„Az összes germán népek közül legnagyobb szerepet a frankoknak juttatott a népek sorsát intéző gondviselés” - írta Borovszky Samu a Marczali Henrik által szerkesztett Nagy Képes Világtörténetben, ami a XIX.-XX. század fordulóján jelent meg, összesen tizenkét kötetben, „emlékszerű adatok, egykorú kútfők és szakmunkák felhasználásával”. Régen volt, azóta sok új leletre bukkantak a kutatók, de már akkor is tudtak egy s mást a tudós történészek.
A frankokról a III. századtól vannak ismereteink: az Alsó-Rajna vidékén éltek, s nemcsak szárazföldön szereztek maguknak rossz hírnevet, hanem az Északi-tengeren is kalóz-akcióikkal. Árnyalatnyit békésebb korszakukban segédcsapatként harcoltak a rómaiak galliai seregeiben. Julianustól birtokadományokat is kaptak, letelepedésük szövetségesi státust hozott nekik.
A nyugat-európai törzsek fejeit ma királyoknak nevezik, bár gyakran kis területen, pár-tízezer ember fölött uralkodtak. Ezek a „királyságok” folyamatosan harcban álltak a többi törzzsel és a rómaiakkal, de bár szorgalmasan irtották egymást, jelentős nagyságú népnek számítottak. A frank törzseknek két fő ága volt, a szálik, akik a mai Hollandia és Belgium területén éltek és törvénykönyvük is volt, és a ripuárik (partmellékiek), akiknek központi helye a mai Köln környékén terült el. A Római Birodalom bukása után kezdődött történelmük számunkra érdekes, ismertebb része. 481-ben jutott hatalomra első nagy uralkodójuk Klodvig, akinek családja ősükről, Merovechről kapta a nevét: ők lettek a Merovingok. Klodvig apja I. Childeri ugyan már elkötelezte magát a kereszténység felé, de az 1653-ban Tournaiben (Franciaország) feltárt sírjában nem találtak semmi keresztényre utaló leletet. Klodvig mai szemmel félelmetesen kegyetlen ember lehetett (ez abban a korban egyáltalán nem volt szokatlan!), ahhoz hogy saját uralma alá terelje a frank népeket, nem riadt vissza semmitől. Rokonait, a többi Merovingot gátlástalanul gyilkolta, törzseiket a sajátjába olvasztotta. Tours-i Gergely püspök VI. századi krónikaíró részletesen beszámol az eseményekről, alkalmasint jócskán kiszínezve azokat. Nem minden rokonát ölte meg Klodvig: a Meroving-család uralkodói jelképe a hosszú haj volt, megesett, hogy kevéssé veszélyes családtagjait kopaszra nyíratta (így fosztva meg őket királyi származásuk jelétől) és kolostorba küldte őket. A nép nem botránkozott meg a király cselekedetein, épp ellenkezőleg, mind nagyobb lett a tekintélye. Harmincéves koráig volt pogány Klodvig, de alattvalói vallásszabadságot élveztek. Ő maga is keresztény nőt vett el, a burgund király unokáját, Klotildot, aki mindent elkövetett, hogy férjét a katolicizmus felé terelje. Egy csatában Klodvig vesztésre állt, amikor kétségbeesésében Klotildhoz és az ő istenéhez kiáltott segítségért, mire megfordult a hadiszerencse. A győzelem után Klodvig megtért és gyermekeit is megkereszteltette, a kereszténység felvétele azonban nem akadályozta abban, hogy folytassa valamennyi ellenlábasa legyilkolását. Elődeihez és rokonaihoz képest óriási hatalomra tett szert. Biztosította a fiainak a trónöröklést, újra íratta a száli törvénykönyvet, rendezte a germánok és rómaiak jogviszonyát, királysága és az egyház kapcsolatát. 511-ben halt meg Párizsban 45 évesen 30 év uralkodás után.
