A XVI. század végén, a XVII. elején jöttek létre hódoltsági területeken, ahol a nemesi vármegyei intézmények rosszul vagy egyáltalán nem működtek. Eleinte a szomszédos falvak fogtak össze önvédelmi szerveződésként. Igyekeztek megakadályozni a rablásokat, fosztogatásokat, megvédeni falvaikat a portyázó fegyveresektől. Ezekből volt bőven, az ellátatlan török, német, magyar katonák egyaránt a nyomorgó népen élősködtek. A szerveződések a megyék határain belül alakultak ki, vezetőjüket - a parasztkapitányt - a települések elöljárói választották maguk közül. A parasztkapitány vagy főhadnagy volt a feje a járások élén álló hadnagyoknak, azok pedig a községek tizedeseinek. Gyengén felfegyverzett, de nagy létszámú csapataik nemegyszer legyőzték a portyázókat. Amikor a török, krími tatár, német martalócok, magyar szabadcsapatok, hajdúk, éhező végváriak garázdálkodása tűrhetetlenné vált, a parasztvármegyék és a lakosság érdekében több rendelkezés született, amelyek jogokat biztosítottak nekik. Ilyen volt pl. az 1625. évi XIII. törvénycikkely, amely kimondta: olyan nemesek, akiket hasonló bűntényen érnek "paraszt kézzel is letartóztathatók, de rögtön alispán elé állíttatandók". Az egri pasa 1617-ben ennél is többre hatalmazta fel a községeket: "Erős parancsolatom nektek Biráknak és polgároknak, az mely városban és faluban tolvajok bemennek, mezőkön és erdőkön, halljátok, egyik a másiknak hirt tevén, városok és falvak azok ellen feltámadván, a rablókat megölhetitek, senkitől se féjjetek, hanem bizvást öljétek."
A hódoltság után a nemesi vármegyék kezdték visszanyerni befolyásukat, a paraszthadnagyokat már az alispán nevezte ki, végül ők is, a tizedesek is vármegyei alkalmazottak lettek.
Márk Éva