A keleti kérdés
Az 1848-49-es forradalmak után az első nagyobb európai konfliktus a krími háború volt. A küzdelemben nagyobb szerepe volt a diplomáciai csatározásoknak, mint a katonai akcióknak. A fegyveres harc egy kis területre, a Krím-félszigetre korlátozódott.
Oroszország figyelme a század közepétől egyre inkább Európa beteg emberére, Törökországra szegeződött. Hiába terjeszkedett a cár Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten, a Balkánra vágyott, ezen belül a Fekete-tengert és a Földközi-tengert elválasztó tengerszorosok megszerzése volt a fő cél. Még 1841-ben Londonban megszületett egy nemzetközi egyezmény, amely előírta, hogy a Boszporuszon és a Dardanellákon békeidőben csakis kereskedelmi hajók vonulhatnak át. Tehát az egyezmény akadályozta az orosz hadiflotta kifutását a Földközi-tengerre. Törökországnak ugyan korszerűtlen hadserege volt, de mögötte állt Anglia nemzetközi tekintélye és feltartóztathatatlan hadiflottája. Anglia ugyanis nem szerette volna, ha az oroszok kijutnak a Földközi-tengerre. I. Miklós próbálkozott megegyezni Angliával, ajánlatot is tett a török területek megosztására a két ország között. London ugyan nem lelkesedett az ajánlatért, de nem is utasította el. Törökország helyzetének megoldását az 1848-as forradalmak szakították félbe.
A forradalmakat követően diplomáciai konfliktus robbant ki Konstantinápoly, Bécs és Pétervár között legalább 3600 magyar és 800 lengyel menekült miatt. Bár volt kiadatási egyezmény az országok között, a Porta ezt nem teljesítette, hanem angol, francia segítséget kért. Segítségül a brit flotta 1849 novemberében áthaladt a Dardanellákon. Végül az oroszok visszavonták a kiadatási kérelmet, Ausztria pedig kb. 3000 menekültnek kegyelmet adott. A többiek vagy elhagyták a Török Birodalmat vagy áttértek az iszlám vallásra.
A forradalmak után Oroszország akcióba lendült. A dunai fejedelemségek forradalmi mozgalmát a drinápolyi békében kapott védnöki jogaira hivatkozva elfojtotta, majd Törökországra kényszerítette a balta-limani szerződést. Ezután a szultán csak a cár beleegyezésével nevezhetett ki fejedelmet Moldova és Havasalföld élére. Az orosz befolyás erősödése még az általa lekötelezett Ausztriának sem tetszett.
A háború előkészítése
A cár továbbra sem mondott le a Törökország feletti befolyás megszerzéséről. Először a nagyvezírt értesítette követe útján, hogy ő kívánja képviselni a Portánál Moldova, Havasalföld és a török területeken működő görögkeleti egyház érdekeit. A forradalmak előtti ajánlatát az 1853-as újévi bálon vetette fel Miklós az angol nagykövetnek, Hamilton Seymournak, majd februárban újra visszatért rá. Eszerint Moldva és Havasalföld orosz protektorátus alá került volna, Angliának Egyiptomot és Krétát ajánlotta. Anglia a közel-keleti érdeket szem előtt tartva elutasította újra az ajánlatot. A cár ekkor a fegyveres érdekérvényesítés mellett döntött.
Miklós úgy gondolta, hogy a nyugati hatalmak nem fognak segíteni Törökországnak, mivel Franciaországot a bonapartista államcsín miatt akcióképtelennek tekintették, a franciák nélkül pedig Anglia nem csinál semmit. Miklós abban is biztos volt, hogy Poroszország és Ausztria szövetségese lesz a cárnak, utóbbiban főleg a magyar szabadságharc leverésében való segédkezés miatt reménykedett.
