal a hadjárat előtt meghalt) és megmentette Formosust, aki ünnepélyesen császárrá koronázta. Guido, Lambert és Arnulf császársága jól érzékelteti a méltóság elértéktelenedését: mindhárman puszta erővel szerezték meg a császárságot. Ez az intő példa lényegében  annyit jelentett, hogy bárkiből lehet császár, aki elegendő fegyveres erőt tud felmutatni ahhoz, hogy megfélemlítse a pápát.[10]

A császári cím a X. század elejére teljesen elértéktelenedett: a pápák lényegében csak azért tettek császárrá valakit, hogy az cserébe megvédje őket a római arisztokráciától (ezek az általuk kreált árnyékcsászárok természetesen semmiféle valós hatalommal nem rendelkeztek). Ezt nem sikerült elérniük: a X. század első felében teljes mértékben a leghatalmasabb főúr, Theophylactus „herceg, konzul és szenátor” utódai kormányozták Rómát. Ők ugyan nem használták a császári címet, de nem voltak híjával az ambícióknak. Theophylactus unokája, Alberich például a jelek szerint az Itália feletti teljes-  világi és egyházi-  uralom megszerzésére törekedett; a saját fiát tette meg pápának. A fiú a XII. János nevet vette fel- az eredeti neve Octavianus volt, ami már önmagában is sokatmondó; Alberich alighanem azért keresztelte így, hogy ezzel is kifejezze az ókori Rómához való kötődést.[11]

A birodalmi eszme a X. század elején két irányba ágazott el. Az egyik alternatíva az volt, hogy egy új birodalmat kell alapítani, bármiféle római kötődés nélkül (ez logikus módon a nyugati kereszténység peremvidékein bukkant fel, ahol egyébként sem volt számottevő a pápa politikai befolyása), a másik Nagy Károly birodalmának újraegyesítése. Az első lehetőséget két helyen próbálták megvalósítani: a spanyol területeken és Angliában. Az Ibériai-félsziget északnyugati részén található Leóni Királyság uralkodói magukat a vizigót királyok jogos örököseinek és a kereszténység védelmezőinek tartották és szándékukban állt visszahódítani a muzulmán uralom alatt álló területeket. Hivatalosan a királyi címet viselték(„Rex Hispaniae”- ezt először a 866 és 910 körül uralkodó III. Alfonz használta), de legalább két uralkodóról tudjuk, hogy a kortárs asztúriai források császárnak nevezik. III. Ordono királyt (951-56) egyenesen a „Servorum Domini Servus” címmel tünteti ki egy túlbuzgó krónikás- a pápák hagyományos címzésének ez a kiforgatása akár kisebbfajta szentségtörésnek is felfogható. III. Ramiro (966-984) már kissé földhözragadtabb volt: beérte a „Flavius princeps et magnus basileus” titulussal (a „Flavius” a vizigót királyokra tett utalás, akik önmagukat teljességgel fiktív módon az antik Flaviusok nemzetségéből származtatták). Ezek a címek mindössze azt fejezték ki, hogy viselőjük több egyszerű királynál: az egész félsziget ura. Politikai alátámasztását a mórok elleni katonai sikerek biztosították, a szakrális támogatást pedig a compostelai Szent Jakab-kultusz.[12]

 Anglia a X. század elején hét különálló angolszász királyságra bomlott, ez volt az úgynevezett Heptarchia. A legerősebb király a „bretwalda” címet viselte (ekkoriban ez a wessexieké volt, a vikingekkel szemben elért sikereik miatt), ezt váltotta fel a császári cím. Először Athelstan király használta az „imperator” titulust, amely semmivel sem jelentett többet a bretwaldánál (mindkettő azt hirdette, hogy a viselője egész Anglia ura), de a diplomáciában mégiscsak nagyobb presztízst biztosított. A „császárságra” egyébként nem csupán politikai hatalma, hanem rokoni összeköttetései miatt is feljogosítva érezhette magát: sógorságba került I. Ottó német királlyal és két nyugati frank uralkodóval, Együgyű Károllyal és Nagy Hugóval is. A császári cím angliai használata egészen a XI. századig megmaradt; még a hódító norvégok is átvették (Nagy Knut volt az utolsó, aki használta).[13]

Nagy Károly birodalmának restaurációját főleg a nyugati frank uralkodók szorgalmazták. Együgyű Károly a 911-ben, utód nélkül elhunyt Gyermek Lajos keleti frank uralkodó örökösének tartotta magát. Megpróbálta megszerezni a jogos örökségének tartott német területeket, de a Karolingok „keleti” ágának kihalása után trónra került Madarász Henrik (a szász dinasztia első királya) visszaverte. Károly utódai alatt is előfordultak hasonló próbálkozások, egészen a „nyugati” ág 987-es bukásáig; az utánuk következő Capetingeknek már nem voltak ilyen ambícióik.

