Nemzetközi helyzet 1948-1956 között:
1948-ra a világháborút megnyerő szövetségesek szembekerültek egymással. Szembenállásuk csak konfliktusforrás volt, konkrét háború a két fél között nem robbant ki. Mindkét fél kiépítette a maga szövetségi rendszerét. A Szovjetunió belekényszerítette az általa „felszabadított” országokat először 1949-ben a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsához való csatlakozással, majd, miután életbe lépett az osztrák államszerződés, megalakította a Varsói Szerződést, amely legitimálta a Szovjetunió katonai jelenlétét Európában.
A kelet-nyugati ellentétek Közép-Európában rövidesen nyílt konfliktusokká váltak. A csehszlovákiai kommunista hatalomátvételre válaszul Nyugat-Európában 1948.03.17-én megkötötték a brüsszeli egyezményt, amely támadás esetén a tagok (Nagy-Britannia, Franciaország, Benelux államok) kölcsönös segítségnyújtását helyezte kilátásba. Mivel a Németország leendő pénzéről folyó tárgyalások eredménytelenek voltak, a nyugati részben önálló pénzt vezettek be. Erre válaszul a szovjetek blokád alá vették Berlint, amely következő év májusáig tartott. Ez vezetett a két német állam megalakulásához: megalakult a nyugati Német Szövetségi Köztársaság és a keleti Német Demokratikus Köztársaság, amely ugye csak a nevében volt demokratikus. A berlini blokád hatására az USA is fontosnak érezte, hogy katonai ereje Európában is jelen legyen. 1949.04.04-én létrejött az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO. Ezáltal az USA legitimálta katonai és politikai jelenlétét a kontinensen.
Ha közvetlenül nem is, burkoltan azért összecsapott a két rendszer. Ez Koreában történt meg 1950-1953 között. Észak-Koreát a szovjetek, Dél-Koreát az amerikaiak támogatták. A háború végül az ország kettéosztásával végződött 1953-ban.
1953.03.05-én meghalt Sztálin. Ez bizonyos fokú enyhülést hozott a két fél viszonyában. Emellett a szovjet blokkon belül az NDK-ban és Csehszlovákiában munkásfelkelések törtek ki, amelyeket hamar levertek. Sztálin halála után a Szovjetunió újra felvette a kapcsolatot Jugoszláviával. Hruscsov 1955 májusában Belgrádban látványosan kibékült Titóval. 1956.02.14-24 között rendezték az SZKP XX. Kongresszusát. Itt Hruscsov rendkívül hosszú beszédet mondott, amelyben leleplezte a sztálini diktatúra bűneit. Ez nagy hatással volt a kelet-közép európai államokra, köztük Magyarországra.
A hatalom bebetonozása:
Miután Rákosiék egyeduralomra tettek szert a politikai életben, ezt legitimálni kellett. 1949 tavaszán új választást írtak ki 05.15-re. Ezen a névleg még létező kisgazdapárt és a parasztpárt együtt indult az MDP-vel. A listákat a kommunista vezetés állította össze, a választópolgároknak csak az a lehetősége maradt, hogy ezekre igennel vagy nemmel voksoljanak. Persze voksaikat a választási bizottságok meg is hamisíthatták, amit természetesen sok esetben meg is tettek. Aki nem ment el szavazni, az a későbbiekben kellemetlen következményekkel számolhatott. A kimaradók ellenére a választás így is „óriási” sikert hozott: a Népfront listája megkapta a szavazatok 96,27%-át. A megválasztott képviselők 71%-a volt MDP tag, a többiek régebbről álcázottan viselkedő kisgazdák vagy parasztpártiak voltak. A miniszterelnök Dobi maradt, 11 tárcát kaptak az MDP tagjai, 2-2 tárcát pedig az álcázottak.
A kormány legfontosabb gazdasági feladatának az ötéves terv előkészítését és sikeres végrehajtását tartotta, a legkiemeltebb feladatának pedig a népköztársasági alkotmány megalkotását választotta.
1949.05.27-én a kormány létrehozta az alkotmányt előkészítő bizottságot, amely mindössze két tagból állt. A minta az 1936-os szovjet alkotmány volt, amelyet szinte csak át kellett másolniuk. Természetesen egy-két eltérés belekerült. Így került bele az 53§ a művészetekről, amelyet maga Gerő diktált le a szerkesztőnek. Emellett még beleemeltek pluszpontként egy munkaversenyről szóló paragrafust is. A tervezetet 08.05-én tették közzé, majd 5 nap alatt lebonyolították az országos vitát, így a törvényjavaslat már 10-én megérkezett a Parlamentbe, ahol 12-én a bizottsági tárgyalások következtek. 18-án Rákosi előterjesztésére óriási lelkesedéssel elfogadták. Erre a rohamtempóra azért volt szükség, hogy az alkotmány 08.20-án életbe léphessen. Ugyanis innentől fogva nem Szent Istvánt, hanem a sztálini alkotmányt kellett ünnepelni egészen 1990-ig.
Az alkotmány szövege szerint a Magyar Népköztársaság „a munkások és a parasztok állama, ahol minden hatalom a dolgozó népé, mely választott küldöttei útján gyakorolja hatalmát”. A rendszer ragaszkodott ahhoz az ideológiai tételhez, hogy a munkásság öntudatos, egységes és rendíthetetlen, és ezért magasabb szintű a társadalom többi rétegénél. Ezzel szembeállították a fizikai munkát a nem fizikaival. A szocialista állam önmagát munkásállamként, a munkásokat pedig uralkodó osztályként állította be. Azonban hiába a munkásosztály nevében gyakorolták a totális diktatúrát, a címzett rétegnek semmilyen beleszólása nem volt a politikai és gazdasági döntésekbe. A munkásságnak semmiféle eszköz nem állt rendelkezésére, hogy javíthasson a sorsán, hiszen megfosztották minden jogától, és tökéletesen kiszolgáltatták a munkáltatójának.
Belefoglalták az alkotmányba, hogy „népünk megkezdte a szocializmus alapjainak lerakását”, s az ország a népi demokrácia útján halad a szocializmus felé. Az alkotmány lényegében felszámolta a köztársaságot. A köztársasági elnöki tisztséget megszűntette, helyette létrehozta a 21 tagú Elnöki Tanácsot, amely a parlament kikapcsolásával törvényerejű rendeleteket alkothatott. Ezzel teljessé vált a hatalom állampárti központosítása, a törvényhozás és végrehajtás a legfelsőbb pártvezetés kezébe került.
1949 decemberében szabályozták a megyehatárokat és az addigi 25-öt 19-re csökkentették le. 1950 májusában elfogadták a tanácstörvényt, amellyel megszüntették a korábbi önkormányzati intézményeket, októberben pedig megrendezték a tanácsválasztásokat. A helyi tanácsok teljesen alárendelődtek a felettes közigazgatási szervek, sőt a pártszervezetek utasításainak.
