Márk Éva: Sámuel bolgár cár és birodalma 3.

Az alábbi cikk nem kötődik szorosan a szerb történelemhez, azonban annak kontinuitását figyelembe véve elengedhetetlen megemlítenünk Sámuel cár mozgalmát, amely többek között jelentős kihatással volt a szerbek életére is.

Bizánc és a Balkán a felkelést megelőző időszakban

Szimeon cár halálát követően (927) a bolgár trónra fia, Péter került, aki sietve békét kötött Bizánccal. Országa a teljes kimerülés szélén állt, esély sem volt a háború sikeres lefolytatására, továbbá az új cár nem örökölte elődje hódításra vágyó kvalitásait. Az új uralkodó csendes beleegyezésével ezen békeperiódus folyamán Bulgáriában hihetetlenül megerősödött a bizánci befolyás, csakúgy mint a teljes Balkán-félszigeten. Szerbiában Časlav ismerte el a bizánci császár felségjogait. Példáját követte megannyi más fejedelem is. Bizánc ebben az időben a Balkán vitathatatlan ura volt.

II. Niképhoros Phókas császár (963-969) uralkodása alatt a Bizánci Birodalom egyre több jelét mutatta annak, hogy felemelkedő szerencsecsillagának köszönhetően egyre több helyet követel magának nem csak a Balkánon, hanem immár keleten is. II. Niképhoros császár kitűnő hadvezérnek bizonyult, aki háborúiban diadalt diadalra halmozott. Keleten 300 évnyi arab rabság után sikerrel szabadította fel Antiocheia városát és az örök ellenség aleppói emírt adófizetésre kötelezte. A Balkánon sem bánt kesztyűskézzel ellenfeleivel. 965-ben bolgár küldöttség érkezett a császárvárosba, amely a megváltozott erőviszonyok ellenére továbbra is követelte a Bulgáriának járó sarc folyósítását. A mérhetetlen arcátlanság láttán a császár megostoroztatta a követeket, majd az így megszégyenített urakat fenyegetésekkel küldte vissza országukba. A bolgárok megzabolázásra Olga orosz fejedelemnő fiához, Szvjatoszlávhoz fordult segítségért, akitől tisztes zsákmány és fizetség fejében Bulgária megleckéztetését kérte. A terv azonban balul sült el. Szvjatoszláv ugyan minden gond nélkül leigázta a legyengült bolgár államot, azonban a területeket esze ágában sem volt átadni Bizáncnak. Saját magának szándékozta fenntartani az elfoglalt területeket, majd nem sokkal ezt követően egy követség keretében Bizánctól azt a további lehetetlenséget követelte, hogy az adja át összes balkáni birtokát, Európa legnagyobb és legerősebb városával, Konstantinápollyal egyetemben. II. Niképhoros belátta, hogy óriási hibát vétett.

969-ben trónviszály tört ki Bizáncban. Egy a még elődjétől is zseniálisabb hadvezér, Jóannés Tzimiskés álmában megfojtotta a császárt, aki nem sokkal ezt követően saját magát koronáztatta meg törvényes uralkodónak.[1] II. Niképhoros kellemetlen balkáni öröksége nem tűrt halasztást. Az orosz küldöttség elutasítását követően az új uralkodó háborút indított a betolakodók ellen. Hogy elnyerje a bolgárok szimpátiáját, pártfogásába fogadta a letétetett II. Borisz bolgár cárt, amelynek köszönhetően a nép kezdett átállni a görögök oldalára. A 971-ben Szvjatoszláv ellen megvívott hadjárat a bizánci hadsereg egyik legsikeresebb és legdicsőbb hadi vállalkozásai közé tartozik. Silistra ostrománál döntő vereséget mértek az oroszokra, akik kénytelenek voltak elhagyni az országot, esküt téve, hogy soha többé nem támasztanak igényt a Balkánra és a Krímre. Szvjatoszláv nem sokkal élte túl csúfos kudarccal végződő balkáni kalandját. A haza felé tartó úton egy a besenyők elleni csetepatéban vesztette életét, valahol a Dnyeper-folyó zuhatagainak vidékén.

