Illyés Gyula Puszták népe című könyvében így ír a szokásról:
"Májusban kitáncolták a májfát. A májfa hatalmas, sudár jegenye volt; hosszú törzséről letisztították az ágakat, csak a koronáján hagytak valami lombot, annyit, mint egy napernyő. Valamikor a májfát a lányos házak elé állították, minden ház elé egyet; később már az egész pusztára egyetlenegy jutott; ezt kezdetben a gazdatiszt lakása elé ásták, de attól fogva, hogy az egyik gazdatiszt neje az éktelen ricsajozás miatt ezt megtiltotta, más helyet kerestek neki. Az ököristálló előtt döngölték le a földbe, sorrendben ezt tartották a következő díszhelynek. Május elsején éjjel állították fel, így kívánta a szokás.
Hetekig díszlett a májfa ott az istálló előtt. Pünkösd szombatján kidöntötték, akkor következett el csak igazi fölékesítése. Most minden lánynak kellett rá szalagot kötnie. A pusztán található minden foglalkozás képviselőinek is kötelessége volt, hogy valamit akasszanak rá. A bognár tenyérnyi sajtárocskát készített, a kovács sárgarézzel kivert patkót, a vincellérek rafiakoszorút, a juhászok egy-egy darab sajtot. A segédtisztek egy-két üveg bort adtak, ha jókedvükben találták őket. Aztán a fát újra felállították. Égtünk az izgalomtól. Pünkösd hétfőn kezdődött az ünnep, ebéd után. A citera- és harmonikatulajdonosok bandába álltak. Csak egy nyitányt játszottak, a mindenkori legfrissebb nótát, nekik ezzel kellett remekelniök. Akkor jött a mászás. A gyerekeket kivéve, mindenkinek joga volt felkúszni a jegenye tetejére, azt hozott le, amit akart, de persze csak egy darabot. A legények nemes vetélkedése volt ez, illetve közülük is csak azoké, akik csizmával rendelkeztek, mert a részvételben a kötelező öltözék a csizma volt. Micsoda vigalom kezdődött! A közönség zajongott. Nyomd meg, Sanyi! - hallatszott - feküdj neki! - hogy csak azokat a lelkesítő szavakat idézzem, amelyeket idézni lehet. Sanyi a feleúton visszacsúszott. - Na, te szegény - a lelkesítés gúnyba csapott át, szikrázó rögtönzésbe - ez a szellem versenye volt. Végre valaki elérte a fa csúcsát, s lehuppant az üveg borral. Ha bor volt az üvegben. Mert egyik-másikban a sárgás folyadék csak színre hasonlított a borhoz. A kastélybeliek ilyen szellemességekkel járultak az általános jókedv emeléséhez. A hatás nem maradt el, a cselédek, menekülve a fröcskölő elől, jól mulattak pórul járt társaikon. Amikor a fáról már minden értéket lehoztak, megkezdődött a tánc. Addig tartott, míg össze nem verekedtek".
Közzéteszi: Topor István