Madarász Henrik fia, I. Ottó is a renovatio híve volt; 936-os aacheni koronázása is világosan utalt a Nagy Károly-hagyományra. A császár példáját követte a kereszténység keleti terjesztése is; Nagy Károly az Elbáig tolta előre a vallási határt, Ottó pedig az Elbán túli szlávok erőszakos térítésével próbálkozott. A 951-es itáliai hadjárat és a „Rex Francorum et Langobardorum” cím felvétele (az erő jogán, nem a származásén, bár feleségül vette az előző itáliai király özvegyét) szintén utalt a nagy elődre.[14]

Nagy Károly birodalmának helyreállítását a kortársak egyszerre tartották politikai és szakrális cselekedetnek. 950 körülről maradt ránk egy Adso nevű francia szerzetes értekezése az Antikrisztusról (a francia királynénak, I. Ottó nővérének ajánlotta). Adso Dániel próféta „négy birodalomról” szóló látomását értelmezte. Szerinte a négy birodalom közül a legutolsó (amely a látomás szerint elpusztítja a másik hármat) a Római Birodalom, amely nem bukott el az utolsó római császár trónfosztása után, hanem még mindig létezik (ez a tovább élő birodalom természetesen a Nyugati Frank Királyság) és a bukása jelzi az Antikrisztus eljövetelét. Adso szerint az „utolsó császár”, aki a Szentföldre zarándokol és Istennek ajánlja a birodalmát, ezzel jelezve az Antikrisztus eljövetelét- egy frank király lesz.[15]

A valóságban a császári cím betöltését sokkal földhözragadtabb dolgok befolyásolták. Ivreai Berengár itáliai király (a címet Ottó feleségének az előző férjétől vette el- az életével együtt) a 960-as évek elején XII. János pápa (Alberich fia, Octavianus) ellen fordult (meg akarta szerezni a pápaság feletti politikai befolyást), így az egyházfő kénytelen volt behívni Ottót. Úgy gondolkozott, hogy sokkal jobban ki tud játszani egy olyan uralkodót, aki az Alpok túloldalán székel, mint egy itáliait- valójában ezért koronázta császárrá Ottót (962. február 2-án), bár a hivatalos pápai magyarázat szerint azért, mert számos alkalommal győzedelmeskedett a pogányok felett.[16]

Ottó nem a pápai koronázás szakrális ereje által, hanem saját jogán tekintette magát császárnak. A kortárs szász krónikás, Corvey-i Widukind szerint már a koronázás előtt császár volt; 955-ös augsburgi győzelme után a serege a csatatéren kiáltotta ki imperatorrá, akárcsak az antik hadvezéreket (az apjával pontosan ugyanez történt a 933- as merseburgi diadal után). E szerint a császári méltóság közvetlenül Istentől származik (a győzelem maga is isteni csoda volt) nem pedig XII. Jánostól (Widukind egyáltalán nem is említi a koronázást).[17]

Akár a pápai koronázás folytán, akár Isten közvetlen rendeléséből, Ottó császár lett és a saját államát a Frank Birodalom örökösének tartotta. Az oklevelekben az „Imperator Augustus” címet használta; 966-tól tűnik fel az „Imperator Romanorum et Francorum” alak (II. Ottó már csak „Imperator Romanorum”-nak tekintette magát). Bár a rómaiak császárának is tekintette magát, birodalmának kevés köze volt az antik Rómához. Amikor 968-ban követségbe küldte Niképhorosz bizánci császárhoz Liudprand cremonai püspököt, a követ a legmocskosabb szidalmakat zúdította a rómaiakra. Romulust testvérgyilkos fattyúnak nevezte, aki bűnözőket gyűjtött maga köré- olyan embereket, akik inkább a halált érdemelték volna. Ottó alattvalói mélyen megvetették a rómaiakat; a püspök szerint a legmocskosabb szidalmakat foglalta magába az, ha valakit „rómainak” neveztek. Ez a markáns álláspont mindenesetre nem akadályozta meg a püspököt abban, hogy Ottót tekintse a római császárok egyetlen méltó utódjának- azon az alapon, hogy a két uralkodó közül ő a császáribb megjelenésű és viselkedésű és ő mentette ki a pápát az egyház ellenségeinek kezéből.[18]

