1700. január 31-én Ibrahim-aga ruméliai beglerbég nagy kíséret élén bevonult a császári fővárosba. Ez alkalommal a törökök nem mint mindent eltipró hódítók érkeztek Bécs falai alá, hanem mint a szultán legfőbb megbízottjai, kiknek feladata a béke közvetítése volt. Pár héttel később hasonló színpompás esemény játszódott le Konstantinápolyban is, ahol Wolfgang Öttingen grófot fogadták talán még ennél is nagyobb pompával. A békeidőszak azonban meglehetősen rövid ideig tartott, annak ellenére is, hogy a törökök nem használták ki a spanyol örökösödési háború sarába ragadt Habsburgok elfoglaltságát a nyugati hadszíntereken. Az 1699. és 1715. közötti időszak ugyan nem volt konfliktusmentes, a két ősellenség közötti viszony azonban mindvégig békés, mondhatni szívélyes maradt.
Az ottomán külpolitika azonban ezen idő alatt sem szunnyadt, és 1711-re teljes fordulatot vett újfent keresztény szomszédai ellen fordulva. Bekapcsolódva az Északi háború vérzivatarába, 1711-ben a törökök megtámadták Nagy Péter Oroszországát. A háború teljes sikert hozott: a pruti csatában maga Nagy Péter is majdnem fogságba esett. A megkötött béke ennek megfelelően kedvező volt a szultán számára: az orosz cár átengedte a fekete-tengeri Azovot! A győztes háború hatalmas lelkesedést váltott ki a birodalomban, mely egy évtizede még területeket volt kénytelen átengedni a keresztényeknek. Milyen következtetéseket vontak le ez alapján Konstantinápolyban? Azov visszaszerzése azt üzente, hogy a korábban elvesztett területeket vissza lehet és vissza is kell szerezni! A háborút támogatók száma egyre csak nőtt. Közéjük tartozott maga a nagyvezír is, Szilahtár Damad Ali-pasa (1713 augusztusa óta volt nagyvezír).
A háborús lelkesedés nem szunnyadt. 1714. december 8-án a Porta hadat üzent Velencének. A cél: visszaszerezni a karlócai békében elvesztett Moreát. Az 1715-ben kivitelezett támadó hadjárat teljes sikert hozott, és mondhatni könnyedén foglalták vissza a Peloponnészoszt. Velence tehetetlen volt, és már 1715 januárjában segítségért fordult Ausztriához. Mire alapozták segélykérésüket a velenceiek? Az 1684-ben megalakult Szent Liga még mindig érvényben volt, habár ez kevéssé izgatta a bécsi döntéshozókat.
A gyakorlatilag Szavojai Jenő (Haditanács elnöke) által irányított Ausztria azonban nem állt rögvest szövetségese oldalára. 1715-ben Ausztria még nem állt készen egy újabb török elleni háború megvívására, ezért időt kellett nyernie. A nyugati hadszíntereken még épphogy csak elhallgattak a fegyverek, az osztrák haderő rendbehozatalához pedig időre volt szükség, nem is beszélve az üresen kongó kincstárról. Diplomáciai szempontból sem volt kedvező a helyzet: félő volt, hogy XIV. Lajos felrúgja a békét, Spanyolország pedig (még mindig hadiállapot lévén köztük) lerohanja az itáliai osztrák birtokokat. Bécs szerencséjére maguk a törökök sem voltak készek háborút indítani a császár ellen 1715-ben. Kerülték a kétfrontos háború eshetőségét illetve még élénken élt emlékezetükben a megannyi elvesztett ütközet az előző Ausztria ellen vívott háborúban. Ennek megfelelően mindkét fél igyekezett biztosítani a másikat, hogy semmiféle támadó szándékkal nem rendelkezik.
Természetesen Bécs nem jótékonykodásból szándékozott segíteni Velencének. Tudvalevő volt, hogy a törökök elleni háború előbb vagy utóbb de ki fog törni. Velence legyőzését követően valószínű volt, hogy Konstantinápoly az elveszített magyarországi területeinek visszafoglalását fogja megkísérelni. Azonban távol állunk attól, hogy védekező háborúnak tekintsük Ausztria 1716-os fellépését. A déli határok roppant sebezhetőek voltak, a Bánság hatalmas ékként fúródott bele a Monarchia testébe. Szavojai Jenő elsődleges célja tehát a déli határok biztosítása volt (Bánság és Belgrád elfoglalásával) és elragadni a törököktől lehetőleg minél több balkáni területet.