Egységesített birodalmát négy fia örökölte. Közülük Klotár, miután végzett fivéreivel és azok gyermekeivel, újra egyesítette a királyságot, amit aztán az ő négy fia örökölt. Az ezt követő trónharcokból már a feleségek is kivették részüket. Különösen két asszony tűnt ki harciasságuk és kegyetlenségük miatt, nevük Brunhilda és Fredegunda volt. Történetük korabeli forrásaiban valószínűleg sok a túlzás, s bár ennek ellenére igen érdekesek, témánk szempontjából kevéssé fontos szerepük miatt most nem térünk ki rájuk. A gyakran többfelé szakadó Frankföld fő részei Neustria, a római műveltség romjain, a latin nyelv örökségén, ez volt a nyugati frank királyság, Austrasia a „barbár” területeken, ahol főleg a germán nyelveket beszélték, vagyis a keleti frank királyság, valamint Burgundia.
A folyamatos trónharcok során az állam fokozatosan gyengült, széthullóban volt, a Meroving királyok inkább bábok voltak, nem uralkodók. A tényleges hatalom a majordómuszok kezébe került (maior domus = háznagy vagy udvarnagy, a királyi udvar első tisztségviselője - magyar megfelelője a nádor), akik közül 685-ben Herstali Pipin került az udvar élére, s majd harminc éven át gyakorlatilag egyedül uralkodott, mint Austrasia hercege. Neustria szintén nagyhatalmú majordómuszának csaknem sikerült megölnie, de a bonyolult események láncolatából végül Pipin került ki győztesen. Halálakor címét egyetlen még élő, házasságon kívül született fia, Martell Károly örökölte, aki jó hadvezér és politikus lévén hamarosan egyesítette a három részre szakadt birodalmat. Károly nevéhez fűződik az Európára törő arabok legyőzése a 732. évi poitiers-i csatában, ami után a mórok (muzulmánok) a mai Spanyolország területére szorultak vissza. Hadi sikereinek köszönhette ragadványnevét (martell = pöröly, kalapács). Nem volt kevésbé kegyetlen és erőszakos mint a korábbi királyok, de határozottan tört célja, a birodalom egyesítése felé. 741-ben halt meg, miután ő is felosztotta „országát” fiai között. Egyikük, I. Karlmann kolostorba vonult, a másik, Kis Pipin pedig egyedül maradva a hatalomban leváltotta az utolsó Meroving királyt, majd 751-ben a soissons-i birodalmi gyűlésen királlyá választatta magát. Jelentős katonai és politikai sikereket aratva alapozta meg az apjáról elnevezett Karoling dinasztiát. Kis Pipin királysága két pápától is megerősítést kapott. Először Zakariás pápa megbízásából Szent Bonifác mainzi érsek kente meg a homlokát szent olajjal (azóta f e l k e n t minden király), másodszor II. István pápa tiszteli meg a gesztussal. A pápa Párizsba érkezésekor ugyanis Kis Pipin gyalogosan vezette az egyházfő lovát mintegy elismerve főségét, amivel oly mértékben lekenyerezte a pápát, hogy az újból felkente, és Patricius Romanorum címmel ruházta fel. Kis Pipin alapozta meg a birodalom és az egyház jó viszonyát, amikor leverte a pápával szembeszálló longobárdokat, majd átengedte a Róma körül meghódított területeket, lehetővé téve ezzel a pápai állam megalakulását.
Sikeres politikáját fia (Nagy) Károly (róla máskor!) folytatta, aki fivére, II. Karlmann korai halála miatt testvérviszályok nélkül ragadhatta magához az egyeduralmat. Károlyt 800-ban római császárrá koronázták, a Frank Birodalom ekkor állt hatalma csúcsán, bár a sokféleség miatt az egység inkább csak látszólagos volt. Ő is készült megosztani az országot három fia között, de kettő már nála korábban meghalt, így a trónt I. (Jámbor) Lajos örökölte, aki úgy őrizte meg a birodalom egységét, hogy legidősebb fiát Lothart maga mellé vette társcsászárnak, s fiatalabb fiaira egy-egy királyságot hagyva alárendelte őket bátyjuknak. Az utódlási harc mégis kitört, mert második házasságából született legkisebb fia (Kopasz) Károly kedvéért megváltoztatta korábbi döntését. Jámbor Lajos halálával a birodalom előbb három részre, majd a válságok hatására további darabokra hullott. A viszonylagos egységet még kétszer sikerült helyreállítani, előbb II.(Kopasz) Károlynak, majd III. (Vastag) Károlynak, utóbbi azonban nem bizonyult elég erősnek a feudális urakkal és a normannokkal szemben, így 887-ben lemondatták. Ezután végérvényesen megszűnt az egységes Frank Birodalom.
Márk Éva