1557. január 1-jén született Kolozsvárott, de a bécsi udvarban nevelkedett, mert apja ott vállalt állást. Tizenkilenc éves korában költözött Erdélybe, ahol nővére a fejedelem bátyjának, Báthory Kristófnak a felesége volt. A vajda halála után ő lett a gyámja Báthory Zsigmondnak. Jól nősült, feleségével, Hagymássy Margittal nagy vagyont kapott, mely a fejedelmi adományokkal együtt az egyik leggazdagabb főúrrá tette. Habsburg párti volt, meggyőződéssel
hitte, hogy a császári házzal összefogva kiűzhető a török Magyarországról, s ezt a gondolatot ültette Báthory Zsigmond fejébe is, aki ritkán hallgatta meg mások véleményét, de nagybátyjában megbízott. Nagy szerepe volt a török-párti urak félreállításában, kivégeztetésükben 1594-ben, s végső soron a mérhetetlen szenvedést és pusztulást hozó következő évek eseményeiben. Sok mindennek kellett történnie mire odáig jutott, hogy felülvizsgálja addigi politikáját és szembeforduljon a Habsburg hatalommal. A végső lökést az adta, amikor Belgiojoso kassai főkapitány - bizonyára császári felhatalmazással - mai szóval „kóstolgatni” kezdte. Önmagát védendő fogott fegyvert. Először is elnyerte a hajdúk bizalmát, akik fizetetlenül, gyakran nélkülözve harcoltak a császári seregben. Varga Ottó így ír erről a kapcsolatról: „Úgy tudott beszélni velök, hogy a marczona népségnek talán a szeme is könnybelábadt és parolát adtak, hogy mindnyájan melléje állanak…” A hajdúkról szóló korabeli vers egyik strófája szerint:
Hol nem lehet: senkit se bánt,
Két pénzt, garast ha ő elránt,
Nem sokat vét ő az eránt,-
A mint tanulta, csak úgy szánt.
Persze távolról sem voltak ennyire jámborak. Bocskai kollektív nemesi jogot és letelepedésre alkalmas földbirtokot ígért nekik, valamint adómentességet. Amikor 1604. októberében birtokaira császári katonák támadtak, megértette hogy őt akarják elfogni, tehát már nem volt visszaút, a felkelés élére állt, „…hitünk és törvényeink, megromlott szabadságunkért…”, miként írta. 1605. februárjában Erdély, két hónappal később a szerencsi országgyűlésen Magyarország fejedelmévé választották, ami bizonyítja „… hogy mennyit kellett azoknak a németeknek vétkezniök, hogy ilyen egyértelemmel csaknem mind síkra szállottak ellenök.” (Varga Ottó) I. Ahmedtől athnámét (hitlevelet) kapott, melyben Magyarország királyának nevezték, a szultán hamarosan koronát is küldött neki (ma Bécsben őrzik), de a címet nem vette fel, a koronát pedig ajándéknak tekintette. Jelentős katonai sikereket aratott, csapatai elfoglalták a Dunántúl nagy részét, mire a bécsi udvar tárgyalást ajánlott. Az 1606. júniusi Bécsi béke visszaállította Erdély és a Részek függetlenségét, engedélyezte a szabad vallásgyakorlást, határozat született a rendi kormányzat megerősítéséről. 1606. őszén Bocskai közvetítésével a Habsburg és a Török Birodalom is békét kötött 20 évre, azon a helyen Komárom alatt ahol a Zsitva torkollik a Dunába, ezt nevezzük zsitvatoroki békének. Ez volt az első eset, hogy „a Habsburgok nem Konstantinápolyban könyörögtek békét a szultántól, hanem saját területükön, mint egyenrangú felek egyeztek meg vele”. (Acsády Ignác) Rendkívüli eredményeit azonban nem tudta megszilárdítani a fejedelem, mert ugyanaz év december 29-én rövid betegség után meghalt. Környezete és ő maga is mérgezésre gyanakodott, bár valószínűbb, hogy beteg szíve végzett vele, hisz a vízibetegségnek nevezett kórban szenvedett, ami a hibás keringéssel van kapcsolatban. Haláláért kancellárját, Kátay Mihályt okolták, akit a hajdúk felkoncoltak. A „magyarok Mózesének” - ahogy kortársai nevezték - halála megváltoztatta az addigi helyzetet, bátorságra kaptak az ellenséges erők. Végrendeletében utódul Homonnai Drugeth Bálintot nevezte meg, de a rendek az általa korábban kinevezett kormányzót, Rákóczi Zsigmondot választották meg. Marczali Henrik azt írta Bocskairól: Mindig győzött bölcsessége, végig megmaradt annak a nyugodt, komoly magyarnak, kinél többet senki nem tett a magyar nemzet szabadságának megtartására.
Írta: Márk Éva