Ausztria 1715-ben sikerrel hárította el a legtöbb akadályt az előtt, hogy háborút indíthasson a török ellen. Az ezredek feltöltése, felszerelése és átcsoportosítása rohamosan haladt, aminek köszönhetően 1716-ra az osztrák haderő jelentés része Magyarországon állomásozott. 1715 őszén a pápa közbenjárására Spanyolország és Franciaország kötelezte magát, hogy nem fogja hátba támadni a császárt, amíg annak csapatai keleten a török ellen hadakoznak. Hatalmas eredmény, Bécs gyakorlatilag szabad kezet kapott, hogy minden rendelkezésére álló egységét a török ellen összpontosítsa. Ennek köszönhetően több nyugaton állomásozó ezredet is útnak indítottak a magyar hadszíntérre.
1716 áprilisában végül lehullt a lepel. Bécs elérkezettnek látta az időt, hogy szakítson az eddig halogatásra játszó külpolitikájával és nyíltan Velence oldalára álljon. 1716. április 13-án Ausztria és Velence Bécsben szövetséget kötöttek. A konstantinápolyi osztrák követ is hangnemet váltott: követelte Morea visszaadását Velencének, továbbá tetemes kártérítés megfizetését az okozott károkért. A nagyvezír május 10/15-ig kapott időt, hogy választ adjon a követelésre, máskülönben annak elmaradása hadüzenettel lesz egyenértékű. A török válasz nem sokáig váratott magára. Először egy manifesztumban majd 1716. június 1-én egy hasonló hangnemű ultimátumban követelte a magyarországi hadi előkészületek leállítását illetve minden felelősséget a keresztényekre hárított át. A nagyvezír ultimátumára már nem érkezett válasz. A döntés a fegyverekre maradt.
A sikeres előkészületeknek hála a háború kitörésekor Magyarországon körülbelül 125.000 keresztény katona állomásozott: 66.000 gyalogos, melyből 13.000 a magyarországi várakban teljesített szolgálatot. A gyalogság számát gyarapította a határőrvidék 15.000 fős hadereje is. 11.000 főt tett ki az Erdélyt védő csapatok száma. Ami a lovasságot és a tüzérséget illeti, Szavojai Jenő rendelkezésére 33.000 vértes, dragonyos és huszár, továbbá 88 ágyú állott. Ez volt a valaha látott legnagyobb keresztény haderő, amelyet a törökök ellen felállítottak.
1716 áprilisában a Magyarország szerte állomásozó csapatok új menetparancsot kaptak kezükbe. Szavojai Jenő 9 átmeneti tábort választott ki ezredeinek, ahol azoknak a végső menetparancsot kellett kivárniuk a hadszíntérre indulásuk előtt. Ezek a következőek voltak: Duna-Vécse, Baja, Bács, Futak, Eszék, Nagyvárad, Csongrád, Ónod és Szeged. Ennek az átmeneti átcsoportosításnak több oka is volt: egyrészt könnyebb volt megszervezni az ellátást, másrészről az ellenség így nem tudta behatárolni, hogy hol fogják a keresztények összpontosítani erejüket a majdani hadjárat kezdetekor. Szavojai Jenő a hadjárat kezdetéig Pálffy Jánost tette meg fővezérré.
A fentebb lefestett helyzet nem sokáig tartott. 1716 júniusában a csapatok lassanként északról dél felé kezdtek el átcsoportosulni. Maga Jenő herceg július 2-án hagyta el a császári fővárost és egy heti utazást követően megérkezett a futaki táborba, ahol átvette csapatai felett az irányítást. Július közepére már csak Szegeden, Vukováron, Bácson és a futaki főparancsnokságnál (Péterváradnál) állomásoztak ezredek.
Mindeközben maguk a törökök sem tétlenkedtek. Drinápolyból kiindulva, szokatlanul hosszú ideig tartó menetelést követően, július 21-én megérkezett a körülbelül 150.000 főt kitevő hadsereg Belgrádba. Felmerült a kérdés, hogyan tovább? A nagyvezír tanácskozást tartott, melyen több eshetőség is felmerült. A 10.000 fős tatár különítmény vezére, Nuradin, az Erdély elleni támadást javasolta abban reménykedve, hogy könnyű zsákmányra tehet majd szert. A janicsárok agája Husszein Temesvár környéki hadműveleteket javasolt, míg a ruméliai beglerbég Sari Ahmed a Pétervárad elleni felvonulást javasolta, ahol kivívhatják a döntő győzelmet vagy legalább megostromolhatják a fontos erődöt. Végül a beglerbég javaslatát fogadta el a nagyvezír, ki ennek megfelelően a következő haditervet készítette el: nyílt csatában megverni az ellenséget, melyet követően ostrommal elfoglalni Péterváradot.