Az oroszok kezére játszottak a palesztinai szent helyek kérdésében kitört zavargások is. A keresztény szent helyek feletti felügyeletet ugyanis a római és a görögkeleti egyház egyaránt magának követelte. A török fennhatóság alatt álló területeken a görögkeleti egyház előnyt élvezett, amelyet orosz bíztatásra a szent helyek kérdésében is kamatoztatott. III. Napóleon viszont megegyezést kötött a szultánnal, amelyben a szent helyeket illetően a katolikus egyház jogait növelték. Miklós ezt a keleti egyház megsértésének minősítette és ürügyül használta fel a törökökkel való konfrontációhoz. 1853.02.28-án Mensikov herceg megjelent Konstantinápolyban, s a diplomáciai érintkezésekben szokatlan arroganciával, a török minisztertanács előtt sáros csizmában és felöltőben megjelenve követelte a külügyminiszter, Fuad pasa elbocsátását, a keleti egyházakat ért sérelmek orvoslását, és hogy a szultán ismerje el a cárt a birodalomban lakó keresztények védnökeként. A követelés a Porta szuverenitását sértette. A várt visszautasítás megfelelő ürügy volt a diplomáciai kapcsolatok megszakításához. Mensikov mielőtt elhagyta a fővárost, azzal fenyegetőzött, hogy legközelebbi látogatása alkalmával már hadiruházatban fog megjelenni. Ezután megkezdődtek az ellenségeskedések. A nagyhatalmak bécsi követei próbálták békíteni a feleket, ez sikertelen volt. Az oroszok felajánlották Ausztriának az együttműködést, Szerbia, Bosznia és Hercegovina fejében, de az osztrákok ezt visszautasították. Ausztriának azonban nem volt érdeke a Török Birodalom felbomlasztása, az főképpen nem, hogy Oroszország a Balkánon terjeszkedjen. Ferenc József ráadásul igyekezett visszatartani a cárt a háborútól. Ezt követően 06.02-án Gorcsakov tábornok 80.000 fős orosz serege megszállta Moldovát és Havasalföldet.
Törökország az angol árucikkek egyik legjobb vásárlója volt, és egyben a közel-keleti brit hatalmi érdekek legfőbb biztosítéka. Törökország szuverenitásának csorbítása a brit hatalmi érdekeket veszélyeztette és Anglia nem engedhette magának, hogy passzív maradjon a kérdésben. A bonapartista Franciaország szintén nem szívlelte az oroszokat. III. Napóleon 1853 májusában tudatta Angliával, hogy kész együttműködni Törökország megvédése érdekében.
Július végén Ausztria kezdeményezésére még összeült Bécsben egy békítő konferencia. 07,28-án a bécsi jegyzékben megerősítették az oroszok kücsük-kajnardzsi és drinápolyi jogait, a szultán azonban ezt nem fogadta el és kész volt a szent háborúra. Szeptemberben török kérésre angol és francia hajóraj érkezett Konstantinápoly alá. A cár tiltakozott, a nyugatiakat az 1841-es szerződés megsértésének tekintette. London válaszát Canning konstantinápolyi követ tolmácsolta a Portának, aki rávette őket, hogy ultimátumban tiltakozzon a dunai fejedelemségek megszállása ellen. Omer pasa 10.08-án felszólította Gorcsakovot, hogy 18 napon belül ürítse ki Moldovát és Havasalföldet. Mivel vasutak nem voltak, az ultimátumot csak elutasítani lehetett. Ezért 11.04-én a szultán hadat üzent a cárnak.
A háború
A török hadsereg Vidinnél átkelt a Dunán, elfoglalta Kalafatot, majd Oltenciánál vereséget mért az oroszokra. Ezután orosz sikerek következtek: 11.30-án a Nahimov tengernagy vezette 8 sorhajó és két fregatt Szinopénál három órás tengeri ütközetben megsemmisítette a törökök fekete-tengeri flottáját. A nagyhatalmak Bécsben ülésező követei 12.05-én kijelentették, hogy a törökök elengedhetetlen tartozékai az európai erőegyensúlynak, s ezért a háború nem végződhet területi változásokkal.
A szinopei vérengzés nagy felháborodást keltett Angliában, s a közvélemény nyomására London elfogadta a franciák által ajánlott együttműködést. Egyesült flottájuk 1854 januárjában behajózott a Fekete-tengerre, s a két nyugati hatalom az orosz csapatok kivonását követelte a román fejedelemségekből. A cár megszakította a kapcsolatokat Angliával és Franciaországgal, majd a két ország 1854.03.12-én fegyveres támogatást ígért Konstantinápolynak. 27-án a nyugatiak hadat üzentek Oroszországnak, majd 04.10-én szövetséget kötöttek Törökországgal. Kirobbant a háború, csak a felek nem tudták, hol legyen a hadszíntér.
