Az 1930-as évekkel Magyarország történetében válságos időszak kezdődött. Hazánkat is elérő gazdasági válság politikai válságba torkollt. Az óriásira növekvő munkanélküliség, a parasztság tömeges tönkremenetele, az életszínvonal csökkenése kikezdte a Bethlen-kormányt. Egyre többen fordultak ellene a társadalom különböző rétegeiből. Ebben a helyzetben növekedett a baloldal és a jobboldal befolyása is. Mindez megingatta a kormány korábban sziklaszilárdnak hitt pozícióit. Bomladozni kezdett a kormánypárt eddigi egysége, s végül Bethlen lemondásra kényszerült.
Bethlen távozása azonban nem oldotta meg a problémákat. A rövid életű Károlyi Gyula vezette kormány ténykedése alatt is – a gazdasági válság következményeként – szaporodtak a tüntetések, sztrájkok és a szélsőséges pártok és szervezetek (jobboldalon a Gömbös-féle fajvédők és a nemzeti szocialisták, baloldalon a kommunista párt) egyaránt erősödtek. A kormány számára egyfajta megoldást a statárium bevezetése kínált, melyre a hírhedt biatorbágyi vasúti merénylet szolgáltatott ürügyet.
A kormány helyzetén azonban a statárium bevezetése sem segített, s át kellett adnia a helyét a Gömbös-kormánynak. Az 1932-1936 között működő Gömbös-kormány kísérletet tett egy – az olaszországihoz hasonló – fasiszta hatalmi rendszer kialakítására, az egypártrendszer kiépítésére. Ez különösen éles választási harcokhoz vezetett az 1935-ös parlamenti választásokon.
A belpolitikai válság mellett erősödött a fasizmus térhódítása. A fent vázolt társadalmi helyzetkép nyitotta meg az utat az irodalomban a történelmi regényhez, mert a történelmi regény minden más regénytípusnál alkalmasabb a valóságszituációk modellálására. 1
A történelmi regények teremtett valósága a múlt „utánképzése” révén jön létre – állapítja meg Bényei Péter – amelyben a történelmi események sohasem önmaguk puszta bemutatásáért teremtődnek újjá, hanem a lezáratlan szerzői jelennel érintkezve valami ábrázolódik rajtuk keresztül. 2
A műalkotás esztétikai közegébe jutva az utánképzett történelmi időszak kikerül azon kontextusból, melyet, mint valóságot, saját fogalmi hálója szerint ír le és tart számon a történetírás, és egy új összefüggésrendszerbe lép be, melynek megvannak a saját, előbbitől eltérő törvényei és kapcsolódási pontjai. A történelmi múlt megjelenített világa ebben az új összefüggésrendszerben épül fel, s elveszíti konkrét kapcsolatát a múlt történelemtudomány által rekonstruált képével.
Az írók a ’30-as években a jelenkor aljasságára és reménytelenségére, a háborútól és pusztulástól való félelem elől a múltban, a történelemben kerestek magyarázatot. Ez indukálta a történelmi regényhez való fordulást, ahogyan Kodolányi János írta 1936-ban: „Jobb, ha szobám barlangjából csak a XIII. századot látom. Üdítőbb látvány, mint a XX-é!” 3
Kodolányi felfogásával rokon Makkai Sándoré is. Mindketten egy olyan korszakhoz – a XIII. századhoz – jutnak el, amely kísértetiesen hasonlít saját koruk valóságokkal és megpróbáltatásokkal teli világához, és amelyben a magyarság léte vagy nem léte kérdés árnyalta sötétre a kort.
Makkai Sándor regényeit „hadvészülte” regényeknek minősítette Tüskés Tibor, (mintegy szembe állítva Kodolányi történelmi regényeivel). Úgy vélem, hogy jogtalanul, hisz a történelmi események Makkait igazolták, mert a válságból való kiút a XIII. században és az 1930-évek végén is háborúba torkollt.