A diktatúra első ellenfele: az egyházak:
Miután a pártpolitikában nem maradt ellenfele Rákosiéknak, jöhetett a következő ellenfél. A következő célpont az egyház volt. A kommunisták az ateizmust napi politikai kérdésnek tekintették és kezdettől fogva legfontosabb céljuk a vallás elleni küzdelem volt. Csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy lecsaphassanak. Az első alkalom 1948 júniusában jött el, amikor kierőszakolták több mint 6500 egyházi iskola államosítását. Az hidegen hagyta a vezetést, hogy a lakosság többsége vallásos érzelmű volt és ragaszkodott iskoláihoz. Az állomosítás ellen elsősorban a katolikus papság lépett fel. A már ekkor kommunista kézen levő sajtó ezt a klerikális reakció ármánykodásaként mutatta be. Az iskolák államosítása elleni megmozdulásokat úgy vélték leghatékonyabban letörni, ha a magyar katolikus egyház fejét állítják félre.
Mindszenty József esztergomi bíboros-érsek kezdettől fogva kommunista-ellenes volt, amelyet nyíltan vállalt. Emiatt már 1945 óta a politikai rendőrség elsőszámú célpontjának számított. Az iskolaállamosításokkal párhuzamosan a sajtóban Mindszentyt is egyre több támadás érte. A bíborost végül 1948 karácsonyán tartóztatták le. A következő év februárjában bíróság elé állították majd életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. Rákosi eredetileg nem kívánta bebörtönözni Mindszentyt. Az ellene folytatott rágalomhadjárattal a kommunisták azt kívánták elérni, hogy a bíboros önként távozzon az országból.
1950 nyarán deportálták a katolikus szerzeteseket, és feloszlatták rendjeiket, majd kierőszakolták az állam és az egyház közötti megállapodást, amelyben a katolikus püspöki karnak támogatnia kellett a meglevő államrendet, támogatniuk kellett a békeharcot. A kormány papíron biztosította a vallásszabadságot, s engedélyezte a katolikus egyháznak 6 fiú-és 2 leánygimnázium fenntartását, továbbá a bencés, a piarista és a ferences rend korlátozott működését.
Az egyházak üldözését azonban tovább folytatták. Innentől kezdve az egyházpolitikát politikai rendőrségi kérdéssé tették. Az egyházak iránti támadás 1951 tavaszán indult meg újból. Az ok az volt, hogy nem megfelelő lelkesedéssel támogatták a békeharcot. A támadás most a kalocsai érsekre, Grősz Józsefre összpontosult. Az érseket 05.18-án vették őrizetbe, alig egy hónappal később, 06.18-án már kész is volt a bírósági döntés: az államrend megdöntésének vezetésében, valutaüzérkedésben és külföldre szöktetésben mondták ki bűnösnek az érseket, akit 15 évre ítéltek, vádlott-társai 8-14 évet kaptak.
A per kezdetével egyidejűleg házi őrizetbe vettek további négy főpásztort: Badalik Bertalan veszprémi, Hamvas Endre csanádi, Pétery József váci és Shvoy Lajos székesfehérvári püspököt. Helyükre hű pártkatonákat ültettek, akiknek nem a Mindenható, hanem (ki más?) Rákosi volt a legfőbb isten. 1951.05.19-én létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt. A jogszabály szerint az ÁEH a minisztertanács alá rendelten intézte a felekezetekkel kapcsolatos ügyeket.
Ellenség házon belül, avagy az ellenség keze betette a lábát:
A hidegháborús légkör adott volt, ezért az éberséget fokozni kellett. Az ok az volt, hogy tuti biztos, hogy a gonosz nyugati imperialisták támadni fognak, így nem árt készülni. Különösen bizalmatlanul figyelték a volt nyugati érdekeltségű vállalatoknál folyó munkát. Itt is megindult a harc, az egyik legismertebb gazdasági bűncselekményként elhíresült ügy a Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaságnál leleplezett szabotázsakció volt.
Debütáló belügyminiszterként Kádár János hozta nyilvánosságra az ügyet. Kádár írógépműszerésznek tanult, majd 1931-ben belépett az illegális KMP-be. Többször letartóztatták, majd csatlakozott az SZDP-hez. 1945 áprilisában megválasztották az MKP KV titkárává, majd májusban a PB tagjává. 1946-tól főtitkárhelyettes.
A MAORT vezetői ellen kreált politikai per célja az volt, hogy erre hivatkozva kártérítés nélkül állami felügyelet alá vonhassák és kiiktathassák a magyar gazdaságból az amerikai tőkeérdekeltséget. A külföldi vezetőket hamis vallomásaik aláíratása után szabadon engedték. A bíróságra már csak a vállalat alkalmazottainak kellett menniük. A vezérigazgatót, Papp Simont első fokon halálra ítélték, majd másodfokon életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. Ugyanerre a sorsra jutott az angol tulajdonú Hutter és Lewer vegyipari vállalat és a Standard Villamossági Részvénytársaság is.
Közben a szocialista táboron belül is kiéleződött a helyzet. Miközben Magyarország barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést írt alá a keleti blokk valamennyi országával, közben Jugoszlávia kikerült a baráti táborból és onnantól a déli szomszédra ellenséges szemmel figyeltek.
Ekkorra már a politikai életen belül abszolút nem maradt ellenfele Rákosiéknak. Ne gondolja senki, hogy innentől kezdve tiszta unalom volt az életük. Ellenkezőleg: az ellenség mindenhol ott van, ezért fokozott éberség kell továbbra is. Az ellenséget úgyis megtaláljuk címszóval kezdtek nyomozni, most éppen Tito-kémeket kerestek. A dolog teljes másolata volt annak, amit Sztálin csinált az 1930-as években a Szovjetunióban.
Meg is lett az első házon belüli ellenség, méghozzá a pártközpont volt vezetője, Szőnyi Tibor személyében. Pechére ő a világháború alatt Svájcban élt és kapcsolata volt egy szovjet-amerikai titkos ügynökkel. Más már nem is kellett a letartóztatásához. Az aktus 1949.05.16-án meg is történt. Mellette letartóztatták még Justus Pál volt szociáldemokrata képviselőt is. Már-már úgy tűnt, hogy Justus lesz az ügy főszervezője. Csakhogy Szőnyit addig verette az embereivel Péter Gábor a börtönben 10 napon keresztül, mígnem kimondott egy olyan nevet, aki jól is hangzott egy ilyen ügy főbalhésaként. A megnevezett szerencsétlen nem volt más, mint a korábbi belügyminiszter, Rajk László. Ő volt az igazi nagy hal. Az eleinte fővádlott Justus a per végére nyolcad rendű vádlottá fokozódott le. Rajkot 05.30-án tartóztatták le.
Szeptemberre el is készültek a hivatalos történettel. Eszerint Rajk és vádlott-társai „az imperializmus szekértolójává szegődött” Titóval szövetkezve akarták megdönteni Magyarországon a demokratikus államrendet. Rajk eleinte mindent tagadott. Elvtársai azonban meggyőzték, hogy a per célja csak az osztályellenség megfélemlítése, halálos ítélet nem lesz. Rajk ezt elhitte „barátainak”, és mindent bevallott, amit az ÁVH emberei elmondattak vele. Beismerő vallomását pedig a rádió élő egyenes adásban közvetítette. Mivel a per már előre lejátszott meccs volt, zavartalanul le is folyt 09.16-24 között. Halálra ítélték és kivégezték Rajkot és Szőnyit. Justus 9 éves fogházbüntetést kapott. Állam elleni összeesküvés úgy szép, ha katona is szerepel benne, így volt két tábornok is a vádlottak padján. Pálffy György és Korondy Béla ügye a hadbírósághoz került át, ahol halálra ítélték a szerencsétleneket.