Szóba került a Balkán, de egy kolerajárvány és Bécs ténykedése ezt megakadályozta. Bécs ugyanis az orosz csapatok kivonását követelte a dunai fejedelemségekből, ami meg is történt. Párizs fontolgatta, hogy bevonja a lengyeleket is a háborúba, de ott állt közöttük Poroszország és Ausztria, akikről nem lehetett tudni, melyik oldalon fognak harcolni. Felmerült a Baltikum is, hogy az Aland-szigetek elfoglalásával veszélyeztessék Pétervárt. Az angolok ezzel a változattal sikertelenül próbálkoztak. Próbálkoztak aztán Kamcsatkánál, megtámadták Odesszát, Napóleon pedig a Kaukázust akarta felszabadítani. Anglia végül Szevasztopol megtámadását javasolta. Itt volt ugyanis az orosz flottabázis és a Fekete-tenger legfontosabb erődje. Anglia számára azért is volt fontos ez a helyszín, mert az oroszok innen fenyegették a Török Birodalmat, veszélyeztetve ezzel az angol érdekeket. Az angol javaslatot elfogadták és Szevasztopol lett a fő hadszíntér. Kitűnő választásnak bizonyult, mert az oroszok pont az itteni támadásra nem számítottak: mindenhol százezres hadserege volt, itt csak 50.000 maradt.
Közben a cár próbált segítséget szerezni, de Poroszország és Ausztria semleges maradt. Poroszország nem aggasztotta Miklóst, de Ausztria igen, aki hálátlanságával megdöbbentette a világot. Ami még meglepőbb, hogy Bach belügyminiszter a nyugati hatalmak oldalán kívánt bekapcsolódni a háborúba. Végül a fegyveres semlegesség győzött.
A harcok elkezdése előtt Moszkvában 1854 augusztusában ismét nagyhatalmi konferencia kezdődött. A háborúzó felek megbízottai átnyújtották az orosz meghatalmazottaknak a bécsi 4 pontot, amelyben a következőket javasolták:
- A dunai fejedelemségek nemzetközi felügyelete
- A törökországi keresztények kollektív védelme
- A dunai hajózás közös ellenőrzése
- Az 1841-es tengerszoros-egyezmény revízióját
A négy pontot I. Miklós első olvasásra elutasította, Londonban és Párizsban pedig belátták, hogy harc nélkül semmit nem fognak elérni.
1854 szeptember elején 62 ezer fős hadsereget tettek partra Jevpatorija mellett. Az Alma folyó mellett az oroszok 09.20-án megpróbálták megállítani őket, de vereséget szenvedtek. Közben itt is kolerajárvány alakult ki, amelynek áldozatul esett a franciák parancsnoka, St. Arnaud tábornok. Az angol parancsnok, Lord Ranglan pedig elmulasztotta az azonnali rohamot Szevasztopol ellen. A tétovázó szövetségesek lehetőséget adtak a védelem megerősítésére. Ennek köszönhetően az 10.17-én indított támadást a védők nagy veszteségek árán visszaverték. A szövetségesek 10.25-én Balaklavánál, 11.05-én pedig Inkermannál vereséget mértek az oroszokra.
Az ostrom elhúzódott, s a szövetségesek Szevasztopol alatt teleltek. A táborban a rossz egészségügyi viszonyok miatt kitört a kolera, s többen meghaltak, mint a harcok során. A hadtáp és az egészségügyi szolgálat siralmasan működött. A Boszporusz-parti kórházban a sebesültek legyekként hullottak, mert sárban, folyosón feküdtek, érzéstelenítés nélkül amputáltak, s férgek nyüzsögtek mindenütt. A botrányos sebesültellátáson Florance Nighingale szervezőmunkája javított, aki ápolónőket toborzott és képzett ki, ésszerűsítette az orvosok beosztását a katonai kórházakban, megvetve ezzel egy korszerű katonai egészségügyi szolgálat alapjait.
Harc közben is folytak a diplomáciai erőfeszítések. 1854.12.04-én Ferenc József is csatlakozott a koalícióhoz, de a Német Szövetség ellenezte a császár részvételét. Végül a Szárd Királyság lépett fel új hadviselő félként.