Július 26. és 28. között tartott a török haderő átkelése a Száván, ahonnan rögvest északnak indultak Pétervárad irányába. Az előhadat Kurd Pasa vezette (20.000 fő). A török fősereg közeledtének hírére Szavojai Jenő elrendelte, hogy minden egyes ezred azonnal induljon útnak és csatlakozzon a péterváradi vár védelme alatt álló futaki táborban. Augusztus 2-án befutottak a bácsi és vukovári ezredek, másnap pedig a szegedi csapatok Württembergi Sándor parancsnoklata alatt. A vukovári csapatok élén Nádasdy gróf állt, kinek roppant nehéz terepen kellett átvezetnie csapatait: a Duna szerémségi oldalán kellett átvonulniuk, azon a területen, ahol bármelyik pillanatban megjelenhettek volna a török haderő előőrsei és könnyen a Dunába szoríthatták volna a menetelő ezredeket. Minden veszély ellenére Nádasdy gróf csapatai biztonságban megérkeztek (éjszaka meneteltek) és rögvest elfoglalták helyüket a péterváradi vár sáncaiban. A befutó csapatoknak hála Szavojai Jenő rendelkezésére a csata alatt 51.000 gyalogos, 27.000 lovas és 80 ágyú állt.
Augusztus 2-án Pálffy János vezetésével egy 3000 fős lovassági különítmény (köztük 400 huszárral) indult útnak Karlóca irányába, hogy értesüléseket szerezzen a török csapatok hadmozdulatairól. Nem jutottak messzire. Nem messze Karlócától beleütköztek a Kurd Pasa vezette török előőrsbe. Kitérésre nem volt lehetőség és órákig tartó küzdelem vette kezdetét. A keresztények ugyan több rohamot is visszavertek, azonban belátva a helyzet kilátástalanságát és a küldetés kivitelezhetetlenségét, Pálffy elrendelte a visszavonulást Péterváradhoz. A visszavonulás során a török lovasok állandó nyomása roppant súlyos veszteségeket okozott a császáriaknak. A 3000 lovasból körülbelül 400-an elestek és 300-an megsebesültek.
Másnap megérkezett Pétervárad alá a török fősereg. Rövid terepszemlét követően Damad Ali elrendelte, hogy azonnal lássanak neki a vár szabályos ostromához. Janicsárok ezrei láttak neki a rohamárkok ásásának, ágyútelepek kiépítéséhez, melynek folyamán olyan szakszerűen dolgoztak, hogy az első nap végére néhol kevesebb mint 50 méterre megközelítették a keresztények állásait. Maga augusztus 3-4. éjjele roppant heves harcokat eredményezett. Holdvilág fénye alatt egész éjszaka élénk harc tombolt a két sáncrendszer katonái között, mely nem kevesebb mint 756 keresztény katona elvesztésével végződött. Roppant magas vérveszteség!
Szavojai Jenőnek nem volt ínyére a kialakult helyzet. Támadó szelleméhez hűen augusztus 4-én kiadta csapatai számára 31 pontból álló utasításait, mely részletekbe menően meghatározta a teendőket. Az ütközetet a Württembergi Sándor vezette balszárnynak kellett megindítania, melyet követően a jóval erősebb középhadnak és balszárnynak kellett kilépnie a sáncokból és megrohamozni az ellenséget. A gyalogság két oldalán a lovasság foglalta el helyét. A balszárny legszélén 21 lovasezred állt Pálffy vezetése alatt. Az ő feladatuk az volt, hogy míg a gyalogság lefoglalja a török gyalogság legnagyobb részét, megkerülik az ellenséget és a törökök táborára és lovasságára vetik magukat. A jobbszárny lovassága, mely 4 ezredből állott, a gyalogság támogatását kellett ellátnia, mivel a szűk terepen (a vár és a Duna közötti rész) lehetetlen volt komolyabb hadmozdulatok elvégzése. Ezen csapattest élén Ebergényi báró állott.