1950 tavaszán és nyarán a volt szociáldemokraták voltak soron. A több száz letartóztatott közül 276-ot internáltak, 154-et elítéltek. Szakasits Árpád életfogytiglanra, Marosán Györgyöt halálra ítélték, melyet kegyelemből életfogytiglanra változtattak. Ries Istvánt is letartóztatták. Ügyében ítéletre már nem került sor, mert belehalt a kihallgatások alatt kapok verésekbe.
1949-1952 között további tábornokok kerültek bíróság elé. 10 tábornokot végeztek ki, köztük olyan lelkes kommunistát, mint Sólyom László.
1950-ben az ÁVH sem maradt ki a tisztogatásból. Szűcs Ernő helyettes vezető volt, testvére viszont a háború alatt Londonban élt. A nyugati kapcsolat gyanúja miatt őrizetbe vett Szűcs Ernő vallomásában megkérdőjelezte a Rajk-per egyes mozzanatait, feltevését agyonveréssel jutalmazták, ugyanerre a sorsra jutott testvére is. További két ÁVH-st kivégeztek.
1951-re az ellenség már szó szerint házon belülről került ki. Most azok kerültek sorra, akik eredetileg is kommunisták voltak. 1951 februárjában egy Politikai Bizottsági ülésen Rákosi kijelentette, hogy „az éberség hiánya miatt az ellenség még jobban benyomult az államapparátusba”. Az ellenség most a tanácstitkárokká választott volt jegyzők voltak, legnagyobb bűnük az volt, hogy az 1945 előtti rendszert is kiszolgálták. Ezen kívül Rákosi maga járt az élen a mindezért felelős „ellenség újabb csoportjának leleplezésében”. Úgy tűnik, hogy hálátlan volt ebben a korszakban belügyminiszternek lenni. Az új bűnös szintén a belügyi tárca irányítója volt, Zöld Sándor személyében. Ő lett a felelős mindenért. Azonban ő megelőzte a letartóztatását: a pártgrémium üléséről hazatérve megölte családtagjait, majd önmagával is végzett.
Rákosi párttal szembeni árulásnak nevezte Zöld cselekményét, főleg mert új bűnbak után kellett néznie. Választása Kádár Jánosra esett, aki szintén belügyminiszter volt régebben. 04.21-én Kádár mellett még letartóztatták Kállai Gyulát, de velük együtt került börtönbe még Haraszti Sándor, Donáth Ferenc, Losonczy Géza és Újhelyi Szilárd is. Ezt a csoportot Rajk beépített ügynökeinek nevezte Rákosi. Kádár vallomása ráadásul így hangzott: „Nemcsak hogy titoista, imperialista kém, Rajk ellenforradalmi örökségének megsemmisítője nem lettem, hanem ellenkezőleg, annak megőrzője voltam.”A fő vádlottak mindegyike súlyos büntetést kapott.
A társadalom terrorizálása:
A politikai ellenfelek likvidálása nem volt elég Rákosinak. Újabb és újabb ellenséget kellett találni. Lényegében minden társadalmi csoportot egyformán érintett a tömeges meghurcoltatás. Az Horthy-korszakban szolgáló rendőröket és csendőröket folyamatosan megfigyelték. Ugyanerre a sorsra jutottak az akkori közigazgatás vezetői is. Ezen társadalmi csoport képviselőit 1949-ben először a nyugdíjuktól fosztották meg, majd egy évvel később a lakásuktól is. Ugyanerre a sorsra jutott a másik osztályellenség, az úri birtokos családok, akiknek még a nemesi előnevük használatát is megtiltották. Ellenségnek számítottak még a korábbi vállalat-és gyártulajdonosok, valamint ezen cégek menedzsmentjeinek személyzete is. A felsorolt társadalmi rétegek sorsa a kitelepítés volt. 1951. május-július folyamán a belügyi szervek 12.704 személyt telepítettek ki a fővárosból és még ennél is többet a vidéki városokból. Ezzel akarták megoldani a háború okozta és a rendszer tehetetlensége révén kialakult lakáshiányt. Budapesten a kitelepítés 1951.05.22-én kezdődött. Az áldozatok egy nappal korábban rendőri kézbesítéssel megkapták a kitelepítési végzéseket. A kitelepítéseket a Belügyminisztérium és az ÁVH irányította. Budapest minden kerületéből hurcoltak el családokat. Hétfőn, szerdán és pénteken kézbesítették a kitelepítési határozatokat, kedden, csütörtökön és szombaton hajnali 3-4 órakor bonyolították le a kilakoltatást. Ezeket a napokat a kitelepítettek „frász és gyász” napjaiként emlegették.
A kilakoltatás után a lakásokat lepecsételték, és a családokat különböző teherpályaudvarokra szállították. Itt a kijelölt vagonok előre megjelölt ülésein helyezték el őket. A felszállítás után a vagonokat lezárták és szigorúan őrizték. Az Alföld különböző területeire szállították őket, olykor lassították a vonatokat, nehogy akadályozzák a normál vasúti forgalmat. Ennek köszönhetően az utasok éjszaka vagy hajnalban érkeztek meg a célállomásra.
Voltak, akik vidékre költözve próbáltak menekülni a kitelepítés elől. Ez sikertelen volt, mert a rendőrök utánuk mentek és kötelezték őket, hogy a korábban megállapított kényszerlakhelyre költözzenek.
A budapesti kitelepítetteket Békés, Szolnok, Heves, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár és Borsod-Abaúj-Zemplén megye 137 falujába és annak tanyavilágába telepítették. A családfők 5 mázsa, a többi családtag 250 kg vihetett összesen magával.
A kitelepített családok kényszerlakhelye csupán egyetlen helyiség volt, többnyire egy kulákcsaládnál. Gyakran előfordult, hogy több családot egy szobába telepítettek be, sokaknak pedig csak az istállókban, illetve a melléképületekben jutott csak hely.
A kitelepítés természetes velejárója volt a budapesti lakás és a benne levő ingóságok elvesztése, a kényszerlakhely elhagyásának tilalma, az állandó rendőri ellenőrzés, a munkahely elvesztése, a teljes létbizonytalanság és a munkakorúak esetében a kemény fizikai munka. A nagyobb gyerekeket nem engedték továbbtanulni sem. A kitelepítettek elvesztették állampolgári jogaikat. Volt, ahol például a választások napján a kitelepítettek nem hagyhatták el kényszerlakhelyüket, nehogy befolyásolják a szabad szavazókat. A kitelepítettek nem hagyhatták el a falu határát, más településre való utazásra ritkán kaptak engedélyt, budapesti úthoz is Belügyminisztériumi engedély kellett. Ha beteg lett egy kitelepített, a körzeti orvos csak a helyi rendőrség engedélyével utalhatta kórházba. A kórházban dolgozó orvosoknak is jelenteniük kellet, ha paciense kitelepített volt.
