1745. február 10-én a Bécsben tartott udvari konferenciát követően Mária Terézia német-római császárnő, magyar királynő engedélyezte, hogy a Német Lovagrendnek 1702-ben elzálogosított jászkunok saját erejükből, 580 000 Ft-ért megválthassák magukat. 1744-ben a jászkunok elhatározták, hogy nagy anyagi áldozatvállalással megváltják önmagukat. Az 1745. április 20-i egyezményben vállalták az 500 ezer forint és az Invalidus-ház befektetéseit megtérítő 15 ezer forint kifizetését. Vállalták továbbá, hogy a már felszerelt 400 lovason kívül további ezer katonát állítanak ki, valamint azt is, hogy háború ("felkelés") esetén ezer lovast küldenek. Emellett vállalták, hogy a királyiadókon túl 3 ezer körmöci aranyat és a nádor fizetésére évi 12 600 forintot adnak. A redemptio (önmegváltás), melyet az 1745. május 6-i diploma hirdetett ki, a jászkunok ismét szabad lakosok lettek. Akik hozzájárultak a megváltáshoz, azok befizetéseik arányában szereztek birtokot, és részesültek a közös legelők használatából. A szabad birtokszerzés vonzására a szomszédos megyékből is számosan települtek be a jászkun kerületekbe, vállalva a fizetés kötelezettségét. A jászkunok 1761-ben a vám- és révmentességet biztosító kiváltságaikat is visszakapták.
II. József, aki 1785-ben minden városi és egyéb önkormányzati autonómiát megszüntetett, a jászkunokat a pesti kerület igazgatása alá osztotta be. II. József halála, a vármegyei és autonóm önkormányzatok helyreállítása után a hajdú és a jászkun kerületek 1791-től az országgyűlésbe is küldhettek követeket. A jászkun kerületek közgyűlése 1799. február 13-án adta ki a kerületek belügyeit szabályozó "Jászkun statútum"-ot. A jászkunok autonómiája 1876-ban szűnt meg.
1853. február 10-én Clark Ádám tervei alapján megkezdték a budai alagút építését, melynek gondolatát gróf Széchenyi István vetette fel. Novák Dániel mérnök 1837-ben azt javasolta, hogy Pestet és Budát kapcsolják össze egy alagúttal. Az alagút megépítése létfontosságú volt a Lánchídon keresztül zajló forgalom szempontjából. Bár a Lánchídon az első kocsi 1849 januárjában már áthaladhatott, a teljes értékű kapcsolat Pest és Buda között csak az 1857. április 30-án megnyitott, a Várhegy alatt húzódó 350 méter hosszúságú közúti alagúttal együtt vált teljessé.
Az alagút végleges tervét 1845-ben fogadták el. Ez ugyan hasonlított Novákéra, de nem ő, hanem Clark mérnök vetette papírra. A tudományos kutatás mind a mai napig nem tisztázta kellőképp, hogy a terv melyik Clarknak a nevéhez fűződik. Régebben úgy vélték, hogy Adam Clarkról van szó. Ma a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a terepet Thierney William Clark mérte fel, s az első tervek is az ő kezéből kerültek ki. A végleges - kivitelezési - terveket azonban az építkezést irányító Adam Clark készítette el. (Kettejük közt semmiféle rokonság nem volt. Adam Clark a jóval idősebb Thierney mellett vált elismert mérnökké. Viszonyuk eleinte felhőtlen volt. Ám a Lánchíd építése körüli nézeteltéréseik és az idősebb Clark féltékenysége végül a két tehetséges mérnök ellenségeskedésére vezettek.
1922. február 10-én született Budapesten Göncz Árpád író, műfordító, a Magyar Köztársaság volt elnöke. 1944 februárjában behívták katonának, de 1945-ben megszökött Németországba vezényelt egységétől. A Magyar Diákok Szabadságfrontja Táncsics zászlóaljának tagjaként részt vett az ellenállási mozgalomban. Többször került szovjet fogságba, de mindig sikerült megszöknie. 1945-től a Független Kisgazdapárt tagja. Először az FKgP ifjúsági szervezetének, a Független Ifjúság budapesti szervezetének elnöke és a Nemzedék című lap felelősszerkesztője. Később a párt parlamenti csoportjának titkára, Kovács Béla személyi titkára, valamint a párt főtitkára. Az FKgP feloszlatása után előbb segédmunkásként dolgozott, majd volt hegesztő és csőlakatos lett. 1952-ben beiratkozott a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre (GATE), ahol négy évet végzett el. A forradalom alatt a Magyar Parasztszövetségben dolgozott. November 4-e után részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom által benyújtott memorandumok elkészítésében és az indiai követségre juttatásában. 1957 februárjában segített külföldre juttatni Nagy Imre A magyar nép védelmében című kéziratát. 1957 májusában letartóztatták. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. augusztus 2-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. 1960 márciusában részt vett a váci éhségsztrájkban; 1963-ban amnesztiával szabadult. 1965-től szabadfoglalkozású író, műfordító. 1988 májusában a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének alapító tagja. 1988–89-ben az SZDSZ ügyvivője, majd 1989–90-ben az SZDSZ Országos Tanácsának tagja. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja, később alelnöke. 1989-től az Emberi Jogok Ligája budapesti tagozatának ügyvezető elnöke. 1989-től 1990-ig az Írószövetség elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. 1990 májusától országgyűlési képviselő. 1990 májusa és augusztusa között az Országgyűlés elnöke és ideiglenes köztársasági elnök. 1990 augusztusától 10 éven keresztül a Magyar Köztársaság elnöke volt.
Topor István
|
|