Makkai Sándor regénye az 1934-ben megjelent Sárga vihar nem csak a háború, a tatárjárás borzalmainak szándékozott mementót állítani, hanem annak a nagy tettnek is, amely az országot újjá építette a teljes pusztulást követően. Érdekes párhuzam, hogy az 1934-es esztendőben látott napvilágot Kós Károlynak Az országépítő című regénye, amelynek hőse államalapító királyunk, Szent István, aki a régi társadalom kereteit szétfeszítve új állammá szervezte a magyarságot, ezzel biztosítva számára az idegen környezetben való megmaradást. IV. Béla, aki a történelemtől méltán kapta „a második honalapító” nevet, mert nem kisebb tettet hajtott végre, mint a politikailag megosztott és a tatárok által szinte teljesen elpusztított ország romjain egy új, megerősödő államot teremtett meg.
Makkai regényében egyaránt jelen van a hitelességre vagy rekonstrukcióra törekvés és a visszavetítés, aktualizálás.
A hitelességre törekvés egyik megnyilvánulási formája a történelmi múlt valóságához és tényéhez való ragaszkodás. Az író történettudósi alapossággal tárja föl az eseményeket. Makkai Sándor ezt az írói magatartást követve ábrázolja a tatárjárást megelőző, az az alatti és utáni eseményeket.
Legfontosabb forrása Rogerius dél-olasz születésű váradi főesperes Siralmas ének (Carmen miserabile) című emlékirata a tatárjárásról. Rogerius 1243 táján készítette beszámolóját a tatár támadásról, átmeneti fogságáról, bolyongásáról az elnéptelenedett országban. Művében elemezte a vereség okait, leírva a királyi hatalom gyengeségét és a feudális anarchiát.
Rogerius művéből több helyen tartalom- és szó szerint is idéz az író, sőt az első könyv 5 fejezetének eseményeit Rogerius művének első részére építi, amelyben beszámol IV. Béla király és a magyarok közötti viszály okairól. Igaz, az író nem követi pontosan a krónikás beszámolóját, aki 5 pontba gyűjtötte össze a gyűlölködés okait, de szinte mindegyik felismerhető a regény első könyvében. A következőkben erre szolgáltatok bizonyítékot.
A regény nyitójelenete az elégedetlenkedő nemesek bemutatásával indul. Rogerius a király és a magyarok közötti gyűlölködés negyedik okaként a következőket jelöli meg: „Nagyon gyakran panaszkodtak amiatt is, hogy a király az ország szokásjoga ellenére és az ő elnyomásukra saját akarata szerint elrendelte, hogy a nemesek bármily kimagasló rangúak is, nem indíthatják el peres ügyeiket az ő udvarában és nem mondhatják el neki dolgaikat élő szóval, hanem kérvényeket kell benyújtani a kancellárhoz, és tőlük kell ügyük befejezését várniuk. Emiatt számosan oly sokáig tartózkodtak az udvarban a legcsekélyebb ügy miatt, hogy kénytelenek voltak a kiadások fejében lovaikat és más holmijukat eladni, és sokszor ügyük elintézése nélkül kellett távozniuk.” 4
A regényben ez így jelenik meg az egyik szereplő szájába adva: „Valamikor a királyhoz is akkor mentem, amikor akartam. Ma? Ki láthatja a királynak árnyékát is? Még a kancellárjához sem tudok bejutni jó két hete…” 5 – mondta egy hajlott gerincű öreg nemes. Vagy a másik példa: „Én másodszor vagyok már itt, s több egy hónapjánál, hiába! A lovamat is el kellett adnom, hogy a fogadós ki ne hányjon az adósságomért.” 6 Itt szembetűnő a szinte szó szerinti átvétel.