A kitelepítettek kilátástalan anyagi körülmények közé kerültek. Csak nehéz fizikai munkát végezhettek, főként mezőgazdasági munkát, de útkarbantartásban, árvízvédelemben, állategészségügyben is tevékenykedtek. Sokszor távoli falvak állami gazdaságaiba vitték őket dolgozni, ahonnan csak hétvégenként kerültek vissza új lakhelyükre. Itt durvább körülmények között éltek, sokszor istállóban vagy pajtában laktak.
A téli hónapok külön küzdelmet jelentettek, mivel akkor 0 volt a munkalehetőség. Sok helyen az élelmiszer beszerzése is gondot okozott. Élelmiszerjegyet csak a dolgozók kaptak. Azonban nekik se biztos, hogy maradt élelem a boltban. Ugyanis kenyeret csak akkor vehettek maguknak, ha az eredetileg is a faluban lakó elvtársak után maradt valami. Szűkös anyagi helyzetük miatt helytelenül táplálkoztak, ami az idősebbeknél betegségeket idézett elő.
A megbízhatatlannak minősült személyeket internálótáborokba vitték. A leghíresebb ilyen hely a recski kőbánya volt. A Hortobágyon 12 kényszermunkatábort hoztak létre. Ezekre azért volt szükség, mert ekkorra már a börtönökben telt ház volt. Ezeket a szovjet Gulag mintájára hozták létre és a foglyokat embertelen körülmények között dolgoztatták.
A terror nem kímélte a parasztságot sem. Érdekeik szemben álltak az ötéves tervvel, mivel az a mezőgazdaság kollektivizálását írta elő, a paraszt azonban ragaszkodott a földjéhez. A téeszekbe való belépésre különböző eszközökkel kényszerítették a parasztságot. Az adóterheket fokozatosan emelték. Emellett súlyos terhet jelentett a beszolgáltatási rendszer. A beszolgáltatandó termékek köre fokozatosan nőtt, ugyanakkor az ezért kapott fizetség viszont folyamatosan csökkent. Aki pedig nem tudott fizetni, az számíthatott arra, hogy a portáján nemkívánatos személyek fognak megjelenni, pl. a helyi rendőrség vagy az ÁVH. Ők nem kegyelmeztek és a pincétől a padlásig mindent átnéztek. Ha találtak valamit, akkor a házigazda kemény büntetésre számíthatott. 1948 és 1955 között mintegy 400.000 parasztot marasztaltak el közellátási bűntett címszóval. A teljes kifosztástól és a büntetéstől való megmenekülés legbiztosabb útja a téeszbe való belépés volt. 1952-ben az időjárás sem volt kegyes a parasztokhoz, de a végrehajtókat ez nem érdekelte. Ekkor a szó szoros értelmében lesöpörték a padlásokat.
A parasztság egy külön rétegének számítottak azok, akik 25 holdnál nagyobb földmennyiséggel rendelkeztek. Őket nevezte Rákosi kulákoknak és természetesen osztályellenségnek is lettek nyilvánítva. Számukra már 1948-ban külön kulákverő csoportok jöttek létre a politikai rendőrségnél. Emellett különadókat vetettek ki rájuk, hiteleket nem kaphattak, kizárták őket a képviselő-és tűzoltótestületekből, elvették nagygépeiket, gazdasági épületeiket, sőt még a lakóházaikat is, gyermekeik nem tanulhattak tovább. Az újságok folyamatosan uszították ellenük a társadalom többi rétegét. A kulákok lettek a „falu népeinek veszett ellenségei”, báránybőrbe bújt farkasok, elvetemült gazemberek.
A parasztság esetében is voltak koncepciós perek. Az egyik legismertebb Molnár Sándor gazdálkodó esete volt. Aratás közben ebédszünetet tartott és véletlenül leégette a saját tulajdonában levő legelőrészt és a kunyhóját. Emellett az erdő is megperzselődött. Gyújtogatás miatt rögtönítélő bíróság elé állították. Molnárt a tette miatt a népi demokrácia ellenségének nyilvánították, aki cselekményével a szocializmus építését akarta meghiúsítani. Emiatt halálra ítélték és kivégezték.
A vas és acél országának megvalósítása és ennek következményei:
A hároméves terv időszakában jelentős eredményeket értek el és már félévvel a határidő lejárta előtt kijelentette a kommunista vezetés, hogy sikerült teljesíteni a tervet, befejeződött az ország újjáépítése.
Mivel a koreai háború küszöbön volt, amely az osztályharc jelszavával előkészítette a harmadik világháborút, a kommunista gazdaságpolitika a hadiipari fejlesztést szorgalmazta. Az 1950-54-es időszakra meghirdették az első ötéves tervet, amely legfőbb céljául azt tűzte ki, hogy Magyarország a „vas és acél országa” lesz. Az ipari termelés évi növekedését 26%-ban jelölte meg. A nemzeti jövedelem 35%-át kívánta beruházásokra fordítani, s ennek fele az ipar fejlesztését szolgálta.
1951 elején felemelték a terveket, a gyáripari termelés növekedését 86-ról 310%-ra, a nehéziparét 104-ről 380%-ra. Az életszínvonalat csak 35-ről 50%-ra emelték. Ennek következtében az ipar rohamtempóban fejlődött. 5 év alatt 64 üzemet létesítettek. Ekkor épült Sztálinváros, Komló és Kazincbarcika.
Ezek a hatalmas beruházások nagy tömegű új munkaerőt igényeltek. Ennek zöme a mezőgazdaságból áramlott át, de a nők munkába állása is szerepet játszott benne. 1950-ben újabb szovjet másolás következett, most a Sztahanov-mozgalmat vették át a nagy testvértől. A résztvevők közül mindenkinek felajánlást kellett tennie, hogy a korábbihoz képest sokkal több munkát fog végezni. A mozgalom eleve kudarcra volt ítélve, és gyorsan komolytalanná is vált. A komolytalansága ellenére a Szabad Nép elég komolyan vette a mozgalmat és folyamatosan tudósított róla. Naponta jelentek meg 300, 600 vagy 1300%-os túlteljesítésről szóló beszámolók. Ez alapján 1952 végére régen teljesülnie kellett volna az első ötéves tervnek. Voltak ünnepi műszakok is, amelyeket a szovjet vagy magyar kommunista párt kongresszusai, november 7, április 4, vagy éppen Sztálin és Rákosi születésnapja körül tartottak meg. Ezek az esetleges termeléskieséseket igyekeztek pótolni.