Az oroszok kiverését követően I. Jóannés Tzimiskés fejében egy pillanatra sem fordult meg Bulgária önállóságának visszaállítása, habár erre szavát adta II. Borisznak. Több száz éves kemény harcokat követően most először sikerült Bizáncnak a szó szoros értelmében leigáznia Bulgáriát, megfosztania teljes önállóságától és betagoznia azt birodalomba. II. Borisz és fia Konstantinápolyban voltak kénytelenek élni, szoros felügyelet alatt. Tzimiskés megszüntette a bolgár patriarkátust is, a bolgár területeket a konstantinápolyi pártiárka fennhatósága alá helyezve. I. Jóannés uralmának bebiztosítását követően keletre indult seregeivel, ahonnan 976-ban halálos betegen tért haza.

Jóannés Tzimiskés császár halálát követően egy ízig-vérig uralkodónak termett fiú lépett a császári trónra. A 18 éves Basileios személyében a Bizánci Birodalom egy olyan ifjú császárt kapott, aki minden tekintetben elődei fölé nőtt. Az állam iránti elhivatottsága, energikussága és céltudatossága olyan uralkodóvá tették, aki nélkül az elkövetkezendő időszakot Bizánc aligha úszhatta volna meg ép bőrrel. Azonban mindezen kvalitásainak időbe tellett míg kikristályosodtak. Basileiosnak kezdetben megannyi kudarcot kellett átélnie ahhoz, hogy később ezekből a hibáiból tanulva országát a fellegekbe emelhesse.[2]

Sámuel és a felkelés kezdetei

Jóannés Tzimiskés halálát követően a birodalom ellenségei sírjukból feltámadva támadtak a fiatal császár trónja ellen. Kis-Ázsiában egy helyi parancsnok, Bardas Skléros lázadt fel és robbantott ki 3 évig tartó kegyetlen polgárháborút (976-979).[3] Ennél azonban sokkal fontosabb események játszódtak le a birodalom európai területein. 976-ban egy olyan elementáris erővel kitörő felkelés vette kezdetét Makedóniában, amely ellen Bizánc, sokáig még csak a legalapvetőbb óvintézkedéseket sem tudta megtenni. A felkelés olyan demoralizáló erővel tört ki és olyan gyorsasággal terjedt el, amelyre kevés példa van a történelemben. Később a felkelés egy olyan felszabadító jellegű háborúvá alakult át, amely a Bizáncból való teljes kiszakadást tűzte zászlajára. A lázadás élén Makedónia comesének 4 fia állt: Dávid, Mózes, Sámuel és Áron.[4] Legalábbis ideiglenesen. A lázadás előrehaladtával Sámuel testvérei sorban életüket vesztették a harcokban. Mózes Serrhés (Szer) városának ostromakor, Dávid a vlachok elleni harcokban valahol a Preszpa környéki hegyekben, míg Áront maga Sámuel öleti majd meg. Testvérei halálát követően Sámuel kisajátította magának a lázadás vezetését, amelyet nagy eredményességgel kezdett el irányítani. Azonban volt még egy személy, aki szemet szúrhatott Sámuelnak és igényt tarthatott a fővezérségre. Ő Romanos volt, II. Borisz letaszított bolgár cár fia (egyesek szerint testvére), aki a Bolgár Cárság annektálását követően Konstantinápolyban élt apjával száműzetésben. A lázadás hírére azonban megszöktek a fővárosból és a felkelők táborába igyekeztek. Útközben, nem sokkal a határ átlépését követően meghalt II. Borisz. Romanosnak a nagy viszontagságok ellenére sikerült elérnie a felkelők táborait. Mindhiába. Romanost még évekkel ezelőtt kasztrálták, illetve Sámuelnak már olyan nagy autoritása volt a felkelők államában, hogy azt Romanos nem tudta megdönteni. Sámuel - Romanos szemmel tartása érdekében - alávetett szerepkört bízott rá az állam irányításában, esélyt sem adva a legitim trónörökösnek, hogy az jogait érvényesítse. Sámuel saját dinasztiát szeretett volna létrehozni, amelyet bizonyít egyetlen fiának Gábriel-Radomirnak (Gavrilo-Radomir) és másik két lányának kiházasítása is más európai családokkal.