Mivel a lovasság még mindig a Duna másik oldalán tartózkodott, annak 4-5. éjjelén kellett átvonulnia és elfoglalnia pozícióit. Mindez nem ment komplikáció nélkül. A kérdéses éjjelen, ismeretlen okokból (talán az erős szél, de lehetséges, hogy a törökök jóvoltából), vízimalmok szabadultak el, amelyek átszakították mindkét pontonhidat, amik összekötötték a futaki tábort és a péterváradi várat. Emberfeletti erőfeszítésekbe tellett, mire sikerült kijavítani a sérült hidakat és folytatódhatott az átcsoportosítás. Emiatt a támadás eredetileg fél ötre kijelölt időpontját el kellett halasztani hét órára. Habár a törököket meglepte a keresztények agresszív fellépése, a meglepetés nem volt teljes. A török gyalogság (főképp janicsárok) augusztus 5. reggelén ugyanúgy készenlétben volt, hiszen szándékozni folytatták a két napja megkezdett szabályos ostromot.
A támadás a terveknek megfelelően indult. Württembergi Sándor csapatai élén megindult a török jobbszárny ellen, amelyet sikerrel szélnek eresztett. Természetéhez hűen maga Jenő herceg is részt vett a támadás irányításában. Mindeközben tőlük balra, igazi középkori lovagokhoz hűen, elrobogtak Pálffy lovasai, hogy kivédhetetlen csapásukkal eldöntsék az ütközetet. Látva Sándor herceg sikeres előrenyomulását, a középhad és a jobbszárny is elhagyta a péterváradi sáncokat majd pedig megtámadta az ellenséget. A támadás azonban meglepetésszerű kudarcba fulladt. Már a sáncokból való kilépés is felszaggatta az osztrák hadrendet, amelybe ezúttal janicsárok tömegei tódultak be. Az eredmény rendezetlen visszavonulássá fajult. A keresztények nyomaiban janicsárok ezrei rohantak. Ebergényi lovasai sem tudtak támogatást nyújtani a menekülő gyalogosoknak, mivel a szűk terepen nem tudtak időben felfejlődni. A török ellentámadás teljes sikert hozott: elesett a külső sánc és már a belső sáncban folytak a harcok, amikor a helyszínre sietett Jenő herceg. A keresztény talpasok hamarosan összeszedték magukat és ellentámadásba lendültek, mely megtörte a janicsárok lendületét. Hamarosan kiszorították őket a keresztény állásokból, melyet követően már saját állásaikat sem tudták megtartani. A török gyalogság vereséget szenvedett.
Mindeközben, több kilométert megtéve, Pálffy lovasai elérték a törökök táborát. Damad Ali nem tágított és kivont karddal várta az ellenséget. Hiába próbálta megakadályozni katonái futását, azok fejvesztve menekültek. Hamarosan egy eltévedt golyó fejen találta és leesett lováról. Hű emberei sikerrel mentették ki a csata poklából, azonban Karlócára érve a bátor nagyvezír kiszenvedett. Maguk a tatárok a távolból szemlélték az ütközetet és látva annak kimenetelét, egyszerűen elvonultak a harctérről. Táborhelyüket ma is Tatár-hegynek nevezik. 12 órára mindenhol elhallgattak a fegyverek. A török had teljes vereséget szenvedett.
A törökök veszteségeiről nincsenek pontos információink: a történészek körülbelül 6000 főre teszik, a korabeli sajtó viszont 30.000 főről ír. A keresztények veszteségei mindenesetre jóval szerényebbek voltak. 2100 halott és 2300 sebesült került veszteséglistára. Különösképp a gyalogság szenvedte meg a harcokat.
A történetírásban a péterváradi csata a valóban nagyságrendileg jelentősebb nándorfehérvári győzelem (1717) árnyékába szorult. Jelentőségét azonban mégsem szabad lebecsülnünk. A péterváradi ütközet sikeresen védte ki a törökök támadását, miáltal a kezdeményezés átment a császáriak kezébe. Ennek közvetlen eredménye volt Temesvár visszafoglalása 1716 októberében, majd a következő évben Nándorfehérvár elfoglalása.
Felhasznált irodalom:
- Matuschka, Ludwig: Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen nach dem Feldakten und anderen autentischen Quellen, Band XVI: Der Türken-Krieg 1716-1718, Feldzug 1716, Wien 1891.
- Braubach, Max: Prinz Eugen von Savoyen. Eine Biographie. Band III: Zum Gipfel des Ruhmes, Wien 1964.