A munkaversennyel természetesen a munkaerő minél jobb kihasználása volt a cél, erre még rátett egy lapáttal az 1950-ben megalkotott Munka Törvénykönyve, amely szűkítette a munkavállalók jogait. Csökkentették a szabadságokat, általánossá vált a túlóra, ha valaki pedig nem teljesítette a tervet, azt felelősségre vonták. 1951-52-ben 15.000 személyt állítottak bíróság elé terv-bűncselekmény címén, akik pedig önkéntesen felmondtak, azokat javító-nevelő munkára ítélték. Emellett csökkent a dolgozók reálbére, miközben önként terv-és békekölcsönt kellett jegyezniük. Ez a rendszer úgynevezett speciális különadója volt. 1949-1946 között hat alkalommal összesen 6,7 milliárd Ft értékben bocsátott ki az állam terv-és békekölcsönt, amiből 5,6 milliárdot be is jegyeztek. Elsősorban a bérből és fizetésből élőknek, vezetőknek, párttagoknak illett évente egyhavi fizetésüknek megfelelő összeget jegyezni. A jegyzett kölcsönt havi részletekben lehetett fizetni, amit automatikusan levontak a fizetésükből.
Már 1950-ben komoly zavarok keletkeztek a közellátásban. A fő ok az volt, hogy a mezőgazdaság a túlzott iparosítás miatt kevés fejlesztési forráshoz jutott. Ráadásul a megtermelt termények többségét exportálták, mivel az ország csak így juthatott hozzá azokhoz a külföldi gépekhez, amelyeket a nagy ipari beruházásoknál nem lehetett nélkülözni.
Ezekért a gondokért Rákosiék az osztályellenség aknamunkáját és a fegyelmezetlen dolgozókat tették felelőssé. 1951-ben kénytelenek voltak bevezetni a jegyrendszert. 01.01-étől először a cukorra és a finomlisztre, 04.16-tól a kenyérre, illetve a zsírra, tejre, húsra és a szappanra. Külön meghatározták a fejadagokat, a nehéz fizikai munkát végzőket, a vezetőket és a sztahanovistákat természetesen magasabb adagok illették meg. A jegyrendszer év végéig állt fenn, ezután általános ár-és bérrendezést hajtottak végre.
1953-ra a magyar nép teljesen elnyomorodott. Utolsó tartalékait is felélte és a családok sokasága éhezett.
Ratkó Anna és minisztersége:
A Rákosi-diktatúra az emberek politikai üldözése és totális kihasználása mellett igényt tartott a legintimebb magánéletbe való beleszólásba is. Ratkó Anna volt első női miniszterként 1948-tól a népjóléti tárca, 1950-53 között az egészségügyi tárca vezetője. A hölgy eredetileg szövőnőnek készült, de szakszervezeti munkája révén bekerült a kor káder elitjébe. Tárcavezetőként hozzá köthetőek, azonban nem ő hozta ezeket az intézkedéseket. A gond ott kezdődött, hogy a kommunista vezetőség észlelte, hogy Magyarország népesedésének üteme elmarad a többi szocialista országé mögött. Emiatt radikális lépésre szánták el magukat. 1953 februárjában hirdették ki a minisztertanácsi határozatot. Ebben a két utolsó pont volt a lényeg, mégpedig az agglegényadó bevezetése és a magzatelhajtás tilalma.
Mint már többször is, a minta a jó öreg Szovjetunió volt, ahol még a 30-as évek közepén hoztak ugyanilyen rendelkezéseket. Azonban Rákosiék a mesteren is túl akartak tenni. Míg a szovjetek nyíltan kijelentették, hogy tiltani kívánják az abortuszt, a legjobb magyar tanítványok már harcolnak a magzatelhajtás ellen.
Ezután minden nőgyógyászati eseményről jegyzőkönyvet kellett készíteni. Kétszintű abortuszbizottsági rendszert hoztak létre, amely aprólékosan adminisztrált mindent. Tagjaik óvatosságból alig tették lehetővé a műtétek kórházi elvégzését. A nőgyógyászati műtéteket szigorúan ellenőrizték, szövettani anyagot kellett esetükben a kórbonctani intézeteknek továbbítani. Az orvosok és a szülésznők fokozott rendőri ellenőrzésnek voltak kitéve.
A bíróságok munkája megsokszorozódott. A magzatelhajtáson ért nőket elítélték. Előfordult, hogy idős, többgyermekes, rossz szociális körülmények között élő asszonyokat is szülésre kényszerítettek. Voltak, akik illegálisan hajtottak végre műtéteket. Ha őket tetten érték, akkor halmazati büntetésként akár 5 évnél többet is kaphattak. Számos orvost örökre eltiltottak a hivatásától.
A vezetőség luxusa:
Míg az emberek többsége nyomorgott, Rákosiék különböző kiváltságokat élvezhettek. Számukra a Szabadság-hegyen külön villákat építettek, a környéket azóta is káderdűlőnek nevezik. Az épületek nagy része domboldalra épült. Az elit lakhelyeit mindenhol fegyveresek védték. A luxuskörülmények között élő káderek viselkedését feudálisnak ható allűrök jellemezték.
Természetesen az autóhasználatot is sikerült kisajátítania a vezetésnek. Autót magánhasználatra csak magas rangú funkcionáriusok, néhány esetben pedig tudósok, művészek, sportolók kaphattak. Rákosinak külön sofőrt kellett választani, itt az elsődleges szempont a megbízhatóság volt. Külön protokollja volt az utazásnak: Rákosi konvojban utazott, az ő autója ment középen, mondhatni szendvicsben utazott az előfutó és az utánfutó között.
Külön kórház állt a rendelkezésükre. A Kútvölgyi a háború után teljesen a párt irányítása alá került és szovjet igazgató főorvos állt az élén.
A vezetőség számára külön boltokat tartottak fenn, ahol csak ők vásárolhattak. Természetesen itt sokkal jobb minőségű áru volt található, mint ahol a társadalom többsége vette a napi megélhetéshez szükséges dolgokat.
A kivételezettek egyike: az Aranycsapat:
A pártvezetés nagyon szerette a focit. Magával az Aranycsapat tagjaival is jó viszonyt ápoltak. Köztudott, hogy Farkas Mihály honvédelmi miniszter és Puskás Ferenc közvetlen kapcsolatban voltak. Természetesen a sportegyesületeket is a saját ízlésük szerint alakították át. A futballpályán különböző szakmák, szakszervezetek csapatai, valamint a hatalmat megtestesítő erőszakszervezetek focisták rúgták a bőrt.
A funkcionáriusok előszeretettel mutatkoztak együtt a népszerű focistákkal. A foci nagy kiugrási lehetőséget kínált az ember fiának. A senkiből ünnepelt világsztárok lehettek. A legjobbaknak lehetőségük volt a meggazdagodásra. Volt, akit katonatisztté (Puskás Ferenc) avattak és olyan is volt, akiből parlamenti képviselő lett (Bozsik József). Simán elnézték nekik akár a feketézést és a csempészést.
Az egyéneknek az élsport lehetőséget kínált arra, hogy kitörjenek az unalmas hétköznapokból és a sportsikerek a tömegekkel is feledtetni tudták a hétköznapi dolgokat. A nagy Aranycsapat legyőzte a rettegett angol válogatottat hazai pályán 3:6-ra. Azonban a nyugatnémet válogatott már túl nagy falat volt nekik és kikaptak. Az emberek felháborodása tüntetésbe torkollt, amelyet az utólag focialista forradalomnak neveztek el.