Rogerius a gyűlölködés ötödik okaként a következőket jelöli meg: „Egy másik dolgot is mondogattak, tudniillik azt, hogy mellőzve tanácsukat vagy éppen annak ellenére, az ő elnyomásukra és megszégyenítésükre hozta be a kunokat. Ez abból is nyilvánvaló volt, hogy amikor ők hívásra vagy hívatlanul a királyi udvarba mentek, nem volt alkalmuk a királyt látni… de ha a legutolsó kun jött oda, azonnal nyitva állt előtte az ajtó és be is léphetett.” 7
A regény 10. oldalán Csoma így ágál a kancellária előcsarnokában: „- Tévedsz, urambátyám!… Igenis, lehet látni a királyt. Akár minden nap. Lehet beszélni vele napestig is… Csakhogy kinek? Nem nekem, nem is neked, és senkinek, aki elkövette azt a marhaságot, hogy magyarnak született ebben az országban. Miért nem születtél kunnak, he?… Bezzeg volna becsületed a magyarok királya előtt… Kun légy, kun légy, az ebanyját neki, ha a királlyal akarsz komázni!” 8
A regény második fejezetének első részében olvasható a következő rész a kunok betelepüléséről: a kunok „egyszerűen lelegelték akárki rétjeit, vidám kurjantással fosztogatták ki az utolsó szemig a szőlőskerteket és gyümölcsösöket, a teljesség kedvéért mindjárt a venyigét is kiszaggatva, s tűzre aprítva a gyümölcsfákat. A gabonán úgy gázoltak végig, mintha országút lenne, s az csak természetes volt, hogy a ménesek, gulyák, nyájak, kondák csak úgy hozzáragadtak a maguk előtt hajtott baromcsordákhoz, mintha egyenesen nekik termett volna.” 9 Rogeriusnál ugyanez így fordul elő: „Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szőlőben és egyéb javaikban.” 10
Rogerius a gyűlölség második okát a következőkben látta: „… a király az ország főembereivel és nemeseivel tüstént Székesfehérvár városába ment, és amikor itt – miként szokás – az esztergomi érsek a királyt megkoronázta, bárói közül néhányat, akik vele szemben atyja pártján állottak, száműzetésbe kényszerített; másokat, - akiket tudott – börtönbe vettetett; a főbb méltóságok közül pedig egy személyt, Dénes nádort, megfosztotta a szeme világától (…) Innét támadt közöttük a megbotránkozás.” 11
Makkai a második fejezet második részében ezt így örökítette meg: „Béla király, miután Apodfi nádor személyében leszámolt régi ellenségeivel, s megmutatta kemény öklét az ágaskodó uraknak, nem üldözte tovább a letűnt uralom részeseit (…) Az egykori összeesküvőket a saját hatalmuktól megrészegedett kiskirályokat egyetlen mozdulattal intézte el: kirántotta alóluk a földet, amely veszett ficánkolásuk alapja volt.” 12
A megvakíttatott Apodfinak külön eseményszálat szentel Makkai, végigkövetve történetét egészen haláláig.
Rogerius a tatárveszedelem hírének fogadtatásáról szólva beszámol arról, hogy sokan úgy vélték, van okuk a király elleni gyalázkodásra, mert „a kunok szövetséget kötöttek az oroszokkal, hogy az oroszokkal együtt harcolnak a magyarok ellen, akiktől az oroszok sok csapást szenvedtek el, és akik gyakran tönkreverték őket, és Kuthen az embereivel azért előzte meg őket több, mint egy évvel, hogy az ország viszonyait megismerje, nyelvét megtanulja, és amikor értesül azok bejöveteléről, megkezdje a harcot a király ellen (…) s így gyorsabban elpusztíthatják Magyarország valamely részét.” 13