Míg Bizáncot Kis-Ázsiában lefoglalták a belső ellenségei ellen való küzdelmek, Sámuel hozzálátott államának kiépítéséhez. Annak ellenére, hogy mozgalmának főként szláv karaktere volt, ő bolgár mintára építette ki államát. Ezzel elsősorban a kontinuitást szerette volna kifejezni saját állama és a nemrég elpusztított bolgár cárság között, többek között ettől remélve a legitimitás elnyerését is. A bolgár patriarkátust újjáélesztette és központját áthelyezte Preszlávból Ohridba.[5]

Komolyabb harci cselekményekre a 979-es évtől lehetünk figyelmesek. Sámuel terjeszkedésének fő iránya ekkor még Hellász északi részére és Makedóniára terjedt ki, Thrákia, a szerb földek és Bulgária ekkor még elkerülik figyelmét. 979-ben Sámuel hozzáfogott Thesszália központi városának, Larissa ostromához. Azonban ekkor még nem tudja bevenni, erre majd csak egy újabb hadjárat keretében, 985-ben fog sor kerülni. A várost ekkor kegyetlenül kifosztották. A szláv lakosságot Makedóniába telepítették át, míg a férfiakat besorozták a felkelők hadseregébe. Állítólag Larissa ostromát követően Gábriel-Radomir beleszeretett egy Irina nevezetű görög szépségbe, akinek a kedvéért eltaszította magától Szent István magyar király lánytestvérét.[6] Sámeul Thesszália lerohanását követően tárgyalásokba bocsátkozott a bizánci kormányzattal. Békét kínált, cserébe viszont II. Basileios nővérének kezét kérte egyik közeli rokonának. Bizánc a császár nővére helyett egy udvarnok lányát ajánlotta fel. A sértés hallatán Sámuel megégette a hírt hozó bizánci követet.[7] A sikertelen tárgyalásokat követően - egyfajta bosszúállásként Larissa elfoglalásáért - a fiatal császár első önálló akciója keretében Szófia (Szerdika) ostromához fogott. A sikertelen 3 heti ostromot követően a kimerült és éhező bizánci hadsereg visszavonult. A tapasztalatlan, sebtében kiképzett és rosszul vezetett hátráló görögöket a Traianus-kapuban Sámuel kegyetlenül megverte (986. aug. 17.). Maga a császár is alig tudta ép bőrrel megúszni az ütközetet.

Az birodalom szorult helyzete láttán Bizáncban újabb belháború tört ki. Az örökké nyugtalan Bardas Skléros újra fegyvert ragadott felkent császára ellen. Az ellene kiküldött Bardas Phókás azonban ezúttal nem támadt névrokona ellen, hanem kiegyezett vele, megegyezve a birodalom egymás között felosztásában. Ezen a krízisen II. Basileios csak az oroszok behívásának segítségével tudott felülemelkedni (989. abidoszi csata). A 6000 főt kitevő varég gárda ezek után mindig tevékeny szerepet kapott a bizánci császár hadjárataiban.