A személyi kultusz meghonosítása:
Maga a diktatúra Rákosi Mátyás személyéhez köthető. Ahhoz, hogy a terroruralmat leplezni tudják, fontossá vált, hogy valahogyan bemutassák a rendszer jóságát is. Ez szorosan összekapcsolódott Rákosi személyes elhivatottságát és kiválasztottságát kanonizálni igyekvő vezérkultusszal. Ez a dicsőítés 1952-ben érte el a csúcspontját, amikor Rákosi betöltötte a 60. életévét. Ez országos ünnepségsorozatot és szinte egész éven át tartó fesztivált hozott. Ehhez az egész országot mozgósították. Az újságírók szinte minden nap írtak valamilyen dicshimnuszt szeretett vezérüknek, de az arra érdemesnek talált írók és költők egy antológiát jelentettek meg a vezér tiszteletére mintegy 11.000 példányban. Üzemek, gyárak kollektívái születésnapi munkaversennyel, illetve szakmai profiljukba vágó gépek miniatűr modelljeivel, a dolgozó parasztság szőttesekkel, agrártermékek népművészeti megformálású installálásának garmadájával fejezte ki ragaszkodását szeretett vezére iránt. Ezekből még kiállítást is rendeztek Rákosi Mátyás harcos élete címmel.
A hónapokon át tartó ünneplés megerősítette Rákosit, így ő a „nemzettől kapott felhatalmazást” az ország irányítására. Ennek eredményeként 1952.08.14-én átvette a minisztertanács vezetését, így már a pártfőtitkári tisztség mellett két tisztsége volt. Közben persze az ünneplések mellett a munkáról se feledkeztek meg az elvtársak. Ennek eredményeként március 15-ét és december 26-át munkanappá nyilvánították.
Rákosit a kommunista párt egyszemélyi megtestesítőjeként tüntették fel, emellett a nemzet apjaként is magasztalták. A legjobban Gerő fogalmazta meg a születésnapi laudációban: „Rákosi és a párt – egy! Rákosi és a magyar munkásosztály – egy! Rákosi és a magyar nép – egy!”
A tömeggyűléseken rituálissá váló ütemes tapssal párosítva skandált „Éljen Rákosi, éljen a Párt!” fordulat ugyanúgy a vezérkultusz részét képezte, mint az, hogy az iskolák, kultúr- és gyermekotthonok, utcák, terek, hidak, téeszek viselték a nevét, vagy hogy az ország legnagyobb nehézipari komplexumának, a Csepeli Vas-és Fémműveknek, a frissen alapított Miskolci Egyetemnek és a kiemelt állami ösztöndíjnak is ő lett a névadója. Arcképnyomatai minden intézményben, irodában, iskolában központi helyen ott függtek a helyiségek falán, mintegy az ő vigyázó-útmutató tekintetével kísérve viselte napi tevékenységét mindenki az országban.
Az ötvenes évek kultúrája:
A kommunista fordulat után a kultúra is az irányításuk alá került, mindent államosítottak. A szellemi életet mennyiségileg javulás, minőségileg romlás jellemezte. A szocialista kulturális forradalom irányítója Révai József volt, aki harcot hirdetett a polgári irányzatok, az avantgárd és a népi mozgalom ellen, az egyetlen elfogadható stílus a szocialista realizmus lett. Adminisztratív intézkedésekkel megszüntették a másik irányzat folyóiratait. Egyedül a Király István szerkesztette Csillag maradt meg, mellette az Illés Béla szerkesztette Irodalmi Újság volt az irodalompolitikai csaták terepe. A klasszikus magyar irodalomból több művet betiltottak (pl. Madách Ember tragédiáját). A rendszer miatt nyugatra menekült Márai Sándor. Az itthon maradtak közül sokan nem jelenhettek meg, illetve bujkáltak. A korszakot Illyés Gyula 1950-ben írt Egy mondat a zsarnokságról című verse jellemzi leginkább, ezt csak 1956-ban jelent meg.
A zenében kantáták, indulók, a szovjet dalokból átköltött mai tárgyú operettek domináltak. A képzőművészetben megszüntették az Európai Iskolát, a posztnagybányai iskolát lebutították. A színházak a sorozatban bemutatott szovjet darabok sémájára szabott osztályharcos, békeharcos műveket játszottak. A filmek közül több közönségsiker akadt. Fergeteges közönségsikert arattak a hamis pátoszú, romantikus történelmi filmek (Erkel, Semmelweis, Föltámadott a tenger, Rákóczi hadnagya) és a zenés vígjátékok (Mágnás Miska, Állami Áruház). Ezekben a legkiválóbb színészek játszottak (Latabár Kálmán, Gózon Gyula, Kiss Manyi), a legjobb rendezők irányításával (Keleti Márton, Bán Frigyes, Várkonyi Zoltán).
Sztálin halála, és Nagy Imre kormányra kerülése után visszaszoríthatatlan erővel tört fel a szellemi életben mindenütt a normális értékrend helyreállításának, a gondolkodási és véleménynyilvánítási szabadság visszaszerzésének igénye. Tágultak a publikálási lehetőségek, új kiadók és lapok alakultak (Művelt nép, Új hang), sorra visszatérhettek az irodalomba az egykori Nyugat, Válasz és Újhold költői, írói. A valóság, az igazság és az őszinteség lett 1953-56 között a mérce. A prózában megjelent az Emberavatás című antológiáról elnevezett elbeszélő nemzedék az igazmondó realizmus igényével (Sánta Ferenc, Csurka István, Moldova György). Éles riportokban talált vissza a valósághoz Sarkadi, Cseres, Örkény, Karinthy Ferenc. Déry Tibor feszült elbeszélésekben (Niki, Szerelem) érzékeltette a kor feszültségét. Végre megjelenhetett Németh Lászlótól az Égető Eszter és a Galilei. Újra színpadra kerülhetett az Ember tragédiája. A zenében a kor drámaisága hatotta át Kodály Zrínyi-szózatát. A filmművészetben tehetséges rendezők szüntették meg a sematizmust (Fábri Zoltán: Körhinta, Hannibal tanár úr, Makk Károly: Liliomfi, A 9-es kórterem), és a megújult régiektől is (Várkonyi Zoltán) igényes filmek születtek. A képzőművészetben az őszinteség és eredetiség jegyében megújítóként lépett fel Kondor Béla, Csernus Tibor, Ország Lili.
Az újabb ellenség megtalálása:
1952-53 fordulóján újabb ellenség tűnt fel a szovjet tömb háza táján. Ismeretlenek felrobbantották a tel-avivi szovjet követséget. Moszkvában rögtön elkezdtek egy cionista pert kreálni. Nosza, itt Magyarországon is kellett valami ilyesmit találni. 02.19-én az MDP KV ülésén Rákosi már be is számolt az újabb tettenérésről. A még januárban letartóztatott volt ÁVH-vezető, Péter Gábort már bele is keverték a dologba. Ugyanis „Péterék együtt dolgoztak a cionistákkal, de nem fektettük rá elég súlyt”. Gerő közben Moszkvában járt és újabb instrukciókat hozott magával. Ezzel lehet összefüggésbe hozni Vas Zoltán kizárását a PB-ból. Eddig az Országos Tervhivatalt vezette, ezután Komlóra száműzték és bányaüzem igazgató lett belőle. Ezen kívül még tisztogatásokat végeztek a pártközpont apparátusában és az ÁVH-nál is. Ebben az ügyben végül 18 személyt ítéltek el, de senkit nem ítéltek halálra. Összesen négyen lettek öngyilkosok, egy személyt pedig vallatás közben vertek agyon.
