A második világháború egész Európát lángokba borította, amelynek folyamán a német Wehrmacht olyan katonai sikereket ért el, amelyekről még a mai kor történészei is csak ámulva írnak. 1941 végére német katonák álltak őrt a havas Norvégiától egészen az afrikai Szaharáig, nyugaton a La Manche-csatornától egészen Moszkva kapujáig, ahol a német páncélosok már megpillanthatták a Kreml csillogó tornyait. Miközben a messzi keleti fronton elképesztően véres harcok dúltak, addig a lerohant Európában továbbra is tevékenykedtek a német megszálló erők.
Jugoszlávia lerohanása bármiféle nehézség nélkül 1941. április 6-án vette kezdetét és április 17-én már be is fejeződött. A rövid ideig tartó háborút nevezik még áprilisi háborúnak is. Jugoszláviát a megszálló erők felosztották egymás között, mindenki kiragadva a maga részét a zsákmányból. A Harmadik Birodalomnak a mai értelemben vett Szerbia jutott (természetesen a Délvidék nélkül), amelyet katonai közigazgatás alá helyezett. A katonai közigazgatás bevezetése elengedhetetlen volt annak érdekében, hogy a terület lángokba ne boruljon. A vidék túl fontos szerepet játszott Németország ellátásában, illetve stratégiailag fontos útvonalak vezettek rajta keresztül Görögország és Bulgária felé. Az első partizánbandák a megszállást követő hónapokban már meg is alakultak és harcot kezdtek a megszálló német katonák ellen. A megszállt területek nagy részére jellemző helyzet megoldása érdekében a németek különleges intézkedéseket vezettek be, amelynek a leghírhedtebb része az a határozat volt, amely elrendelte, hogy minden megölt német katona után 100, minden megsebesített után pedig 50 civilt kell kivégezni. Ez határozat érvényes volt egész Európára.[1] 
1941. október közepén Šumadija déli részében erős partizántevékenység alakult ki, amelyben a német katonák érzékeny veszteségeket szenvedtek (10 halott és 23 sebesült). Azonban ezek a veszteségek is elegendőek voltak ahhoz, hogy kiváltsák a hatóság represszióját. Annak ellenére, hogy a partizánok csak elenyészve származhattak Kragujevác városából, illetve nem is e város környékén zajlottak a leghevesebb harcok, itt történt a legszörnyűbb megtorlás, amely a szerb történelem egyik legtragikusabb eseményei közé tartozik.
1941. október 20-21 között Kragujevác városában a német Wehrmacht tússzedésbe kezdett, nem kímélve sem az időseket, sem pedig a fiatalokat. Körülbelül 5000-10,000 embert ejtettek foglyul,[2] a kvóta értelmében pedig 2300 embert kellett kivégezni.
A kivégzések már 18-án megkezdődtek a környező falvakban, azonban Kragujevác foglyul ejtett lakosaira csupán 20-án került a sor. A tömeges, golyó általi kivégzéseket egy a városon kívüli területen vitték végbe (Šumarice). Német feljegyzések alapján pontosan 2300 embert lőttek agyon, amennyit a kvóta előírt. Más, délszláv források ezt a számot magasabbra teszik. A legelfogadhatóbb és legvalószínűbb, nyugati történészek által is képviselt adat szerint körülbelül 2800 embert végeztek ki pár nap leforgása alatt.[3]
Az eseménysorozat külön tragédiája a kragujeváci középiskolás diákok sorsa, akiket a német katonák az oktatás kellős közepén rángattak ki a tantermeiknől és tanáraikkal egyetemben hurcolták el őket a vesztőhelyre. 217 főre tehető a kiskorú áldozatok száma, amelynek nagy részét az iskolából hurcolták el.
A háborút követően a kivégzések helyszínén, Šumariceban létrehoztak egy emlékparkot az áldozatok számára, amelyben 12 monumentális emlékmű, illetve egy az eseményeket feldolgozó múzeum is helyt kapott. A cikk borítóján a "Törött szárny" elnevezésű emlékmű látható.
Írta: Tóth Tibor
[1] A rendelet meghozatalára 1941. szeptember 16-án került sor Wilhelm Keitel tábornok által.
[2] A források nagyon eltérőek, a pontos szám nem ismert, mint ahogyan a kivégzettek végleges száma sem.
[3] Beleértve a környező 3 faluban kivégzettek számát is. Tehát magában a városban valószínűleg tényleg 2300 embert végeztek ki, azonban a cifrát átlépték a környező falvak likvidálásával is, amelyekben az adatok alapján 500 ember veszthette életét.