Sámuel kegyetlenül lecsapott a gyengélkedő birodalomra. Míg II. Basileios a polgárháborúval volt elfoglalva, a bolgárok megkaparintották a Balkán jelentős részét. Fokozatosan, évek leforgását követően bolgár kézbe került Raška, Bulgária, Bosznia, a Szerémség, Duklja és Travúnia is. Dukljában ez idő tájt Jovan Vladimir kenéz uralkodott, aki szoros kapcsolatban állt Bizánccal, csakúgy mint a többi szerb állam. A fiatal és megnyerő külsejű dukljai fejedelemnek azonban esélye sem volt ellenállni a nálánál sokkalta erősebb bolgár hadseregnek. Jovan Vladimirt Preszpába hurcolták. Mint ahogyan az a regényekben szokott lenni, Sámuel lánya, az ugyancsak szép Koszara (Theodóra) beleszeretett a bebörtönzött fejedelembe és rávette apját, hogy helyezze azt vissza országába. Jovan Vladimir ezek után feleségül vette Theodórát és hűséget fogadott Sámuelnak, megtartva ezt egészen uralkodásának végéig.[8] 990-ben Sámuel elfoglalta Epeiroszt és Durazzot (Dyrrachium, Drač). Mindezen hódítások az eddigi legnagyobb szláv-bolgár államot hozták létre a Balkán-félszigeten, amelynek partjait három tenger mosta. Majd csak 991-re végére válik Bizánc alkalmassá arra, hogy hadseregének magját és legütőképesebb részét a bolgárok ellen irányítsa. Maga a császár állt ekkor a csapatok élére. II. Basileiosnak azonban nem sokáig volt maradása a balkáni fronton, hamarosan vissza kellett térnie Ázsiába, ahol egészen 995-ig kénytelen volt kimerítő harcokat folytatni az arabokkal.

996-ban Sámuel Thesszaloniké ostromához látott. Azonban a város falai túl erősnek bizonyultak a bolgárok számára, ezért azok az ostrommal felhagyva továbbindultak Hellász irányába. Amikor erről II. Basileios hírt kapott, parancsot adott Niképhoros Urános hadvezérnek, hogy Thesszalonikéből kiindulva akadályozza meg Hellász kifosztását. A bátor hadvezér erőltetett menetben közeledett a bolgárok felé, akik mit sem sejtettek arról, hogy a hátukban egy bizánci hadsereg masírozik feléjük. A meglepetés teljes volt. 997-ben a Sperheios-folyónál került sor a háború egyik legnagyobb csatájára. A folyó egyik partján a bizánciak, míg a túlparton a bolgárok  táboroztak le. Sámuel és csapatai a kimaradt csatanapot követően nyugodtan tértek nyugovóra, abban a hiszemben hunyva be szemüket, hogy a bizánciak nem fogják megkísérelni a megáradt folyón való éjszakai átkelést. Tévedtek. A bátor Niképhoros csapataival nagy nehézségek közepette átkelt a folyón és rajtaütött a megszeppent bolgár táboron. A vereség teljes volt. 12,000 bolgár esett fogságba, maga Sámuel is súlyosan megsebesült. A spercheiosi csata fordulópontot jelentett a háborúban. Sámuel mindörökre elveszítette a kezdeményezőképességét, átadva azt a bizánciaknak. Ezek után a bolgárok főként csak védekező harcokra vállalkoztak, nagyobb offenzívára nem került sor.[9]

Fordul a kocka

A megalázó vereséget követően - egyes források szerint - Sámuel kétségbeesésében békéért folyamodott II. Basileioshoz, azonban a feltevés akár igaz, akár nem, békekötésre nem került sor. Basileios már nem volt az a fiatal úrfi, akit uralkodásának kezdetén megannyi megaláztatás ért ellenségei és családja részéről. Húsz éve ült már a trónon, 985 óta pedig egyedül uralkodott. Megjárta Kis-Ázsia kietlen tájait, ahol csatát csatára vívva őrizte meg Bizánc birtokait. Számtalan alkalommal volt kénytelen saját hadvezérei ellen küzdeni. Ugyanilyen sikerrel nyúlt hozzá az állam belügyeihez is. Agrárpolitikájával megerősítette az állam fundamentumait, harcolva az államra oly káros nagybirtokosok ellen. Mindezen kihívások megacélozták a császár jellemét. Nem volt már tapasztalatlan, teljes mértékben felnőtt uralkodói feladataihoz, amelyeket a lehető legnagyobb odaadással végzett. Ezért is válhatott Bizánc egyik legnagyobb uralkodójává.