A birodalmi eszme nemcsak német földön élt tovább, hanem a spanyol területeken is. A XI. század közepétől kezdve már nemcsak León, hanem Kasztília uralkodói is használták a császári címet. Ez nem utalt semmiféle restaurációs szándékra; még mindig „csak” azt fejezte ki, hogy az illető uralkodó több holmi egyszerű királynál, ő az egész félsziget egyetlen jogos uralkodója. VI. Alfonz (1065-1109) volt az első kasztíliai uralkodó (egyben León és Portugália királya), aki ezzel a címmel tüntette ki magát. A „Dei gratia totius Hispaniae Imperator”[19] titulust nem csupán a királysága puszta mérte támasztotta alá, hanem az arabok felett aratott számos győzelem is. Őt a veje, Alfonz követte a császárságban Aragónia, Navarra és Kasztília királyaként- bár utóbbit csak a felesége, Urraca királyné jogán birtokolta, a mostohafia gyámjaként. Amikor a fiú (a későbbi VII. Alfonz) 1127-ben elérte a nagykorúságot, mostohaapja át is engedte neki a kasztíliai királyságot a császári címmel együtt. Az új császár megszerezte Leónt, Aragóniát és Navarrát is (az első két királyságban ő maga uralkodott, a harmadik király a hűbérese volt); a sikereken felbuzdulva 1135-ben császárrá is koronáztatta saját magát (természetesen pápai közreműködés nélkül). A „Hispaniae Imperator” címet (később felváltotta a szerényebb és a tényeket is jobban tükröző „Toledo, León, Navarra és Kasztília ura”) azonban sem a pápa, sem a német-római császárok nem ismerték el. Alfonz elődei még megtehették, hogy félhivatalosan használják a császári címet, elvégre akkor a félsziget még kívül esett az európai politikán. Az ő korára azonban a félsziget már megjelent Nyugat-Európa politikai térképén (például azzal, hogy Alfonz a francia király, VII. Lajos apósa volt), ahol csak egy császárnak volt hely. Alfonz utódai levonták a tanulságot: a „császár” 1157-ben bekövetkezett halála után már nem használták ezt a címet: egyetlen birodalom helyett öt egyenrangú királyságban gondolkoztak.[20]

A spanyol közjáték ellenére világos volt, hogy a Nyugaton uralkodó egyetlen császár a német-római. A szász és száli császárok az első Karolingokhoz hasonlóan a pápa és a kereszténység védelmezőiként léptek fel. I. Ottó már 962-ben kiváltságlevelet bocsátott ki a római egyház számára; ez megerősítette és szavatolta a pápák jogait az egyházi állam birtoklására, ugyanakkor kimondta azt is, hogy a megválasztott pápának fel kell esküdnie a császári hatalom tiszteletben tartására. A pápa és császár mint két egyenrangú fél együttműködése lényegében illúzió maradt (III. Ottó és II. Szilveszter esete az egyetlen kivétel), de a császár szakrális hatalmát senki nem vonta kétségbe. Amikor az 1040-es évek közepén egyszerre három pápa is vetélkedett a trónért, III. Henrik császár 1046-ban egyszerűen lemondatta mindhármat és a helyükre rakott egy negyediket. Ezt a lépést mindenki magától értetődőnek tartotta és meg a lemondatott pápák sem tiltakoztak.