Cavour az itáliai egyesítés jegyében lépett be a háborúba. Támogatás reményében 15.000 katonát küldött a csatatérre. Ennek fejében III. Napóleon megígérte Cavournak, hogy a háborút követő kongresszuson felvetheti az olasz kérdést.
1855. március elején meghalt Miklós cár. Utódja II. Sándor lett, aki hajlott a békére. Közben folytatódott Szevasztopol ostroma. A város 349 napos küzdelem után, 09.05-én elesett, a csatatéren meghalt Nahimov tábornok is. A háború tovább folytatódott, a szövetségesek nem tudták, hogyan kényszerítsék térdre az oroszokat. Napóleon felvetette a nemzeti háború gondolatát Lengyelországban, Finnországban és a Kaukázusban. A britek a Balti-tengert akarták blokkolni. Szóba került egy francia-orosz közeledés is, mely szerint Párizs szabad kezet kap Európában, ennek fejében nem támogatja az oroszok támogatását a Fekete-tengeren. Közben a szövetségesek oldalán novemberben belépett a háborúba Svédország is. Ausztria decemberben ultimátumot adott át a bécsi orosz nagykövetnek, melyben Oroszországot a bécsi 4 pont elfogadására szólította fel. II. Sándor nem merte megkockáztatni a háború folytatását, a legmeggyőzőbb Dolgorukov hadügyminiszter beszámolója volt, amelyből kiderült, hogy az orosz hadseregnek nincsenek tartalékai, a tisztek száma nem elegendő, az orosz ipar képtelen felszerelni a hadsereget. A pénzügyi helyzet pedig katasztrofális. A teljes szégyentől csak a kaukázusi fronton harcoló orosz csapatok mentették meg Sándort Karsz török erődítményének kiéheztetésével és elfoglalásával. Az ellenségeskedések 1856 januárjában véget értek.
A béke
A háborút lezáró kongresszus Párizsban nyílt meg 1856.02.25-én. A kongresszuson 6 hatalom két-két küldötte vett részt. A franciákat III. Napóleon és Walewski külügyminiszter, az orosz küldöttséget Orlov vezette, Angliát Clarendon külügyminiszter és Covley képviselte, Ausztriát Buol, Szardíniát pedig Cavour.
A békeokmányt. 03.30-án írták alá, amely lényegében a bécsi 4 pontot tartalmazta. A nagyhatalmak kollektív védnökséget vállaltak Törökország területi integritása felett, és kijelentették, hogy közösen védelmezik majd a törökországi keresztényeket. A dunai hajózás a nemzetközi Duna-bizottság felügyelete alá került. A Fekete-tengert semlegesítették, és hadiflotta létesítését a part menti államoknak is megtiltották. A tengerszorosokat bezárták valamennyi nemzet hadihajói előtt, de szabaddá tették a kereskedelmi hajók számára. Oroszország elvesztette Besszarábia déli részét, és ki kellett üríteni Karsz várát.
A párizsi béke nem eredményezett lényeges változást Európa térképén, mégis fordulópontot jelentett, hiszen megbontotta a konzervatív hatalmak együttműködését és véget vetett a cárizmus hegemóniájának.
A háború mérlege
A krími háború a modernség győzelme volt az elmaradottság felett, amelyet az oroszok képviseltek. A technikai fölény a nyugatiak kezében volt. A szövetségesek gőzhajóival szemben orosz vitorlások álltak, a Nyugat huzagolt csövű fegyvereket használt, míg az oroszok huzagolatlant. A technikai fölény birtokában a szövetségesek vasutat építettek a tengerparttól Szevasztopolig az utánpótlás biztosítására. A számbeli fölény is az ő oldalukon volt, 1800:118 ágyúval a javukra. Ezzel a fölénnyel az oroszok csak az időt tudták húzni. A háborúnak 100.000 francia, 60.000 brit és 300.000 orosz áldozata volt, ráadásul a halálozások nem többsége nem harc közben következett be, hanem a kolera, a vérhas, a nélkülözések és a rossz sebesült-és betegellátás miatt.
Sásdi Tamás
Felhasznált irodalom:
- Kozári József: Egyetemes történelem 1849-1918. EKF Líceum Kiadó, Eger, 2005.
- Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás 1814-1945. Osiris Kiadó, Bp., 2003.