De mielőtt még ráaggatnánk ezt a címet, egy önállósult bolgár államot le kell igáznia.

A győztes spercheiosi csatát kihasználva Niképhoros Urános három hónapig zavartalanul fosztogatta Makedóniát, a felkelés központi területét. Sámuel tehetetlenül figyelte ellenfele ténykedését. Támadó akciókra nem mert már vállalkozni, várta a megfelelő pillanatot és erőt gyűjtött. Maga a háború jellege is kezdett átalakulni. A nagyobb csaták átadták a helyüket városostromok sorozatának és a kisebb-nagyobb csetepaték végeláthatatlan láncolatának. A bolgárok a hegyvidékes területeken gyakran folyamodtak a gerillaháború íratlan szabályaihoz. Mihelyst feltűnt a láthatáron egy nagyobb bizánci egység, azonnal visszavonultak, főleg, ha azt II. Basileios vezette, aki kezdett ikonikus személlyé válni a harcokban.

1001-ben II. Basileios személyesen veszi kezébe a balkáni hadsereg irányítását. Egyetlen cél lebeg szemei előtt: megsemmisíteni a bizánci állam oldalában kellemetlen daganatként duzzadó Bolgár Cárságot. Mindent ennek a célnak rendelt alá. A teljes államapparátus katonai jelleget öltött magára. A kulturális élet teljesen visszaszorult Bizáncban. Pénz hivalkodó ünnepélyekre és mecénás tevékenységre alig jutott. Mindent a hadsereg szelleme hatott át. Ha egy bizánci ifjú szép karriert szeretett volna befutni életében, muszáj volt a katonai pályát választania, hiszen ide ömlött az állam kiadásainak tetemes része.

1001-1004 között II. Basileios világos alapokra fektetett haditerv alapján nagy hadjáratot vezetett a bolgárok ellen. A hadjárat első állomása Bulgária volt. Elesett Szófia, Pliska és Preszláv is, ezzel Sámuelt elvágták a hagyományos bolgár területektől. Ezt követően a bizánci hadsereg Makedóniába tört be. Elesett Berrhoia és Szervia. Ezek után Basileios egy kis kitérőt téve Thesszáliát szabadította fel, azonban hamarosan visszatért Makedóniába és kemény ostromot követően bevette a nagy erőkkel védelmezett Voden városát. Sámuel mindez ellen mit sem tudott tenni. A bizánci fennsőbbrendűség a katonai téren is felszínre került, amely párosult az energikus császár tettrekészségével. 1003-ban a bizánciak hozzálátták a dunai erősség, Vidin ostromához, amelyet 8 hónapnyi ostromot követően sikerült csak bevenni. Sámuel, hogy elterelje a bizánciakat Vidintől, Hadrianapolis ostromába fogott. Basileiost azonban nem sikerült eltérítenie szándékától. Sámuel terve nem jött be, hogy a bizánciakat elcsalja a várostól. A bolgárok a várost mindenesetre elfoglalták és kifosztották. Állítólag Vidin városának ostromakor került sor a magyar-görög bolgárellenes szövetség megkötésére is, azonban erre nincs kézzelfogható bizonyítékunk. Érdekes felfigyelni arra az érdekességre, hogy míg a háború kezdetén Szófia bekerítésekor Sámuel minden erejével rátámadt az ostromló császári seregre, addig Vidin ostromakor már nem merte vállalni az ütközetet.