Makkai az első könyv első fejezetében ugyanerről így számol be: „Írtóztató gazság történik itt, mindenki tudja, suttogja, sustorogja, s bárcsak égre ordító üvöltés lenne belőle, amíg nem késő…, hogy meghallaná a király is! Mert ez a szörnyűség, hogy az oroszok és a kunok cinkostársai, akik ott büszkélkednek az udvarban, elhitették a királlyal az országrontó vihar közeledésének rémmeséjét, s rávették, hogy szövetségeseinek és barátainak tekintve ezeket a hízelkedve és hódolva besompolygó farkasokat, akik majd legelőször őt fogják ízekre szaggatni.” 14
Makkai Rogeriusra támaszkodva végigköveti a tatárok elleni tanácskozás eseményeit, a tatárbetörés hírül vételét, és az Orosz-kapu védelmére kirendelt sereg pusztulását is. 15 A Muhinál lezajlott ütközet szörnyű következményeiről beszámolva szó szerint idézi Rogerius művének idevonatkozó részét a második könyv második fejezetének negyedik részében: „És nincs halandó, aki biztosan tudná azoknak számát, akik belefulladtak az ingoványokba, vagy akiket megemésztett a tűz, vagy elejtett a kard. A falvakban és templomokban, melyekbe menekültek, igen sok hulla elégett, és úgy hevertek szerteszéjjel a halottak a földön, mint ahogy legelészve állnak a pusztákon a marhák, juhok és sertések nyájai, s mint ahogy a kőbányákban hevernek az építésre kivájt kövek. A vízbe fúlt emberek hulláit a folyók kapták meg. Ezeket a halak, a férgek és vízi madarak falták föl. A föld azon testeknek nyerte el uralmát, melyek lándzsáktól, kardoktól és nyilaktól hullottak el. Ezeket a vérrel bemocskolt hullákat az ég madarai és éles fogú házi- és erdei vadak harapása emésztette meg, egészen a csontig. A tűz azokat a testeket nyerte el, melyek a templomokban és falvakban égtek el. Némelykor magát a tüzet is elfojtották az égésből származó zsiradékok. Még hosszú idő múlva is hevernek majd a megfeketedett, de el nem pusztult, bőrbe takart csontvázak, melyek még a vadállatoknak sem szolgáltattak jóízű eledelt. A levegőnek, melyet a negyedik elemnek neveznek, a többi három valamennyi hullának a bűzét adta át. A levegő úgy megromlott és megmételyeződött, hogy azok az emberek, akik szerteszéjjel a mezőkön, az utakon, az erdőkben sebeikkel félholtan hevertek ugyan, de talán megélhettek volna, a levegő mételyétől meghaltak. És így a kegyetlen pusztításból a levegő is kivette a maga részét.” 16
Valószínűsíthető, és utalnak is jelek arra, hogy Rogeriuson kívül forrásként használta Makkai Spalatói Tamásnak a muhi katasztrófáról és a tatárok pusztításáról szóló művét is. A krónikás így számol be Esztergom ostromáról: „A várost teljes erővel ostromolni kezdte (a tatár), s amikor különösebb erőfeszítés nélkül elfoglalta, felgyújtotta; benne mindenkit kardélre hányt, de hadizsákmányt csak keveset szerzett, mert a magyarok minden vagyonukat felhordták a magas fellegvárba.” 17 Ezt a szűkszavú közlést növeszti izgalmas ostromképpé Makkai a második könyv negyedik fejezetének harmadik részében.
A felsorolt példákon kívül számos tény erősíti még az írói hitelességre való törekvést. Fontos eleme ennek, hogy a szereplők nagyobbik része valóságos történelmi személy, akiknek regénybeli cselekedetei és tettei történelmileg is hitelesítettek. Ennek bizonyítására három példát említhetünk.