A moszkvai fordulat és hatása:
1953.03.05-én meghalt Sztálin. Az új szovjet vezetés rájött, hogy változtatásokra van szükség. Május végén Moszkvába hívták Rákosit és a magyarországi hibák kijavítását kérték. Sztálin legjobb magyar tanítványának azonban kedve se volt ezekhez, ezért a szovjet vezetők Moszkvába rendelték a magyar állam-és pártvezetést. A meghívottak köréből hiányzott Farkas Mihály, de ott volt Nagy Imre.
Moszkvában Rákosit és Gerőt elég keményen megbírálták. Majd közölték, hogy Rákosi elbúcsúzhat a miniszterelnöki tisztségtől, amelyet Nagy Imrének kell átadnia és meghatározták, hogy a következő KV ülésen miről kell határozatot hozni.
Így is lett. Az MDP KV 06.27-i ülése megbírálta az addigi gazdaságpolitikai és kormányzati hibákat és határozatot hozott azok kijavítására. Vagyis csökkenteni kellett az iparosítás ütemét, ugyanakkor nagyobb figyelmet kellett fordítani a könnyű-és élelmiszeripar fejlesztésére. Beruházásokkal kell elősegíteni a mezőgazdaság termelékenységének javulását, lassítani kell a szövetkezesítést és segíteni kell az egyénileg gazdálkodó parasztokat, el kell engedni jogtalan tartozásaikat, s lehetővé kell tenni a szövetkezetekből való kilépést. Javítani kell az ellátást, az életszínvonalat, csökkenteni kell a hadsereg és az államapparátus létszámát. Helyre kell állítani a törvényességet és fel kell oszlatni az internáló táborokat. A határozat elmarasztalta Rákosit, mert az ő utasítására kínozták a letartóztatott személyeket az ÁVH dolgozói. Ez a határozat Moszkva javaslatára nem került nyilvánosságra, csak 1986-ban lehetett róla először olvasni.
A társadalom csak az új miniszterelnök, Nagy Imre 1953.07.04-ei beszédéből értesült a változásokról. A rádióban többen döbbenten hallhatták, hogy az ízléstelenségig dicsőített Rákosi elvesztette egyik tisztségét, és Farkas Mihály se volt többé hadügyminiszter. Nagy Imre beszédében olyan dolgok jelentek meg, amelyek mindenkit érintettek: az életszínvonal emelése, a teljesítményhajszolás megszüntetése, a téeszekből való kilépés szabadsága, a kuláklista eltörlése, a kitelepítettek visszatérési lehetőségeinek biztosítása, az internálótáborok feloszlatása.
Rákosi természetesen nem maradt tétlen és nyomban támadást indított utóda ellen. 11-én értekezletre hívta a fővárosi párttisztségviselőket. Itt Nagy Imre is jelen volt. Rákosi szembe ment Nagy elképzeléseivel. Továbbra is szorgalmazta az erőltetett iparosítást, és természetesen a gazdag parasztok se maradtak ki, miszerint a „kulák kulák marad, listával vagy lista nélkül.”. Ezzel szinte Rákosi lebeszélte a hozzá hű tisztségviselőket, hogy segítsék Nagy Imrét, aki így egyedül maradt szinte.
Nagy Imre beiktatását követően egyből hozzáfogott a törvényesség és a jogrend helyreállításához. 07.23-án megszüntették a belügyminiszternek a helyi tanácsokat felügyelő jogkörét, amellyel megteremtették a lehetőséget az önkormányzatiság kialakítására. 07.25-én törvényerejű rendeletet fogadtattak el a közkegyelemről, melynek hatálya a két évet meg nem haladó politikai büntetésekre terjedt ki, és 25.000 ember kiszabadulását segítette. 30-án létrehozták a parlamentnek felelős Legfőbb Ügyészséget, és elrendelték az ügyészi szervezet országos kiépítését. Megszüntették a rendőrhatósági őrizet alá vételt, a munkavállalók jogainak növelésével módosították a Munka Törvénykönyvét, októberben pedig feloszlatták az internálótáborokat. Az ÁVH-t összevonták a Belügyminisztériummal, feloldották a kitelepítettek kényszerlakhelyhez kötöttségét, eltörölték a rendőrbíráskodás intézményét, megszüntették a rögtönbíráskodást is.
A gazdaságban visszafogták a nehézipari beruházásokat, emellett növelték a fogyasztási cikkek gyártását, a lakásépítést és a mezőgazdasági termelést. Törölték a beszolgáltatás elmulasztása miatt kivetett büntetéseket, elengedték a beadási hátralékot, és csökkentették a parasztság adóját. Megkönnyítették a kisiparosoknak az iparengedély megszerzését. Mintegy 10.000 iparcikkre kiterjedő 5-40%-os árleszállítást hajtottak végre, miközben emelték a fizetéseket és a nyugdíjakat. Ezzel 1954-ben az életszínvonal elérhette az 1949-es szintet.
A közkegyelem révén tízezrek lettek újra szabadok, s 1953 novemberében a Szovjetunióból is hazatérhetett 1500 elhurcolt politikai elítélt. Rákosiék igyekeztek megakadályozni a koholt vádak alapján elítélt politikusok ügyének felülvizsgálatát. Nagy Imre csak Hruscsov közbenjárására tudta elindítani ezen perek tisztázását. 1954 májusában megalakult a Különleges Tanács, amely 300 elítélt ügyét vizsgálta felül. Ezt követően szabadultak ki azok a politikusok, akiket Rákosi juttatott börtönbe ellenség címen, pl. Kádár János. A Rajk-per, a tábornokok perét és a volt szociáldemokraták elleni perek felülvizsgálatát Rákosiéknak sikerült megakadályozniuk. 1954 januárjában született jogerős ítélet Péter Gábor ügyében, akit még Rákosi vetett börtönbe, de most már az ÁVH bűneiért feleltek.
Rákosi és klikkje próbálkozott gátolni a miniszterelnök tevékenységét, de egyelőre nem sikerült nekik.
Nagy Imre reformot hozott a politikában is. Ő kezdeményezésére hívták össze 1954 őszén a Hazafias Népfront alakuló kongresszusát. A Hazafias Népfront feladatának tekintette, hogy nemzeti és demokratikus szellemben erősítse a nép szuverenitását, nemzeti összefogást teremtsen, és szabad fórumként az ország lelkiismereteként működjön. A kongresszuson a nemzeti egységről szóló Nagy Imre elsöprő sikert aratott. A Hazafias Népfront elnök Szabó Pál, főtitkára Jánosi Ferenc lett. November közepétől a Magyar Nemzet a Hazafias Népfront lapjaként jelent meg.