Vidin elfoglalását követően a császár erőltetett menetben délnek vette útját, Makedónia magterületei felé. A Vardar-folyónál, Szkopje városától nem messze a bizánciak győzelmet arattak egy nagyobb ütközetben, amelyet követően maga Szkopje városa is megnyitotta városkapuit (1004). „Csak ekkor határozta el Basileios, hogy megszakítja hadjáratát, és télire visszatér Philippopolison át Konstantinápolyba. Ahogy egyik kortársa mondja: „ II. Basileios nem úgy vezette a hadjáratokat, mint a többi császár, akik év elején kivonultak és nyárutón hazatértek; hazatérésének időpontját céljának elérése szabta meg, és ezért szakította meg hadjáratát.””[10]

A bolgár állam elleni utolsó erőfeszítések

II. Basileios kivonulását követően Sámuel országát kifosztva és feldúlva találta. Katonáit erősen megtizedelték. A legelitebb és leghűbb egységeit pótolhatatlan vérveszteségek érték a folyamatos, kimerítő harcokban. A bizánci császár megfontolt hadmozdulatainak köszönhetően a bolgár cár országa felét elveszítette. A kilátásai sem voltak jobbak. Sámuel végképp kiengedte kezéből a hadi kezdeményezést. Ugyan még 1004-ben megpróbálkozott Thesszaloniké ostromával Basileios elvonulását követően, azonban ez meddő próbálkozás maradt. Legvalószínűbb célja nem is a város bevétele lehetett, hanem, hogy egy fosztogató hadjárat keretében visszaadja katonái önbecsülését a több éves meghunyászkodó és vesztes harcokat követően. Azonban az elkövetkezendő évtized sem tartogatott mást a felkelőknek.

Basileios az 1004-es kivonulását követően már egyből a következő évi hadjáratát kezdte el tervezgetni. Egy percig sem volt hajlandó nyugtot hagyni a felkelőknek, nehogy azok esetlegesen újraszerveződjenek. A kezdeményezést többé nem is tudták kivenni a kezéből. 1005-ben árulás következtében elesett az Adriai-tenger egyik legfontosabb városa, Dyrrachium. Ez intő jelként szolgált Sámuelnak, hogy már vazallusai is kételkednek a sikerben és kezdenek elpártolni tőle. 1004 és 1014 között[11] Basileios kemény harcok közepette egyre több tért hódított a Balkán-félszigeten. A nagy hevességgel tomboló és kimerítő harcokban a bolgár hadsereg teljesen felőrlődött, azonban megőrizve a harckészségét egészen a katasztrofális végkimenetelű csatáig számolni kellett vele. Basileios lépésről-lépésre haladva foglalta el a lázadók városait és szorította őket vissza. A háború végkimenetele már egy percig sem volt kétséges (távlati szemszögből szemlélve).

A döntő csatára azonban egészen 1014. júliusáig várni kellett. Sámuel védekezésre rendezkedett be Goražde és Belaszica között, a Sztrumica-folyó vidékén (Struma). Basileios szemből nem tudta áttörni a bolgárok állásait, ezért parancsot adott Niképhoros Ksifias stratégosnak, hogy az kerülje meg az ellenséget és támadja azt hátba. Sámuel eközben egy kisebb sereget Thesszalonikéhez küldött, így próbálva rákényszeríteni az ellenséget, hogy az elhagyja országát. Azonban ez nem hozott sikert és nemsokára rá a bolgárok hátában megjelent a stratégos hadserege. A döntő csatára a Belaszica-hegység egyik szurdokában, a Kleidionban került sor (július 29.). Sámuel a harapófogóból még épp, hogy ki tudott menekülni, azonban hadserege színe-java odaveszett. A görögök 14,000 foglyot ejtettek, akiken II. Basileios kegyetlen bosszút állt. Elrendelte, hogy szúrják ki a foglyok szemeit, csak minden századiknak hagyva meg az egyik szemét, akik vezetőkként szolgálva hazaterelik majd a szerencsétlenül járt „hadsereget”.[12] A szabadon bocsájtott foglyok siralmas menetét Sámuel október 4-én pillantotta meg, amely több heti menetelést követően Prilep városába érkezett (ide menekült Sámuel a vesztes csatát követően). Sámuel megvakított katonái láttán összeesett. Valószínűleg szívroham vagy agyvérzés érhette. Két napra rá, október 6-án belehalt a szerencsétlenségbe a bolgárok nagy cárja, Sámuel.