Az egyik példa Simon ispán, aki a regényben Esztergom várának ispánjaként tűnik fel, s aki véres küzdelemben ugyan, de megvédelmezi a tatároktól ostromolt várat, s a királytól ezért a tettéért a valóságban jutalmat is kap. Erről tanúskodik IV. Béla 1243. január 24-én kelt adománylevele: „(…) megfontoltuk kedvelt hívünk a spanyol Simon ispán sok dícséretes szolgálatát, melyet … atyánknak, András úrnak, … majd nekünk, valamint az országnak egyaránt teljesített … a tatár veszedelem idején is mind a csatamezőn, mind Esztergom vár védelmével … dicső szolgálatot tett nekünk. (Kiemelés: T.I.) Ezért Csenke földet szigettel, réttel és más tartozékaival együtt, melyet Simon ispán atyánk adományából megkapott – de akkor úgy esett, hogy mi tőle visszavéve, Techa zsidónak adtuk volt – neki és örököseinek, valamint örökösei utódainak juttatjuk örök jogon…” 18
A másik példa Geregye Pál, aki hősiesen védelmezte a Duna vonalát, majd - IV. Bélához csatlakozva - az uralkodót, a regényben a király a következő szavakkal bocsájtotta útjára: „Menj, fiam, azonnal végy magadhoz csapatot a legjavából és állíts össze a vásárolt gabonából, állatból egy sor szerekeret, hozzá kísérőket, s indulj haza előttem. Parancsod ez: írtsd ki a rablókat, kergesd magad előtt a dúvadakat, mutass hatalmat az elveszett lelkű népnek, és adj enni azoknak, akik hívó szavadra visszatérnek az életbe. Okos légy, fiam.” 19
S hogy ez nem írói fikció, jól bizonyítja az az adománylevél, melyet 1249. január 21-én adott ki IV. Béla Geregye nembeli Pál országbíró részére: „(…) … a tatárok általános pusztítása idején, mikor országunk nemesei és közrendű népei együttesen menekültek előlünk, hogy életükelt mentsék, fegyveresek nagy sokaságával vonult fel a Dunához, s a tatárok átkelését mindaddig feltartóztatta, amíg csak mindenki épségben el tudott menekülni… A tatárok elvonulása után elsőnek kelt át a Dunán, mind ezen, mind az erdélyi vidéken kiírtotta és igazságos ítélettel felszámolta a tolvajokat és rablókat, akik e tájakon a szokottnál nagyobb számban szaporodtak el; a szétszóródott népességet mindenünnen összegyűjtötte (…) Jutalmul nekiadtunk bizonyos földeket … 20
Végül a harmadik példát Ákos Ernye tette szolgáltatja. A csatából menekülő király alatt a ló többször is kidőlt. Az egyik vitéz, aki a lovát átadja a királynak, a fiatal Ákos Ernye. Ő „… visszamarad a király dőlt lova mellett. Megáll az út közepén, kifeszíti melle gyöngyörű boltozatát, s föltartott szemmel néz szemközt a halállal. Aztán csak átzúg rajta a fergeteg. Ott fekszik, a ledöfött ellenséges lovon keresztülesve, s a két marka görcsösen szorítja a megfojtott mongol torkát. Leütötték, megtaposták, s otthagyták az út közepén a legkülönb magyar ifjú testét.” 21 A fiú életben maradt és viszontagságos út után eljutott a király udvarába. A királynak tett szolgálatáért az uralkodó később főlovászmesterré tette, és ezt 1250. július 7-én kiállított adománylevelében a következőkkel indokolja: „(…) mikor a mind növekvő szerencsétlenségben lovaink kidőltek, ő életével nem törődve, a mi életünket élete árán is megváltani kívánva, a saját menekülésére szánt lovat személyünk megmentése érdekében átadta nekünk. Ő maga, üldözőinkkel harcba bocsátkozva, több lándzsadöfésből és nyíllövésből kapott sebbel vitézül ellenállt az ellenség rohamának, és Isten segítségével nagy nehezen ki tudta magát szabadítani azok gyűrűjéből.” 22
A király életét Ákos Ernyéhez hasonlóan többen is megmentették, akiknek cselekedetét Makkai szintén megörökítette, így például Rugacs fia, Don és Barnabás, akiket tettükért a király ugyanúgy megjutalmazott. 23
A visszavetítés, aktualizálás
A történelmi múlt képe, felvázolt horizontja, a megalkotás jelenének horizontján belül jön létre. Így a történelmi regényben a két idősík egybeolvad; vagyis a múlt történései, eseményei, a megalkotás jelenének távlatából állnak össze egységes világgá, jelentéses műegésszé. 24 A múlt ily módon valamilyen jelentést, szándékolt értelmet közvetít az olvasó felé.
A fenti megállapítás Makkai regényére is igaz. Korának olvasója is érzékelte, hogy az író a jelen világégető kérdéseire kérdez rá akkor, amikor IV. Béla korába viszi az olvasót.