1954 végére Nagy Imrének sikerült maga mögé állítania a magyar társadalom többségét. Meghirdetett új politikai és gazdasági elképzelései alkalmasak voltak egy nagyszabású reformprogram kibontakozására. Azonban közben Rákosi elvtárs se aludt. Moszkvába ment politikai betegségét kezeltetni, szanatóriuma a Kreml volt. Itt meg is kezdte a riválisa elleni áskálódást. Jókor érkezett, mivel itt is változóban volt minden. November végén már teljesen gyógyultan tért haza, maga mögött tudhatta a szovjet vezetőséget.
Hazatérte után már jobboldali veszélyről beszélt, a felelős pedig nem is lehetett más, mint a nézet, amit Nagy Imre képvisel. 1955 januárjában Moszkvába rendelték a magyar vezetőket és Rákosi áskálódásának köszönhetően elmarasztalták Nagy Imrét, aki pártellenes nézeteket képvisel. Leváltani nem akarták, feltéve, ha hajlandó önkritikát gyakorolni. Nagy Imre ettől elzárkózott.
A szembesítés nem esett jól a miniszterelnöknek, meg is viselte az egészségét, egy időre távol kellett magát tartania a politikától. Rákosinak ez kapóra jött és mindent megtett Nagy Imre elszigetelésére. 1955 március elején az MDP KV már elítélte Nagy Imre politikáját és a Hazafias Népfrontot proletárdiktatúra ellenesnek minősítették. Nagy Imre továbbra se hajlott az önkritikára, ezért beadta a lemondását. Azonban ezt a szót nem ismerte a pártvezetőség, csak a leváltást. Ennek megfelelően az MDP KV 1955.04.14-én megfosztotta minden párttisztségétől és leváltotta a miniszterelnöki tisztségből. Nagy Imre a határozatot az újságból olvashatta csak el.
Az új miniszterelnök Hegedűs András lett, aki Rákosi engedelmes kiszolgálója volt. Rákosi lényegében ugyanott folytatta ahol 1953-ban abbahagyta. A gazdaságban visszafogták a béreket és a fogyasztást, a fokozott adóztatás miatt újra csökkent a kisiparosok száma és növekedett a parasztok beszolgáltatási kötelezettsége. A börtönökben pedig ismét teltház lett.
A magyar közélet elkeseredve vette tudomásul a kedvezőtlen politikai változást. Óvatosan, de a lehetséges ellenállás lehetőségét kereste. Így szerveződött meg 1955 májusában egy Nagy Imre körül csoportosuló csoport, írók, újságírók, politikusok részvételével, akik rendszeresen felkeresték a volt miniszterelnököt és megvitatták vele az aktuális kérdéseket.
Nagy Imre közben tanulmányok sorát írta, amelyekkel az MDP vezetőségét próbálta befolyásolni. Azonban a mindig éber Rákosi ügyelt arra, hogy ezeket senki sem olvashassa. Nem csoda, hiszen ezekben az írásokban Nagy keményen bírálta a Rákosi-diktatúrát. Ő hitt abban, hogy a társadalom javára és annak egyetértésével megvalósítható a szocializmus.
1955 októberében Nagy Imre pártfogói egy emlékiratot tettek közzé a kultúra védelmében. Ezt 59 párttag író és művész írta alá, s Zelk Zoltán ismertette az Írószövetség novemberi párttaggyűlésén, mely az elfogadta és továbbította az MDP KV-nek.
Rákosi válasza nem váratott magára. Novemberben kizáratta Nagy Imrét a pártból, decemberben pedig párthatározatban marasztalta el az irodalmi életben mutatkozó jelenségeket. Ennek hatására a memorandum aláíróinak többsége visszavonta aláírását.
1955-ben a koncepciós perek elítéltjeinek többségét szabadon engedték, de a Rajk-pert továbbra sem kívánta Rákosi tisztázni. Mivel ekkor már Tito nem volt áruló, így valószínű Rajk sem lehetett az. Tehát az ügy napvilágra kerülése Rákosi bukását jelentette volna.
Rákosi ellenfeleinek újabb adut adott a kezébe az SZKP maratoni hosszúságú XX. Kongresszusa. Rákosi 1956 márciusában kénytelen volt elismerni, hogy a Rajk-per provokáción alapult, de a felelősséget az ÁVH börtönben levő vezetőire kente. Májusban viszont már bevallotta személyes érintettségét is.
Közben egyre többen követelték Rákosi lemondását, most már nyilvánosan is. Az 1955 végén a Budapesti Pártbizottság által létrehozott Petőfi Kör Nagy Imre híveinek a kezébe került és 1956 tavaszától a változásokat akaró ellenzék központja lett, ahol közérdekű vitákat rendeztek. Ebben a hangulatban az ellenzék egy emberként köszöntötte 1956.06.07-én Nagy Imrét a 60. születésnapján. Közben folytatódtak a Petőfi Kör vitái. Itt már Rákosi és Gerő lemondását valamint Rajk László rehabilitását követelték. 1956.06.27-én rendezték a Petőfi Kör sajtóvitáját, amelyen mintegy hétezren vettek részt. Itt Déry Tibor a rendszer szerkezeti hibáinak kijavítását mondta ki, Losonczy Géza pedig követelte Nagy Imre hatalomba való visszatérését.
Rákosi a szokásos módon kívánta a problémákat megoldani. Betiltotta a Petőfi Kört, és le akarta tartóztatni az elégedetlenkedőket. A Nagy Testvér azonban Rákosi menesztése mellett döntött. 1956.07.18-án Budapestre érkezett Anasztaz Mikojan, aki már szinte megérkezésének pillanatában közölte Rákosival, hogy le kell mondania. Moszkva Hegedűst jelölte első titkárnak, de Rákosinak annyi még megadatott, hogy Gerőt jelölhette utódjának, amit Mikojan elfogadott. Ezt követően a KV ülésén Rákosi bejelentette lemondását, a testület pedig megválasztotta Gerőt a párt új vezetőjének. Neki pedig rövidesen nem akármilyen gondokkal kellett szembenéznie…
Felhasznált irodalom:
20. századi egyetemes történet I-II. (szerk.: Németh István), Osiris Kiadó, Bp., 2005.
20. századi magyar történelem (szerk.: Pölöskei – Gergely – Izsák), Korona Kiadó, Bp., 1997.
Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Rubicon, Bp., 2011.
Gyarmati György: Demokráciából a diktatúrába 1945-1956. Magyarország története 20. kötet (főszerk.: Romsics Ignác), Kossuth Kiadó, 2010.
Horváth Attila: A szocialista alkotmány. Az 1949. évi XX. Törvény. In: Rubicon 2012/1-2.
Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig (szerk.: Honvári János), Aula Kiadó, Bp., 2003.
Majtényi György: K-Vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Nyitott Könyvműhely, Bp., 2010.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Osiris Kiadó, Bp., 2005.
Salamon Konrád: Magyar történelem 1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998.
Szabó A. Ferenc: A Ratkó-korszak mítosza. In: Rubicon 2011/9-10.
Széchenyi Kinga: Kitelepítések a Rákosi-rendszerben. In: Rubicon 2010/6
Írta: Sásdi Tamás