Azonban a háborúnak ezzel korántsem volt vége, még 4 évig tombolt lankadatlan intenzitással. Sámuelt a bolgár trónon fia, Gábriel-Radomir követte. Basileios a győztes csatát követően betört Makedóniába, megkaparintott több fontos várost: Melniket, Štipet, Bitolát és végül Prilepet is. Ezt követően a győztes hadsereg 1015. januárjában kivonult Makedóniából és Thesszalonikében telelt át. Áprilisban, az első adandó alkalommal azonban újra kiújult a háború. Basileios kénytelen újra ostrom alá venni és elfoglalni Voden városát, ahonnan kitelepítette a szlávokat és görögökkel helyettesítette őket. Ebben az évben gyorsan felhagyott a hadműveletekkel, nem maradva sokáig ellenséges területen. Az új bolgár cár a nyugalmi periódust kihasználva békét kínált II. Basileiosnak. Az ajánlatot a bizánci kormányzat gondolkodás nélkül visszautasította.

1015-ben belső villongások törtek ki a Bolgár Cárságban. Jovan Vladislav, egy hihetetlenül kemény és agyafúrt főúr megölette Gábriel-Radomirt és családját, magát koronáztatva meg cárrá. Vladislav ezek után békét kínált Basileiosnak, aki végül kis ingadozást követően elutasította az ajánlatot.[13] Azonban az új cár agyafúrt ügyködéseinek még korántsem volt végük. 1016-ban Jovan Vladislav hamis ürüggyel magához csalta Jovan Vladimir dukljai fejedelmet, aki mit sem sejtve belesétált a jól előkészített kelepcébe. A bebörtönzött fejedelmet hamarosan kivégezték, országát pedig elfoglalták.

A bizánciak ezekkel az eseményekkel mit sem törődve, tovább folytatták az előretörésüket. 1016-ban 88 napos ostromot követően elesett Pernik, az egyik legerősebb és legnagyobb erőkkel védelmezett szláv-bolgár erődítmény. A következő év sem hozott más szeleket a frontra. Heves csatározások közepette a bizánciak minden irányban tért nyertek. Vladislav a trónja megmentése érdekében még a besenyőkkel is tárgyalásokba bocsátkozott, azonban mindhiába. 1018-ban Jovan Vladislav seregével Dyrrachium ostromához fogott. A támadás teljes kudarccal végződött, maga a cár is odaveszett a vár ostromakor. Basileios ezek után minden erejével a fejét vesztett sárkány ellen támadt. A bolgárok soraiban kezdett egyre nagyobb méreteket ölteni az elégedetlenség és a kimerültség, mely megpecsételte a felkelők sorsát. Az ország az évtizedekig tartó szakadatlan háborúban teljesen kimerült. Gazdasága romokban hevert. A bolgár főurak kezdtek elpártolni a felkelés ügyétől és sorra járultak a bizánci császár elé kifejezvén hódolatukat.