A regényben IV. Béla leszámol azzal a főnemesi réteggel, amely apjával szemben ellene fordult. Analógiásan ez értelmezhető az 1932-ben hatalomra került Gömbös-kormány politikájára is, hiszen Gömbös, a nagybirtokos arisztokráciát mellőzve, a középrétegekre támaszkodott, növelte a hivatalnokok, katonatiszti csoportok és egyes értelmiségi körök térnyelését. Ezzel szakadást idézett elő a társadalom vezető rétegében. A hatalmi versengésben nem tudták felmérni a társadalomra leselkedő, s egyre növekvő veszélyt, a fasizmus, a háború veszélyét.
A regény legfontosabb üzenetét a második könyv harmadik fejezetének harmadik része hordozza, melyben a szerző bemutatja Dénes vár mikrovilágát. A világtól elzárt sziget-lét hűen tükrözi a Trianon utáni magyarság életérzését, kialakított világképét. A hazánkat megcsonkító szerződésre, a feldarabolás gonosz tettére a magyarság különbözőképpen reagált. Szekfű Gyula vérmérsékletük szerint két táborra osztotta kora társadalmát: az optimistákra és a pesszimistákra.
Az optimisták, a heves vérűek, forrófejűek, „akik a bennünket körülfogó trianoni ércfal ledöntését közeljövőben várják, amiből természet szerint az következik, hogy a revízió érdekében sem különösebb pozitív lépéseket (…) nem látnak szükségesnek. Ezek voltak azok, akik korábban évről évre, aratásról szüretre, s onnan tavasznyíltára várták a nagy változást, vagy utóbb éveken át egy jóindulatú angol lord pártfogásában bizakodtak. (…) Trianoni csonkaságunk optimista szemlélői az egészet átmenetinek ítélve, a leszakadt hárommilliónyi magyarság érdekében organikus munkára alig gondolnak. Minek is tennék ezt, hiszen közel az idő, amikor ezek újra vissza fognak térni, és addig úgyis megélnek, amint megéltek az utóbbi évtizedek alatt is.” 25
A Dénes várán kialakult világban ezt a szemléletet a „Kitartók szigetén” élők hordozzák. Nézetüket, az András király oldalán a szentföldi hadjáratban is résztvevő öreg így fogalmazta meg: „A külföld nem tűrheti ezt az ázsiai pusztítást. Én ismerem a külföld gondolkodását. Meglátjátok, a pápa keresztes háborút fog hirdetni a pogány ördög ellen, s a német császár is kibékül vele, s engedelmesen föl fogja venni szavára a keresztet. Magyarország a nyugat kapuja. Ha ezt betörik, vége van a keresztény világnak. Merő érdekük a nyugati országoknak, hogy minket megvédjenek, s visszaállítsanak. Nem is kell megmozdítani a kezünket sem. A külföld meg fog segíteni … Nem kell tenni semmit.” 26 (Kiemelés: T.I.)