A Római Birodalom visszaállítására törekvés a szász és száli császárok közül III. Ottónál volt a legerősebb; ez a törekvés többféle okra vezethető vissza. Ottó apai ágon a német-római császároktól származott, az anyja viszont bizánci hercegnő volt -nem bíborbanszületett, „csak” egy trónkövetelő unokahúga, de a fia ettől még úgy nőtt fel, hogy ő császárok leszármazottja. Aachenben nevelkedett (végső soron innen eredeztethető a Nagy Károly iránti rajongása, ami már-már bizarr mértéket öltött: felnyittatta például a császár aacheni sírját).A császári származás és az aacheni neveltetés mellett a nevelője Gerbert d’Aurillac (a későbbi II. Szilveszter pápa) jelentette a harmadik tényezőt. Gerbert úgy vélte, Ottó egyszerre jogosult a keleti és a nyugati császárság irányítására; „miénk a Birodalom”, írta a tanítványához intézett egyik levelében. III. Ottó ezzel az eszmei háttérrel vonult be Rómába 998-ban (fegyverrel kellett bevennie) és alighanem a Város látványa adta meg neki a végső lökést. A város elfoglalása után új császári pecsétet vésetett „Renovatio Imperii Romanorum” felirattal; a pecsét egyik oldala Nagy Károlyt ábrázolta, a másik az ókori Roma istennőt.[21] Az általa elképzelt birodalom az ókori Róma méltó utódja volt; egy egész Európára kiterjedő császárság, amelynek vezetője egyszerre bír politikai és szakrális hatalommal (ezért is vette fel a „servus apostolorum” címet). Ezt a szuperállamot nem hódítással akarta létrehozni, hanem politikai eszközökkel- szövetségeseket akart, nem alattvalókat. Koronát és lándzsát küldött a magyar királynak, a lengyel fejedelmet, Merész Boleszlávot pedig lándzsával ajándékozta meg. Az ifjú császár nagyszabású elképzelését keresztülhúzta váratlan halála. Utóda, II. Henrik már nem folytatta ezt a széles látókörű tervet, megelégedett a Regnum Francorummal.

A német-római császárság antik kötődését jelzi a császárkoronázás „forgatókönyve” is, a „Liber ceremoniis”, amely az 1030-as évekből maradt ránk.[22] Eszerint a császár a római triumphusokat idéző diadalmenetben vonul a Capitoliumra, bizánci stílusú díszruhában, koronával és püspöksüveggel (ez a leendő császár kettős hatalmát jelképezi és végső soron szintén bizánci mintát követ). A császárt három püspök (az albanói, a portói és az ostiai) keni fel és a pápa koronázza meg „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. Ezzel válik az új uralkodó szakrális személlyé. A császári felségjelvények is ezt a kettős hatalmat jelképezik. A legfontosabb közülük természetesen a császári korona.[23] A korona utal arra, hogy a császár hatalma Istentől való („Per me reges regnant”, azaz „általam uralkodnak a királyok”, áll Krisztus képe  alatt) és a Nagy Károlyig visszanyúló birodalmi hagyományra is (nyolcszögletű, akárcsak az aacheni palotakápolna), ezenkívül  biblikus utalásokkal érzékelteti, milyennek kell lennie az ideális uralkodónak: Salamon ábrázolása a bölcsességre utal, Dávid királyé az igazság szeretetére, Ezékiás királyé és Ézsaiás prófétáé pedig az istenfélelemre.  A császári kard azt szimbolizálja, hogy a császár a kereszténység védelmezője. A jogar, a gyűrű és a pásztorbot (amelyek az invesztitúraharc után eltűntek a felségjelvények közül) a császár egyház feletti uralmára utalnak. A felségjelvények között van egy olyan is, amely még I. Ottó előtt tett szert fontos szerepre és eleinte nem a császárokhoz, hanem a német királyokhoz kötődött. Ez a Szent Lándzsa volt, más néven Szent Móric lándzsája, amelybe belefoglalták Krisztus keresztjének egyik szögét.

A korszak során a Karoling-dinasztiából való uralkodók  (és a magukat tudatosan Nagy Károly örököseként beállító első német-római császárok) gondolkodásában és cselekedeteiben végig kiemelt szerepet játszott a Nyugat felett uralkodó keresztény birodalom létrehozása. Az eszményi birodalom mintája a korszak végétől eltekintve hangsúlyozottan Nagy Károly császársága volt (ezt akarták újrateremteni), nem a római birodalom. A szó legszorosabb értelmében vett renovatio ugyan  sikertelen volt, a törekvés mégis új mederbe terelte  a politikai gondolkodást és alapjaiban változtatta meg Európa történelmét

Írta: Csernyánszky Pál

Jegyzetek