 A döntő csapásra - amely végül pontot tett az évtizedekig tartó véres felkelésre - nem kellett sokáig várni. 1018-ban a Szkopje-Štip-Proszek útvonalat követve a császár diadalittas seregével a felkelés központjához, Ohrid városához vonult. Az ostromban magyar segédcsapatok is részt vettek, amelyeket Szent István küldött szövetségesének, II. Basileiosnak. A várost teljesen kifosztották a bizánciak, hatalmas gazdagságra lelve. Fogságba esett a teljes cári család, Vladislav özvegye és gyermekei is.[14]

Ohrid elfoglalását követően a teljes Balkán-félsziget újra egy kézben egyesült. Még ez évben a horvátok is egy követség keretében „kifejezték hódolatukat”. Nem volt senki, aki megkérdőjelezte volna II. Basileios hatalmát. Az elfoglalt területeken több új thémát hoztak létre, amelyek határai végre újra a Duna természetes vonalát követték. Basileios nagy megértést tanúsított a leigázott lakosság iránt. Tekintettel arra, hogy alacsonyabb fejlettségi szinten álltak a birodalom többi területéhez viszonyítva, a császár engedélyezte, hogy adójukat naturális formában róják le.[15] Az ohridi patriarkátust, amelyet még Sámuel „alapított” meghagyta helyén és több oklevél keretében biztosította az eddigi jogait (1018, 1020). Ez természetesen a konstantinápoly pátriárka erős ellenállásába ütközött, azonban a császár autoritása mindennél erősebben hatott a birodalomban. Basileios nagy megértést tanúsított a magukat megadó szláv és bolgár vezérek felé is, akik közül sokakat meghagyott eredeti helyükön, azonban kötelezte őket, hogy elismerjék Bizánc fennhatóságát. Hogy kik lettek volna ezek a vazallus főurak nincs adatunk, a bizánci történetírók nem találták eléggé fontosnak, hogy lejegyezzék ezen urak nevét, és ez miatt feltételezhetően nem is játszottak jelentősebb szerepet az elkövetkezendő kor történetében.

Bizánc II. Basileios alatt egyik fénykorát élte. Uralkodásának kezdetén még a Balkán-félsziget birodalomból való kiszakadása fenyegetett, míg keleten az arabok csörtették rendületlenül fegyvereiket, bármelyik pillanatban készen állva arra, hogy lerohanják Szíriát és Kis-Ázsiát. Azonban ezek közül a bizánci császárok egyik legnagyobbikának köszönhetően egyik sem következett be. Sőt! Uralkodása alatt a birodalom előtt teljesen új kapuk nyíltak meg. Bizánci közvetítéssel ekkoriban keresztelkedtek meg a pogány oroszok, amelynek hála a birodalom befolyási szférája hihetetlen mértékben kitágult. Basileios utolsó éveiben már arra is gondolhatott, hogy a dél-itáliai és szicíliai arabok ellen vezessen hadjáratot. Ebben a céljában valószínűleg csak halála akadályozta meg (1025).

Az uralkodó halálát követően azonban felszínre kerültek azok a súlyos problémák, amelyeket a császár személye és ereje még el tudott nyomni. 1025-1081 között a bizánci állam egyre mélyebb anarchiába süllyedt, amelynek végén ott állt az újabb felemelkedést hozó Komnénosz-dinasztia. Azonban tőlük még messze vagyunk. II. Basileios halálát követően a birodalom egyre inkább veszíteni kezdett egykori tündöklő fényéből felcsillantva a remény sugarát a leigázott népek szemében.

Írta: Márk Éva

Felhasznált irodalom

• 1. Владимир Ћоровић, Историја српског народа I. том, Светигора-Октоих-Јумедијамонт, Београд, 2009.
• 2. Станоје Станојевић, Историја српског народа, BOOK-MARSO, Београд, 2008.
• 3. Сима Ћирковић, Историја Срба у средњем веку,
• 4. Georg Ostrogorsky, A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
• 5. Klaniczay Gábor, Európa ezer éve: a középkor I., Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
• 6. Hermann Kinder - Werner Hilgemann - Manfred Hergt, Atlasz: Világtörténelem, Budapest, Atheneum 2000 Kiadó, 2005.   
• 7. Борис Стојковски, Самуилово царство и Угарска, Нови Сад.