Szekfű a pesszimisták nézetét bemutatva a magyarság pusztulásáról beszél. Különösen a nemzet testéről leszakadt magyarság pusztulásának víziója hatja át ezek világképét, megállapítva, hogy ez a magyarság a többségi nemzethez asszimilálódni fog, s „mivel Trianon fennállása alatt nincs hatékonyabb eszközünk fenntartásukra, úgysem tehetünk semmit.” 27
A „Reménytelenek szigetén” hasonló módon vélekednek. Ők is elfogadják a „nem kell tenni semmit” alaptételt. Ők a nemzet tragédiáját a vezető réteg önteltségében, a belső viszályokban, s a fiatalság léha, semmirekellő magatartásában látják: „(…) csak szájhősök voltunk (…) magunk ástuk meg a sírunkat, bizony … De amennyi gaz uraság a világon van, az mind a mi földünkből burjánzott fel. Egymással marakodtak földért, asszonyért, s jobban gyűlölték egymást, mint a kunt vagy a tatárt. Önző, aljas életet éltek. És az ifjúság? … Megette a fene a mi dolgunkat már a gyermekeinkben! Kártyázó, ivó, piperkőc semmiháziak voltak … A csatatéren is kockáztak, s nyerekedtek! Ganéj ez a nemzet fenékig, s megverte az Isten! … Itt meg kell halni!” 28
A harmadik lehetőséget, a nemzettől elszakadt magyarság ideológiáját az erdélyi magyarok dolgozták ki a halálideák és elmúlási elméletek ellen. Erről így ír Szekfű: „A Budapestről jövő vígasztalan, temetkezést emlegető álromantikával szemben Makkai Sándor és minden ottani magyar biztos volt a dolgában: „Az erdélyi magyarság lélekszáma több, mint másfél millió. Valóban elképzelhető, hogy ennyi lélek néhány esztendő alatt odajuthatott, hogy egyszerűen feladja az élethez való jussát, magyarságát, magyar hitét, kultúráját, gyermekeit?” Az életet nem adja fel a leszakadt magyarság, de igenis eddigi formáit. Élet alatt nem szabad többé kizárólag a külső imperiumhoz kötött és az által támogatott nagy életet érteni. Élete nem merülhet ki többé nagy országkormányzó politikában, a régi földbirtokos életben, a jogászkodásban és az úriemberségben. Az új élet most már „kicsiny tényekből” fog összetevődni, a magyar családot és anyanyelvet védő, magyar összetartásra nevelő, magyar árvákat összeszedő, magyar szegénynek kenyeret, magyar betegnek gyógyulást, magyar tudatlannak ismereteket nyujtó munkára.” 29
Ehhez a munkához alapnak és betetőzésnek a transzilvanizmus gondolata szolgált. Ennek gondolatát 1921-es Kiáltó Szó című röpiratában Kós Károly fogalmazta meg. Az erdélyiség jegyében történelembe, hagyományokba, kultúrába, tájba, népbe kell kapaszkodni, és megragadni azt a maguk sajátos értékeivel. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele és alapja az erdélyi népek békés együttélése. Ezt a transzilván eszmét fogalmazza meg Makkai Sándor akkor, amikor a „Megalkuvók szigetének” filozófiáját ekképpen fejti ki: „Persze, hogy bűnösök vagyunk. De ez nem azt jelenti, hogy meg kell dögölni. Bűnhődni kell, vállalni kell a büntetést. Meghalni könnyű, de élni, az a nemzet kötelessége. Tanulni kell a múltból és nem óbégatni rajta. A tanulság pedig csak egy lehet: alkalmazkodni kell az új világhoz. Megtagadni a fajt, ez alávalóság. De álljunk csak önérzetesen oda a büszke hódító elé, és mondjuk meg nyíltan, hogy magyarok vagyunk és azok is akarunk maradni, és azt tartjuk, hogy a nemzettagadót az ellenségnek is meg kell vetnie, és el kell rúgnia magától, mert az ilyen eb neki se lehet megbízható és hasznos szolgája. Mi azonban készek vagyunk megnyugodni a változtathatatlanba, s beleilleszkedni az adott keretek közé. Természetesen, mint magyarok, nyelvünk, vallásunk, műveltségünk megtartása és szabad gyakorlása mellett. De hű alattvalók leszünk, s tiszteletben tartjuk az új állam törvényeit.” 30
S Tomaj fia, Dénes, aki tudta, hogy a szomorú valóság, mint mindig is, most is az: mindenkinek igaza van, és senkinek sincs igaza. Végül hosszas vergődés után mégiscsak a megalkuvók álláspontját fogadta el, és arra lyukadt ki, „hogy alkalmazkodni kell, és úgy tartani meg a magyarságból, amit lehet”. 31 Ez a gondolat a XIX. század nagy regényírójának, Kemény Zsigmondnak politikai világnézetére: az „úgy cselekedni, hogy megmaradni” elméletére hasonlít. Nem véletlen, hiszen a transzilvanizmus elődei között az egyik legfontosabb alak Kemény Zsigmond.
Írta: Topor István
Jegyzetek
Irodalomjegyzék
|
|
